OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Évzáró interjú Szél Dávid pszichológussal (olvasónapló)
2019. január 8.
» Hozzászólások (0)
: Háttér

Évzáró interjú Szél Dávid pszichológussal (olvasónapló)

Szél Dávid tanácsadó szakpszichológus igen tartalmas és elgondolkodtató interjút adott a TÍZPERC Iskolablognak. A beszélgetés címe meglehetősen provokatív: Elképesztő teher van pedagóguson, diákon szülőn.

Vajon mi mindenből erednek ezek az „elképesztő terhek”?

A következőkben néhány gondolatébresztő részletet közlünk a beszélgetésből bízva abban, hogy ezzel kedvet csinálunk az egész interjú elolvasásához.

***

Sokat hallani az X, Y, Z generációk közötti különbségekről. Számítanak-e ezek az iskolában, okozhatnak-e konfliktusokat a szülők és a pedagógusok között, esetleg a fiatal és idősebb kollégák között?

A generációs különbségek itt igazából nem számítanak. Magyarországon napi tapasztalat, hogy az állami intézmények – tehát nemcsak az iskolák, hanem az egészségügyi intézmények, hivatalok is – gyereket csinálnak az emberből. Annyira megcsontosodott már ez az alá-fölérendeltség, hogy a szülők az iskolában sem igen tudnak másként működni. Annak ellenére, hogy a szülők és a pedagógusok – ha kicsit magasztosan hangzik is – egy közös ügyön dolgoznak, a partnerség ritkán jelenik meg a kommunikációjukban.

Hasonló folyamatot láttam tantestületen belül is, iskolapszichológusként. Miután a fiatal pedagógus bekerült egy idősebb generáció „uralta” tantestületbe, letörték az egyéni kezdeményezéseit. Hiába van tele innovációval a pedagógusképzés, ha a rendszer maga nem kedvez az innovációnak. Ha egy pedagógus 21. századi értelemben jó akar lenni, akkor eleve különutassá kell válnia, például kevesebb lexikális tudást kell átadnia, megengedőbbnek, elfogadónak, nyitottnak, inkluzívnak kell lennie – olyan mentalitásúnak, amit a mostani rendszer nem támogat. Az akadályok már a legelemibb dolgoknál megmutatkoznak.

Az iskolák jelentős része 100 éves koncepció mentén épült: szűk folyosókról nyíló termek, a termek kialakítása is azt szolgálja, hogy a tanár álljon, a gyerek üljön, sokszor azt is nehéz megoldani, hogy a tanár sétálgasson a padok között. Az órák 45 percesek, nem tud a pedagógus a gyerekek hangulatához, állapotához igazodni, óriásiak a létszámok, a pedagógusnak egyedül, asszisztens vagy segítő nélkül kell megbirkóznia a hatalmas osztályokkal.

(…)

Sokat hangoztatott közhely, hogy a csillogó szemű gyerekekből fásult felnőttet nevel az iskola. Eltűnik a pezsgés, a zsizsegés. Erről tényleg az iskola tehet, vagy inkább életkori sajátosságról van szó?

Mindkettő egyszerre. Természetes, hogy a csillogó szemű elsős gyerek érdeklődése más felé fordul az élet későbbi szakaszaiban. A kamaszodás ráadásul egyre korábban kezdődik, ez az az időszak, amikor csökken az iskola iránti figyelem, természetes, hogy ekkor elfordulnak az iskolától. Ezzel azonban az iskola nem tud lépést tartani, mert iszonyúan tananyagfókuszú, ami miatt nemcsak az egyéni képességet, az egyéni érdeklődést nem tudja figyelembe venni, hanem az életkori sajátosságot sem. Rendszerszinten nincs tudomásul véve a probléma, így az teljes egészében a pedagógusra hárul. Ez is mutatja, milyen nehéz dolga van.

(…)

Kívülről milyen segítséget kaphatnak a pedagógusok?

