OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
2006. január 16.
Címkék:
     

Kádár Judit

Szülők és iskolák 2.

Utak egymáshoz

Írásom első részében azon tűnődtem, miért járnak és miért nem járnak iskolába a szülők. Azt a meggyőződésemet igyekeztem megosztani az olvasókkal, hogy a pillanatnyilag létező iskolai hierarchiában helytelen helyek és tartalmas együttműködésre alkalmatlan szereplehetőségek állnak a szülők rendelkezésére, amelyeket jobb nem használniuk, ha el akarják kerülni a tehetetlenség és a manipulálhatóság csapdáját. Szemléltetésként gyerekeim iskolájának, a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnáziumnak egy válságos őszéből mutattam be néhány filmkockányi történetet. Az iskola krízise a következő tanévben elmélyült és kiszélesedett, én pedig nem csak azt nem engedhettem meg magamnak többé, hogy ne kövessem figyelemmel az eseményeket, hanem – számomra is nagyon meglepő módon – azt sem, hogy ne legyek valamiképp cselekvő részese a gyerekeimet közelről érintő iskolai történeteknek. Azonban cselekvésem kereteit kezdetben ugyanazok a hagyományosan működésképtelen kommunikációs szabályok alkották, amelyekről írásom első részében beszámoltam.

Vagy mégsem teljesen ugyanazok? Vegyük fel az elbeszélés elejtett fonalát, és idézzünk fel még egy epizódot a rossz emlékű szülői fórum délutánját követő estéből!

Egy fáradt mozdulat

Egy osztálynyi elcsigázott, zaklatott szülő számára még mindig nem tudott véget érni a nap. Anna lányom és az öt keresztdöntő fiú osztályában a magyartanárnő és az osztályfőnök kezdeményezésére közvetlenül a szülői fórum után még egy szülői értekezletre is sor került. A hagyományos elrendezésű osztályteremben húszegynéhány haragos felnőtt méregette egymást vasvilla tekintettel. A csukott ajtó előtt a folyosón hat-nyolc osztálytárs gyerek üldögélt – riadtan és reménykedve. Valami csodának kellett történnie, hogy ne az előző órák ordas indulatai gomolyogjanak tovább közöttünk.

Icipici csoda történt. A két tanár nem a szokott módon, a katedrán állva szólította meg a szülőket, hanem felénk fordulva leültek közénk az első padsor egy-egy szabadon hagyott székére. Fáradtak voltak? Önkéntelenül védték magukat a céltáblává válás veszélyeitől? A közös balsors és felelősség együttességét érezték és jelenítették meg mozdulatukkal? Ez is, az is igaz lehet. A szülők között mocorgás kezdődött; a hátrébb ülők a takarás miatt nem láthatták a beszélő tanárokat, ezért egy csöppet elfordították a széküket. Azok, akik közvetlenül a két tanár mögött ültek, szintén odébb mozdultak, hogy ne kelljen farkasszemet nézni velük. Félfordulat a félfordulathoz igazodott, negyed a negyedhez, s a minimális helyzetváltoztatások következtében egyszeriben nem csak a két tanár vált láthatóvá, hanem eddig nem tapasztalt módon a szülők is láthatók lettek egymás számára. A lelkekben vihar dúlt, de a testek és a tekintetek egymás felé fordultak. Amennyire a bútorzat elrendezése engedte, a teremben ülők csaknem szabályos kör alakzatot formáltak anélkül, hogy ezt bárki akarta, elrendelte vagy akár csak felismerte volna. Majdnem körben ültünk, mintha tűz vagy kerek asztal körül ülnénk, ahogy az emberek már régóta teszik, ha komoly tárgyalnivalójuk van egymással, ami annyira fontos, hogy a közös felelősséget átérezve képesek lemondani a hierarchikus viszonyok érzékeltetéséről.

Angyal nem szállt el fölöttünk, azon a nyugtalan órán magunkban sem igen éreztük efféle égi lények jelenlétét. Az első félórában tombolt az indulat: volt, aki azt hangoztatta, hogy a keresztdöntő fiúkat eltanácsoló tantestületi döntést magyarázó, védő tanárnő adja vissza a diplomáját, vagy legalább tűnjön el az iskolából. Sírás, kiabálás, ellenszegülés – ez jellemezte az első félórát. Aztán az egymás felé forduló elrendeződés lassacskán mégis működni kezdett; a beszélgetés résztvevőiből fokozatosan elpárolgott az indulat, és megtapasztaltuk, amit eddig soha: hogyan lehet józanul, érvelve, együttműködően beszélgetni még nagyon keserves kérdésekről is. A megbeszélés végére saját belátásaink fonalán eljutottunk annak a megoldásnak a komoly felvetéséig, ami – hetekkel később – működőképes iskolai javaslat lett: legyenek a nagyon nagy vétket elkövetett fiúk magántanulók. Ezt ott és akkor még az érintett diákok jelenlevő szülei is meggondolásra méltó lehetőségként kezdték fontolgatni.

Mondom a jót, mondom a rosszat is. A gyerekintézményekben szülőként eltöltött nem kevés időben ennél inspirálóbb, jelentősebb élmény engem nem ért, mint ez a másfél órás késő esti szülői értekezlet. Egy osztálynyi szülő képes volt éretten felülemelkedni traumán, arculcsapáson, kiprovokált egymásnak és tanároknak uszuláson. Mindössze két dolog volt szükséges ehhez: a tanári döntés, hogy ebben a nehéz helyzetben beszédbe kell elegyedni a legérintettebb szülők csoportjával, és az a – talán csak fáradtság szülte – mozdulat, ami felfüggesztette az alá-fölérendeltséget, és egymás felé fordította a tekintetünket.

Ha mi, ennek a negyedik éve egy osztályba járó gyerekcsoportnak a szülői valóságos kapcsolatban lettünk volna egymással és a gyerekeink tanáraival, az iskola többi tanárával, az iskolavezetéssel, lehetséges lett volna, hogy ez a megszelídült beszélgetés folytatódjon, hogy támogató és nem harcos, megbélyegző, sebeket osztó módon jussunk el a válság megoldásához. Nem így volt, ezért nem ez történt. Az osztályfőnököt és a magyartanárnőt már másnap reggel megtámadta az iskolavezetés a szülői értekezlet összehívásáért1. Sanda, megosztó szándékot véltek felfedezni, ártalmas következményeket tulajdonítottak tettüknek. Együttműködést kívánó helyzetben (teljesen rendjén való módon) nem hierarchikus eszközöket vettek igénybe, ezért a – nem annyira a diákok problémájának megoldásán, mint inkább önmaga védelmén dolgozó – hierarchia veszélyesnek tekintette őket. Ők ketten ma már nem dolgoznak az iskolában. Helyesebb, ha így mondom: ők ketten sem.

A fáradt mozdulat utóhatása

A következő tanévben már két gyerekem járt a Berzsenyibe. Az élet úgy hozta, hogy Lackó fiam osztályfőnöke ugyanaz a magyartanárnő lett, aki az előző évben a kereszt ügyben tartott szülői értekezleten közénk huppant. Olyan erősen élt bennem a majdnem körben ülés képe és hatása, hogy még az első szülői értekezlet előtt megkerestem a tanárnőt, és felvetettem: mi lenne, ha a szabályos szülői értekezleteken kívül rendeznénk néha olyan összejöveteleket is, ahol szülők és tanárok egy asztal körül ülve, teázva beszélgethetnénk az osztályról, az elmúlt hetekben történt fontos eseményekről, és egy kicsit jobban megismerhetnénk egymást? Nem nézett bolondnak, cserében viszont megkérdezte, lennék-e az osztály szülői képviselője. Abban, hogy erre egy tanár kér fel, akkor még semmi kivetnivalót nem láttam, így aztán megkötöttük az üzletet.

