Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2009. január 14. szerda, 1:31
Címkék:

Mindig kedveltem a kis csibészeket

Leiner Károly

Az iskolában eszméltem magamra. Ültem a kis ételszállító kocsin, Édes tolt, én meg „autóztam” a tankönyvek tetején. Tanítónő volt, megbecsült és elismert annak ellenére, hogy egyedül nevelt hármunkat nagy szegénységben, gyermekkorom mégis boldog és meghatározó volt. Az iskolából áradó szagból, légkörből, a gyerekek boldog visítozásából tudtam, hogy ez az én utam is. Így lettem előbb tanító, testnevelés szakos, majd gyógypedagógus, önképzett kalandpedagógus.

Mindig kedveltem a csibészeket. Az igazi gazemberkéket, akik nem rosszakarattal, nem hátsó szándékkal, pusztán identitásukat mutatva kilógtak az osztályból.

Az első gazember

A nyolcvanas évek közepén az egyik legkedvesebb tanítványom egy kissé túlkoros, már bukott srác volt. Nevezzük Ferinek.

Akkoriban főleg testnevelést tanítottam általános iskolában, amellyel jól megfért egy-egy énekóra éveken át, vagy angol, vagy bármi, mert gyerek rengeteg volt, pedagógusból viszont nem elég. Nos, Ferivel egy testnevelésórán találkoztam először lelkes és fiatal pedagógusként, „megváltom a világot” elképzelésekkel. Az óráknak akkoriban még megvolt a szigorú rítusuk: fegyelmezetten várni a pedagógust, köszönni, jelenteni stb. Az osztály ennek megfelelően szépen tornasorba állt, hetes elől jelentésre készen, mikor kiléptem a testnevelő-tanári öltözőből. Velem szemben egy egész osztály húzta ki magát, lement a jelentés. Ekkor vettem észre a sor mögött, a terem kezdőkörében fekvő srácot.

– Hogy hívnak? – kérdeztem. Reakció nem volt, legfeljebb egy vállvonogatás, helyette az osztály felelt: – …. Feri. – És miért nem állsz be? – kérdeztem az akkor 12-13 év körül járó fiút. Újabb vállvonogatás. – Mindig ezt csinálja – mondták a többiek. Gyorsan kellett döntenem, mert a kölykök szája szegletében kezdett megjelenni az a vigyor, ami azt jelezte, hogy nagyon kíváncsiak arra, mit tesz most ez a pályakezdő tanár.
– Rendben fiúk. Egy érdekes és izgalmas játékkal kezdünk – mondtam lassan, és közben jártak a kerekek rendesen: mit is tegyek? Aztán úgy döntöttem, hogy levegőnek nézem Ferit, akiről látszott, hogy próbálkozik kihozni a sodromból, megnézni, hogy meddig mehet el.

Feri majd egy hónapig feküdt a terem közepén, de úgy szerveztem a munkát, hogy ne okozzon balesetet, emellett folyamatosan érdeklődtem nála, hogy segíthetek-e neki valamiben.

Néhány hét után Feri magától beállt. A mai napig nem derült ki számomra, hogy volt-e valamilyen problémája, kivéve a beilleszkedést egy új közösségbe – bukottként. De mikor beállt, azonnal kiderült, hogy az egyik legjobb mozgású srác az osztályból, ráadásul mindig számíthattam rá és ezt éreztettem is vele. Külön felelős feladatokat kapott (például „rendet tartani”, ha valamilyen okból késem egy-két percet), és megbízhatónak bizonyult. Később volt szerencsém külön is foglalkozni vele azokból a tárgyakból, amikből nehezebben ment a tanulás, mert nem buta volt, csak a skatulyába bekerülni sokkal könnyebbnek bizonyult, mint kikerülni onnan. Magánszorgalomból tanultam vele: neki segítettem, nekem meg ő segített, mint később saját gyermekeim, megérteni a gyermeki agy működését.

Évekkel később találkoztunk újra, miután elballagott. Hangosan rám kiabált valaki az út túlsó feléről, majd átszaladt az úton. Feri volt. A gazember. A buta. Az évismétlő. A kedves csibész. A gyerek, aki átrohan egy forgalmas úton (melyért megkapta fejmosását), hogy kezet fogjon volt tanárával. Minden rendben volt vele, élete egyenes úton haladt, ami jó érzéssel töltött el, mert hiszem, hogy nekem is részem volt benne.

