„Mentés másként”, avagy mi kerüljön a jövő digitális iskolatáskájába?
5. Hozzászólás a színjáték felől
Mint színháztörténész, színházcsináló és (itt főképp) drámapedagógiát alkalmazó tanár kerültem Fűzfa Balázs fölkérésére a „múlt-kor”-mentő kerekasztal-lovagok közé a Digitális pedagógus felcímű konferencián.
A korszerű és kor-szerű oktatás és irodalomtanítás lehetőségein és feladatain gondolkodva rendre abba a – véleményem szerint inkább félt és félelmessé növesztett, mint valóban vízmélybe rántani képes – akadályba-ellenségbe ütközünk, hogy a változó világban túl gyorsan újuló, s nehezen megoldható problémák gátolják az ismeret- és életpélda-átadást (az oktatást és nevelést) az évezredeken át bevált és működőképesnek bizonyult intézményes keretek között (a családon belüli nevelést-tanítást követő közösségi, szervezett oktatás hivatásos institútumaiban).
Pedig, hiszem s remélem is, nem olyan nagy a baj. Inkább az alkalmazkodási, változási képességeinket teszi próbára, mintsem az értékrendünket, s ha így látjuk, tán könnyebb is megbirkózni a nehézségekkel.
Mi is a gond? Miért kell „másként” mentenünk? Mert a szülők-pedagógusok-tanárok generációjának más az eszköztára, más a „nyelve”, mint a diákoké. Más a tempó, különbözik az információk értelmezésének igénye. De volt-e valaha másképp? (Természetesen, volt. Amikor a szociális és technikai változások nem csaptak le egy-egy generáció életideje során akár többször is, amikor az átalakuló világ átalakuló képe lassabban változtatta meg az élet hétköznapjait. De ezeken a korokon már vagy kétszázötven éve túl vagyunk...) A generációk közti kommunikációnak e különleges státuszú helyén, az iskolában mindig, minden korban érezhető volt (hisz úgy kell lennie!), hogy más nyelvet használnak, másféle közösséget alkotnak diákok és tanárok. Vagyis a közöttük való kommunikációban mindig meg kellett találni a közös pontot – pedagogice és didaktice –, ami mindkét részről megközelíthető és elfogadható, hogy azután a világ megismerésében és megértésében, majd tovább-alakításában együtt mehessenek tovább a felnövő és felnőtt közösség tagjai.
Most is ezeket a találkozási pontokat kell keresnünk (és meg is találnunk!), hogy az adott, létező keretek között minden fél betölthesse a feladatát: a diák fölkészülhessen a körülöttünk lévő világ megismerésére, megértésére – személyiségének, egyéniségének, s egyúttal a közösség értékrendjének is megfelelően, a tanár pedig eredményesen átadhassa e téren szerzett egyéni és társadalmi tapasztalatait, tudását, viselkedésmintáit. A feladat mit sem változott. A technika, az eszköztár és a tempó – igen, azok változnak. De a pedagógusok generációja is ugyanabban a létező világban él, amiben a diákjai, csak ők adott esetben beleszülettek a környező új technológiába, míg az előbbieknek meg kell(ett) tanulniuk. S meg kell tanítaniuk ezt: a változás, a tanulás, az alkalmazkodás képességét, hisz a diákok generációja előtt bizonnyal további, még újabb technikai-társadalmi változások állnak...
Úgy gondolom tehát, hogy nem elsősorban az új kommunikációs eszközök és formák világába kell a tanároknak bevezetniük diákjaikat (amit ők amúgy is anyanyelvi szinten ismernek), hanem meg kell mutatniuk a stratégiát, ahogyan a változásokhoz alkalmazkodni tudunk (egyének és közösségek), át kell adniuk azt a még tovább mentendő kultúrát, amit a diákoknak kell néhány év, évtized múltán magukkal vinniük majd a még újabb generációk még újabb világába.
Az új eszköztárat, a digitális technikákat és nyelvet a mi közösségünk, a mi korunk találta ki és használja, méghozzá épp a generációk kulturális paradigmái közötti kommunikáció megnövekedett mennyiségi és sebességi igényeinek kiszolgálására. Vagyis például arra, amit társadalomtudományi értelemben oktatásnak, nevelésnek hívunk. Miért kellene hát félnünk a kommunikációt segítő korszerű eszközöktől és nyelvektől? Mi magunk kreáltuk, nem lehetnek ellenségeink.