Az első szülői teázást – ami hamarosan hagyománnyá vált – nem remélt érdeklődés kísérte: szinte minden szülő és számos tanár is eljött. Soha nem hittem volna, hogy a kamaszok, akik szokásuk szerint tüntetően távol tartják magukat felnőttjeik róluk szóló csevejétől, kíváncsiak lesznek a mi rendhagyó beszélgetésünkre. A fél osztály ott volt: főzték a teát, a kávét, hordták nekünk az aprósüteményt – senki erre nem kérte őket. Az egyik langaléta kilencedikes fiú pár hónapos kishúgát hordozta körbe; minden egyes felnőttnek bemutatta, és kegyesen megengedte, hogy pár pillanatig a karjukban tartsák a boldogan rúgkapáló kicsi jószágot. Későbbi teázásainkon a gyerekek már nem vettek részt, azon az első délutánon azonban nagyon erősen jelezte lelkes jelenlétük, hogy fontosnak tartják, amit ott teszünk. Szorgoskodásuk ugyanazt jelentette a számomra, amit Anna lányomék feszült várakozása az ajtó előtt a keresztdöntés ügyében tartott szülői értekezlet óráiban: a gyerekek tudják, mi a felnőttek dolga, és kifejezik a helyeslésüket, támogatásukat, ha azok rendesen elvégzik, amit tenniük kell.

A következő évtől kezdve Flóra lányom osztályában is folyt a tea, morzsálódott a teasütemény. Itt még radikálisabbra sikerült a fordulat: a körben ülő, teázó beszélgetés teljesen felváltotta a hagyományos szülői értekezleteket, és ez az érettségiig így is maradt. Nem mondom, hogy nem volt szülő, aki megütközve kérdezte: Mi ez a babazsúr? Nem mondom, hogy nem volt szülő, aki rosszallta és kamaszos rendetlenkedésnek tartotta ezt a szokatlan formájú beszélgetést, és azt sem állítom, hogy mindig jelen volt a szülők többsége. De akik ott voltunk, beszélgettünk, rendszeresen beszélgettünk, gyerekeink fontos dolgairól beszélgettünk, és – ami ugyanilyen fontos – lassan beszélgettünk.

Kedves szülői értekezletekre járó olvasók! Ugye, tudjuk, melyik az a mozdulat, amelyik csalhatatlanul jelzi, hogy a szülői értekezlet a második félórájába lépett? Hát persze, hogy a lopva az órára pillantás, amit nem sokkal később a szülők pironkodó elsettenkedése követ – eleinte egyesével, aztán a merész úttörők példáján felbátorodva kisebb-nagyobb csoportokban. Ennek a „teázó” osztálynak a szülői épp olyan munkából jövő, fáradt, családjukhoz siető emberek voltak, mint minden más anya és apa. Ezzel együtt alig emlékszem olyan beszélgetésre, amelyiknek (három-négy órával a kezdés után) ne az vetett volna véget, hogy az iskola portása bekopogott, és elnyűtten kijelentette: ő most már nagyon fáradt, szeretné bezárni az osztályokat, menjünk végre haza mi is. És volt még egy jelentős különbség a hagyományos szülői értekezletekhez képest: ezeket a beszélgetéseket legalább olyan gyakran kezdeményezték maguk a szülők, mint az osztályfőnök. Nem is volt semmilyen hivatalos, előre rögzített időzítés. Ha a szülők egyik-másik csoportja vagy az osztályfőnök úgy érezte, hogy olyan dolgok történnek vagy készülődnek az osztály életében, amelyekről fontos lenne beszélnünk, értesítették a többieket, kerestek egy minél többeknek alkalmas időpontot – és vettek egy doboz teát.

Közelképek: a tehetetlenség csapdája

De hol voltak akkor még a teázások, amikor kilencedikes fiam osztályának szülői képviselőjeként először átléptem a tanári szoba küszöbét? A terveinkben, a reményeinkben – talán. De akkor még csak szeptembert írtunk, a 2001/2002-es tanév szeptemberét.

Tizennyolcan ültünk ott szülők, és vártuk, hogy az igazgató úr elmondja nekünk, mi a dolgunk, egyáltalán: mi végre vagyunk mi ezen a világon? Elvégre ő hívott ide minket, neki tudnia kell, miért. Persze voltak közöttünk igazi veterán eszemkák is, de a titkot ők sem árulták el. Nem az ő tisztük, majd elmondja az igazgató úr. Így is történt, rövidesen megtudhattuk, hogy:

  • milyen csodás hely ez az iskola, mennyi szép dolog történik itt a diákokért;
  • mikor találkozunk legközelebb;
  • fontos dolgunk, hogy megválasszuk az iskolaszék szülői képviselőit. Ki vállalná?

Kövezzenek meg miatta! – én vállaltam. Nem a mohó hatalomvágy vagy szerepelhetnék hajtott. Olyan erősen éltek bennem a keresztdöntést követő hónapok eseményei – szülők, tanárok, diákok bizonytalankodásának, összecsapásainak, sérüléseinek emlékei –, hogy nem tudtam szabadulni akkori elhatározásomtól: látnom kell, mi folyik itt, ami ebbe az irányba visz, és ennyire nem engedi megoldódni a nehézségeket. Anna lányom ide járt, itt érettségizett, meg is sebesült az események következtében. Flóra lányom, Lackó fiam meg most jár ide – hogy a csudába ne kéne nekem minél pontosabban látnom, mi az, ami őket körülveszi?

Valamit már ott, a szülői szervezet első ülésén is láttam: tizennyolcan ültünk ott szülők, és nem beszéltünk egymással. Igaz, nem is nagyon beszéltünk, de ha mégis, az igazgató volt a címzettje a mondandónknak és nem a többi szülő. Voltak, akik fölvetettek egy-egy konkrét, egyedi kérdést, az ő gyerekük osztályát érintő gondot. Az igazgató minden esetben nyájasan és nagyon határozottan válaszolt: igen, tudunk a problémáról, de nyugodjon meg a kedves szülő, meg fogjuk oldani. Ezekhez a gyors, kérdés-felelet formájú labdamenetekhez senki nem csatlakozott. Miért és hogyan is tehettük volna? Még saját osztályaink szülőivel sem volt tényleges kapcsolatunk, az információhiány és a többiek véleményének ismeretlensége falán még saját osztályainkban sem ütött rést semmiféle rendszeres kölcsönös kommunikáció. Hogyan láthattunk volna el a szomszédos osztályokig? Hogyan formálhattunk volna véleményt egy-egy évfolyam, egy-egy tagozat vagy az iskola egészét érintő kérdésekben? Pedig az iskolába járó diákok összességét képviselő reprezentatív szülői szervezetként ez lett volna a dolgunk.

Nem azért nem tettük a dolgunkat – abban az évben, amíg én szülői szervezeti tag (eszemká) voltam, soha nem tettük –, mert rosszak, buták vagy közömbösek voltunk, vagy mert az igazgató rossz, buta vagy közömbös lett volna. Nagyon nyugodt fennhéjázással kijelenthetem, hogy mindannyian kiváló, felelősségteljes és a gyerekeinknek mélyen elkötelezett emberek voltunk: szépek és okosak. Pontosabban tökéletesen mindegy, hogy azok voltunk-e vagy sem. Az a helyzet volt buta és használhatatlan, amibe belekényszerültünk, amiben mindig felülről mondta meg nekünk valaki, kik vagyunk, mi a dolgunk, mikor kell nekünk találkoznunk, kinek tehetünk fel kérdéseket. Tartalmas és nem az uralmi logikát követő együttműködésünk egyszerű nyelvtani okokból volt képtelenség. Azt a tagmondatot, hogy Oda megyünk lakni, nem lehet így befejezni: de tejet kapni. Ennyi az egész, ilyenek az egyirányú utcák és az alárendelő szerkezetek.

