OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
2006. január 12.
Címkék:
     

Kádár Judit

Szülők és iskolák 1.

Mit kezdünk egy mással?

Két évvel ezelőtt Budapest egyik gimnáziumában a szülők saját akaratukból szülői szervezetet alapítottak. Ez a hír. A világ boldogabb felén – úgy értem, ott, ahol a demokrácia nem a központi bizottság ajándéka, hanem a levegő, amit beszívnak – ez a hír olyan trivialitást közölne, amit épelméjű ember le sem ír. A mi vidékünkön ez a butácska mondat hihetetlen, felfoghatatlan, megbotránkoztató újdonságot ad hírül.

Egy szülők által alapított és működtetett szülői szervezet léte olyan skandalum, amely dühödt ellenállásra készteti a szóbanforgó iskola vezetését, értetlen fejcsóválásra a tanárok többségét és riadt elzárkózásra a szülőtársak kilencvennyolc százalékát. Ebben a szülői szervezetben tízegynéhány szülő tevékenykedik. Két év eltelt, és még mindig létezünk. Tevékenységünk színhelye, a Berzsenyi Dániel Gimnázium nyitott, elfogadó, liberális szellemiségéről híres iskola.

Négygyerekes anya vagyok. Pszichológus, aki egy vidéki nevelési tanácsadóban gyerekekkel, családokkal, gyerekintézmények munkatársaival dolgozik. Tanítok is – képződő és képzett tanárok gyerekismeretét, önismeretét, a társas helyzetek dinamikájáról való tudását igyekszem tágítani, elmélyíteni.

Jó alaposan el vagyok én kötelezve.

Olyan lassan fogom elmesélni e szülői szervezet létrejöttének történetét, amennyire csak lehetséges. Előtte és utána még tűnődni is fogok, és közben olyan komor hasonlatokkal élek majd, hogy az olvasó riadtan tiltakozhat: ennyire azért nem súlyos a helyzet! Nem hát, a helyzet – a gyerekeinké és a körülöttük tevő-vevő, felelősség sújtotta felnőtteké, a miénk – ennél sokkal súlyosabb. Viseljük derűvel, teherbíró türelemmel, odafigyelő szeretettel! Jó alaposan el vagyunk mi kötelezve.

Bevezető gondolatok: miért járnak iskolába a szülők, és miért nem?

Nyolcadik éve járnak gyerekeim a Berzsenyibe. Két nagyobb lányom leérettségizett már, fiam még az iskolapadot koptatja, csak a legkisebb lányom jár másik iskolába. Ahányan, annyifélék: egyikük törekvő, konfliktuskerülő lélek, aki jól teljesít, de társas helyzetekben hamar elbizonytalanodik, másikukat sokféle, színes tehetsége csábítja gyors, felszínes megoldásokba, konfliktusokba, amiket tüskés daccal vállal, olykor maga provokál. A harmadik gyerek – tele érzelmi gazdagsággal, szociabilitással és jó értelmi képességekkel – komoly teljesítményzavarral küzd. A legkisebb harciasan utasít el minden értelmiségi allűrt, ideértve szülei, testvérei értékrendjét éppúgy, mint az iskolát és a tanulást, miközben Bulgakovot olvas és regényt ír. És még kamaszok is az ebadták.

Kamaszgyerekei iskolájához az ember ritkán és elővigyázatosan óvakodik csak közel. Jó oka van erre. A serdülőknek meg kell élniük növekvő függetlenségüket – annak minden küzdelmével, keservével és felelősségével együtt –, és ehhez az iskola optimális helyszín: ismerős és mégis kockázatos, komoly erőpróbát kínáló, ugyanakkor védett gyakorlótér. Ha lépten-nyomon odafurakodunk a gyerek konfliktusait rendezgetni, akkor látszólag védjük őt, valójában azonban azt közöljük vele: kicsi, gyenge és inkompetens. Jó ez neki? Dehogy. Másrészt óvatos távolságtartásra int bennünket az is, hogy éppen ezekben az években kamaszunk gyötrelmes érzelmi viharokba bonyolódik velünk. Olykor kisded módjára csüng szeretetünkön, féltékenyen sajátítja ki minden figyelmünket, teljes odaadó ellátásunkat igényli, máskor olyan dühödt erővel taszít el magától minket, hogy majd’ hanyatt esünk. Ennek az érzelmi zűrzavarnak a feszültségét csak akkor tudja jól elviselni, ha egy részét kiviszi a család határain túlra; arra a munkaterületre, amit már nem kis mértékben ő kontrollál, és ahol ezért esélye van rá, hogy a bonyodalmakat kisebb adagokban, némileg feszültségmentesebb és átláthatóbb kapcsolati térben dolgozza át. Ha rendszeresen betolakodunk ide, elaknásítjuk érése elsőrendűen fontos színterét, a puszta jelenlétünkkel járhatatlan érzelmi csalittá változtatjuk külső kapcsolatainak és helyzeteinek letisztogatott (tőlünk letisztogatott) úthálózatát.

Maradunk tehát a főzőkanál mellett, óvatos távolságban az iskolától. Ha minden csatározás ellenére alapvetően jó a kapcsolatunk a gyerekkel, az úgyis szólni fog majd, vagy más módon jelzi, ha ő maga igényli, hogy egyik-másik tanárát mégis felkeressük, valamelyik megoldhatatlannak tűnő helyzetét átpelenkázzuk. Ilyenkor engedelmesen beoldalgunk az iskolába, és – többnyire lehajtott fejjel, töredelmes szívvel – átvesszük a gyerek terheinek azt a részét, amiről ékes szóval mondta (vagy inkább szó nélkül hagyta kiderülni a számunkra), hogy annak cipelésére ő most nem elég erős. Aztán, ahogy jöttünk, kiosonunk a mellékajtón.

Más alkalmakkor is felkeressük azonban az iskolát. Ezek a periodikusan ismétlődő, rituális rendben lezajló látogatások leginkább törzsi, nagyvállalati vagy sportszakosztálybeli szertartásokhoz hasonlítanak. Nem az évnyitó, évzáró ünnepélyes ceremóniáira gondolok – azokról már rég leszoktunk, mire a gyerekünk középiskolás lesz –, nem is a szalagavatóra vagy a ballagásra, mert oda meg csak egyszer és csak sírdogálni járunk. Ezek a magasan ritualizált alkalmak a hagyományos formájukban dicséretesen ritkán előforduló szülői értekezletek és szaktanári fogadóórák. Információcserére, tartalmas beszélgetésre, tényleges problémamegoldásra tökéletesen alkalmatlan találkozások ezek még akkor is, ha névleg ezzel a céllal kerülnek megrendezésre. Valójában osztályfőnökök, tanárok és szülők egyformán tisztában vannak vele, hogy e rendezvények gyakorlati hasznossága nulla – egyszerűen lopjuk egymás idejét.