Ha elsüllyedni látjuk (véljük) a korábbi kultúrákat, paradigmákat eddig biztonságosan szállított alkalmatosságot, hát szálljunk át egy másikra, egy újabbra! Ne merüljünk a mélybe reményvesztetten! Ússzunk! Föl fog venni az anyahajó! És ha nem bont is távolba látszó fehér vitorlákat, de a legkorszerűbb (környezetbarát...) energiaforrások segítségével mégiscsak halad az időtengeren... Nem biztos, hogy kikötő, megálló felé, de mindenképpen viszi (tán épp gyorsuló tempóban) utasaival a korábbról örökölt és értékesnek ítélt tudást, képességeket.
Nem kell félnünk. Alkalmazkodnunk kell. Ahogyan az iskolán kívül is mindannyiunknak alkalmazkodni kell az új életformához. Ez elől úgysincs menekvés, és nem is lehet másképp. Az alkalmazkodás nyilvánvalóan nem jelenti a korábban szocializálódottak önfeladását, hisz nélkülünk a fiatalok sem tudnának továbbhaladni a maguk útján, nem lenne előttük követendő vagy épp elvetendő példa... A generációknak az iskolában is együtt kell működniük! S nemcsak a tanárnak kell alkalmazkodnia diákjához!...
No, de vissza a színházhoz! Mentsük másként a kultúrát, s benne az irodalmat is! Az irodalmat, ami (bármennyire úgy tűnhet is, nem pusztán írásbeli kommunikáció!) elsősorban művészet, s nem ismeretanyag... Gyakran elmondom, hogy oktatási rendszerünk szemléleti hibájának tartom, hogy a művészeteket is hajlamos eltantárgyiasítani – kényelmességből, megszokásból. Pedig sokat nyer az iskola, az oktatás intézményrendszere, ha már ezen a ponton megpróbálja az élet, a kommunikációs formák és a világismeret változatosságát a maga eszközeivel, rendszerével is utánozni. Az iskolának nagy segítség mind személyiségfejlesztési, mint fegyelmi, mind szociális feladatainak eredményes betöltésében, ha hajlandó és képes az átadandó kultúrát megfelelően és nem „műfajidegen” módon strukturálni, a különböző funkciókat megosztani, épp a végső egység elérhetésének érdekében.
A művészetek közösségi funkciója nem a mentális, hanem az emocionális és szociális kommunikáció. A különböző művészeti ágak alkotásait, magukat a műveket kell megismertetni a diákokkal, a befogadásukhoz szükséges kompetenciákat bemutatni és átadni, fejleszteni, s nem a művészettudományos ismereteket betölteni a fejükbe a matematikai és vegytani képletek, a történelmi évszámok, a grammatikai szabályok stb. közé. A művészetek iskolai tanításával el kell érni, hogy az egyéni befogadói élmény alapján szociális empátia alakulhasson ki, valamint (és legfőképpen) az aktivitás, a kreativitás indíthassa a diákokat az önállóság, a függetlenség, a szabadság felé. (Nem mellesleg a tudományos világismeretek átadásának végső célja is ugyanez a szabadság, csak más alapon, más módszerekkel kell[ene] eljuttatni a diákokat a megértés, a saját tudás, a gondolkodás képességén át az egyén világbeli elhelyezésének képességéig, a tudáson alapuló gondolkodás szabadságáig.)
A művészetek, s köztük az irodalom tanítása (átmentése) valójában nem oktatási, hanem az intézményrendszer minden szintjén nevelési feladat – s persze, az alapismereteknek és a befogadás, valamint az alkotás képességeinek átadása. Fontos distinkció – s tán épp az irodalomtanárokat éri meglepetésként –, hogy az emberek nem kizárólag, s még csak nem is elsődlegesen verbálisan kommunikálnak egymással időn és téren át. A verbalitás, a szóbeliség és az írásbeliség kizárólagos használata, a mindent-verbalizálás ismét csak leegyszerűsítése annak a sokszínű és komplex nyelvi skálának, amely a képeket, a mozgást, a hangokat, a teret egyaránt használja a kommunikációban. Az irodalomnak nevezett nyelvi művészet is használ vizuális és térbeli-tárgyi elemeket, nem is beszélve a nem-írott-irodalom elsődlegesen hangi-beszélt nyelvi auditivitásáról... A színház pedig – a maga teljes összetettségével, sőt, megkockáztatom, szinkretizmusával –, valamint a drámapedagógia didaktikus és pedagógiai eszköztára a lehető legtágabb kereteket nyújthatja az oktatási folyamatban részt vevők mindegyikének a közösségi kommunikációra, az önkifejezésre, az önálló személyiség gazdag kialakítására.