Az iskolaszék ülésein ugyanez volt a helyzet. Emlékszem az elsőre – pontosabban csak egy részéről vannak markáns emlékeim. Kicsit korábban érkeztem oda, mint a többiek. Az iskolaszék egyik tanár képviselője ott ült már az igazgatói irodában, és amíg várakoztunk, beszélgetésbe elegyedtünk. Egy iskolai pályaorientációs program lebonyolításáról vitatkoztunk: én azt a nézetet hangoztattam, hogy nem volna szabad abból kizárni az alsóbb éveseket, ő az ellenkező álláspontot képviselte. Egyikünket sem zavarta, hogy nem értünk egyet; nagyon nyitottan, értelmesen, egymás érveinek súlyát is mérlegelve beszélgettünk – mindaddig, amíg meg nem érkeztek a többiek, és el nem kezdtünk előre meghatározott napirend szerint semmiről beszélni. Arra, hogy pontosan mi volt az a semmi, amiről beszéltünk, már nem emlékszem, de arra a kellemetlen érzésre igen, hogy szeretném folytatni az imént abbahagyott vitát ebben a nagyobb körben, hiszen az mindannyiunkat – mindannyiunk gyerekeit, tanítványait, az egész iskolát – érintő kérdés, de mégsem tudom. És nem csak én nem tudtam, hanem iménti vitapartnerem sem. Valahogy nem lett volna helyénvaló vagy illedelmes dolog az előre megírt napirendet felborítani. Éreztem, ahogy megbénít a tehetetlenség. Nem volt kellemes érzés, pedig mi volt ez ahhoz a fájdalomhoz képest, amit a manipuláció csapdája okozott alig néhány hónappal később?!

Még közelibb képek: a manipuláció csapdája

Az a tanév az igazgatóválasztás éve volt a Berzsenyiben. Egy novemberi szülői szervezeti ülésen arról értesültünk, ez ügyben találkoznunk kell majd február elején. Azt, hogy akkor mi lesz a dolgunk, senki nem kötötte az orrunkra, és „természetesen” mi sem kérdeztük meg. Én sem. Voltak elképzeléseim arról (ahogyan nyilván a többieknek is), hogy talán a jelöltekkel fogunk akkor majd találkozni, kérdéseket tehetünk fel nekik, megtudhatjuk, hogyan kívánják gyerekeink iskolai életének kereteit megalkotni vagy újraalkotni. Addigra biztosan megkapjuk vezetői pályázatuk szövegét, és ezen a megbeszélésen megvitathatjuk velük azokat a részleteket, amelyeket a gyerekek szempontjából jelentősnek vagy kérdésesnek gondolunk. Ezután nyilván módunk lesz arra, hogy osztályaink szülői közösségeivel konzultáljunk, és egy későbbi alkalommal az ő véleményüket képviselve támogassuk egyik vagy másik igazgatójelöltet. Ez volt tehát a várakozásaimban. Mi volt ezzel szemben a valóság?

Az igazgatóválasztással foglalkozó szülői szervezeti ülést a félévet lezáró szülői értekezleteket közvetlenül megelőző délutáni órákra hívták össze. Volt képviselő, aki ekkorra már megkapta az igazgatói pályázatokat, volt, aki nem. Volt, aki tudta, hogy (bár nem kapta meg a dokumentumokat) az iskolai könyvtárban elolvashatja azokat, volt, aki nem. Én két nappal a szülői szervezet ülése előtt kaptam kézhez a pályázatokat. Elolvastam mindegyiket, de arra nyilván nem volt módom, hogy az általam képviselt osztály szülőivel beszélgessek a tartalmukról.

Ezen a szülői szervezeti ülésen nem vett részt az igazgató (ő is jelölt volt). A szülői szervezet elnöke (aki egyben az iskolaszék elnöke is volt) arról tájékoztatott bennünket, hogy a pályázatok ismeretében itt és most kell állást foglalnunk arról, melyik igazgatójelöltet támogatjuk. A jelöltekkel ugyan nem találkozhatunk – arra majd csak az iskolaszék tagjainak lesz lehetőségük egy hét múlva –, az osztályaink szülői közösségeivel előzetesen szintén nem konzultálhatunk, de hát nyilván azért vagyunk mi az ő kiválasztott, felkent képviselőik, mert végtelen bölcsességünkben mindezekről a kérdésekről a saját szakállunkra is kiválóan dönteni tudunk. Aztán másfél óra múlva úgyis találkozunk a többi szülővel, akkor majd elmondhatjuk nekik, mit döntöttünk az ő nevükben és képviseletükben. Azonban, hogy ne legyünk teljesen elanyátlanodva (mert meg kell mondanom, sorainkban eddigre már némi mozgolódás, zúgolódás volt észlelhető), elnökasszonyunk nyújtott még némi háttérinformációt józan mérlegelésünk megkönnyítése végett. Tudtunkra adta, hogy az egyik igazgatójelölt szélsőségesen gyerekellenes tanár, aki jobboldali és klerikális fordulatot akar végrehajtani az iskolában.

Mire alapozta ő ezt a feltételezését, amit határozott tényként közölt velünk? Az ő gyerekét ez a tanár nem tanította. Úgy fogalmazott, hogy az elmúlt évben a kereszt ügy kapcsán volt módja személyesen megtapasztalni ennek az embernek a nézeteit és tevékenységét. Ma már tudom, hogy nem volt módja, mivel a kereszt ügyben tartott minden tantestületi értekezlet zártkörű volt, azokon egyetlen szülő sem vett részt. Ezt akkor még nem tudtam. Azt tudtam, és azt tudták még néhányan, akiknek a gyerekét tanította a megvádolt tanár, hogy ez az ember nem ilyen. Ez a tanár nagyon népszerű a gyerekek körében, nyitott, elfogadó, érdeklődő ember, kiváló felkészültségű szakember és jó pedagógus. Ezeket a gyerekeinktől származó és részben személyes tapasztalatainkat ott helyben megosztottuk a szülői szervezet többi tagjával, akik semmilyen ismerettel nem rendelkeztek a szóban forgó igazgatójelöltről. Nagyon-nagyon rosszul tettük. Miért? Várjunk még a válasszal egy kicsit! Az iskola szülői szervezete – amelynek tagjai többségükben egyik jelöltet sem ismerték emberként, tanárként, pedagógusként – simán leszavazta a megvádolt tanár igazgatói pályázatát. Mindenki rá szavazott, aki ismerte őt, és senki azok közül, akik nem. Utóbbiak voltak többségben.

A szülői szervezeti ülés után az volt a dolgom, hogy átballagjak saját osztályunk szülői értekezletére, és ott beszámoljak arról, mit döntöttünk mi az ő képviseletükben. Az a néhány lépés a két osztályterem között elegendő volt, hogy rádöbbenjek az általunk pár perccel korábban elkövetett fatális hibák egyikére: egyetlen pillanatig sem lett volna szabad belemennünk az igazgatói pályázatokról és a jelöltek személyéről szóló vitába, hanem az ülés elnapolását kellett volna kérnünk mindaddig, amíg a (legalább névleg) minket delegáló szülőkkel meg tudjuk beszélni, ők melyik pályázatot és jelöltet támogatják. Sokféle kérdést vet fel ez a hirtelen jött lépcsőházi megvilágosodás. Miért voltam az imént olyan buta, és mitől lettem percekkel később ilyen okos? Hogyan történhetett, hogy – amint ez később kiderült – egyedül nekem jutott eszembe akkor ez a tévedésünk és az abból következő kézenfekvő (bár elkésett) megoldás? És a legfontosabb kérdés: hogyan történhetett meg, hogy az iskolai szülői szervezet ülésén elkövetett másik, sokkal-sokkal szégyenletesebb hibára még akkor sem döbbentem rá? Ahhoz még több mint negyvennyolc órára, és annak a negyvennyolc órának minden drámai tapasztalatára volt szükségem. Menjünk sorjában.

