„Mentés másként”, avagy mi kerüljön a jövő digitális iskolatáskájába?
5. Hozzászólás a színjáték felől
Mint színháztörténész, színházcsináló és (itt főképp) drámapedagógiát alkalmazó tanár kerültem Fűzfa Balázs fölkérésére a „múlt-kor”-mentő kerekasztal-lovagok közé a Digitális pedagógus felcímű konferencián.
A korszerű és kor-szerű oktatás és irodalomtanítás lehetőségein és feladatain gondolkodva rendre abba a – véleményem szerint inkább félt és félelmessé növesztett, mint valóban vízmélybe rántani képes – akadályba-ellenségbe ütközünk, hogy a változó világban túl gyorsan újuló, s nehezen megoldható problémák gátolják az ismeret- és életpélda-átadást (az oktatást és nevelést) az évezredeken át bevált és működőképesnek bizonyult intézményes keretek között (a családon belüli nevelést-tanítást követő közösségi, szervezett oktatás hivatásos institútumaiban).
Pedig, hiszem s remélem is, nem olyan nagy a baj. Inkább az alkalmazkodási, változási képességeinket teszi próbára, mintsem az értékrendünket, s ha így látjuk, tán könnyebb is megbirkózni a nehézségekkel.
Mi is a gond? Miért kell „másként” mentenünk? Mert a szülők-pedagógusok-tanárok generációjának más az eszköztára, más a „nyelve”, mint a diákoké. Más a tempó, különbözik az információk értelmezésének igénye. De volt-e valaha másképp? (Természetesen, volt. Amikor a szociális és technikai változások nem csaptak le egy-egy generáció életideje során akár többször is, amikor az átalakuló világ átalakuló képe lassabban változtatta meg az élet hétköznapjait. De ezeken a korokon már vagy kétszázötven éve túl vagyunk...) A generációk közti kommunikációnak e különleges státuszú helyén, az iskolában mindig, minden korban érezhető volt (hisz úgy kell lennie!), hogy más nyelvet használnak, másféle közösséget alkotnak diákok és tanárok. Vagyis a közöttük való kommunikációban mindig meg kellett találni a közös pontot – pedagogice és didaktice –, ami mindkét részről megközelíthető és elfogadható, hogy azután a világ megismerésében és megértésében, majd tovább-alakításában együtt mehessenek tovább a felnövő és felnőtt közösség tagjai.
Most is ezeket a találkozási pontokat kell keresnünk (és meg is találnunk!), hogy az adott, létező keretek között minden fél betölthesse a feladatát: a diák fölkészülhessen a körülöttünk lévő világ megismerésére, megértésére – személyiségének, egyéniségének, s egyúttal a közösség értékrendjének is megfelelően, a tanár pedig eredményesen átadhassa e téren szerzett egyéni és társadalmi tapasztalatait, tudását, viselkedésmintáit. A feladat mit sem változott. A technika, az eszköztár és a tempó – igen, azok változnak. De a pedagógusok generációja is ugyanabban a létező világban él, amiben a diákjai, csak ők adott esetben beleszülettek a környező új technológiába, míg az előbbieknek meg kell(ett) tanulniuk. S meg kell tanítaniuk ezt: a változás, a tanulás, az alkalmazkodás képességét, hisz a diákok generációja előtt bizonnyal további, még újabb technikai-társadalmi változások állnak...
Úgy gondolom tehát, hogy nem elsősorban az új kommunikációs eszközök és formák világába kell a tanároknak bevezetniük diákjaikat (amit ők amúgy is anyanyelvi szinten ismernek), hanem meg kell mutatniuk a stratégiát, ahogyan a változásokhoz alkalmazkodni tudunk (egyének és közösségek), át kell adniuk azt a még tovább mentendő kultúrát, amit a diákoknak kell néhány év, évtized múltán magukkal vinniük majd a még újabb generációk még újabb világába.