A művészetek iskolai alkalmazása (tanítása is) a személyesség, az analóg hitelesség alapján áll és hat. A digitális, a virtuális eszközök használata nem csökkenti, nem csökkentheti ezt a személyes hatást, félnünk sem kell ilyesmitől.
Az irodalmi szövegeknek elektronikus formában történő fölhasználása egyszerűen gyorsítja, könnyen elérhetővé teszi a digitalizált vagy a digitális tartalmakat. A gyorsuló elérhetés ugyanakkor ismét (amit egy ehhez hasonló forradalmat a felvilágosodás korában már megért az európai emberiség...) időt, kapacitást és potenciált szabadíthat föl, hogy a megszerzett tapasztalatok, ismeretek és képességek kreatív alkalmazásával az alkotás, a tartalomképzés felé léphessen tovább tanár és diák egyaránt.
A jelen időben, közös térben (az iskolában vagy a színházban) kialakuló közösségek kommunikációja lehetővé teszi a mentést – a kultúra átadását-átvételét és közös továbbfejlesztését az aktuális és az egyéni igények szerint. Ha ehhez a térhez és időhöz oda tudjuk kapcsolni a múltakban fölhalmozott értékeket és a teret-időt kibővítő digitális és virtuális technikákat, sokat nyerhetünk. Szinte az egész világ és a történetéből máig–holnapig tartó idő lehet a játszóterünk!
Sirató Ildikó
színháztörténész
--
-- » Kommentálom
|
Utolsó üzenetek:
 OFOE Kedves Doroginé Kiss Ildikó!
A Kjt. 24. § (1) bekezdése szerint "Ha a közalkalmazott munkaköre
ellátása mellett a munkáltató rendelkezése alapján átmenetileg más
munkakörébe tartozó feladatokat is ellát, s ezáltal jelentős
többletmunkát végez, illetményén felül a végzett munkával arányos
külön díjazás (helyettesítési díj) is megilleti." A helyettesítési díj
mértékét jogszabály nem határozza meg, csak azt, hogy a végzett
munkával arányosnak kell lennie. Az a javaslatom, hogy a fenti
rendelkezésre hivatkozva kérje, hogy részére az Mt. 139. §-ában
meghatározott óradíj legalább 50 százalékának megfelelő helyettesítési
díjat állapítsanak meg. Ha ezt a munkáltató megtagadja, munkaügyi per
indítható. (A választ a PDSZ jogi szakértőjétől kaptuk.)
--
Szilágyi István Tisztel Címzett!
Nagyon szépen köszönöm a szakszerű és megnyugtató válaszát.
Tisztelettel: Szilágyi István.
--
OFOE Kedves Szilágyi István! Pedagógus-munkakörben a köznevelési törvény 64. § (2a) bekezdése
alapján az évi 25 munkanap pótszabadság nem adható, hanem jár. A
pótszabadságból a 326/2013. (VIII. 30.) Korm. rendelet 30. § (2)
bekezdése alapján
a) továbbképzés, foglalkoztatást elősegítő képzés,
b) a nevelési-oktatási intézmény tevékenységi körébe tartozó nevelés,
oktatás, a pedagógiai szakszolgálati intézmény tevékenységi körébe
tartozó pedagógiai szakszolgálati tevékenység,
c) ha a pedagógus szabadságát részben vagy egészben a szorgalmi
időben, óvodapedagógus esetében - a június 1-jétől augusztus 31-éig
tartó időszak kivételével - a nevelési évben adják ki,
lehet legfeljebb 15 munkanapot igénybe venni. Az tehát nem jogszerű,
ha nem a fenti indokok valamelyike miatt, hanem úgymond, időarányosan
vesz le a pótszabadságból napokat a munkáltató. Javaslom, hogy ezt az
intézkedést ne fogadja el, hanem ragaszkodjon a pótszabadság
kiadásához. A felmentési időnek abban a felében, amikor munkavégzésre
kötelezhető, ki kell adni az időarányos szabadságot. Ha a szabadság
kiadására nincs mód, azt a jogviszony megszűnése esetén - az Mt. 125.
§-a szerint - pénzben kell megváltani. (A válszt a PDSZ jogi szakértőjétől kaptuk.)
--
OFOE Kedves Harmat Krisztina! Jogszerűnek jogszerű, mivel a munkaidő kötött és kötetlen munkaidőből
áll, csak éppen nem nevezhető etikusnak. Úgy lehet kivédeni, hogy a munkavállaló is kivehet az Mt. 122. § (2) bekezdése alapján hét munkanap szabadságot akkor, amikor akar, csak előtte 15 nappal be kell ezt jelenteni. (A válasz a PDSZ szakértőjétől érkezett.)
--
Harmat Krisztina Kedves OFOE!
Szeretném kérdezni, hogy jogszerű-e szorgalmi időben, tanítási (hétköznap) napon szabadságot elrendelni a pedagógus számára akkor, amikor annak nincs sem tanítási órája órarend szerint, sem más feladata a neveléssel-oktatással le nem kötött munkaidejében?
Köszönettel:
Harmat Krisztina
--
Szilágyi István Azt szeretném megkérdezni, hogy pedagógus munkakörben a 25nap pótszabadság jár, vagy adható? Nyugdíjazás előtt a munkáltató az időarányosan járó 18 nappótszabadságomból 11 napot igénybe vett a tanév zavartalan befejezése érdekében, amihez ugyan joga van, de én úgy gondolom, hogy mivel a felmentési időben nem került kiadásra az időarányos szabadság, azt a munkáltatónak pénzben kell megváltani. Sajnos nem igy történt. Kérdezem, hogy helyesen járt el a munkáltató? Várom megtisztelő válaszát!
Tisztelettel: Szilágyi István.
--
Doroginé Kiss Ildikó Tisztelt Egyesület!
Nyelvtanárként 2019 szeptember közepétől december 20-ig (téli szünet kezdete) az én tanulócsoportomat összevontam az említett idő alatt táppénzen levő kolléganőm csoportjával heti 3 órában. Ez összesen 3 osztályt érintett, ami heti heti 9 összevont órát jelentett. Mikor rákérdeztem, hogy ezért jár-e túlóra íj vagy valami plusz bér, azt a választ kaptam, hogy nem mert az összevont órákért semmi sem jár. Ráadásul ugyanígy több mint három hónapot már a tavalyi évben is helyettesítettem ugyan így. Kérdésem, valóban nem jár az összevont órák után túlóra? Mit mond erről a jogszabály?
Üdvözlettel: Doroginé Kiss Ildikó, tanár
--
OFOE Kedves Láng Róbert! Ime a szabály
Mt. 123. § (1) A szabadságot esedékességének évében kell kiadni.
(2) A szabadságot, ha a munkaviszony október elsején vagy azt követően kezdődött, a munkáltató az esedékességet követő év március 31-ig adhatja ki.
(3) A szabadságot, ha a munkavállaló oldalán felmerült ok miatt nem lehetett az (1) bekezdésben meghatározottak szerint kiadni, az ok megszűnésétől számított hatvan napon belül ki kell adni.
(4) Az esedékesség évében kell kiadottnak tekinteni a szabadságot, ha igénybevétele az esedékesség évében megkezdődik és a szabadság következő évben kiadott része nem haladja meg az öt munkanapot.
(A választ Nagy Erzsébettől, a PDSZ szakértőjétől kaptuk.)
--
OFOE Kedves Gyimesi Krisztina! A PDSZ szakértőjétől, Nagy Erzsébettől kaptuk a következő választ:
1. A Kjt. 23/B. § -a adott mint lehetőség:
(1) A teljes munkaidőben foglalkoztatott közalkalmazott írásbeli
kérelmére a munkáltató köteles a kinevezésben heti húszórás
részmunkaidőt kikötni, ha a közalkalmazott a kérelem benyújtásakor az
Mt. 128. §-ában foglalt fizetés nélküli szabadságot vesz igénybe.
(2) A munkáltató a közalkalmazottnak a munkaidő egyenlőtlen
beosztására vonatkozó kérelmét csak abban az esetben tagadhatja meg,
ha az számára lényegesen nagyobb munkaszervezési terhet jelentene. A
munkáltató köteles írásban megindokolni a kérelem megtagadását.
(3) A részmunkaidő kikötése
a) a fizetés nélküli szabadság megszűnését követő naptól,
b) ha a közalkalmazott betegsége vagy a személyét érintő más
elháríthatatlan akadály esetén az akadályoztatás megszűnésétől
számított harminc napon belül ki kell adni rendes szabadságát, a
szabadság leteltét követő naptól hatályos.
A b) pontban foglaltak alkalmazása esetén - a felek eltérő
megállapodása hiányában - a rendes szabadság kiadását a fizetés
nélküli szabadság lejártát követő első munkanapon meg kell kezdeni.
Eltérő megállapodás esetén a rendes szabadság kiadását a fizetés
nélküli szabadság lejártát követő harminc napon belül meg kell
kezdeni.
(4) A kérelmet az (1) bekezdés szerinti fizetés nélküli szabadság
igénybevételének megszűnése előtt legalább hatvan nappal kell a
munkáltatóval közölni. A kérelemben a közalkalmazott köteles
tájékoztatni a munkáltatót
a) a fizetés nélküli szabadság igénybevételére jogosító gyermeke
harmadik életéve betöltésének időpontjáról, továbbá
b) ha egyenlőtlen munkaidő-beosztásban kíván dolgozni, a
munkaidő-beosztásra vonatkozó javaslatáról.
(5) A (4) bekezdésben foglaltaktól eltérően a nevelési-oktatási
intézményben pedagógus munkakörben foglalkoztatottak esetében a
kérelmet a fizetés nélküli szabadság tartama alatt, a tanév szorgalmi
időszakának befejezését, illetve az első félév befejezését megelőző
hatvan nappal korábban kell a munkáltatóval közölni.
(6) A (3) bekezdés szerinti időponttól a közalkalmazotti jogviszony
alapján közvetlenül vagy közvetve nyújtott pénzbeli vagy természetbeni
juttatás tekintetében e törvény erejénél fogva az időarányosság elve
alkalmazandó, ha a juttatásra való jogosultság a munkaidő mértékével
összefügg.
(7) Az (1) bekezdés szerinti kérelem alapján kikötött részmunkaidőben
a munkáltató a közalkalmazottat
a) a kérelem szerinti időpontig, de
b) legfeljebb a gyermek négyéves koráig, három vagy több gyermeket
nevelő közalkalmazott esetén a gyermek hatéves koráig
köteles foglalkoztatni. Ezt követően a közalkalmazott munkaidejét a
kérelem benyújtása előtti mérték szerint kell megállapítani.
(8) Az (1)-(7) bekezdés nem alkalmazható a vezetői megbízású
közalkalmazott tekintetében.
Ekkor a kötött munkaidő a részmunkaidő 80%-a lesz, pl. félállás esetén
heti 20 óra, és a neveléssel-oktatással lekötött munkaidő is a
csökkentett munkaidő 55-65 százaléka. (félállásnál heti 11-13 óra). A
szabadság ugyanannyi marad, csak a távolléti díj, ami a szabadság
idejére jár, az időarányos illetmény alapján lesz megállapítva.
Sajnos a köznevelési törvény szerint nincs már külön napközis
munkakör, ezért azt is tanító szakképzettséggel kell ellátni alsó
tagozaton. Maradnak olyan egyéb foglalkozások, amelyek nem
végzettséghez kötöttek: szakkörök, tehetséggondozó, tanórán kívüli
foglalkozás, tanórán kívüli programok szervezése, lebonyolítása.
--
OFOE Tisztelt Szodrai Csilla! A szakképzési törvény 127 § 6 szerint annak, aki már alkalmazott, mindenképp ki kell fizetni, aki új, annak megállapodás esetén:
A munkáltatói jogkör gyakorlója a szakképző intézmény alkalmazottjával megállapodhat a szakképző intézményben eltöltött legalább tizenötéves munkaviszony esetére jubileumi jutalom biztosításában. Az Nkt. e törvény hatálybalépését megelőző napon hatályos rendelkezései szerinti szakgimnázium, illetve szakközépiskola alkalmazottja esetében az ilyen megállapodás a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény szerinti feltételekkel kötelező azzal, hogy a jubileumi jutalomra jogosító időszakban a közalkalmazotti jogviszony és a szakképző intézménnyel fennálló munkaviszony időtartamát egybe kell számítani. (A választ Juhász Ágnes adta meg.)
--
  Kommentek |
|
Tovább...
Link küldése