Az első kérdésre adandó válasz eddigi érvelésem ismeretében könnyen kitalálható, ezért röviden fogalmazom meg. Azért voltam odabent buta, kint a folyosón meg okos, mert a teremben eszemká voltam – a hierarchikus táncrendbe, gondolkodásmódba betagolt illedelmes alattvaló –, a folyosón meg a magam ura: felnőtt ember, aki szabadon értékeli önmaga és mások helyzetét, tetteit, lehetőségeit, valamint mindezek következményeit. A második kérdés egészen szemérmetlen: azt a lehetőséget veti föl, hogy netán én voltam a legokosabb és legcselekvőképesebb a csúcsszülők egész csoportjában. Hát nem. Az egyedüli különbség köztem és csúcsszülő társaim között nem az észben, hanem a legitimitás fokában keresendő. Ne felejtsük el a teázást! Én az osztályunkbeli szülőket egy kicsit másként, kicsit jobban ismerhettem; bár nem ők delegáltak engem a szülői szervezetbe, kapcsolatunk valóságosabb és tartalmasabb volt annál, mint ami egy átlagos eszemkának megadatik. Ezért csöppet sem meglepő, hogy teljesen indokolatlan és antidemokratikus mellőzésük az igazgatói pályázatok véleményezése során szöget ütött a fejembe, és cselekvésre – az együttes cselekvés felvetésére – késztetett.

Az osztályba érve megosztottam szülőtársaimmal az imént tapasztaltakat és az azokkal kapcsolatos aggályaimat. Az addig két alkalommal megivott-megevett pár csésze teának, pár doboz aprósüteménynek, a körben ülve végigbeszélt közvetlen mondatoknak kézzelfogható hatása mutatkozott. Perceken belül elhatároztuk, mit fogunk tenni. Megfogalmaztunk egy beadványt (amit egyetlen szülő kivételével huszonnégy órán belül mindenki aláírt), amelyben arra kérjük az iskola szülői szervezetét, ismételje meg az igazgatói pályázatokkal kapcsolatos véleménynyilvánító ülését egy olyan későbbi időpontban, ameddig minden egyes osztály szülői közössége módot kap a pályázatok megismerésére, megvitatására és a közös vélemény kialakítására. Ezt a levelet eljuttattuk az igazgatóválasztás minden olyan szereplőjéhez – a szülői szervezet és az iskolaszék vezetőjéhez, az önkormányzat képviselőjéhez –, akiknek döntéséhez vagy véleményalkotásához elengedhetetlen a hiteles szülői vélemények ismerete.

Mindebben nem az volt a lelkesítő, hogy győztünk, hanem hogy egyáltalán megtörténhetett. Dehogy győztünk. A címzettek úgy söpörték félre a levelünkben leírtakat, mint a bosszantó legyecskét. El sem olvasták, meg sem fontolták az érveinket. Az ő szemükben egyszerű hőzöngő szülők voltunk, akik azért ágálunk, mert egy szavazás nem a mi szájunk íze szerint végződött. Arra hivatkoztak, hogy a szülői szervezet már döntött, azt visszavonni nincsen ok, nincsen mód. Ebben az utóbbiban tulajdonképpen igazuk is volt: egy már megszületett – és forma szerint demokratikusan született – döntést utólag visszavonatni bajos. Akkor és ott, a szülői szervezet ülésén nem kellett volna hagynunk, hogy idáig jussanak az események. Ezt nem tudtuk megtenni, mert az nem szülői szervezet volt, hanem eszemká. Néhányunknak összevillant a szeme, elkezdtünk figyelni egymásra – ez a későbbiekben még nagyon fontos lesz –, de ez volt a legtöbb, ami akkor történhetett.

„Vétkesek közt cinkos, aki néma”

Bárhogy húzom-halasztom, ideje újra feltennem és megválaszolnom a harmadik kérdést: mi volt az általunk elkövetett legszégyenletesebb hiba, és mi az oka annak, hogy nagyon sokáig egyikünk sem döbbent rá, mit is követtünk el.

A szülői szervezet ülésén súlyosan megrágalmaztak egy embert. Az, hogy a rágalmazót manipulálták, akkor szinte biztos volt néhányunk számára, mostanra pedig már egészen biztos. Nem ismerte ő azt a tanárt, akiről beszélt, semmilyen közvetlen kapcsolat révén nem értesülhetett nézeteiről, terveiről, korábbi tevékenységéről. Az, hogy ki vagy kik manipulálták őt, a szülői szervezet és az iskolaszék vezetőjét, sem nem megválaszolható, sem nem megválaszolásra érdemes kérdés. Ami tény: ez a manipulált szülő az iskolai eszemká legcsúcsabb csúcsán állt, és ebből a fényes magasságból tovább manipulálta a szülői szervezetnek mindazokat a tagjait, akik nem ismerték a megrágalmazott, kiváló pedagógust. Miért hittek neki? Kérdés lesz majd ez is, de még nem most.

Mostani keserű kérdésünk így szól: mit tettünk mi, akik ismertük a gonosz hírbe kevert tanárt? Megpróbáltuk megvédeni. Sok szépet és jót meséltünk róla, próbáltuk győzködni a többieket, hogy nem-nem, akiről most beszélünk, biztosan nem ilyen, hiszen mi tudjuk. Nagyon-nagyon rosszul tettük ezt. Mert mi az, amit nem tettünk? Nem mondtuk azt, hogy most azonnal abba kell hagyni az egész igazgatóválasztást; véleményezést, szavazást, mindent. Mert ami itt elhangzott, olyan súlyú vád, hogy azonnal ki kell vizsgálni, igaz-e vagy sem. Ha igaz, azért. Ha viszont nem igaz, akkor olyan botrányos támadás történt az egész választás tisztasága és – ami még ennél is sokkal fontosabb – egy ember becsülete ellen, hogy az nem maradhat következmény nélkül. Mi, akiknek ebbe az iskolába járnak a gyerekei, és akik választott(?) tisztségünk szerint az összes idejáró gyerek szüleit is képviseljük, nem hagyhatjuk, hogy a gyerekeink iskolájában ilyesmi megtörténhessen. Azért nem hagyhatjuk, mert abból a legrosszabb, legrombolóbb következmények származnak a gyerekeink érzelmi és erkölcsi fejlődésére nézve és nem kevésbé annak az emberi, pedagógiai közegnek az épségére nézve, amelyben nekik fel kell növekedniük. Nem mondtuk ezt, és az elkövetkező hónapokban és években ezek a rossz következmények egytől egyig be is következtek.

Mikor hasított belém ez a felismerés? Harmadnap, amikor az iskolaszék ülésén sor került az igazgatójelöltek meghallgatására. Akkor, amikor bejött a megrágalmazott tanár, és mielőtt még bárki bármit kérdezett volna tőle, megpróbálta megvédeni magát, visszautasítani az igaztalan vádakat. Magányosan küszködött a szavakkal, elkeseredett indulataival, a megalázó helyzettel. Jó páran ültünk ott, akik végignéztük a kínlódását: a szülők képviselői, a diákönkormányzat képviselői, a tanárok képviselői és az önkormányzat képviselője. Senki nem akadt, aki melléállt volna, és nyíltan kijelentette volna, hogy ilyen helyzetbe ember nem hozható, és most azonnal függesszük fel az egész választást, mert ami itt kockán forog, az sokkal több, mint hogy ki lesz az iskolaigazgató. Senki nem tette ezt: én sem és a tulajdon kollégái sem, akik pedig szerették, és többségükben őt akarták igazgatónak, ahogy azt a tantestületi szavazás eredménye is megmutatta. Nagyon szégyelltem magam, és azt hiszem, a jelenlevők többsége is szégyenkezett.