A szülői értekezletek vonatkozásában egyetlen lépésben eljuthatunk eddig a belátásig. Ül húsz-harminc felnőtt ember az iskolapadban, és komoly képpel jegyzeteli az iskolai szünetek időpontját valamint számos olyan információt, amit a gyerekén keresztül is megkaphatna. Hallgatja az osztályfőnök lelkesült vagy szomorkás beszámolóját az osztállyal kapcsolatos tapasztalatairól – hogy fölfelé ívelünk-e vagy lefelé, jó-e a közösségi szellem vagy klikkesedés észlelhető –, és arra gondol: az autószerelője is szokott panaszkodni az akadozó alkatrész utánpótlásról, de hát ez az autószerelő szakmai problémája, mit tudna ezen ő, a kliens segíteni? Jó, hát a gyerekéről persze több magvas gondolata van, mint az autóalkatrészekről, de kivel ossza meg? Az előtte ülő hátával? Az osztályfőnökkel, aki a katedrán a papírjaiból fölpillantva tanáros szigorral néz le rá, a szülőre, aki teljes tisztelettel kucorog a gyereke padjában? Persze mindennek ellenére még ebben a helyzetben is akadnak notórius hozzászólók (akik fecsegésükkel zavarják a tanórát), sőt néha kisebb szóváltás is kialakul, de ez inkább csak a dolgok rendes menetének megzavarása, és – mint a nyári zápor – elvonul hamar.

A szaktanári fogadóórával látszólag más a helyzet. Ott forma szerint valóban két felnőtt személy felelős eszmecseréje zajlik arról, mi a helyzet a gyerekkel, és főként arról: mi a teendő. Ami ezzel szemben valójában történik, az vagy joviális pajtáskodás (ha rendben mennek a dolgok), vagy szigorú, de igen alacsony hatásfokú feddés, esetleg együtt szomorkodás (ha csehül áll a gyerek). Mert hát az ember vagy eleve tudja azokat a fránya jegyeket, és akkor otthon a főzőkanál mellett is el tudja fantáziálni, mit fog a napló alapján neki elmondani a tanár, vagy nem tudja, de akkor olyan bonyodalmas kapcsolatban van (eleve vagy most éppen) a gyerekével, hogy a hápogó megdöbbenésen és ennek rosszalló észrevételezésén kívül más fontos tartalmi eleme aligha lesz a pedagógussal való eszmecseréjének. Ami pedig azt illeti, hogy mindezek után mi is a teendő a szóban forgó sihederrel: erről a leglaposabb általánosságokon túl (Tessék kicsit elnézőbbnek lenni, nehéz korban van most szegénykém! Tessék elbeszélgetni vele, hogy szorgalmasabbnak kéne lennie, különben bajok lesznek!) nemigen tudnak egymásnak mit mondani.

Akkor meg mi végre? Iskola és szülő miért ragaszkodik olyan kitartóan egymás szertartásos szemrevételezéséhez? A válasz egyszerűen: azért, mert ez a szokás. A válasz bonyolultabban: azért, mert a rend, a hierarchikus működés legitimációja ezzel lesz teljes, ha az iskola a szülők felé is demonstrálja és időről időre megerősíti a hatalmát, mégpedig úgy, hogy pontosan kijelöli a helyüket a hatalmi struktúra – névleg magas, valójában meglehetősen alacsony – szintjén. Beülteti őket az iskolapadba, és frontális szózatot intéz hozzájuk: tájékoztat, értékel, utasít. Sorban állva várakoztatja őket a folyosón, majd (mindegyikükre rövid időt szánva) engedélyezi a színe elé jutást, végül a behúzott füllel-farokkal távozást.

Gyakori panasz a tanárok szájából, hogy épp azok a szülők nem szoktak szülői értekezletre, fogadóórára járni, akik gyerekével valóban probléma van. Miért járnának? Nekik tényleg segítségre lenne szükségük, arra pedig ebben az elrendezésben sem hely, sem idő, sem mód nincsen. Kevés kivétel azonban mindig akad: ők a balhézó szülők. Nagyon fontos szereplők, az egész legitimációs körtánc értelmét veszítené nélkülük. Deviánsok nélkül honnan is tudhatnánk, hogy mi rendben vagyunk? A puszta tény, hogy jelentősebb nyelvbotlás nélkül végig tudtuk mondani a mondókánkat, önmagában még nem biztosítana elegendő társas megerősítést az egyébként elképesztően fölösleges és megnyomorító törzsi rítus fenntartásához. A jelenlevő vagy a helyzetben implikált kisebbik alattvaló (a tanár számára a szülő és mindkettőjük számára a gyerek) léte megerősíti, a deviáns szülő látható jelenléte viszont minden résztvevő számára abszolút és megkérdőjelezhetetlen módon stabilizálja a törzsi együvé tartozást. Ugyanúgy egyébként, mint a deviáns diákok jelenléte az osztályban, és a deviáns tanároké a tantestületben.

A ritualizált szülő-tanár együttlétek csúcsa az eszemká: az osztály eszemkája, az iskola eszemkája, és az egész piramis csúcsán nagyon-nagyon modern, szörnyen demokratikusnak látszó és egészen fölösleges módon az iskolaszék elit eszemkája. Szülői munkaközösség a legdemokráciafosztottabb időkben is volt, nagyjából annyi konstruktív lehetőséggel és szereppel, mint a magyar-szovjet baráti társaságoké. Szedték az osztálypénzt, virágot vettek belőle a tanároknak pedagógusnapra és évzáróra, büfét biztosítottak az osztálybulikhoz, és a szülői értekezleteken néha azzal zaklatták a fáradt szülőket, hogy tessenek cserepes virágok behozásával részt venni az osztályterem szépítésében. Évente egy, legfeljebb két alkalommal egy szobában ülhettek az igazgatóval, és meghallgathatták, mennyi sok szép dolog történik az iskolában a diákok testi és lelki épülésére. Mivel egészen demokratikusan a kutya sem törődött velük, buzgó munkálkodásuk egyik legfőbb jutalma ez volt – pár órán keresztül egy levegőt szívhatni az igazgatóval –, a másik legfőbb jutalma pedig az, hogy az évek során bizalmas (gyakran tegeződő) viszonyba keveredhettek gyerekük tan’tónénijével.

Bár jó másfél évtizede is van már annak, hogy a magyar-szovjet baráti társaságok eltűntek a rendszerváltás süllyesztőjében, a ránk köszöntött demokrácia iskoláiban az eszemkák élnek és virágoznak. Igaz, hogy a nevük azóta szülői szervezetre változott az oktatási törvény szövegében, és annyi jogot kaptak, hogy azt a legboldogabb skandináv szülők is elirigyelhetnék, de ettől még talpig eszemkák maradtak. Mivel a szülőknek fogalmuk sincs arról, hogy szülői szervezetet csak ők maguk alapíthatnának a saját kezdeményezésükre, a tanárok, iskolaigazgatók meg (emlékeikre hagyatkozva) úgy tudják, hogy eszemkának márpedig lennie kell, az első szülői értekezleteken az osztályfőnök annak rendje és módja szerint fölteszi a kérdést: hát kedves szülők, ki vállalná, hogy mostantól a mi eszemkánk (szülői képviselőnk) lesz? A kedves szülők erre – egy kivételével – rutinosan elbújnak a pad alá, kibámulnak az ablakon vagy szigorú vizsgálatnak vetik alá körmük állapotát. Az az egy (többnyire a hiperaktív, notóriusan hozzászóló szülők egyike) kicsi tétovázás után félénken felteszi a kezét, és elvállalja. Azt ugyan nem tudja, hogy mit, de az osztálypénz és a virágok beszerzése biztosnak látszik, ezenkívül meg lelkesítő a tudat, hogy ő most az osztályért egészen konkrétan tesz valamit. További feladatairól az osztályfőnök sem tud sok felvilágosítással szolgálni, de ne aggódjon kedves anyuka, a szülői értekezlet után az igazgató úr várja magukat, osztályképviselőket az irodájában, ő majd mindent részletesen elmond.