A második gazember

Eltelt több mint húsz év. Mindig összehozott a pályám csirkefogókkal, csibészekkel, de valahogy a világ nagyon megváltozott. A legutóbbi ilyen fiú túlságosan is sok borsot tört a kollégák orra alá. Nekem nem volt különösebb problémám vele, kedveltem őt magáért, és ő érezte ezt. Valószínűleg úgy gondolhatta, hogy azon kevesek közé tartozom, akiket nem a híre érdekelt, hanem a teljesítménye. Azt gondolom, hogy fontos a történetben a fiú romasága, mert gyakran hangoztatta, és ezzel akarta magyarázni a vele kapcsolatos problémákat. Sokszor beszélgettem vele, míg kinn üldögélt óra alatt büntetésben a folyosón: kerestük az okokat, a megoldásokat. Néha már-már úgy tűnt, hogy használ, aztán mindig jött egy újabb negatív hullám az osztályfőnökétől, aki nem titkoltan nem szerette őt. Egyre gyakrabban üldögélt kinn, a vége felé az évnek már többet töltött kint, mint bent.

Kudarcként értékeltem, hogy nem tudok fogást találni rajta, hogy visszahúzzam a „normális” iskolai életbe. Saját óráimon készséges volt, részt vett, nem volt vele probléma. A többi óráról rendre kiküldték. Év végére magántanuló lett, kapcsolatunk gyakorlatilag megszakadt.

Most középiskolás lenne, ha bejárna. Egy darabig tette, ám a magántanulóságból nehéz visszaszokni az iskolába. A szabadságot nehéz feladni a tudásért, a szakmunkás oklevélért. Félévkor több tantárgyból bukott, valószínűleg évet fog ismételni. Azután látva és ismerve gyermekeink, a fogyatékkal élő gyerekek sorsát, minden valószínűség szerint ki fog maradni a suliból. Bukdácsol majd a tankötelezettség végéig, és aztán két út marad számára végzettség nélkül: az utca vagy a börtön. Ne legyen így, talán lehet még csodákban hinni. Csak nem érdemes.

A harmadik gazember

Nyugodtan ballag befelé a suliba – már amikor egyáltalán bejön –, noha hosszú percek óta becsöngettek. Amúgy hetekig nincs, és hiába van bejelentés, meg jegyző, meg gyermekvédelem, meg egy csomó hivatal, hatóság, törvény és egyéb, a lányka nem jön. Nem is lányka, kész asszony már ő, hasonló korú társai talán már tényleg asszonyok – a romáknál a lányok hamar válnak asszonnyá. Mikor bejön, akkor nincs felszerelése, ha mégis van, akkor nem tud haladni. „De nem is voltam itt, én ezt nem tudom” – mondja, és megvonja a vállát. Jelzi, hogy őt az egész nem érdekli, ami persze nem igaz.

Angolórán varázsolunk: játszunk a gyerekekkel, beáll ő is, de hát nincsenek meg az alapok, hiányoznak a szükséges szavak, nincsen minimális tudás sem. Eddig tizenegy angolóránk volt (heti egy), amiből a lány egyen vett részt. Ma itt van és játszana, látom a szemén, a mozdulásán. Súgom neki a szükséges szót, talán hálás is ezért, de látom, hogy érzi: nem tartozik ide. Elmaradt valahol útközben az iskola és a valódi élete között. Még nem tudja, hogy iskola nélkül nem lesz élete, és hiába is mondod neki, nem akarja érteni. Számára a világ az önkormányzati hivatalban segélyért való várakozásból áll. (Ott találkoztunk, mikor már hetek óta nem jött. Kérdeztem, mi van vele, mondta, beteg. Jobbulást kívántam és hívtam, jöjjön, mert hiányzik az osztályból. Mondta, hogy jön. Nem jött hetekig).

Most nem tudom, meddig lesz még itt velünk.

A negyedik gazember

Nem is ismerem, bár évek óta iskolánk tanulója. Nem találja sem a rendőrség, sem a gyermekvédelem, senki. Ma úgy eltűnhet egy gyerek Magyarországon, hogy senki nem leli nyomát. Szerintem sem írni, sem olvasni nem tud. Nem is fog tudni, hiszen nincs nyoma. És nem csak papíron.