Sok nevetséges, arcpirító és tanulságos epizód játszódott még le ezen az iskolaszéki ülésen, de ehhez a megsemmisítően szégyenletes jelenethez képest egyiknek sincs jelentősége. Még az ülés vége előtt lemondtam iskolaszéki tagságomról, és kijöttem a teremből. Még a tanév vége előtt megkértem az egyik szülőtársamat fiam osztályában, hogy – ha a többiek megszavazzák – vegye át tőlem a szülői képviselő szerepét, mert ez nem az a szervezet, amiben én dolgozni tudnék vagy akarnék.

Mindannyian manipulálhatóknak bizonyultunk: ki a gondolataiban, ki „csak” a tetteiben – a kettő között a végeredmény tekintetében alig volt különbség. Azok a szülőtársaink, akik a szülői szervezet ülésén hagyták magukat meggyőzni a rágalmaktól, jól ismert alattvalói behódoló reflexeket működtettek. Mi, akik megpróbáltunk ellenszegülni, jól ismert alattvalói lázadó reflexeket működtettünk. Az általunk használt útvonalak közösek voltak még akkor is, ha az egyik csoport a másikkal ellentétes irányban haladt. A tekintetünk iránya közös volt: a hatalom és annak képviselői felé tekintettünk (mosolyogva vagy mosolytalanul), miközben rendre elmulasztottunk a mellettünk ülőkre nézni, hozzájuk kapcsolódni, velük együttműködni. Így történhetett meg, hogy behódolók és lázadók egyformán megbuktunk a legelemibb emberi próbában: hagytuk, hogy valaki emberhez nem méltó helyzetbe kerüljön, és nem tettünk őérte semmit. És a gyerekek ott ültek, és végignézték ezt is.

Kedves olvasók, kérem, ne csináljanak eszemkát, az nagyon csúnya dolog!

A nyár eleje és a nyár vége

És mégis: már megint történt valami jó. Ahogy az előző tanév bugyrainak mélyén kiforrt az egy osztályba járó gyerekek szüleinek egymás felé fordulása, mostani közös – és közösen keserű – tapasztalataink arra indítottak néhányunkat, hogy a más osztályokba járó gyerekek szüleivel is megpróbáljunk személyes kapcsolatban maradni. Ez az újfajta viszony akkoriban alig három-négy szülő között kezdett bontakozni, de már voltunk ennyien, akik időnként felhívtuk egymást, kicseréltük gondolatainkat az iskoláról, a gyerekeinkkel és osztályaikkal kapcsolatos tapasztalatainkról, és nem vártuk meg, amíg valamilyen felsőbb hatóság összeterel bennünket.

A forró május újabb válság hírét hozta. Két tanárnő szerződését nem kívánta meghosszabbítani a régi-új igazgató, két másik tanárnak nem engedélyezte, hogy ők továbbra is részmunkaidőben dolgozzanak. A bejelentés következtében egyre több tanár kezdte nyíltan fontolgatni a felmondását. Az igazgatónak munkáltatóként minden joga és lehetősége megvolt erre a lépésre. Szülőként – féltve gyerekeinket osztályfőnökeik, tanáraik elvesztésétől – minden jogunk megvolt arra, hogy megkérdezzük, mi az indoka ennek a beláthatatlan következményekkel fenyegető vezetői döntésnek, és arra is, hogy érvelni próbáljunk a döntés megváltoztatásáért, egy számunkra és az érdekeltek számára is megnyugtató kompromisszum kialakításáért, ha az indok nem tűnik elfogadhatónak. De ki az, aki kérdez? Ki az, aki érvel? Milyen információk, milyen meggondolások alapján tekinthetünk egy indokot elfogadhatónak vagy egy megoldási javaslatot megnyugtatónak? Hol vannak azok a kommunikációs, együttműködési útvonalak – szülők és szülők, szülők és tanárok, szülők és iskolavezetés között –, amelyek mentén elérhető a megoldás?

Természetesen azoknak az osztályoknak a szülői kérdeztek, akiket a leginkább fenyegetett gyerekeik osztályfőnökeinek, tanárainak elvesztése. Először természetesen képviselőik útján próbálták megtudakolni az igazgatói döntés indokát. A szülői szervezet májusi ülésének résztvevői nem egészen öt percet szenteltek a probléma feltárásának és megvitatásának. Az igazgató válaszából megtudhattuk, hogy mivel szeptemberben visszatér a gyesről az a tanárnő, akit ez a két magyartanár eddig helyettesített, az ő szerződésüket sajnos nem áll módjában meghosszabbítani, máskülönben a visszatérő kolléganőjének nem tudna órákat adni. Azt a hírt, hogy döntése következtében többen felmondanának, az igazgató alaptalan pletykának minősítette, hiszen eddig senki nem jelentette be neki hivatalosan a távozási szándékát. Arra pedig, hogy a részmunkaidőben oktató tanárokat teljes óraszámban végzett munkára késztesse, őt az iskolát fenntartó önkormányzat kötelezi.

Az iskolai szülői szervezet jelenlevő tagjainak túlnyomó többsége nagy-nagy megnyugvással vette tudomásul az igazgató válaszát. Az egyik anyuka meghatottan mondott köszönetet azért, hogy ebben az iskolában nem éri hátrány a gyermeket vállaló nőket – bár mindenhol így lenne. Csak mi, a legközvetlenebbül érintett osztályokat képviselő három-négy szülő nem tudtunk megnyugodni. Szerettünk volna tovább kérdezni, megoldási lehetőségeket felkutatni, azonban a többiek fölösleges hőbörgésnek minősítették próbálkozásunkat, és – az igazgatóval egyetemben – elzárkóztak a kérdés további megvitatása elől.

Csakhogy némelyik érintett osztályban a szülők akkor már majd’ egy éve teáztak. Csakhogy a szülői szervezet különböző osztályokat képviselő tagjai közül voltunk már hárman-négyen, akik hónapok óta beszélgettünk egymással. Meg aztán a gyerekeink is riadtan vártak minket otthon a kérdéssel: mi lesz most? Mit lehet tenni? A kutyamindenségit, hát valahogy csak képesnek kell lennünk arra, hogy a szemébe nézhessünk a taknyosoknak! Elindultunk tehát néhányan – szelíd, béketűrő, illedelmes anyák és apák – egy addig teljesen járatlan úton, és olyan dolgokat cselekedtünk, hogy nem győztünk csodálkozni magunkon. Ezen az úton azért indulhattunk el, mert néhány kockakövét (ha keveset is) már leraktuk az elmúlt hónapokban. Azért indulhattunk el, mert nem voltunk teljesen egyedül, és kezdtük megtanulni, hogyan figyeljünk egymásra. És azért indultunk el, hogy végül – vesztesen és megbélyegzetten – ráébredjünk az egyszerű igazságra: ott, ahol a hagyományos megoldási módok, működési keretek, kommunikációs lehetőségek kiüresedtek és ismételten csődbe visznek, másféle utakat kell keresni.

Néhány szülő közvetlen tárgyalásba kezd egy munkaközösség-vezető tanárral a következő évi tantárgyfelosztás részleteiről – némiképp szokatlan, de szükséges lépés. Kiderül, hogy könnyűszerrel biztosítható a visszatérő tanárnőnek minden általa kért óra anélkül, hogy két elküldeni kívánt kollégájának – akik egyébként nem őt helyettesítették – akár egyetlen tanórájáról is le kellene mondania. Néhány szülő közvetlen tárgyalásba kezd az önkormányzat oktatási alpolgármesterével, és eléri, hogy az iskolában megegyezni nem tudókat egyeztető tárgyalásra hívják a polgármesteri hivatalba. Az önkormányzat kijelenti: ők nem szeretik ugyan a tanárok részmunkaidőben való foglalkoztatását, de nem követelik az iskolavezetéstől, hogy számolja fel a részállásokat. Néhány osztályban a szülők összeülnek egymással és a számukra fontos tanárokkal, hogy kiderítsék, mi készül, és mit tehetnek. Levelet írnak az igazgatónak. Néhány nappal később összefog három-négy osztálynyi szülő, és mindannyiukkal közös megbeszélésre hívja az igazgatót. A megbeszélésen az igazgató több mint száz szülő előtt elismétli a már megcáfolt érveit, és az ellenérvek hatására csak annyit ígér, gondolkodni fog az elhangzottakon. Ennek ellenére, amikor órák múlva a vita hangneme kezd eldurvulni, egy szülő feláll és azt mondja: elfáradtunk, ez a hang már méltatlan hozzánk, menjünk haza. És hazamennek – csalódottan, elégedetlenül, de fegyelmezetten. És a szülők aláírásokat gyűjtenek (nagyon rövid idő alatt nagyon sokat), megbeszélésekre járnak, és igen, a végén még tüntetnek is – együtt a gyerekeikkel, az iskola volt diákjaival és sok tanárral, akik közül nyolcan nemsokára elmennek majd az iskolából.