Ami mindebből fontos: a szülői képviselőt továbbra is az osztályfőnök kéri föl, és az osztályképviselőket továbbra is az igazgató hívja össze. Nem a szülőknek fontos, hogy jelen legyenek az iskolában, hanem az intézménynek fontos, hogy a hierarchiájába beszippantson tízegynéhány szülőt, akik a továbbiakban – megsokasodott szülői jogok ide vagy oda – valójában pusztán szimbolikus módon jelenítik meg a szülőket az intézménypiramis csúcsain. Sem egymással, sem osztályaik szülőivel nincs tényleges kapcsolatuk. Korlátozott, de mégis egyedüli kapcsolatban az osztályfőnökkel és az igazgatóval vannak: minden információjuk innen származik. Ezenkívül legfeljebb azt tudják, amit a gyerekük otthon elmesél. Rendes, békebeli eszemká ez a javából még akkor is, ha a törvény szerint olyan nagyságrendű kérdésekben, mint az iskolai házirend elfogadása vagy az igazgatóválasztás, ki kell kérni a véleményüket. Az egyetlen különbség a mai szülői szervezetek és a régiek között, hogy amíg azok egyszerűen nevetségesek voltak, ezek a mostaniak veszélyesek is lehetnek. Gondoljuk meg: képviseleti és komoly beleszólási, esetenként döntési joggal ruháznak fel olyan embereket, akik legitimitásukat és információikat nem azoktól kapják, akiket képviselnek. Hogy mi itt a veszély? Hát az, hogy a józanabbak hamarosan rádöbbennek: tökéletesen tehetetlenek ebben a struktúrában, a hiszékenyebbek vagy a hatalom szirénhangjaitól könnyebben csábulók viszont riasztó mértékben manipulálhatók lesznek.

Tudom, hogy mindaz, amit eddig elmondtam, egyoldalú és igazságtalan. Jó szándékú, értelmes, az őszinte, kétoldalú kommunikációra képes és hajlandó tanárok, szülők mindig voltak és lesznek is. Addig azonban, amíg az iskola egész struktúrája kiegyensúlyozatlanul hierarchikus és antidemokratikus marad, ezek az emberek porszemek maradnak a gépezetben: aprók és kiküszöbölendők. A történet, amit most el szeretnék mesélni, ilyen emberekről is szól.

A történet eleje

Történetünk kezdetén, 2001 novemberében még csak Anna lányom járt a Berzsenyibe. Végzős volt; jó tanuló, kicsit magányos, de minden zajosabb konfliktustól távolmaradó, tanárai és osztálytársai körében alapvetően elfogadott gyerek. Amikor felvették, elmentem és végigültem az első szülői értekezletet, aztán három évig egyszer sem jártam az iskola közelében. Miért jártam volna? Anna közlékeny, szívesen beszélgető gyerek, a történeteiből színes, eleven és túlnyomórészt vonzó kép alakult ki bennem a tanárairól, osztálytársairól, az iskola egész hangulatáról, szellemiségéről.

Aztán Anna utolsó iskolai évében, az őszi szünet egyik napján egyszer csak bemondta a rádió: öt budapesti gimnazista elfűrészelte a Regnum Marianum templom helyén, annak emlékére állított fakeresztet. (Vö. Fellegi Borbála: Csonka kereszt, csonka igazságszolgáltatás (Új Pedagógiai Szemle, 2001/9.A szerk.) Félórán belül kiderült, hogy mind az öt fiú Anna osztálytársa. Az ezt követő zűrzavaros napok, hetek, hónapok eseményei mellbevágó élességgel mutatták meg – és nem kisebb jelentőségű történet révén, mint saját gyerekem és osztálytársai balsorsa –, micsoda felelőtlenség az iskola részéről lemondani arról a fontos problémamegoldó segítségről, visszajelzésről és konzultációs lehetőségről, amit a szülőkkel való nem-formális kapcsolat jelenthetne, és micsoda felelőtlenség a szülők részéről gőgös távolságban maradni gyerekük felnövekedésének egyik legfontosabb színhelyétől, vagy a valódi, hatékony együttműködésről lemondva belenyomorodni az intézményi hierarchia csillogó jogokkal kipárnázott és atavisztikus kommunikációs zsákutcák porától fullasztó szerephelyeibe.

A kereszt ügy végtelenül szomorú és tanulságos történéseinek elemzése rendkívül fontos lenne önmagában is, erre azonban ennek az írásnak a keretében nem vállalkozhatom.

Egyetlen délután eseményeit szeretném mégis elmesélni, mert annak tanulságai témánk (és az én aktív szülővé válásom) szempontjából elsőrendűek. Nagyjából egy héttel a keresztdöntés után Anna lányom egy este azzal fogadott: az iskolában szülői fórumot rendeznek az események tanulságainak és következményeinek megtárgyalására, amire elsősorban az érintett végzős évfolyam szülőit hívják, de minden más szülőt is szívesen látnak. Bár erős kétségeim voltak azzal kapcsolatban, vajon száz-százötven, egymásnak jórészt ismeretlen ember képes-e érdemi konzultációt folytatni, és higgadtan elősegíteni egy súlyos válság megoldását, abban egy percig sem kételkedtem, hogy erre a megbeszélésre el kell mennem.

Zavarbaejtő és elkeserítő volt, amit ott tapasztaltam. A találkozó elején az iskolaigazgató beszámolt a tantestület döntéséről: a cselekmény súlyosságára való tekintettel az iskola tanárai szavazással arról határoztak, hogy a keresztdöntő tanulók szüleit megkérik, vigyék más iskolába a gyerekeiket. Döbbenten hallgattam, és szülőtársaim arcán is hasonló megütközést láttam. Ha ez már kész döntés, miért hívtak ide minket, mi a célja ennek a megbeszélésnek? Aki egy súlyos válság kellős közepén összehív százötven többé-kevésbé érintett, tehát felzaklatott embert, az amúgy is a tűzzel játszik; egy ekkora csoport erős érzelmi nyomás alatt képtelen ellenállni az indulatok sodrásának, vagyis konstruktív mérlegelés helyett ágálni fog. Lehet ilyesmit akarni, de azt erődemonstrációnak nevezik és nem megbeszélésnek. Ha mindennek tetejében ugyanezt az embertömeget még meg is alázzák (elmondhatjátok a véleményeteket, de mi már döntöttünk), a hisztérikus harag garantált. Természetesen ez történt: a jelenlevő szülők egymás szavába vágva tiltakoztak, egyre egyoldalúbban nyilvánítottak véleményt, és egyre súlyosabb jelzőkkel illették az iskola döntését.