Elképesztő teher van rajtuk mind fizikailag, mind lelkileg – és akkor a szakmai és az adminisztrációs teherről még nem is beszéltünk. Ezt rendszerszinten is enyhíteni kellene, több szabadsággal, kevesebb terheléssel. Lehet azzal jönni, hogy ott vannak az évközi szünetek, a nyári vakáció, de aki így érvel, az valószínűleg nem tudja, milyen munkát végeznek a pedagógusok. Nagyon másfajta jelenlétet igényel napi 4-6 órán keresztül folyamatosan figyelni 30 gyerekre, mint akár – és most megkockáztatom, hogy sokak önérzetébe fogok tiporni – napi 10-12 órát lehúzni egy irodában. (…)

Nagyon más figyelmet igényel egy ötödikes kisgyerek, mint egy mélyhangú nagy kamasz, aki drogozik, csajozik, mindent csinál. Kvázi szülői jelenléttől kell eljutni a partneri jelenlétig, az áthangolásra van egy szünetnyi ideje (ami persze sosem egy teljes szünetnyi, az iskolában töltött idő során nincs szabadidő, nincs semennyi énidőre sem lehetőség), ez hatalmas teljesítményt jelent.

(…)

Az alternatív iskolákba vagy jó hírű állami iskolákba komoly felvételi eljáráson kell megfelelni. Mit gondolsz pszichológusként a felvételi rendszerről? Sok gyerek már nagycsoportos óvodásként ott ül egy idegenekből álló bizottság előtt...

Az biztos, hogy a jelenlegi felvételi rendszer megnyomorítja a gyerekeket és a családokat. Rettegés van, mindig már egy évvel előre izgulnak a szülők, kezdődik a szorongás-szorongatás, a legkeményebb, hogy már 5-6 éves gyerekeket is kitesznek a felvételi stresszének. Hiába hívja az iskola játékos beszélgetésnek, soha nem az a kérdés, hogy mi, felnőttek minek mondjuk, minek látjuk, hanem hogy a gyerek mit tud róla. Hogy ő miként tekint rá.

(…)

A közösségépítés (…) nem adott egy mai iskolában?

A kortárs közösség szuperfontos a gyereknek, ez nyilvánvaló. Hogy valódi közösségek is épülnek-e az iskolákban, abban már vannak kétségeim. Nagyon kevés közösségi élményt ad a mai iskola, nem nagyon tanulnak meg a gyerekek egymásra odafigyelni. A tanagyagra fókuszáló rendszerben esetleges, hogy éppen működik-e színjátszó kör, jut-e idő hétvégi kirándulásra vagy csak arra, hogy a mindennapi dolgokat átbeszéljék egymással a gyerekek. Jó lenne, ha az iskolapszichológus olykor szociometriát venne fel – na de erre aligha van lehetőség, hiszen 500 tanulóig egy félállású iskolapszichológus jár csak egy intézménynek. Az erkölcstan vagy az etika órán végre lehetne beszélni barátságról, szeretetről, szerelemről, ha az iskola komolyan veszi ezeket a tárgyakat. Ugyanígy a hittanóra is lehetne a közösségépítés terepe. De bekavarnak a 6-8 osztályos középiskolák is: az osztály egy része elmegy negyedik után, másik része hatodik után, a helyükre jönnek újak. Így nehéz valódi közösséget építeni.

(…)

A magyar közoktatás kifejezetten gazdag iskolatípusokban, pedagógiai modellekben, alternatív tantervekben. Az iskolaválasztás szabadsága komoly döntést is jelent, okozhat ez szorongást a családokban?

Tény, hogy nagyon nagy szabadsága van a szülőknek, hogy miként szeretnék a gyereküket taníttatni, de tény az is, hogy ez nem minden szülő szabadsága, csak egy szűk elit tud élni vele. A magyar közoktatás a felső osztálynak kedvez, az átlagot nem erősíti. Körzetesítés párti vagyok, persze tisztában vagyok azzal, hogy nagyon mások a körzetek nemcsak országon, de városon, városrészen belül is. Józsefvárosban dolgoztam 4 évig, ott voltam bölcsődében, óvodában, iskolában is. Középső Józsefvárosban (a VIII. kerület Fiumei út és József körút közötti része) kontraszelektált csoportok érkeznek az iskolákba, ugyanis akik rugalmasabban tudják élni az életüket, azok elviszik a gyerekeiket, és ez valamennyi csoportra igaz, a romákra éppúgy, mint a nem romákra, vagy a kínaiakra, arabokra. Ezek az iskolák tehát nem etnikailag, hanem társadalmilag szegregáltak, nagyon-nagyon nehéz iskolák jönnek létre, miközben a kerület, de még a már említett középső Józsefváros populációja valójában nem indokolná ezt. Ha megvalósulna a körzetesítés, és nem fokozatosan, hanem egyszerre, akkor élhetőbb iskolák lennének ezek is.