A gyerekeink nagyon szerették ezeket a tanárokat, és nem akarták, hogy elmenjenek. Világosan az értésünkre adták, mi a dolgunk, és konok figyelemmel lesték, tesszük-e. De nem csak arra kellett ügyelnünk, mit teszünk, hanem arra is, hogyan, hiszen mindez az ő szemük láttára történt, ebből is tanultak. Azt tanulták például, hogy a morális tartás, a fontos meggyőződéseink melletti kiállás és a számunkra hiteles, szeretett emberek iránti hűség elsőbbrendű vezérlő elv kell hogy legyen tetteinkben, mint a várható siker vagy kudarc eshetőségének méricskélése. Ebben a „mindenáron és bármi áron légy győztes, sikeres, trendi, és jaj-jaj, csak púrlúzer ne legyél” sugallatú világban ez a tanulás egyáltalán nem mellékes. Azt tanulták ezzel közvetlen összefüggésben a gyerekek, hogy tiszta ügyekért csak tiszta eszközökkel szabad küzdeni még akkor is, ha az kockáztatja céljuk sikeres elérését. Önmérsékletet tanultak. Aki látott már elkeseredetten ágáló, fölhevült kamaszt, biztosan tudja: alig létezik egy serdülő számára ennél nehezebb tanulás.

Az első demonstrációt nem mi szerveztük, hanem a gyerekek – az iskola volt és akkori diákjai –, akik életkoruknál fogva és a történetben való legközvetlenebb érintettségük miatt is kezdettől radikálisabbak voltak, mint a velük együttérző, de lassúbb, tárgyalásos megoldásokat kereső felnőttek. Ameddig csak lehetett, visszatartottuk őket. Éppen azért fordultunk az önkormányzathoz, mert éreztük, a mi erőfeszítésünk már kevés a gyerekek indulatainak, tettvágyának megfékezéséhez. Amikor kérésünkre az alpolgármester megszervezte a tanárok, szülők és az iskolavezetés közötti első (akkor még nem tudtuk, hogy az egyetlen) közvetlen tárgyalást, arra kértük gyerekeinket, mondjanak le a tüntetésről, ha az egyeztetésnek akár csak a legkisebb eredménye is mutatkozik. És a gyerekek még erre is képesek voltak. Amikor az a pedagógus, aki a tanárokat képviselte az alpolgármester irodájában tartott egyeztetésen, visszatért és elmondta a tüntetésre készülődő ifjaknak, hogy az igazgató ígéretet tett a további tárgyalásokra és a következő évi tantárgyfelosztás újragondolására, a gyerekek – nekünk tett ígéretükhöz híven – összecsavarták transzparenseiket, és hazamentek. Dúlva-fúlva, fogcsikorgatva tették ezt, de megértették, hogy amíg tárgyalunk, nem tüntethetünk. Pedig tudták, hogy az elhangzott ígéret valószínűleg csak időhúzás (az is volt), és azt is tudták, hogy napokon belül vége a tanévnek, azután pedig már semmit sem tehetünk. És mégis: képesek voltak az önmérsékletre.

És aztán – az utolsó iskolai napok után, az érettségi hete után, az évzáró után – a gyerekek visszajöttek, hogy tanáraikkal és szüleikkel együtt tüntessenek. Vesztesként. Mert természetesen veszítettünk. Természetesen? Hát persze, az ember néha veszít. De olyan veszteség volt-e ez, mint másfél éve azoké a gyerekeké, akiket a kereszt ügy fájdalmas hónapjaiban magukra hagytunk? Nem. Olyan veszteség volt-e ez, mint azé a pedagógusé, akit az igazgatóválasztás heteiben – méltatlan meghurcoltatása idején – magára hagytunk? Nem. Olyan veszteség volt ez, amit senkinek nem kellett teljesen árván, teljesen tehetetlenül, lehajtott fejjel elszenvednie.

Tanultunk ebből. Főként azt tanultuk meg, hogy nem hagyhatjuk egyedül egymást, a gyerekeinket és a gyerekeink számára fontos embereket – az iskolát. Megértettük, hogy szülőként van itt helyünk, felelősségünk és szerepünk, de ez a szerep nem a formális hierarchia ékesítése, hanem a gyerekek tényleges érdekeit szem előtt tartó folyamatos visszajelzés, tartalmas együttműködés, a sokféle iskolai szereplő szempontjaira egyaránt figyelő konzultatív részvétel. Nem kéretlen beavatkozás gyerekeinknek azokba az iskolai ügyeibe, amiket már ők maguk bonyolítanak: az az ő dolguk. Nem beavatkozás az iskolai szervezet működésébe: az az iskola dolga. Azokon a pontokon azonban, ahol az iskolai keretek és folyamatok veszélyeztetik, tartósan és megoldatlanul konfliktusba sodorják (vagy konfliktushelyzetben hagyják) gyerekeinket, be kell avatkoznunk – konstruktívan, jobbító szándékú együttműködést keresve és teremtve. Ezt azonban nekünk magunknak kell akarnunk, és nem tőlünk kell hogy akarja az iskola.

2002 augusztusában, egy meleg nyárvégi estén hét szülő üldögélt a pesti Dunapart egyik presszójának teraszán. Arról beszélgettünk, van-e értelme létrehozni egy szülői szervezetet, vagy próbálkozzunk inkább a meglévő iskolai szülői szervezet megreformálásával. Nem volt köztünk egyetértés. Meglepő módon ez nem nagyon zavart bennünket. Meglepő módon türelmesen végig tudtuk hallgatni a sajátunkétól nagyon különböző érveléseket is, és nem egymás meggyőzésére törekedtünk, inkább az eltérő vélemények, javaslatok közös elemeinek megkeresésére. Az elmúlt hónapokban nagyon sokat beszélgettünk már egymással – személyesen, telefonon, szűkebb körű vagy népesebb megbeszéléseken –, és nekem az volt a benyomásom, időközben valahogy megtanultuk ezt a másfajta beszélgetésmódot. Végül úgy döntöttünk, megpróbálkozunk egy alternatív szülői szervezet életre hívásával a Berzsenyiben, miközben az, aki akar, tagja maradhat a létező eszemkának is.

Így kezdődött az Agora története. A szervezet megalakítását, kétéves tevékenységét – küszködését a dühödt elutasítással, értetlenséggel és közönnyel, néhány kicsi, de reményteljes eredményét – a következő (ígérem, utolsó) alkalommal fogom elmondani. Akkor fogom megválaszolni azt a kérdést is, hogy tényleg olyan kénköves ördög csinálmányának tartom-e a hierarchikus működést – a világban és különösen az iskolában –, ahogyan az eddigi érvelésem alapján látszódhat. Azt fogom válaszolni: nem. Ott, ahol szükséges, a hierarchia elkerülhetetlen, fontos és teljesen rendjén való dolog. Nem önmagában veszélyes, csupán akkor, ha kiegyensúlyozatlanul, hatékony közösségi kontroll nélkül működik.