A felzúdulás tetőfokán az igazgató egyszer csak átadta a szót az Iskolaszék szülői vezetőjének. A megszólított anyuka felállt, és elmondta, hogy az Iskolaszék két napja (!) arról határozott, megkérik a tantestületet és az iskolavezetést, hogy mégse tanácsolják el a vétkes diákokat. Tehát a legfőbb szülői képviseleti szerv, az Iskolaszék szülői oldala is döntött – a tantestületi határozattal ellentétesen –, és mindezek után összehívtak nagyjából százötven szülőt, akiket most tájékoztattak, kérdeztek meg először. Most, amikor az ő képviseletükben is döntés született már.

Honnan kapott az Iskolaszékben jelenlevő három-négy szülő felhatalmazást arra, hogy mindannyiunk képviseletében ezt a javaslatot tegye? Az iskolai szülői szervezet képviselői sem az érintett osztály szülői közösségét, sem más osztályokét nem hívták előzetesen össze, hogy a véleményüket, javaslataikat kérjék, és nem léptek kapcsolatba az öt fiút tanító tanárokkal és magukkal a gyerekekkel sem. Honnan származtak az információik, amelyek alapján döntöttek? Nem állíthatom, hogy a szülői fórumnak nevezetett szégyenletes cirkuszi produkció tudatos provokáció volt. Nem állíthatom, hogy bárki bárkit tudatosan manipulált ebben a történetben. Egy biztos: százötven nagyon felindult felnőtt embert olyan helyzetbe hoztak, amelyben eleve lehetetlen volt józanul megfontolni, megbeszélni a teendőket és tanulságokat.

Akár akarta ezt valaki, akár nem, mi, szülők a közönséges bunkósbot szerepét játszottuk aznap délután egy elmérgesedett vitában, amely megosztotta a tantestületet, valamint szembeállította egymással az igazgatót (aki nem akarta, hogy a vétkes fiúkat eltanácsolják az iskolából) és a tantestület nagyobbik felét. Ennek a vitának az eldöntéséhez nem volt elegendő a tantestületi szavazás, viszont nyilván nem számított elég erős ellenérvnek a senki által ténylegesen fel nem hatalmazott Iskolaszék szülői tagjainak óhaja sem. Egy évfolyamnyi feldúlt szülő ordítozása? Az azért már elég jól hangzó hivatkozási alap lehetett a döntés felülbírálásának kikényszerítéséhez. Félreértés ne essék, magam is azt gondolom, hogy pedagógiailag hibás döntés lett volna a keresztdöntő diákokat egyszerűen elűzni az iskolából. Bár megértem és tiszteletben tartom mindazok fájdalmát és haragját, akiket ez a vandalizmus érzéseikben és értékeikben megsértett, meggyőződésem, hogy még ez a jogos felindulás sem vezethet a legfőbb pedagógiai alapelv föladásához. Ez az alapelv az én szememben nagyon egyszerű: a hibákat és a vétkeket ki lehet és ki kell javítani – itt.

Ezért van iskola. Ha a hibák nincsenek jóvá téve, ha nincs alkalom biztosítva, hogy a megértésük, feldolgozásuk, kijavításuk megtörténhessen, abból csak újabb hibák, elmérgesedő sebek, jóvátehetetlen fájdalom származik. Csakhogy ezt az alapelvet az iskolának nem csak a diákokkal szemben kell érvényesítenie. Ha a szembenállások kiélezésével, megengedhetetlen eszközök felhasználásával érik el bizonyos iskolai szereplők (tudatosan vagy sem), hogy egy mégoly hibás döntést felülbírálhassanak, az nem a megértést és a jóvátételt szolgálja, hanem újabb sebeket oszt, és tovább mélyíti az ellentéteket. És a gyerekek ezt is látják, ebből is tanulnak, mert az iskola a maga egészében pedagógiai helyszín, és nem csak a tér és idő védett kis ficakjaiban, amiket osztálytermeknek és tanóráknak neveznek.

Sohasem fogjuk már pontosan megtudni, milyen megfontolások vezettek ennek a szülői fórumnak az összehívásához. Lehetséges, hogy csak a hagyományosan szűklátókörű iskolai szemlélet áldozatai voltunk, ami valami ilyesmit mond: a szülőknek természetesen semmi közük ahhoz, hogyan oldjuk meg a problémát, de egy ilyen nagy horderejű kérdésben valahogy mégiscsak meg kell kérdeznünk felkent képviselőiket, és (ettől teljesen függetlenül) valahogy mégiscsak tájékoztatni kell a többi szülőt, essünk túl rajta! Mindössze annyit kívántam megmutatni ennek a fájdalmas történetnek az elmondásával, hogy ha valaki tudatosan akarta volna manipulálni a helyzetet a saját céljai érdekében, erre az iskola és a szülők kapcsolatának ilyen szerkezetében minden lehetősége meglett volna. Azt a kérdést nem lehet megválaszolni, vajon a nemtörődöm tűzoltó játszott-e itt a tűzzel vagy a tűzoltó mezébe bújt gyújtogató. Az azonban biztos, hogy ehhez a gyújtogatáshoz, amiben gyerekeink „második otthonára” dobták a csóvát, mi, szülők végig segédkezet nyújtottunk. Aztán lobogott ez a tűz nagy lánggal még évekig, parázslik még ma is, nem mondhatnám, hogy eloltotta volna bárki – és áldozatai is vannak.

A legelső áldozatok természetesen a gyerekek voltak, legfőként ez az öt fiú és az osztálytársaik. A saját emberi, pedagógiai válságukat szervezeti krízissel tetéző tanárok zömének egy percig sem jutott eszébe, hogy a szomorú történet eredetileg és elsősorban gyerekkrízis, aminek kezelésében nekik konkrét pedagógiai felelősségük és szerepük van, ami messze meghaladja a büntetés kieszelését és végrehajtását. Akinek ez mégis eszébe jutott, az árván, javarészt eszköztelenül és a sokasodó lövészárkok között bukdácsolva próbált mégis gyerekközelben maradni, értelmes magyarázatokat adni a történtekre a diákoknak, velük együtt megvitatni, feldolgozni az eseményeket.

Az ilyen tanár azonban hamarosan saját maga is támadások céltáblája lett. Kemény igazgatói utasítás tiltotta meg a tanároknak, hogy az eseményekről az iskola diákjaival szót váltsanak. Dacos ellenállónak, deviánsnak számított, aki ezt a parancsot megszegte. Nem volt szabad pedagógusként viselkedni egy pedagógiai helyszínen és egy pedagógiai válság kellős közepén. Ugyanígy, büntetendő volt az is, hogy a gyerekek kibillent lelki nyugalmának, összezavarodott értékrendjének és súlyos sérülést elszenvedett csoportéletének helyreállításáért felelős felnőttek – a tanárok és szülők – olyan körben kezdjenek higgadt, a konfliktus megoldására irányuló eszmecserét egymással, ahol ez egyáltalán lehetséges lett volna: osztálynyi méretű csoportokban.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra, hogy feltegyük a kérdést: mi történhetett volna másképp, ha ekkor már létezik az iskolában egy – a hatalmi struktúrába nem illeszkedő – független szülői szervezet, amelyik semmilyen hatalomra nem tart igényt (tehát minden ilyen játszmától távol tudja tartani magát), és az iskolának egyetlen kötelessége van vele szemben: együtt kell működnie vele. Ez azt jelenti, hogy az iskolavezetésnek, tantestületnek, egyes tanároknak konzultálniuk kell az ebben a szervezetben részt vevő szülőkkel, meg kell fontolniuk a javaslataikat, komolyan figyelembe kell venniük szempontjaikat, visszajelzéseiket, kéréseiket. Nem jelenti viszont, hogy a szülők bármilyen döntést vagy eljárást rákényszeríthetnének az iskolára, vagy ilyen döntések kikényszerítéséhez bármilyen módon felhasználhatók lennének. Tehát mi történhetett volna másként?

Folyamatosan jelezhettük volna az iskolának, hogy a gyerekek – főként az érintett osztály diákjai, de a többi tanuló is – értetlenül, felzaklatottan, magukra hagyva várják, hogy értelmes magyarázatokat, együttérző, türelmes segítséget kapjanak a tanáraiktól. Megerősítést adhattunk volna ahhoz a létező tanári törekvéshez, hogy ez a szükséges feldolgozás a gyerekekkel időben és megfelelő formában megtörténjen.

Támogatást és segítséget adhattunk volna az öt fiú szüleinek, csillapíthattuk volna túlérzékenységüket az iskolai szereplőkkel való párbeszédükben. Mivel a nehéz történet során gyerekkrízis, pedagógiai krízis és az iskola egészét érintő szervezeti krízis összecsúszott, a szülők közül viszont csak az öt érintett diák szüleit és (kisebb mértékben) az érintett osztály szülőit sújtotta közelről a válság, olyan fontos szereplőkként tudtunk volna részt venni a konfliktuskezelésben, akik osztoznak a közös felelősségben, de kijjebb vannak a krízis epicentrumától, ezért a többieknél jobban meg tudják őrizni higgadtságukat, így képesek lassítani, és az indulatok és félelmek veszélyes ösvényei helyett a konstruktív és kölcsönösen segítő együttműködések medrében tartani a problémamegoldó folyamatokat. Értékes, a kétségbeesett ágálást és sokféle kölcsönös bizalmatlanságot csillapító közvetítő szerepet játszhattunk volna.

Ha úgy láttuk volna, hogy a válság súlyossága miatt ez a közvetítés már nem elegendő a konfliktuskezeléshez, arra ösztönözhettük volna az iskolát, vegyen igénybe szakszerű külső segítséget. A rendszeres konzultációk folyamatában elősegíthettük volna azoknak az alapvető pedagógiai és emberi értékeknek a tisztázását és kimondását, amelyek – éppen a maguk sokszínűségében, mégis egymással harmonizáló módon – tartást és együttesen képviselhető mondanivalót adhattak volna az iskola minden belső és külső kommunikációjában; a gyerekek felé, a szülők felé, a külvilág felé. Egymással egyeztetve kialakíthattuk és nagyon határozottan képviselhettük volna azt a meggyőződésünket, hogy a kommunikációs csatornák lezárása (kifelé és a gyerekek felé) és elaknásítása (egymás felé) helyett kizárólag a minden irányban őszinte, nyílt kommunikáció segíthet kilábalni a válságból. Azért lettünk volna képesek ezt megcselekedni, mert ebben a történetben minden közelről érintett szereplőt fojtogatott az indulat és a félelem. Félelem egymástól, a felelősséggel való szembenézéstől, a külvilág ítéletétől. Egyedül a szülők nem túlságosan közelről érintett része nem volt kiszolgáltatva ezeknek a félelmeknek – miközben osztozott a felelősségben –, és egyedül tőlük nem volt egyik szereplőnek sem félnivalója. Segíthettünk volna, és mivel semmilyen hatalmi befolyásra, döntési jogkörre nem tartottunk volna igényt, az iskola megtehette volna, hogy elfogadja a segítségünket.

Akkoriban azonban nem léteztünk még, ezért a történet sem így folytatódott. Az öt fiú végül magántanuló lett, és az iskolában érettségizett le. Ezt akár megnyugtató végkifejletnek is tarthatnánk, bölcs döntés eredményének. De nem az volt, hanem elkeseredett, gyakran megengedhetetlen eszközöket felhasználó ökölharc következménye.

A vétkesek zavarodottan tébláboltak tovább az ügyvédek és a bírósági tárgyalások útvesztőiben – senki tanár nem tett komoly és tartós erőfeszítést arra, hogy az elfogadhatatlan cselekedethez vezető zavarodottságuk, megbicsaklott értékrendjük bozótjában velük közösen ösvényeket találjon, melyek tisztázáshoz és az elkövetett hiba jóvátételéhez vezethettek volna. És a magára hagyott osztály is szétesett, egymással szembenálló csoportokra bomlott. Azok, akik osztálytársaik visszatérésében bíztak, túlzónak, igazságtalannak érezték az iskola döntését, haragosnak és egész közösségüket elutasítónak a tanárokat – pedig azok csak némák voltak, vagy nem eléggé és főleg nem megfelelően beszédesek. Azok, akik egyetértettek a tantestületi döntéssel, saját osztálytársaik dühös indulatainak céltáblái lettek. Akár egyik, akár másik táborhoz tartoztak azonban, ezek a fiatalok többségükben még ma is inkább elfelejteni, mint megérteni akarják az utolsó gimnáziumi évüket – és az egész iskolát. Mi, szülők mindeközben riadtan és tanácstalanul álldogáltunk a partvonalon kívül. Sem egymáshoz, sem a gyerekeink tanáraihoz nem találtunk utat. Ki-ki közülünk annyit tehetett csak, hogy otthon a saját gyerekét próbálta nyugtatgatni, miközben annak legfontosabb és legfájóbb kérdéseire (Hogyan történhetett ez velünk? Mi folyik most az iskolában? Mit tehetünk öt osztálytársunkért, egymásért és az egész történet megértéséért?) semmilyen hiteles választ nem tudott adni.

Anna lányom a következő tanév elején – már egyetemistaként – bent járt az iskolában. Amikor hazajött, megrendülten mesélte, hogy osztályuk tablóját az egyik földszinti mellékfolyosón fedezte föl; a földön volt, arccal a fal felé fordítva. Bár ő maga is elismerte, hogy ez akár a véletlen műve is lehetett (szokás az iskolákban átrendezni a tablókat, hogy az újabbaknak helyet szorítsanak, és amit látott, talán csak az átrendezés közbülső állapota volt), mégis mélyen szimbolikusnak érezte ezt a bánásmódot: valami ilyesmi történt mindannyiunkkal – mondta. Semmit nem tudtam neki válaszolni, ami megnyugtatta vagy megvigasztalta volna.