Leiner Károly

23 üzenet

  1. xboy szerint:

    Van egy igen széles réteg a mai társadalomban, akiknek semmilyen végzettségük nincs, ennek megfelelően munkanélküliek és töbnyire segélyekből élnek.
    Ezek az emberek nem nevelik gyerekeiket. Sőt, a gyerekek ezt a példát látják!
    Volt olyan tanítványom, aki nyolcadikban kijelentette a kérdésre, hogy Mi leszel? Miből fogsz élni?, hogy segélyekből.

    Ezek a gyerekek bűnöznek, lógnak a sulikból, neveletlenek és csirkefogók. Nem állítom, hogy az ő hibájuk! De hogy vannak, az bizonyos, akkor is, ha nem beszélünk róla! A jövő generációja!

  2. Juli szerint:

    Kedves Xboy!
    A leszakadó igen széles rétegekkel kapcsolatos problémák létét mi sem tagadjuk, elég sok szó esett erről a problémáról a honlapunkon, többek között a Virtuális kongresszuson: http://www.osztalyfonok.hu/rovat.php?id=40., meg azután erről szól több írás az Iskolamesékben is.
    Azt is elfogadom, hogy a pedagógusoknak nagyon nehéz, és nem is csak a leszakadó rétegek gyerekeivel. Csupán a sommás legazemberezéssel van problémám, mert ez nem vezet sehová.
    Persze, hogy nem kell szépíteni a valóságot, beszélnünk kell a gondjainkról, és természetesen arról is, hogy mit tehetnek a pedagógusok a reménytelen vagy reménytelennek tűnő helyzetekben.
    Ha leír konkrét eseteket (nevek nélkül persze), szívesen közzé tesszük ezeket, hogy eszmét cserélhessünk róluk legalább virtuálisan. A kétségbeesés, a keserűség nem egyedi, hiszen nagyon sokan vannak, akik nehezen boldogulnak a mai iskolákban a mai gyerekekkel. Nem állítom, hogy ettől azután minden egy csapásra megoldódik (még két csapásra sem), de hátha könnyebb feldolgozni, kezelni a problémákat, ha beszélünk róluk. Ezt a honlapot részben éppen ezért működtetjük.
    Nincs kedve leírni egy történetet például a most futó Iskolamesék sorozat számára? Akkor is elfogadjuk, ha iskola-rémmese lesz belőle.

  3. xboy szerint:

    Nem vagyok elkeseredett, csk realista. Kisvárosban dolgozva 100 tanulónkból átlagosan 35 kisebbségi, vagy HHH gyerek van. A maradékból 50-nel nem foglalkoznak szüleik,élik saját kis életüket, amelyben az iskola nem sok helyet foglal el. A maradék a "normális" gyerek, akik viszonylag jó szülői háttérrel valóban nevelődnek. Ez a magyar valóság azt hiszem.

  4. Juli szerint:

    Kedves Xboy! Egy percre sem gondoltam, hogy elkeseredett lenne, inkább cinikus. Nem vitatom, hogy a valóságot írja, de pedagógusként mégsem lehet eleve elutasítani, mintegy leírni a tanulók 50 százalékát. Mégis, mit gondol? Mi legyen ezekkel a gyerekekkel? A nem roma, illetve nem hátrányos helyzetű gyerekekkel sem egyszerű, csak velük más jellegű gondok vannak. Egyetlen gyerek sem maga választja meg, hogy hová születik, nem ő felel a szüleiért, nem csak ő (és nem is csak a szülők) okolhatók azokért a problémákért, amelyek körülöttük keletkeznek. Azért kértem, hogy legalább egy konkrét, az állítását példázó történetet írjon le, mert akkor nem ilyen általánosságban vitatkoznánk.