Az új eszköztárat, a digitális technikákat és nyelvet a mi közösségünk, a mi korunk találta ki és használja, méghozzá épp a generációk kulturális paradigmái közötti kommunikáció megnövekedett mennyiségi és sebességi igényeinek kiszolgálására. Vagyis például arra, amit társadalomtudományi értelemben oktatásnak, nevelésnek hívunk. Miért kellene hát félnünk a kommunikációt segítő korszerű eszközöktől és nyelvektől? Mi magunk kreáltuk, nem lehetnek ellenségeink.
Ha elsüllyedni látjuk (véljük) a korábbi kultúrákat, paradigmákat eddig biztonságosan szállított alkalmatosságot, hát szálljunk át egy másikra, egy újabbra! Ne merüljünk a mélybe reményvesztetten! Ússzunk! Föl fog venni az anyahajó! És ha nem bont is távolba látszó fehér vitorlákat, de a legkorszerűbb (környezetbarát...) energiaforrások segítségével mégiscsak halad az időtengeren... Nem biztos, hogy kikötő, megálló felé, de mindenképpen viszi (tán épp gyorsuló tempóban) utasaival a korábbról örökölt és értékesnek ítélt tudást, képességeket.
Nem kell félnünk. Alkalmazkodnunk kell. Ahogyan az iskolán kívül is mindannyiunknak alkalmazkodni kell az új életformához. Ez elől úgysincs menekvés, és nem is lehet másképp. Az alkalmazkodás nyilvánvalóan nem jelenti a korábban szocializálódottak önfeladását, hisz nélkülünk a fiatalok sem tudnának továbbhaladni a maguk útján, nem lenne előttük követendő vagy épp elvetendő példa... A generációknak az iskolában is együtt kell működniük! S nemcsak a tanárnak kell alkalmazkodnia diákjához!...
No, de vissza a színházhoz! Mentsük másként a kultúrát, s benne az irodalmat is! Az irodalmat, ami (bármennyire úgy tűnhet is, nem pusztán írásbeli kommunikáció!) elsősorban művészet, s nem ismeretanyag... Gyakran elmondom, hogy oktatási rendszerünk szemléleti hibájának tartom, hogy a művészeteket is hajlamos eltantárgyiasítani – kényelmességből, megszokásból. Pedig sokat nyer az iskola, az oktatás intézményrendszere, ha már ezen a ponton megpróbálja az élet, a kommunikációs formák és a világismeret változatosságát a maga eszközeivel, rendszerével is utánozni. Az iskolának nagy segítség mind személyiségfejlesztési, mint fegyelmi, mind szociális feladatainak eredményes betöltésében, ha hajlandó és képes az átadandó kultúrát megfelelően és nem „műfajidegen” módon strukturálni, a különböző funkciókat megosztani, épp a végső egység elérhetésének érdekében.
A művészetek közösségi funkciója nem a mentális, hanem az emocionális és szociális kommunikáció. A különböző művészeti ágak alkotásait, magukat a műveket kell megismertetni a diákokkal, a befogadásukhoz szükséges kompetenciákat bemutatni és átadni, fejleszteni, s nem a művészettudományos ismereteket betölteni a fejükbe a matematikai és vegytani képletek, a történelmi évszámok, a grammatikai szabályok stb. közé. A művészetek iskolai tanításával el kell érni, hogy az egyéni befogadói élmény alapján szociális empátia alakulhasson ki, valamint (és legfőképpen) az aktivitás, a kreativitás indíthassa a diákokat az önállóság, a függetlenség, a szabadság felé. (Nem mellesleg a tudományos világismeretek átadásának végső célja is ugyanez a szabadság, csak más alapon, más módszerekkel kell[ene] eljuttatni a diákokat a megértés, a saját tudás, a gondolkodás képességén át az egyén világbeli elhelyezésének képességéig, a tudáson alapuló gondolkodás szabadságáig.)