A gyerekek – a gyámoltalannak látszó legkisebbek éppúgy, mint az autonómiájukért csatázó nagyok – egészen pontosan tudják, hogy mi a felnőttek dolga, és mi az övék. Megszenvedik és rossz néven veszik, ha történeteik nehéz fordulópontjain nem érzik a számukra fontos, értük felelős felnőttek komoly és közös erőfeszítését, támogatását. Ilyenkor részint bizalmukat vesztik, részint emelik a tétet, vagyis egyre vadabb és veszélyesebb helyzeteket állítanak elő maguknak és nekünk – hogy majd csak felébredünk végre, és tesszük a dolgunkat. Mert mit látnak – és főként mit nem látnak – ilyenkor? Azt látják, hogy visszaterheljük rájuk azokat a nehézségeket, melyeket életkorukból fakadó éretlenségük, gyakorlatlanságuk miatt egyedül vagy kortársaikkal együtt nem tudnak megoldani. Azt látják, hogy egyre többet követelünk tőlünk, de a számukra kritikus pillanatokban hátat fordítunk nekik. Ennek következtében ők túlterhelődnek, mi viszont hiteltelenné válunk a számukra. Azt kellene látniuk, hogy a nagyon nehéz problémákon hogyan lehet éretten, nem indulatvezérelt módon, egymással együttműködve, a másik szempontjaira és tulajdon értékeinkre egyformán figyelve, lassú, mérlegelő konfliktuskezeléssel, őszinte kommunikációval úrrá lenni. Ezt kellene látniuk, erre kellene megtanítanunk őket, ehhez kellene hiteles mintát nyújtani a számukra, hogy lassacskán megtanulják ezt a fajta problémamegoldást a saját kompetenciájuk részévé tenni. Ezt nem látják, mert olyan kereteket tartunk fenn a magunk és a ő számukra, melyekben az ilyenfajta konfliktuskezelés lehetetlen. Mit tapasztalnak ehelyett? A problémák kapkodó, kiérleletlen elintézését – szőnyeg alá söprésüket vagy formális megoldásukat –, melynek kierőszakolásában a felnőttek félelmei, tehetetlensége, a felelősség és az együttműködés elhárítása, valamint az uralmi-alattvalói működésmód dominál.

Még az is lehetséges, hogy az ilyen módszerrel előállított megoldás önmagában helyes (a kereszt ügyben például készséggel elfogadom, hogy végső soron helytálló döntés született), de a gyerekek mégis magukra maradnak. Mert ők nem azt kérdezik tőlünk: mit kell tenni, hanem azt, hogy hogyan. Olyan helyzetbe kerülnek, mint a beteg, akinek koszos, fertőzött fecskendővel adják be a megfelelő orvosságot.

Képzeljük el, hogy a Pitagorasz-tétel bizonyítását nem tanítjuk meg a gyerekeknek, csak magát a szabályt, verset nem elemzünk, csak lediktáljuk, mit akart mondani a költő, a történelmi események összefüggéseit nem tárjuk fel számukra, csupán a csaták, békekötések és egyéb diplomáciai furfangok tényeivel ismertetjük meg őket. Mi értelme lenne akkor iskolába járni? Az iskolában tanult információk legnagyobb része hamarosan a felejtés homályába vész. Egy-egy szakma művelőin kívül ki a csuda emlékszik már arra, melyik ízeltlábúnak van csáprágója, milyen a szapphói strófa metruma, és mennyire stabil a hidrogénhíd-kötés? Azt nem felejtjük el, hogy a dolgok mélyén rend és összefüggés rejtőzik, hogy ezért a legapróbb tényt is tisztelnünk kell, és türelmes erőfeszítéssel kell keresnünk a más tényekkel való összeszövődésének szabályait. A miértek és hogyanok keresését tanuljuk meg az iskolában, vagyis a bánásmódot – a világ dolgaival és eseményeivel, önmagunkkal és egymással. A tananyagnak ezt a tartós és mély hatású részét azonban nem lehet egyszerűen elmondani, lediktálni a diákoknak – ezt meg kell mutatni. Ha ennek a legalapvetőbb tanulási folyamatnak bármelyik csücske sérül, az menthetetlenül csorbítja a többi rész hatékonyságát és hitelességét is.

A kereszt ügy fájdalmas heteiben-hónapjaiban azt tanultam meg, hogy nem tartható az a formálisan (vagy sehogy sem) működő kapcsolat, amelyben mindeddig az iskola és a szülők álltak egymással, mert hazug, hibás szemléletet, a dolgokkal, nehézségekkel és egymással szemben rossz bánásmódot tanít. A gyerekek érésében, nevelésében közös a felelősségünk, és túlságosan nagy árat kell fizetnünk és a gyerekeinkkel fizettetnünk azért, ha nem alakítunk ki olyan együttműködési kereteket, amelyek konstruktív lehetőségei és példamutató ereje elegendő ahhoz, hogy a gyerekek biztonsága, emberi növekedésük folyamata és értékei ne sérüljenek. Nem mondhatnám, hogy azt is sikerült megértenem, hogyan működésképtelen a pillanatnyilag létező kapcsolatrendszer, de azt mindenesetre beláttam, hogy abból a hagyományos távolságból, amiben eddig éltem az iskolától, ez nem is megismerhető. Úgy határoztam tehát: közelebb megyek, hogy megértsem, mi az, ami rosszul működik, és hogyan lehet ezen változtatni – ha ehhez eszemkának vagy egyenesen iskolaszéki képviselőnek kell lenni, hát legyen.

Mindaz, amit eddig elmondtam, a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnáziumban működő Agora – Szülői Egyeztető Szervezet megalapításához vezető első néhány lépés volt. Ennek az időszaknak a legfontosabb tanulsága számomra az volt, hogy a gyerekeket nem szabad támogatás nélkül hagyni, és ebből az következik, hogy mi, felnőttek (szülők és tanárok) nem hagyhatjuk egymást támogatás nélkül. Ez azonban mindeddig magányos belátás volt, a következő tanév azt a jelentős élményt hozta, milyen sok szülő és tanár jutott el ugyanehhez a felismeréshez, a változtatás küszöbéig, és mégis milyen nehéz ennek a küszöbnek az átlépése.

(A fenti írás az első része annak a cikknek, mely a Taní-tani alternatív iskolai folyóirat 30-31., 32. és 34. számában jelent meg folytatásokban.)

--

Címkefelhő    Összes címke »
 Sajtófigyelő    Összes hír »
2018.10.16.
A 15-24 éves diákok fele dolgozik tanulás mellett
Minden második 15-24 éves diák dolgozik a tanulás mellett a Magyarországi Diákvállalkozások Országos Érdekképviseleti Szövetségének (DiákÉSZ) adatai szerint – közölte a szervezet eln...
(Forrás: Magyar Idők)
--
2018.10.16.