  5. zoldbeka szerint:

    Egyetértek Julival és Xboy-jal is. A magyar valóság valóban ez, ugyanakkor nekünk feladatunk ezeket a különbségeket valahogyan csökkenteni. A kérdés az, hogy hogyan, hiszen nem elég differenciáltan foglalkoztatni, egyéni fejlesztést adni ezeknek a gyerekeknek az általános iskolában, mert a hátrány így nagyon nehezen vagy sosem hozható be (tudva az erre adható óraszámokat, szakemberek helyzetét stb) – erre mondják az „okos” emberek, hogy a magyar iskola növeli a különbségeket.
    A folyamatot már az óvódában el kell(ene) kezdeni és akkor az ált. iskolai fejlesztésnek már lenne mire ráépülnie. De jó lett volna, ha az utóbbi években utcára került sok ezernyi pedagógus inkább ezekkel a gyerekekkel foglalkozhatna eljes munkaidőben.
    Én is megértelek xboy, ám eleve lemondani ezekről a srácokról szintén nem lehet.

  6. xboy szerint:

    No itt a válasz Veszprémben, meg Miskolcon, meg mindenhol az országban. Ilyen fiatalokat neveltünk, együtt a családdal az elmúlt évtizedekben. Elsősorban nem a mi hibánk, de azért ugye ezek nem kedves gazemberek?
    És nem csak a romákra gondolok, mert van épp elég deviáns magyar fiatal is! Ez nem csak romakérdés, ez tágabb, egész társadalmat érintő kérdés.

  7. Juli szerint:

    Kedves Xboy! Ez (sejhetően a veszprémi gyilkosságra gondolsz) nem válasz a nálunk felvetett kérdésekre. A kis csibészek, akikről Leiner Károly írt gyerekek, akik még nevelhetők, és ha időben észre veszik bennük a jót, megnyerik őket, felkeltik a bizalmukat, kevesebb eséllyel válnak deviánssá, bűnözővé. Szörnyű jövő vár ránk, ha az iskola csatatérré válik. A tanár nem tekinthet ellenfélnek, potenciális bűnözőnek egyetlen gyereket sem.

  8. csilla szerint:

    Igazad van Juli, legalábbis én így vélem. A kisgyermek soha nem tekinthető bűnösnek a szülei vétkei miatt, ha mégis így gondolkodunk, mint pedagógusok, akkor el kell hagyni a pályát, mert vagy kiégtünk, vagy tele vagyunk előítéletekkel. A gyermek pedig a szemünk rezdüléséből "leveszi", ha nem vagyunk vele őszinték.
    Érzem xboy problémáját is, ilyen helyen dolgozom én is, de: többet kell vállalni::: a gyerek miatt! Szélmalomharcnak tűnik, mi magunk pedagógusok kevesek is vagyunk a társadalmi probléma megoldásához, de csak tiszta lelkiismerettel állhatunk a gyermek elé. Érték a gyermek. Értéket kell, hogy teremtsünk.

Hozzászólás a(z) xboy bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2023.11.21.
A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21.
Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg...
(Forrás: Eduline)
--
2023.11.21.
Státusztörvény: nem taníthatnak óraadóként tovább a felmondó pedagógusok?
Szeptember 29-ig kellett nyilatkozniuk a pedagógusoknak, hogy elfogadják-e a státusztörvény alapján írt munkaszerződésüket. Rétvári Bence államtitkár úgy nyilatkozott, hogy 1205 pedagó...
(Forrás: Eduline)
--
2023.07.17.
Oszkó Péter: Nagyon nagy bajban vagyunk, ha saját pedagógusaink bérét sem tudjuk kifizetni
ZÁMOMRA A LEGBOSSZANTÓBB ÁLLÍTÁS, HOGY A SAJÁT OKTATÁSI RENDSZERÜNK FOLYAMATOS MŰKÖDÉSI KÖLTSÉGÉNEK FINANSZÍROZÁSÁHOZ UNIÓS ADÓFIZETŐK PÉNZÉRE VAN SZÜKSÉGÜNK, miközben vannak...
(Forrás: Index)
--
2023.07.15.
Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur...
(Forrás: Index)
--
2023.07.15.
„Egy mérhetetlenül szelektív törzsi társadalom öngyilkos reflexiója saját magára” – Lannert Judit oktatáskutató a státusztörvényről
Miért beszél mindenki tanárhiányról, amikor átlagosan tíz általános iskolás gyerek jut egy pedagógusra? Mi a tanárok és mi a megrendelő, a lakosság felelőssége a magyar oktatás szétes...
(Forrás: szabadeuropa.hu)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógia pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus ünnep