A művészetek, s köztük az irodalom tanítása (átmentése) valójában nem oktatási, hanem az intézményrendszer minden szintjén nevelési feladat – s persze, az alapismereteknek és a befogadás, valamint az alkotás képességeinek átadása. Fontos distinkció – s tán épp az irodalomtanárokat éri meglepetésként –, hogy az emberek nem kizárólag, s még csak nem is elsődlegesen verbálisan kommunikálnak egymással időn és téren át. A verbalitás, a szóbeliség és az írásbeliség kizárólagos használata, a mindent-verbalizálás ismét csak leegyszerűsítése annak a sokszínű és komplex nyelvi skálának, amely a képeket, a mozgást, a hangokat, a teret egyaránt használja a kommunikációban. Az irodalomnak nevezett nyelvi művészet is használ vizuális és térbeli-tárgyi elemeket, nem is beszélve a nem-írott-irodalom elsődlegesen hangi-beszélt nyelvi auditivitásáról... A színház pedig – a maga teljes összetettségével, sőt, megkockáztatom, szinkretizmusával –, valamint a drámapedagógia didaktikus és pedagógiai eszköztára a lehető legtágabb kereteket nyújthatja az oktatási folyamatban részt vevők mindegyikének a közösségi kommunikációra, az önkifejezésre, az önálló személyiség gazdag kialakítására.
A művészetek iskolai alkalmazása (tanítása is) a személyesség, az analóg hitelesség alapján áll és hat. A digitális, a virtuális eszközök használata nem csökkenti, nem csökkentheti ezt a személyes hatást, félnünk sem kell ilyesmitől.
Az irodalmi szövegeknek elektronikus formában történő fölhasználása egyszerűen gyorsítja, könnyen elérhetővé teszi a digitalizált vagy a digitális tartalmakat. A gyorsuló elérhetés ugyanakkor ismét (amit egy ehhez hasonló forradalmat a felvilágosodás korában már megért az európai emberiség...) időt, kapacitást és potenciált szabadíthat föl, hogy a megszerzett tapasztalatok, ismeretek és képességek kreatív alkalmazásával az alkotás, a tartalomképzés felé léphessen tovább tanár és diák egyaránt.
A jelen időben, közös térben (az iskolában vagy a színházban) kialakuló közösségek kommunikációja lehetővé teszi a mentést – a kultúra átadását-átvételét és közös továbbfejlesztését az aktuális és az egyéni igények szerint. Ha ehhez a térhez és időhöz oda tudjuk kapcsolni a múltakban fölhalmozott értékeket és a teret-időt kibővítő digitális és virtuális technikákat, sokat nyerhetünk. Szinte az egész világ és a történetéből máig–holnapig tartó idő lehet a játszóterünk!
Sirató Ildikó
színháztörténész
--
-- » Kommentálom
|
Utolsó üzenetek:
 Eleonóra Kedves OFOE!
Nagyon szépen köszönöm a válaszukat! :-)
Üdvözlettel: Németh Eleonóra
--
 ofoe Kedves Eleonóra! Kicsit bonyolult a helyzeted mert a pedagógus munkaköröd alapján jár Neked a 21 munkanap alapszabadság, és a 25 munkanap pótszabadság. Az ápoló munkakör alapján viszont évi 21 munkanap alapszabadság és a Kjt. 57. § (1) bekezdése szerint a fizetési fokozatoddal egyenlő számú munkanap pótszabadság illet meg. Ugyanis a 326/2013. (VIII. 30.) Korm. rendelet 30. § (1) bek c)pontja alapján a kollégiumi ápoló munkakörben dolgozóknak nem jár az évi 25
munkanap pótszabadság, erre ["c) a nevelő és oktató munkát közvetlenül segítő munkakörök közül a pedagógiai asszisztens,szabadidő-szervező, gyermek- és ifjúságvédelmi felügyelő, pedagógiai
felügyelő, gyógypedagógiai asszisztens, pszichopedagógus, gyógytornász,munkakörben foglalkoztatottak jogosultak. (A válaszadásban a PDSZ jogi szakértője volt segítségünkre.)
--
 ofoe Kedves Krisztina! Nagyon nehéz a konkrét helyzet pontos ismerete nélkül érdemi tanácsot adni, de megpróbálom. Az első lépés valóban átgondolni azt, hogy Te magad mennyiben vagy felelős az adott problémáért. A figyelmeztetőkkel, intőkkel csak a saját feszültségedet oldod némileg, eredményt nem tudsz elérni. Gondold át, hogy melyik ponton romlott el a kapcsolat az adott csoporttal, eleve így fogadtak, vagy menetközben történt valami. Az a soraidból kiderül, hogy nincs köztetek bizalmi kapcsolat, tehát kommunikáció helyett hadakoztok. Időt kellene szánni arra, hogy a problémát tisztázzátok, megállapodásra jussatok a közös megoldás módjában. Ennek vannak különböző technikái. Fontos, hogy ne személyes sértésként kezeld az ügyet, hanem közös megoldandó problémaként. Nem ördögtől való, amit a kollégáid tanácsolnak, hogy fordulj pszichológushoz, aki segíthet azon, hogy a Benned való görcsöt fel tudd oldani. Amíg Te magad nem jutsz túl ezen a görcsön, nem tudod kézbe venni az ügyeket. Ezek a diákok már nem kamaszok, fiatal felnőttek, nekik is fontos, hogy eljussanak az érettségiig, és matematikából is elérjenek egy bizonyos szintet. Ez lehet az a közös ügy, amin együttesen és nem egymás ellenében kellene dolgoznotok. Szívesen levelezek erről Veled privátban is, ha akarod, de nem minden részlet tartozik a nyilvánosságra. Jelezd, ha ezt szeretnéd. Üdvözlettel Szekszárdi Juli
--
László Krisztina Kedves OFOE!
Nem tudom mennyire válaszolható meg a kérdésem. Egy középiskolában tanítok, heti 27 órában matematikát, 8 érettségis csoportnak. (Plusz a korrepetálások, plusz a helyettesítések.) Nagyon szeretem a diákjaimat, de mint mindenhol, ahol emberek vannak, előfordulnak konfliktusok. A kb 110 diákból, akiket két éve tanítok, van kb 15, akik állandóan csak a hibát keresik a munkámban, agresszíven és lekezelően bánnak velem, sokszor megaláznak a csoport egésze előtt. Amikor esetleg szaktanári figyelmeztetést adok nekik, akkor hangosan kiröhögnek, hogy az ő szüleiket ez nem érdekli. (Ezek a diákok már 17-19 évesek, mivel a nyelvi tagozat nulladik évfolyama egy évvel megnöveli a középiskolai tanévek számát.) Semmivel nem tudom őket sem motiválni, sem fegyelmezni, tönkre teszik az óráimat.) Hiába fordultam az osztályfőnökökhöz segítségért, mind ők, mind az igazgató-helyettes és a munkaközösség vezető szerint, ez az én hibám, azért viselkednek így velem, mert ez "belőlem jön". Közben az iskolából folyamatosan mennek el a tanárok, és hiába keresett a szakom, (angol-matek) úgy érzem, hogy nem becsülik meg a munkámat. Hiába az a kb 90 diák aki jól teljesít, (nem egy dícséretes 5-ös is van, és emelt matematika érettségi előkészítő csoportok is), hiába a rengeteg dolgozat, számonkérés, ingyen korrepetálás, rendszeres, hogy káromkodva, csapkodva, üvöltözve csapják az asztalomra a kijavított dolgozatot, mert az nem négyes, hanem csak hármas. És közben a vezetőség, az osztályfőnökök és a munkaközösség vezető szerint is, nekem kell változtatnom, pszichológushoz mennem, mert engem nem lehet elviselni. Meg kell jegyezzem, ezek az emberek 25-30 éve vannak ebben az iskolában. Ez a matematika státusz, amit én megkaptam 2 éve, egy előző iskolavezetéstől, már nagyon régóta, úgymond, "forgó hely" volt, mert - más tanárok elmondása szerint - mindig "volt valami probléma a matek tanárokkal". Minden más matematika tanár az iskolában, már 10-20-30 éve itt tanít.
Nem igazán tudom, mit kezdhetnék a problémával. Tudnának esetleg tanácsot adni?
Köszönettel: Krisztina
--
Eleonóra Kedves OFOE Csapat!
Segítséget szeretnék kérni, azzal kapcsolatban, hogy egy egyházi iskolában dolgozom, mint 50% kollégiumi felügyelő, 50% kollégiumi ápoló. Érdeklődnék, hogy ilyen esetben számomra mennyi szabadság jár? Tavaly fél állásban tanítottam, akkor járt a pedagógusi szabadság, itt úgy olvasom, ebben a munkakörben is jogosult lennék.?
Köszönettel: Németh Eleonóra
--
ofoe Kedves Zoé! Nagyon örülünk, ha csatlakozol hozzánk.
A jelentkezési lapot a következő linken találod. A kitöltött és aláírt lapot szkenneld be, és küldd el az osztalyfonokok@gmail címre. Ha a szkennelés problémát okoz, küldheted postán is: OFOE, 1025 Budapest, Zöldlomb u- 56/a. Üdvözlettel az egyesület elnöksége.
--
Németh Zoé Kedves OFOE Csapat,
hogy lehetek az Egyesület tagja?
--
ofoe Kedves Emese! Amennyiben 1958. szept. 1. előtt születtél, automatikusan a Ped. II-be kerülsz, egyébként pedig a Ped. I-be. A fizetési kategóriát ugyanúgy kell megállapítani, mint a közalkalmazotti fizetési fokozatot: az eddigi közalkalmazotti jogviszonyaid, illetve
olyan munkaviszonyaid alapján, amelyek alatt már rendelkeztél a jelenlegi munkaköröd betöltéséhez szükséges végzettséggel. Ha volt 1992. júl. 1. előtt munkaviszonyod, az is beleszámít, ha ezek alapján jó az 5-ös besorolás, akkor a Ped.
I. fokozat 5. kategóriájába fogsz kerülni. Az illetményalapot az egyetemi végzettség alapján kell megállapítani,ez a 101.500 Ft.
vetítési alap 180%-a.
A mailedre küldünk egy bértáblát is. (A választ nagyon szépen köszönjük a PDSZ szakértőjének.)
--
Emese Tisztelt Szerkesztők!
Segítségüket szeretném kérni néhány információval kapcsolatban.
Magyar-német-könyvtár szakos egyetemi végzettséggel rendelkező pedagógus vagyok, azonban 2007. és 2019. között nem végig dolgoztam pedagógusként, viszont most lehetőségem van ismét tanárként tevékenykedni.
2007. dec. 13-tól egy iskolában könyvtárosként dolgoztam heti 30 órában. 2008. szept. 1-től ugyanebben az iskolában könyvtárostanárként tevékenykedtem heti 40 órában 2013. márc. 17-ig. Ebben az időszakban (2007. dec. 13. és 2013. márc. 17. között tanítottam is magyar nyelv és irodalmat. Ez a szerződésemben nem jelent meg, bérkiegészítésként kaptam meg az óráim díját.)
2013. márc. 18-tól egy kulturális központban, közalkalmazotti jogviszonyban dolgozom könyvtárosként (2016. július 31-ig), illetve gyűjteménykezelőként (2016. aug. 1-től a mai napig). Jelenleg a közalkalmazotti bértáblán H 5-ös besorolással rendelkezem.
Kérdésem a pedagógus előmeneteli rendszerrel kapcsolatban az lenne, hogy a fenti háttérrel, mire számíthatok (ped. II. besorolás pl.), hova kerülök besorolva a pedagógus bértáblát tekintve, mire figyeljek szerződéskötéskor?
Válaszukat előre is köszönöm! Üdvözlettel: Adoryán Emese
--
ofoe Kedves Kérdezőnk!
A pótlékot nyilván az kapja meg, aki ellátja a feladatot. A táppénzen lévő kolléga nyilván nem veheti fel a rendelkezésre álló összeget Az osztályfőnöki munkát érintő jogszabályokról itt tájékozódhat.
--
  Kommentek |
|
Tovább...
Link küldése