Az uralkodó osztály nem csak elképzelhetetlen mértékű materiális javakat halmoz fel, hanem az oktatási és egyéb kulturális berendezkedések eszközeit is irányítja. Az oktatási rendszerekben...
(Forrás: mérce)
--
2018.10.16.
Azt ígérik, marad az ingyenes oktatás a Corvinuson
A jelenlegihez hasonló mértékben, évfolyamonként ezres nagyságrendben megmarad az ingyenes tanulás lehetősége a Budapesti Corvinus Egyetemen azt követően is, hogy alapítványi fenntartású...
(Forrás: hvg.hu)
--
2018.10.16.
Pert nyertek a Gyöngyöspatán szegregáltan oktatott romák
Az állam köteles kártérítést fizetni azoknak a roma gyerekeknek, akiket éveken keresztül szegregáltan oktatott a gyögyöspatai Nekcsei Demeter Általános iskola – mondta ki hosszú évek ó...
(Forrás: abcug)
--
2018.10.16.
Az államtitkár szerint nem használhatatlan a KRÉTA, nem telik percekbe egyetlen jegy beírása
Védelmébe vette a KRÉTA-rendszert Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára, szerinte a KRÉTA az állami, egyházi és magániskolák elvárásainak is képes megfelelni...
(Forrás: Eduline)
--
2018.10.16.
A strasbourgi bíróság elmarasztalta Magyarországot a tankönyvpiac államosítása miatt
A felperesek – a Könyv-Tár Kft., a Suli-Könyv Kft. és a Tankönyv-Ker Bt. – a magyarországi tankönyvkiadás- és forgalmazás 2011-es, illetve 2012-es centralizálása miatt fordultak a törv...
(Forrás: hvg.hu)
--
2018.10.14.
Sztrájk lehet az iskolákban? Akciósorozatba kezd az egyik pedagógus szakszervezet
A PDSZ akciósorozatának célja, hogy felhívja a figyelmet arra, „a pedagógusok munkaterhelése a 2011-es köznevelési törvény bevezetését követően átlépte azt a határt, amelyen túl má...
(Forrás: Eduline)
--
2018.10.14.
Palkovics László: „szintet lépünk” a szakképzési intézmények fejlesztésében is MTI
Palkovics László szerint az iskolákból kikerülő fiatalok az alapkompetenciákon túl olyan tudással és készségekkel kell rendelkezzenek, amelyek segítségével megállják a helyüket a 4....
(Forrás: Magyar Idők)
--
2018.10.14.
Janisch Attila: A gender szak megszüntetése az ELTE-n nem más, mint politikai erődemonstráció
A hallgatóknak kellene közösen tiltakozniuk az egyetem autonómiájának megsértése miatt, hiszen elsősorban az ő érdekük, hogy egy olyan intézményben tanuljanak, amely képes megőrizni a...
(Forrás: Magyar Narancs)
Utolsó üzenetek:
  OFOE

Kedves Kérdezőnk! A pótlékot adott feladatokra kell megállapítani, amelyet részmunkaidőben történő foglalkoztatás esetén sem lehet csökkenteni,mivel a megbízással összefüggő feladat nem kevesebb, mint teljes heti
munkaidőben. A pótlékcsökkentés tehát nem indokolt.

--
  magdi72

Tisztelt Szerkesztőség!
Az idei tanévtől egészségügyi okok miatt kértem a részmunkaidős foglalkoztatásomat.A ténylegesen megtartott 24 óra helyett 18 órában tanítok,megmaradt az osztályfőnökségem és a munkaközösség-vezetői feladatom.A szerződés módosításakor arra hivatkozva.hogy kevesebbet vagyok bent az iskolában,csökkentették a pótlékokat is arányosan.Ha ugyanazt a feladatot látom el,ugyanannyi munkamennyiséggel,akkor lehet-e indokolt a pótlékcsökkentés?

--
  ofoe

Kedves Szilvi! Szerintünk erre nem lehet kötelezni a fiúkat függetlenül attól, hogy milyen típusú osztályba járnak. Ezt helyben kellene megbeszélni az iskolavezetéssel. Esetleg az érintett osztályfőnök közvetíthetné a problémát, a DÖK közbenjárását is kérhetitek. De ha mindez nem működik, egy az osztályt képviselő küldöttség is felkeresheti az iskolavezetést, és elmondhatja az érveit. A részletek ismerete nélkül nehéz jó tanácsot adni. A lényeg, hogy felnőtt emberek módjára, kulturáltan próbáljátok elintézni a dolgot.

--
  Szilvi07

Helló. Érdeklődni szeretnék. 12. osztályos tanuló vagyok. Az osztályomban vannak fiúk, akik nem szeretnének keringőt táncolni, de az iskola vezetőség kötelezni akarja őket, arra hivatkozva, hogy a szakgimnazistáknak kötelező. Többször is átnéztük az iskola házirendjét, és ez nincs benne feltüntetve. Kíváncsiak lennénk, hogy erre a vezetőség kötelezheti-e őket, és ha igen, miért csak a szakgimnazistákat, amikor a szakközepesek közt is vannak olyan fiúk, akik nem táncolnak.

--
  OFOE

Kedves Somogyi Györgyi Ilona!
Önnek teljesen igaza van: 16. életévét betöltött SNI-s tanuló már nem kontroll köteles, a Bizottságok ezért újabb szakvéleményt nem állítanak ki, az iskola köteles elfogadni az utolsó kontrollvizsgálat megállapításait. Ennek ellenére kérhet újabb igazolást, tudok erre példát, de a Bizottságok nem kötelezhetőek erre.
SNI-s tanulóknak továbbra is "járnak" a Bizottságok által javasolt könnyítések, tehát használhat segédeszközöket, hosszabb időt kell számára biztosítani stb. (Ugyanakkor a szakmunkás vizsgák követelményeit nem hangolták össze az SNI-s követelményekkel, így fordulhat például elő, hogy ezeken a vizsgákon SNI-s tanulónak úgy kell idegen nyelvű szakmai vizsgát tennie, hogy gyakorlatilag nem tanult idegen nyelvet.)

--
  OFOE

Kedves Vajda Szilárd! Azt tanácsoljuk, hogy kérdezze meg az alapítványi iskola igazgatójától, hogy mi magyarázza a csúszást. Amennyiben nem kap elfogadható választ, írásban lehet bejelentést tenni a fenntartónak, ezúttal az alapítvány kuratóriumának.