Kérem, ne haragudjanak a hosszas történetmondásért! A tanulás lassú folyamat. A változás nagyon lassú folyamat – akkor jó, ha lassú. Sokat kell ahhoz tapasztalni: jót is, rosszat is.

(A fenti írás a második része annak a cikknek, mely a Taní-tani alternatív iskolai folyóirat 30-31., 32. és 34. számában jelent meg folytatásokban.)

Jegyzetek

1 Nagyon szomorúan tanulságos része a történetünknek, hogy éppen ez a magyartanárnő volt az, aki – az elrendelt kommunikációs blokád ellenére – komoly erőfeszítést tett arra, hogy a diákokkal, a szülőkkel és tanártársaival kapcsolatban maradva feldolgozó és a konfliktusok megoldása felé vivő megbeszéléseket folytasson. Ő maga egyébként azt az álláspontot képviselte, hogy a vétkes diákok maradjanak az iskolában. Ennek ellenére állandó támadások céltáblájává vált. A következő tanév végén eltávolították az iskolából.

--

Címkefelhő    Összes címke »
 Sajtófigyelő    Összes hír »
2018.11.18.
“Kékgalléros szakmunkásokká fokozták a pedagógusokat, miközben teljesen szétzuhan a társadalom”
Az bürokratikus centralizációnak az volt a velejárója, hogy ha bármilyen probléma fölvetődik a közoktatásban, az automatikusan a kormányzatra hullik vissza, hiszen minden döntési kompetenci...
(Forrás: zoom.hu)
--
2018.11.18.
Öt megyében nincs egyetlen gyermekpszichiáter sem
A budapesti fölény mellett érdemes megnézni, hogy például Győr-Moson-Sopron megyében több mint négyszer annyi pszichiáter dolgozik, mint mondjuk Baranyában, hogy Pest megyében több mint...
(Forrás: mérce)
--
2018.11.18.
Knausz Imre: A tanár tudása. Három bálványról
Mi következik mindebből? Szerintem két dolog. Az egyik, hogy az egyetemeken sokkal intenzívebb kapcsolatra van szükség a szakismereteket és a pedagógiát oktató személyek és szervezeti egys...
(Forrás: Tani-tani Online)
--
2018.11.18.
L. Ritók Nóra: Őszinte kitárulkozás vagy rasszizmus?
Az egyik tantestületben, amikor belekezdtem a mondandómba, egy pedagógus folyamatosan félhangosan kommentelte a mondataimat. Többször megálltam, kértem, mondja akkor hangosan. Mondta (lásd fentebb...
(Forrás: Tani-tani Online)
--
2018.11.18.
Ki van a margón kívül? Kutatás – Büszkeségi újnacionalizmus vagy erősödő nemzettudat
Nemzeti érzéseik mellett fiatalok beszéltek a tanuláshoz, a munkához, a családhoz és a gyerekvállaláshoz való hozzáállásukról, elmondták, mit gondolnak a kultúráról és a politikáró...
(Forrás: Magyar Idők)
--
2018.11.18.
Kibővíthetik a Digitális iskola programot
Jelenleg 280 tanodában nyolcezer gyereket érnek el országszerte, jövőre pedig első alkalommal költségvetési támogatásban is részesülnek a tanodák, 2,5 milliárd forint állami forrás jut...
(Forrás: Magyar Idők)
--
2018.11.18.
Varázsvilág az oktatásban - A Harry Potter felforgatta a világot
Huszonegy év alatt felforgatta a világot, és sok iskolában irodalom órának is témája J. K. Rowling regénysorozata. A történet több generációval szerettette meg az olvasást, bár ma már...
(Forrás: Népszava)
--
2018.11.18.
Eltitkolt fiatalok nyomában
Két évig titkolta a kormány a 2016-os ifjúságkutatás adatait, amely szerint a 15–29 évesek az egyik legégetőbb problémának a kilátástalanságot és a létbizonytalanságot tartják. Szakemberek...
(Forrás: Vasárnapi Hírek)
--
2018.11.18.
Fekete-Győr kiosztotta a rektorokat, tanárokat, orvosokat
Egységbe kell rendeződni, ha változást akarunk. Mi itt vagyunk, de nem vagyunk elegen a változtatáshoz, szükségünk van rájuk is, folytatta. "Orbán az erő nyelvén beszél, az erő nyelvén...
(Forrás: index)
Utolsó üzenetek:
  ofoe

A gyermekek után járó pótszabadságot az Mt. 118. § (1)-(3) bekezdése szabályozza:
https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=A1200001.TV,
Ez a munkakörre járó alap- és pótszabadságon felül jár, megvonni tehát jogszerűtlen.

--
  lizzy77

Tisztelt Szerkesztőség! Az iskola, ahol dolgozom, külön engedélyhez köti a gyermekek után járó pótszabadság kivételét, mondván, hogy nekünk úgyis túl sok szabadságunk van. Többen mondták nekem, hogy ehhez nincs joguk, mert törvény szerint jár a nem gyerekesek szabadságán felül, és ennek semmi köze ahhoz, hogy amúgy mennyi a szabadság. Kinek van igaza? Köszönöm a választ

--
  OFOE

Kedves Kérdezőnk! A pótlékot adott feladatokra kell megállapítani, amelyet részmunkaidőben történő foglalkoztatás esetén sem lehet csökkenteni,mivel a megbízással összefüggő feladat nem kevesebb, mint teljes heti
munkaidőben. A pótlékcsökkentés tehát nem indokolt.

--
  magdi72

Tisztelt Szerkesztőség!
Az idei tanévtől egészségügyi okok miatt kértem a részmunkaidős foglalkoztatásomat.A ténylegesen megtartott 24 óra helyett 18 órában tanítok,megmaradt az osztályfőnökségem és a munkaközösség-vezetői feladatom.A szerződés módosításakor arra hivatkozva.hogy kevesebbet vagyok bent az iskolában,csökkentették a pótlékokat is arányosan.Ha ugyanazt a feladatot látom el,ugyanannyi munkamennyiséggel,akkor lehet-e indokolt a pótlékcsökkentés?

--
  ofoe

Kedves Szilvi! Szerintünk erre nem lehet kötelezni a fiúkat függetlenül attól, hogy milyen típusú osztályba járnak. Ezt helyben kellene megbeszélni az iskolavezetéssel. Esetleg az érintett osztályfőnök közvetíthetné a problémát, a DÖK közbenjárását is kérhetitek. De ha mindez nem működik, egy az osztályt képviselő küldöttség is felkeresheti az iskolavezetést, és elmondhatja az érveit. A részletek ismerete nélkül nehéz jó tanácsot adni. A lényeg, hogy felnőtt emberek módjára, kulturáltan próbáljátok elintézni a dolgot.

--
  Szilvi07

Helló. Érdeklődni szeretnék. 12. osztályos tanuló vagyok. Az osztályomban vannak fiúk, akik nem szeretnének keringőt táncolni, de az iskola vezetőség kötelezni akarja őket, arra hivatkozva, hogy a szakgimnazistáknak kötelező. Többször is átnéztük az iskola házirendjét, és ez nincs benne feltüntetve. Kíváncsiak lennénk, hogy erre a vezetőség kötelezheti-e őket, és ha igen, miért csak a szakgimnazistákat, amikor a szakközepesek közt is vannak olyan fiúk, akik nem táncolnak.

--
  OFOE

Kedves Somogyi Györgyi Ilona!
Önnek teljesen igaza van: 16. életévét betöltött SNI-s tanuló már nem kontroll köteles, a Bizottságok ezért újabb szakvéleményt nem állítanak ki, az iskola köteles elfogadni az utolsó kontrollvizsgálat megállapításait. Ennek ellenére kérhet újabb igazolást, tudok erre példát, de a Bizottságok nem kötelezhetőek erre.
SNI-s tanulóknak továbbra is "járnak" a Bizottságok által javasolt könnyítések, tehát használhat segédeszközöket, hosszabb időt kell számára biztosítani stb. (Ugyanakkor a szakmunkás vizsgák követelményeit nem hangolták össze az SNI-s követelményekkel, így fordulhat például elő, hogy ezeken a vizsgákon SNI-s tanulónak úgy kell idegen nyelvű szakmai vizsgát tennie, hogy gyakorlatilag nem tanult idegen nyelvet.)

--
  OFOE

Kedves Vajda Szilárd! Azt tanácsoljuk, hogy kérdezze meg az alapítványi iskola igazgatójától, hogy mi magyarázza a csúszást. Amennyiben nem kap elfogadható választ, írásban lehet bejelentést tenni a fenntartónak, ezúttal az alapítvány kuratóriumának.

--
  Vajda Szilárd

Tisztelt szerkesztőség! Két iskolában tanítok. Az egyik klikes, a másik alapítványi. Az elmúlt tanévben a két iskolában nem volt egész állásnak megfelelő óraszámom, heti 10-10 órában tanítottam. A klikes iskolában határozatlan időre vagyok kinevezve, míg az alapítványiban az elmúlt tanévben is határozott időre neveztek ki, valamint most is. A gondjaim az alapítványi iskolával vannak. Ezek a következők: 1.) 2017. szeptemberében csak a hónap 15. napjától neveztek ki, annak ellenére, hogy az állásra augusztusban jelentkeztem, és fel is vettek. Tudni kell, hogy művészeti iskoláról van szó, de hát akkor is, én kész voltam a tanításra már szeptember elején. A klikes iskolában is a hó közepén kezdjük a tanítást, mégis, az első alkalommal, mikor odakerültem, szept. 1-jétől szólt a szerződésem. 2.) 2018. jún. 15-én kötöttünk ugyan egy határozatlan idejű szerződést teljes munkaidőre, ám az csak augusztus 15-én lépett volna hatályba. Augusztus 14-én szóltam a munkáltatónak, hogy az egész állást nem tudom vállalni, csak heti 3 napban kb. 15 órát, tehát 3/4 állást. Ám nemcsak az óráimat módosították 22-ről 15 re (ami természetes, ez is volt a kérésem), hanem a szerződés hatályba lépésének időpontját is szept. 1-jére! 3.) 27-én voltam már bent az iskolában, értekezleten (miközben nem is volt munkaviszonyom...), senki nem szólt egy szót sem, hogy csináljuk meg a szerződést. Csupán 3-ára hívtak be szerződést aláírni. Az a kellemetlen meglepetés ért, hogy visszamenőleg már nem tudnak lejelenteni, ezért az ígért 1-je helyett 4-én indul a szerződésem. Kérdés: Elképzelhető, hogy ebben az alapítványi iskolában szórakoznak velem?

--
  Somogyi Györgyi Ilona

Kedves János!
A fiam ebben az évben ment tovább tanulni az iskolájába(pápai szakképzési centrum-Várpalota)Ő eddig is itt tanult sikeresen elvégezte a számítógép szerelői szakképzőt,most le akar érettségizni-számítás technika érdekli ebben képzeli el a jövőjét,angol nyelvből is jó,jelenleg franciát is elkezdte tanulni önszorgalomból-Ő SNI-is erről kaptunk szakértői véleményt 2012-ben akkor töltötte be a 16.évét.Így véglegesítették a szakértői véleményt.Hétfőn az osztályfőnöke mondta,hogy vigyen frissebb papírt,mert ez már régi.Már legalább 4 db fénymásolat ott van ebből az iskolában,mert tankönyv igénylésnél is kellett.Matematikai problémái vannak segédeszközzel jól elboldogul,van motorikus gondja is már kevésbé-kézzel való írásnál lassú géppel gyorsan ír,gyógytornára jár kicsit koordinálni kell a gerincén gyógytornára kapott javaslatot.Gyógytorna van az iskolában is.Amúgy néha kell szólni neki ,hogy ne felejtsen el dolgokat- figyelem zavaros néha.Kérdésem az lenne,hogy kell-e valamit tenni az ügyben,hogy 2012-es a határozat.Vastagon szedett betűkkel le van írva,hogy a szakértői vélemény és a benne foglaltak a tanulmányai befejezéséig érvényes. Vagyis használhat segédeszközöket a matematikai feladatok megoldásához, számológépet,laptopot jegyzetek leírásához,kézírás amennyiben nem kell akkor felelhet szóban.Kell mennünk "frissebb" igazolást kérni a Pedagógiai Szakszolgálathoz?
Köszönettel:Szülő

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Bea:] Ezt el kellene lesni a színészek képzéséből. Régóta mondom :) Örülök, hogy a hallgatók is igényelnék.
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[vik:] Az egyetemi szinten valóban addig működhetett jól az "oktatás", amíg a tanárok és diákok "szintje" nem különült el a munkát illetően. Hiszen egyetemnek is azért nevezik (ma már hiába), mert a tanárok és diákok egyetemességén alapult, ahol a munka-tanulás […]
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[csilla:] nem provokálni szeretnék, de van olyan szakember, aki a gondolataimat olvassa, és tud számomra, olyan elméleti útmutatást adni, hogy hogyan gondozzak egy ma már 15 éves, abuzált, anyaszerepben lévő lánykamaszt! ezek a gyermekek nem kis számban kerülnek be a gyermekvédelmi […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] 2014. márciusában láttam ezt a filmet! Ma a Máltai Szeretet szolgálat működteti! nincs információm róla!https://index.hu/video/2011/08/29/tiszabo_s1e1/ https://index.indavideo.hu/video/Ha_nincs_iskola_elveszett_a_falu_1 Eltelt hét év! Ezen gyermekek, egy része, szavazóképes […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] borderline, hospitalizáció kamaszkorban! ha nem segítünk a családokon, mint ahogy Nóri teszi, 10 év múlva a társadalom gerincét sok-sok településen a ma gyermekei képviselik majd a felnőtt lakosságot! ha kiemeljük őket családjukból és átexportáljuk más településekre, […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Csilla:] Még mindig rágom minden szavát!Én ott vagyok, ahol ő nem! szakellátás a gyermekvédelemben, de voltam alapellátásban is! Voltam óvoda vezető is! Drága Ax! kérdeztem tőled! Mi ez? Kaptam rá választ! Látjátok Ti ezt? Láttátok ti ezt!? elviszlek benneteket! nem Nórihoz! máshová! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] Amikor először tettem javaslatot arra, hogy emeljünk ki gyerekeket családjukból, nem haboztam!Fájt, mert tudtam, benn ragadnak a rendszerben, sejtettem az abúzust! de láttam magam körül a tehetetlen környezetet is : védőnő, óvoda, iskola, aktív és passzív szociális eszközök! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Juli:] Kedves Péter! A "t. szerző" nagyon is jól ismeri a magyar valóságot, a hátrányos helyzetű térségek problémáit. Vajon kit lehet komolyan venni, és kit nem? Arra kérném, hogy mielőtt Ritók Nóráról azt állítja, hogy "íróasztal mögül okítja a kollégáit", […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Péter:] „Hatszáz évig nem akartak beilleszkedni, miért pont most akarnának?” „Ugyan már! Ismerek olyanokat, akik ki tudtak emelkedni. A többi miért nem akar?” Ezek a mondatok nem tekinthetők előítéletnek, inkább ténymegállapításnak. Kétségtelen tény, hogy nem kevés azoknak a […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Blum Szilárd:] >Érdemes felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy a hátrányos helyzetű csoportokból érkezők sajátos hiányosságokat mutathatnak az érzelmi funkcióik területén (a családi összeütközésekből, a környezetük által okozott hosszú távú diszkriminációból, a rendszeres […]
Neuroandragógiával a kirekesztés ellen (Továbbképzés és tréning, 2018. május 24-25.) »

--
OFOE (2001–2018) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek