OFOE | Nyomtatóbarát oldal: OFOE Filmklub – Három óriásplakát Ebbing határában
2018. szeptember 22.
» Hozzászólások (0)
: OFOE

OFOE Filmklub – Három óriásplakát Ebbing határában

Az OFOE Filmklub új évadát a 2017-ben készült Három óriásplakát Ebbing határában című angol-amerikai filmmel indítjuk. A filmklubot 2012 óta a Budapest Film Zrt-vel közösen hoztuk létre és működtetjük a SuliMozi keretében.

Ettől a tanévtől – nagy örömünkre – a Magyartanárok Egyesülete is együttműködik velünk.

A vetítés időpontja: szeptember 25. (kedd) 18 óra

Helyszín: Kino Café Mozi, Szent István krt. 16.

Jegyár: 800 Ft

A film utáni beszélgetést Fenyő D. György, a Magyartanárok Egyesületének alelnöke vezeti.

A Három óriásplakát Ebbing határában (eredeti cím: Three Billboards Outside Ebbing, Missouri) egy 2017-ben bemutatott brit-amerikai filmdráma Martin McDonagh rendezésében. A produkció a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, és jelölték a fesztivál nagydíjára, az Arany Oroszlánra. Öt BAFTA-díjat és négy Golden Globe-díjat nyert el, köztük a legjobb film, forgatókönyv, női főszereplő és a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. A 90. Oscar-gálán hét Oscar-díjra jelölték, ebből Frances McDormand a legjobb női főszereplő díjat, Sam Rockwell pedig a legjobb férfi mellékszereplő díjat kapta meg.

„Mi is áll azon a három óriásplakáton a tök ismeretlen kisváros határában, „ahol csak idióták járnak”, hogy a helyi seriff szavait idézzük? Mindössze az, hogy az illető seriff nem teszi a dolgát, merthogy 7 hónap telt el azóta, hogy valaki megerőszakolta és megölte Mildred Hayes tinilányát, majd a holttestet leöntötte benzinnel és felgyújtotta. Az ügyben a rendőrség semmiféle eredményt nem tudott felmutatni, az anya pedig valamiféle marketinges ősösztönre hallgatva kétségbeesett lépésre szánja el magát. Az ír Martin McDonagh rendező-forgatókönyvíró pedig egy éjfekete, néha trágár vígjátékot ötvözött zseniálisan egy rendkívül érzékeny drámával, és milyen jól tette!” (Vízer Balázs, port.hu)

Részletek a filmről készült kritikákból

„Miközben haldoklott, megerőszakolták, de még mindig nem tartóztattak le senkit. Hogy lehet ez, Willoughby rendőrfőnök úr?”

Van azért ennek a két mondatnak akkora ereje, hogy úgy istenigazából be tudjon rúgni egy filmet, és ki is tartson a lendület a legvégéig. Ez az a két mondat, ami az Erőszakik és a Hét pszichopata és a si-cu rendezőjének új, Három óriásplakát Ebbing határában című filmjében azon a bizonyos három óriásplakáton szerepel, miután a meggyilkolt lány anyukája kibérli azokat, hogy világgá kürtölje a haragját, egyúttal lépéskényszerbe hozza a helyi rendőrséget. Ez pedig mi máshoz vezethetne, mint egy kegyetlenül elvetemült háborúhoz a rendőrség és a vesztenivaló nélkül maradt asszony között?(…)

Olyan hullámvasút a Három óriásplakát, mint amilyeneket a legkülönlegesebb vidámparkokban látni: hihetetlenül sokáig megy felfelé, hogy aztán egy hatalmasat zuhanjon. A játékidő legnagyobb része ugyanis arról szól, hogyan eszkalálódik a rengeteg gyűlölet, amit amúgy se volt túl nehéz előhívni a kis missourii város lakóiból: a rendőrségben iszonyatosat csalódott anyában, a frusztrált rendőrökben és bárkiben, aki beáll a háború egyik vagy másik oldalára. Meg arról szól, hogyan szül mindez csak még több gyűlölködést, hogyan durvulnak a módszerek, hogyan marad végül segítség nélkül mindenki, mert ha egyszer mindenki egymás ellen fordul, nem marad, aki a másikkal törődjön. Aztán McDonagh, mint mindig, húz egy váratlant, mindenkinek bevisz egy övön alulit, aztán ahogy ki-ki kótyagosan feltápászkodik, elkezd egy kicsit máshogy nézni a világra. (Kovács Bálint: Az Erőszakik rendezője megint csúcsformában van, Index)

Ugyan Martin McDonagh David Lynchet, Martin Scorsese-t és Quentin Tarantinót teszi meg három legnagyobb tanítómesterének, a filmjei mégis leginkább a Coen testvérek abszurd univerzumát idézik. Ahogy a valóságból egy kicsit kisiklatja őket a váratlan és gyakorta banális erőszak, ahogy az egyszerre rémületesen buta és zseniális figurák értetlenül szemlélik magukat és tetteik váratlan következményeit, ahogy a világ eldugott sarkaiban a költészet kéz a kézben jár az ijesztő nihillel. És ahogy csodát művelnek Frances McDormanddel.

Martin McDonagh azért mégis több ügyes diáknál. Az ő filmjeit nem elsősorban a stílus különbözteti meg, hanem a becsület, ami még a legnagyobb káoszból is képes kiemelni hőseit. Bár sokszor tűnnek bizonytalannak, elveszettnek, de aztán megtalálják az útjukat, és ettől az összeszorított szájú, elfehéredett ujjal kapaszkodó eltökéltségtől lesznek McDonagh munkái is olyan líraiak, és végső soron egyéniek. A Három óriásplakáttal pedig megalkotta eddigi legjelentősebb rendezését. (Zalaba Ferenc: A bosszú értelmetlen, de baromi jó érzés, hu.ign.com)

A történet most is találó, fajsúlyos és igen merész. A helyszín a címszereplő déli kisváros, tele egyszerű emberekkel, így a plakátoknak hamar híre megy. Az esetet felkapja a média, a felek egymásnak esnek. Mildred igazságot akar vagy legalábbis valamit, amibe kapaszkodhat, a köztiszteletben álló rendőrfőnök pedig bizonyítékok hiányában tehetetlen. A város együtt érez a nővel, ellenben nem támogatja a hatóságok gyalázását. Ezt az ördögi kört ragadta meg szenzációsan McDonagh, de nem elégedett meg ennyivel és sokkal mélyebbre ásott. A Három óriásplakát egy fekete komédia, véresen komoly témákkal. Ezt a két elemet piszkosul nehéz összeegyeztetni úgy, hogy működőképes filmet kapjunk. Jelen esetben mégis csuklóból sikerült és egy igen extrém érzelmi hullámvasúton találjuk magunkat. A humor olykor kínos, máskor kacagtató, de mindig ott lappang a háttérben a fájdalom. A másodperc tört része alatt törünk ki nevetésben, vagy épp fagy le az arcunkról a mosoly. (Péter Zsombor kritikája, Puliwood)

Véresen realista mese a megbocsátásról, a gyűlölködés hiábavalóságáról és még egy rakás olyan értékről, amit McDonagh a legtisztább szeretettől vezérelve brutális kegyetlenséggel és vitriolos humorral tol a néző arcába.

Miközben haldoklott, megerőszakolták. Még mindig nem tartóztattak le senkit. Hogy lehet ez, Willoughby rendőrfőnők?” – ez a három mondat (kérdés) szerepel azon a bizonyos három óriásplakáton, amit egy kegyetlen bűncselekmény áldozatának édesanyja helyez el rögtön a film elején egy alig használt missouri bekötőúton, lépésre kényszerítve ezzel a szerinte érzéketlen és leginkább feketék vegzálásában jeleskedő helyi erőket.

A folytatás mi is lehetne más, mint értelmetlen háború a rendőrség és az elkeseredettségéből és haragjából erőt merítő anya között. Pöffeszkedő hatalom kontra kiábrándult kisember – lehetne leegyszerűsíteni, ha nem az Erőszakik író-rendezőjéről lenne szó, McDonagh ugyanis folyamatosan csavar egyet a történeten, így az egyre duzzasztóbb gyűlölethullám vége csakis katarzis lehet. De nem a tipikus hollywoodi fajta: felemelő, de cseppet sem megnyugtató, bőven hagy emésztenivalót. (Schreiber András: Mélyütés, emberszeretetből, Origo)

Martin McDonagh fantasztikus forgatókönyve egyik legkiemelkedőbb erénye az, hogy mennyire megragadta a szituáció és az érzelmek lényegét. A minden szempontból tragikus alapszituációból a három szereplő, néhol keresztezve egymást, elindul saját útján a megbékéléshez, de egyikőjük sem ott lyukad ki, amire számít. Mindezt úgy itatja át kiváló, de nagyon fekete humorral , hogy a drámai hatás sem szűnik meg. Hol hangosan nevettem, hol keserűen mosolyogtam, hol pedig könnyeimet próbáltam visszatartani. A film teljes egészét áthatja ez a szavakkal leírhatatlan harag, viszont olyan őszintén gyönyörű pillanatoknak ad helyet, amelyeket elsőre elképzelni sem tudna az ember egy ilyen helyzetben.

Az egyértelműen – főleg figyelembe véve Willoughby állapotát – provokatív felirat egy olyan méreggel és gyásszal küszködő nő döntése, aki talán nem csak ezen történésre reagál, hanem a városi rendőrség egyértelmű rasszizmusára és sokszor igazságtalan megnyilvánulására is.

Francis McDormand Oscar-díj esélyes alakításától gyakran rázott ki a hideg, mivel teljesen átszellemülve volt képes átadni ezeket a nagyon nyers és mély érzelmeket. Sőt, eszméletlen elégtételt nyújt a képernyőn megjelenő ilyen jellegű harag, amit az életben sosem mernénk így kifejezni. Szintén fantasztikusan játszik Sam Rockwell, aki a sztereotip, déli államokbeli, fajgyűlölő, enyhén alkoholista Dixont kelti életre. A felszín alatt lakozik valami, ami jó, még ha mindent meg is tesz azért, hogy ezt elfedje. Ennek köszönhetően egy komplex és remekül megírt karakter az övé is, amelynek számos aspektusát körbejárja a film. Az elkerülhetetlen sorsába beletörődő Willoughy szintén sokrétű jellemére pedig remek választás volt Woody Harrelson, aki igyekszik a lehető legtöbbet megtenni családjáért és a városért hátralévő idejében. (Georgiadisz Leonidas kritikája, Filmsomnia)

Mildredben olyan magasra csap a fájdalom, olyan régóta mardossa a bűntudat, és a saját felelőssége a tragédiában, hogy átgyalogol mindenen – még a fia fájdalmát is félresöpri, aki nem akar tudni a gyilkosság részleteiről –, hátha csillapodik a gyásza útközben. A Három óriásplakát telibe találta a #metoo-tól hangos Zeitgeistet, de csak az fogja egy nő tabutörő kereszteshadjáratának látni, aki minden filmben a beleértett aktuálpolitikai vagy társadalmi tartalomnak szokott tapsolni. Mert tapsolni itt nem az önmagáért kiálló, de ezt a kiállást erőszakos túlkapásokig fokozó nőnek, hanem inkább annak lehet, hogy McDonagh a hirtelen robbanó brutalitás helyett az ugyanilyen váratlanul előtörő empátiával sokkol. A bosszúról azt mondja, amit a bosszúról szokás, hogy az erőszak erőszakot, a gyűlölet meg gyűlöletet szül, de mindig hozzáteszi, hogy ha átvészeltük, akkor van rá esély, hogy szót értsünk egymással. Nem sok, és ahhoz a kevéshez is előbb vért kell köpni, ölni és meghalni, szétverni és szétveretni, de túl vagyunk rajta, ha kiadtuk a dühöt, a frusztrációt, akkor a legváratlanabb pillanatokban talán megnyilvánulhat az együttérzés.

Ezek miatt a pillanatok miatt olyan jó, olyan érett, olyan szerethető film a Három óriásplakát. (Soós Tamás: Nem csak betonkemény nőkről, Revizor)

A Három óriásplakát Ebbing határában többek között azért különleges alkotás, mert írónk átlényegülése egészen addig terjed, hogy valódi, élő, jelenkori westernt épít fel. Méghozzá olyan tökéletes pontossággal használva az ehhez szükséges elemeket, hogy egy pillanatig sem lóg ki a lóláb. Nem érezzük, hogy McDonagh westernt akart csinálni, és erőszakosan mindent beáldozott azért, hogy ez megvalósuljon, hanem egy olyan sztorit kapunk, amely mintha önálló életet élne, csak történetesen a pisztolypárbajos műfajt kezeli mátrixként. Ezért sem műanyag az alapvető, és bizonyos tekintetben idejét múlt elvek mentén haladás. Mert ha valamit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Ilyen közhelyszagú igazságokat csak poros főúton vánszorgó, cowboy kalapos, bagót rágó muksók képviselhetnek anélkül, hogy ne váljanak nevetség tárgyává. Na meg Frances McDormand. Habár ő mindvégig sötétkék overállban feszít, mikor belép a kapitányságra és elindul a lábát az asztalon pihentető, kekszrágcsálással lazázó Sam Rockwell felé, már csak azt várjuk, hogy lassuljon a kép és sírjon fel a jó öreg szájharmonika. (Tímár Ági kritikája, 7. sor közepe)

A Három óriásplakát… egy brit/ír művész kísérlete, hogy megértse napjaink Amerikáját. Nem New Yorkot vagy Los Angelest, hanem a Trump-szavazók Amerikáját, azokét az emberekét, akik magukra hagyottnak és becsapottnak érezték magukat két éve, és valószínűleg most is annak érzik magukat.

Ahogy néhány hónapja Steven Soderbergh tette a Logan Luckyban, most McDonagh is szeretné komolyan venni és megismerni ezeket az embereket. Semmi liberális művészgőg nincs benne, ez a film az együttérzésről szól. Sajnos azt hiszem, pont Donald Trump, akit ezek az emberek elnöküknek választottak, soha nem fogja megérteni, hogy éreznek és mivel küzdenek ők. De mivel a Három óriásplakát Ebbing határában négy Golden Globe-díjat kapott, és hét Oscarra is jelölték, elnök úr legalább ezt megnézheti a repülőgépén. (Kránicz Bence: Nem csak a címe miatt ez az év egyik legjobb filmje, 24.hu)