--
  Vajda Szilárd

Tisztelt szerkesztőség! Két iskolában tanítok. Az egyik klikes, a másik alapítványi. Az elmúlt tanévben a két iskolában nem volt egész állásnak megfelelő óraszámom, heti 10-10 órában tanítottam. A klikes iskolában határozatlan időre vagyok kinevezve, míg az alapítványiban az elmúlt tanévben is határozott időre neveztek ki, valamint most is. A gondjaim az alapítványi iskolával vannak. Ezek a következők: 1.) 2017. szeptemberében csak a hónap 15. napjától neveztek ki, annak ellenére, hogy az állásra augusztusban jelentkeztem, és fel is vettek. Tudni kell, hogy művészeti iskoláról van szó, de hát akkor is, én kész voltam a tanításra már szeptember elején. A klikes iskolában is a hó közepén kezdjük a tanítást, mégis, az első alkalommal, mikor odakerültem, szept. 1-jétől szólt a szerződésem. 2.) 2018. jún. 15-én kötöttünk ugyan egy határozatlan idejű szerződést teljes munkaidőre, ám az csak augusztus 15-én lépett volna hatályba. Augusztus 14-én szóltam a munkáltatónak, hogy az egész állást nem tudom vállalni, csak heti 3 napban kb. 15 órát, tehát 3/4 állást. Ám nemcsak az óráimat módosították 22-ről 15 re (ami természetes, ez is volt a kérésem), hanem a szerződés hatályba lépésének időpontját is szept. 1-jére! 3.) 27-én voltam már bent az iskolában, értekezleten (miközben nem is volt munkaviszonyom...), senki nem szólt egy szót sem, hogy csináljuk meg a szerződést. Csupán 3-ára hívtak be szerződést aláírni. Az a kellemetlen meglepetés ért, hogy visszamenőleg már nem tudnak lejelenteni, ezért az ígért 1-je helyett 4-én indul a szerződésem. Kérdés: Elképzelhető, hogy ebben az alapítványi iskolában szórakoznak velem?

--
  Somogyi Györgyi Ilona

Kedves János!
A fiam ebben az évben ment tovább tanulni az iskolájába(pápai szakképzési centrum-Várpalota)Ő eddig is itt tanult sikeresen elvégezte a számítógép szerelői szakképzőt,most le akar érettségizni-számítás technika érdekli ebben képzeli el a jövőjét,angol nyelvből is jó,jelenleg franciát is elkezdte tanulni önszorgalomból-Ő SNI-is erről kaptunk szakértői véleményt 2012-ben akkor töltötte be a 16.évét.Így véglegesítették a szakértői véleményt.Hétfőn az osztályfőnöke mondta,hogy vigyen frissebb papírt,mert ez már régi.Már legalább 4 db fénymásolat ott van ebből az iskolában,mert tankönyv igénylésnél is kellett.Matematikai problémái vannak segédeszközzel jól elboldogul,van motorikus gondja is már kevésbé-kézzel való írásnál lassú géppel gyorsan ír,gyógytornára jár kicsit koordinálni kell a gerincén gyógytornára kapott javaslatot.Gyógytorna van az iskolában is.Amúgy néha kell szólni neki ,hogy ne felejtsen el dolgokat- figyelem zavaros néha.Kérdésem az lenne,hogy kell-e valamit tenni az ügyben,hogy 2012-es a határozat.Vastagon szedett betűkkel le van írva,hogy a szakértői vélemény és a benne foglaltak a tanulmányai befejezéséig érvényes. Vagyis használhat segédeszközöket a matematikai feladatok megoldásához, számológépet,laptopot jegyzetek leírásához,kézírás amennyiben nem kell akkor felelhet szóban.Kell mennünk "frissebb" igazolást kérni a Pedagógiai Szakszolgálathoz?
Köszönettel:Szülő

--
  ofoe

Kedves Orsolya! Ha nincs pedagógiai végzettsége, elvileg nem bízható meg osztályfőnökséggel. Üdvözlettel a Szerkesztőség

--
  ofoe

Kedves H. Róbert! Az osztályokba sorolásnál nyilván pedagógiai szempontok a legfontosabbak. Nem igazán érthető, hogy a gyerek miért nem kerülhetett az óvodástársaival közös csoportba. Javaslom, hogy beszéljen személyesen az beosztást készítő igazgatóval, hátha ennyi is elegendő ahhoz, hogy a döntés megváltozzon. Persze, ha nem sikerül, tovább lehet menni a fenntartóhoz, de reméljük, erre nem lesz szükség.

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Bea:] Ezt el kellene lesni a színészek képzéséből. Régóta mondom :) Örülök, hogy a hallgatók is igényelnék.
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[vik:] Az egyetemi szinten valóban addig működhetett jól az "oktatás", amíg a tanárok és diákok "szintje" nem különült el a munkát illetően. Hiszen egyetemnek is azért nevezik (ma már hiába), mert a tanárok és diákok egyetemességén alapult, ahol a munka-tanulás […]
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[csilla:] nem provokálni szeretnék, de van olyan szakember, aki a gondolataimat olvassa, és tud számomra, olyan elméleti útmutatást adni, hogy hogyan gondozzak egy ma már 15 éves, abuzált, anyaszerepben lévő lánykamaszt! ezek a gyermekek nem kis számban kerülnek be a gyermekvédelmi […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] 2014. márciusában láttam ezt a filmet! Ma a Máltai Szeretet szolgálat működteti! nincs információm róla!https://index.hu/video/2011/08/29/tiszabo_s1e1/ https://index.indavideo.hu/video/Ha_nincs_iskola_elveszett_a_falu_1 Eltelt hét év! Ezen gyermekek, egy része, szavazóképes […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] borderline, hospitalizáció kamaszkorban! ha nem segítünk a családokon, mint ahogy Nóri teszi, 10 év múlva a társadalom gerincét sok-sok településen a ma gyermekei képviselik majd a felnőtt lakosságot! ha kiemeljük őket családjukból és átexportáljuk más településekre, […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Csilla:] Még mindig rágom minden szavát!Én ott vagyok, ahol ő nem! szakellátás a gyermekvédelemben, de voltam alapellátásban is! Voltam óvoda vezető is! Drága Ax! kérdeztem tőled! Mi ez? Kaptam rá választ! Látjátok Ti ezt? Láttátok ti ezt!? elviszlek benneteket! nem Nórihoz! máshová! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] Amikor először tettem javaslatot arra, hogy emeljünk ki gyerekeket családjukból, nem haboztam!Fájt, mert tudtam, benn ragadnak a rendszerben, sejtettem az abúzust! de láttam magam körül a tehetetlen környezetet is : védőnő, óvoda, iskola, aktív és passzív szociális eszközök! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Juli:] Kedves Péter! A "t. szerző" nagyon is jól ismeri a magyar valóságot, a hátrányos helyzetű térségek problémáit. Vajon kit lehet komolyan venni, és kit nem? Arra kérném, hogy mielőtt Ritók Nóráról azt állítja, hogy "íróasztal mögül okítja a kollégáit", […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Péter:] „Hatszáz évig nem akartak beilleszkedni, miért pont most akarnának?” „Ugyan már! Ismerek olyanokat, akik ki tudtak emelkedni. A többi miért nem akar?” Ezek a mondatok nem tekinthetők előítéletnek, inkább ténymegállapításnak. Kétségtelen tény, hogy nem kevés azoknak a […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Blum Szilárd:] >Érdemes felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy a hátrányos helyzetű csoportokból érkezők sajátos hiányosságokat mutathatnak az érzelmi funkcióik területén (a családi összeütközésekből, a környezetük által okozott hosszú távú diszkriminációból, a rendszeres […]
Neuroandragógiával a kirekesztés ellen (Továbbképzés és tréning, 2018. május 24-25.) »

--
OFOE (2001–2018) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek