OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
Archív
Címkék:
   

Osztályfőnöki óra a halálról és az életről

„Néhány évtizeddel ezelőtt az emberek többsége otthon született és otthon halt meg; ma a születést és a halált is, a meghalás látványát is kórházak, klinikák, elfekvő intézetek falai rejtik. Ebből következik, hogy a halálhoz való eleve ambivalens viszonyunk az elfojtások, elhárítások és az áthárítások rendszerével telítődött, holott már az alapvető ambivalencia elviselése és feldolgozása is erősen igénybe veszi az egész személyiséget, minden pszichés teherbírásával együtt.”

Polcz Alaine: A halál iskolája

Foglalkozzon-e, foglalkozhat-e, tud-e foglalkozni a halál problémájával az iskola? Nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni. Az iskolában tanító pedagógusok döntő hányada is olyan korszakban vált felnőtté, amely a fentebb leírt ambivalens viszonyok megoldására, ha úgy tetszik, kezelésére, a „halál nélküli” élet illúzióját találta ki. Épp ezért könnyebb azzal elhárítani a problémát, miszerint: a halál problémája nem gyereknek való, a halálhoz tapadó–sokszor misztikus–félelmek még a harmonikusan fejlett személyiségű, egészségesen szocializált gyermekeket is megterhelik. Ezért jobb hallgatni róla. Eközben persze mindenki számára világos, hogy a gyerekek, serdülők nap mint nap, a legkülönbözőbb formában szembesülnek a halállal. A televízió hírműsoraiban szinte mindennaposak a helyi háborúkról sugárzott képeken látható vérbefagyott tetemek, a Szomáliában éhen haló csecsemők csakúgy, mint az akció- és horrorfilmek megannyi, szemük előtt végbemenő gyilkosságának áldozatai. Kétségtelen, hogy a halállal történő ilyen jellegű szembesülés nem azonos a hajdani többgenerációs családban megtapasztalt halállal, hiszen ott az eltávozóhoz való érzelmi kötődés egészen másfajta érintettséget jelentett.

Pedagógusokkal beszélgetve az tapasztalható, hogy még az úgymond kényes témák megbeszélését–közhelyszerűen fogalmazva – pedagógiai feldolgozását is vállalók többsége is idegenkedik attól, hogy valamilyen formában beszélgessen erről a témáról. Mint a kényes, nehezen megközelíthető problémák esetében, úgy a halálprobléma kapcsán is felvetődik a jól ismert gond: nincsenek szavaink, nincs „nyelvünk”, nincs megfelelő kódunk arra, hogy egy iskolai diákcsoporttal, egy osztállyal – de sok esetben egy-egy gyerekkel – a halálról, a halálhoz fűződő bonyolult viszonyunkról beszélgessünk. Nincsenek személyes mintáink, iskolai élményeink erre vonatkozóan. Ezért választja legtöbbünk a halálproblémával való szembenézés helyett a hallgatást, az ezzel kapcsolatos kérdések megkerülését.

Eközben a halál mint a mindennapi élet része, hol csak rejtetten, hol pedig nagyon is nyíltan, nagyon is kézzelfogható tapasztalatként ott van az iskola világában. Egy-egy konkrét haláleset pontosan az elhallgatások, az ember és a halál viszonyáról való gondolkodás hiánya miatt éri váratlanul, felkészületlenül a gyerekek legtöbbjét. Az archaikus, többgenerációs család alapvetően szavak nélkül szocializált a halálhoz fűződő természetes emberi viszonyulásra, a szeretett személyek elvesztésének megélésére, az ezzel járó fájdalmak gyászban történő feldolgozására. Senkiben sem merült fel annak igénye, hogy egy olyan „kívül álló” tényezőnek, mint az iskolának e téren bármi feladata is akadna. Ma a halál – egyébként is igazán soha el nem fogadható – tényével mindenfajta előkészület nélkül, mindenfajta viszonyulási minta nélkül szembesülnek a gyerekek. Mint annyi minden, korábban egyértelműen a család által megoldandó problémából, így a halál problematikából is kénytelen az iskola bizonyos - egyébként valóban intim, szűk családi körre tartozó–feladatokat, funkciókat átvállalni.

De át lehet-e, át kell-e vállalni ezeket a funkciókat, pótolhatja-e az iskola valamelyest is azt, amit a velünk együtt élő ember, családtag, szomszéd elmúlásának feldolgozásával kapcsolatban a család mindennapi életgyakorlata, a családtagok közötti érintkezés nyújthat a gyermekek számára? Nyilvánvaló, hogy az érzelmekkel sokszorosan átszőtt családi kapcsolatokban a szavakkal és az azok nélkül zajló bonyolult kommunikáció szocializáló, mentálhigiénés funkcióit senki és semmi sem pótolhatja. Ám az az iskola, amely az élet iskolája kíván lenni, amely a valóságos, a megélhető élet teljességét tanítványai elé kívánja tárni, nem zárkózhat el attól, hogy az élet szükségszerű részeként szóljon az egyes ember létének megszűnéséről, a halálról. Az erről szóló „tanítás” nélkül nem lehet teljes és főleg hiteles az életről szóló „tanítás”.

Amint utaltunk rá, e téren legtöbbünknek nincsenek mintái, nincsen szókészletünk, hiányoznak az ebben a helyzetben alkalmazható gondolkodási formáink. Egyszóval, ha pedagógusi szándékaink szerint is megpróbálkoznánk a „lehetetlennel”, ott állunk eszköztelenül, hagyománytalanul. Az élet néha egyikünket-másikunkat mégis rákényszeríti arra, hogy felvessük ezt a problémát...

K. András osztályfőnököt egy, az osztályban megtörtént tragédia, L. Virág, az osztály egyik tanulójának öngyilkossága, illetve az e körül kialakult többnyire rejtett feszültségek késztették arra, hogy kísérletet tegyen a téma lehetséges körbejárására. Miután az osztályfőnök tisztában volt azzal, hogy az osztályból nem mindenki hajlandó a halállal kapcsolatos beszélgetésen részt venni, egy héttel az erre a témára szánt osztályfőnöki óra előtt, a téma és az ezzel foglalkozó beszélgetés tényének bejelentésekor fakultatívvá tette az osztályfőnöki órán való részvételt. Sőt, mindenki számára megadta azt a lehetőséget, hogy amennyiben a beszélgetés során bárki úgy érzi, hogy nem tud tovább részt venni az órán, minden különösebb indoklás nélkül elhagyhatja a termet.

A beszélgetésre két hónappal az említett tragédia után, 1992 májusában került sor. K. András a beszélgetés megtartásához segítségül hívta a szerkesztőt is. A beszélgetésen az osztály 28 tanulójából végül 17-en jelentek meg. a beszélgetésen részt vevők hozzájárultak a magnetofonfelvétel készítéséhez, s az elhangzottak részleteinek közléséhez, de kérték az iskola és a nevek inkognitójának megőrzését.

A közreadott részletek a magnófelvétel szövege alapján készültek, azokon csak az élőbeszédből eredő esetleges fogalmazási pontatlanságokat korrigáltuk (A szerkesztő).

K. András: Hosszú töprengés, jó néhány álmatlanul eltöltött éjszaka után határoztam el, hogy megpróbálok beszélgetni veletek arról, amit nagyon nehéz kimondanom, a halálról. Néhány héttel túl vagyunk egy mindenkit borzalmasan megrázó tragédián, elment közülünk egy ember, akit szerettünk. Ma nem erről a konkrét esetről, hanem ennél sokkal általánosabb dologról szeretnék beszélgetni. Amint emlékeztek rá, amikor Virág elment közülünk, mi, akik közelről ismertük őt, szerettük volna itt az iskolában is meggyászolni halálát. A tanári karból is, de a diáktársaitok közül is sokan úgy vélték, hogy ez nem idevaló, az iskola alapvetően egy élettel teli, úgymond derűs munkahely, ahol nincs helye a halálnak. A tragédia jó néhányunkat megviselt, de voltak, akiket főleg Virág legjobb barátait, annyira megrendített, hogy napokig, hetekig szavuk sem volt hallható, fizikailag rosszul volta, szüleik és én is komolyan aggódtunk értük. Sokat töprengtem azon, hogy miért rendültek meg olyan mélyen ketten-hárman a legközelebbi barátok közül. Talán a saját felelősségük nyomasztotta őket, talán felfoghatatlan volt számukra az, hogy aki eddig köztünk járt, nevetett, sírt, akit megérinthettünk, s aki minket megérinthetett, az fizikailag valójában nincs köztünk többé...

Ez az esemény tragédia volt, váratlan, rettenetes, de ugyanígy iszonyú is volt látni egy éve Katit, akinek hosszú betegség után ment el az édesapja, még emlékszem rá, hogy mennyire megrázta az osztály jó néhány tagját; láttam, hogy nem tudtátok, miként közelítsetek Katihoz, beszéljetek-e vele a fájdalmáról vagy ne. Ugyanezt éreztem, amikor „Soma” nagymamája szinte Soma kezei közt halt meg otthon. Rádöbbentem arra, hogy sem Ti, sem én nem vagyunk erre igazán felkészülve. Számomra hihetetlen élmény vagy inkább tanulság ezzel kapcsolatban az, hogy a feleségem édesanyja, aki egy kis baranyai faluban él, milyen természetességgel fogadta anyja, apja, sőt egyik gyermeke halálát. Mostanában, hogy ezeken a problémákon gondolkodom, gyakorta felidézem, hogy milyen természetesen ápolta a szüleit, eszébe se jutott, hogy bevigye őket Siklósra a kórházba, s amikor meghaltak, ő és a nővére–a szomszédasszonyok segítségével–látta el a halottakat: mosdatta, öltöztette, ravatalozta őket. Én meg–mivel el kellett kísérnem a feleségemet–be sem bírtam menni a szobába, enni pedig végképp nem bírtam egy falatot sem abban a szobában, ahol két órával korábban a ravatal állt. Jómagam még azt is nehezen viselem el, ha egy-egy kötelező családi, baráti temetésre el kell mennem, s pár méterre kell állnom egy koporsótól, amelyben egy halott van.

Amióta érzékelem a haláltól való rettegésünket vagy a halál tényével szembeni fura, természetellenes viszonyunkat–nyugodtan fogalmazhatok többes számban, hiszen a köztünk lévő huszon-egynéhány év ellenére e tekintetben azonosak vagyunk -, egyre inkább érik bennem a felismerés: egyszerűen újra kellene tanulnunk azt a természetesebb életet, amit a bennünket két-három generációval előttünk járó emberek megéltek, s talán újra kellene tanulni, hogy miként szemléljük a halált. Magam sem tudom, hogy az anyósom, meg a vele egyívású hatvan-hetven éves falusi öregasszonyok miért képesek természetesen viselkedni a saját vagy a szűkebb közösség halottaival, miért fogadják fájdalommal, de ugyanakkor természetes belenyugvással a halált, mi pedig miért szemléljük ezt rettegéssel, borzongással.

Dóra: Szerintem a halált nem lehet megérteni, felfogni. Aki az értelmével szemléli a világot, az abba soha nem tud belenyugodni, hogy akár ő vagy akár valaki, akit szeret–szülő, gyerek, testvér, barát -, akárki, aki van, aztán egy ponton túl nincs, csak az emlékekben, a fényképeken vagy a videón. Ezt nem lehet megérteni! Szerintem azért jó a transzcendens szemléletmód, mert ezáltal a nemlétezés, a halál másként jelenik meg az emberek előtt. Én szeretnék hinni abban, hogy az általam szeretett, de meghalt emberek továbbra is vannak, s hogy egyszer én is találkozom velük. Azt, hogy valaki többé nincs, nem lehet természetesnek tekinteni. Olyan rideg és hazug az, ahogyan az életről mint egy biológiai dologról beszélünk, hogy van kezdete és vége..., hogy valaki volt és aztán nincs... Ez felfoghatatlan!

Hajnal: Én is ismerek olyan embereket, akik számára a halál természetes. Érdekes, hogy én is falun találkoztam ilyen emberekkel, ők is gyászolják a szeretteiket, de mivel együtt élik meg az utolsó heteket, hónapokat, számukra ez természetes, éppúgy, mint az, hogy ha esik az eső, sár van, vagy hogy a szabadban dolgozva az ember jobban ki van téve az időjárásnak. Az, ahogy mi viszonyulunk a halálhoz, az a civilizáció következménye. Az, ahogyan elfordulunk ettől, ahogy megpróbálunk túllendülni egy-egy haláleseten, az része annak a strucc magatartásnak, amelynek a jegyében minden kellemetlentől gyorsan igyekszünk megszabadulni.

Dóra: Miért, szerinted az ember számára nem ez a természetes viselkedés? Tudnánk úgy élni, hogy nem felejtjük el azt a borzalmat, amit a hozzátartozónk vagy a barátunk elvesztése jelent?

K. András: Miért kell elfelejtenünk a szeretteink elvesztése miatt érzett fájdalmainkat, miért nem kell vagy miért nem lehet együtt élni ezzel a fájdalommal?

Dóra: Nem az embert, a hozzá fűződő emlékeket kell elfelejteni, de magát a fájdalmat el kell, hiszen azzal nem lehet együtt élni. Ezt még a vallások is megengedik. Nekem az a filozófiám, hogy mivel azt, hogy valaki, aki volt, az nincs, úgysem lehet felfogni, természetesnek venni, ezért úgy kell csinálni, mintha élne az illető, el kell hárítani a tudatot, hogy ő már nincs. Én nagy ritkán elkísérem a nagymamámat a temetőbe, és ott már többször láttam olyan öreg férfit vagy nőt, aki üldögélt a sírkő előtt, és elmesélte, hogy mi történt a héten. Nyilván a felesége vagy a férje sírjánál ült, és annak mondta el a búját-baját. Ez mutatja, hogy az egészséges ember nem fogja fel a halált, mert ha felfogná, akkor ő maga sem látná értelmét tovább élni.

Péter: Szerintem biológiailag belénk van programozva az önzés, különben nem tudnánk életben maradni, a biológiai értelemben vett versengésben alul maradnánk. Ebből következik, hogy a halállal, amennyire csak lehet, nem akarunk foglalkozni, legalábbis most nem, amikor buzog bennünk az életerő, tele vagyunk tervekkel. Nálunk a családban volt most egy szomorú haláleset, a nagybátyám 45 évesen infarktusban meghalt. Az unokatestvérem elsőéves orvostanhallgató, ő a fia az elhunytnak, a temetés előtti napon nyugodtan elment vizsgázni, mert azt mondta, hogy ha élne a papája, akkor örülne ennek a kemény, fegyelmezett magatartásnak. Szerintem ez ugyanaz a magatartás, mint amiről a tanár úr beszélt. Az egyszerű emberek ellátják a halottaikat, és szerintem ugyanúgy ellátják utána az állatokat, az élet megy tovább.

K. András: Biztos, hogy ugyanaz a két magatartás?

Olga: Szerintem nem, mert a falusi néni minden egyes halottal újra és újra megéli a halált, megéli az élet végességét, megtapasztalja, hogy milyen a halál. Ez a fiú–bár én nem ismerem a körülményeket–nem tapasztalja meg a halált, a gyászt, talán a fájdalmat sem, hanem célratörően, de nagyon közömbösen éli az életét, mély érzelmek nélkül.

Péter: Mit változtatott volna, ha nem megy el vizsgázni, ha ős is ott zokog a családdal, elvégre őt első nekirugaszkodásra felvették az orvosira 118 ponttal, a papája, aki mérnök volt, irtó büszke volt a gyerekére. Az unokatestvérem úgy adózott az apja emlékének, hogy jelesre levizsgázott, és nem szólt senkinek az egyetemen, hogy mi történt. A gyász szerintem egy régi szokás, tradíció, amit van, aki megtart, van, aki túlhalad rajta.

Olga: Éppen ez az, hogy ez nem hagyomány, nem olyan, mint a húsvéti locsolás vagy a májusfa, hanem ez kell az embernek! Szerintem amikor valakit gyászolunk, akkor azt nem az elhaltért tesszük, hanem önmagunk megnyugvásáért, a saját békénk, egyensúlyunk megtalálásáért. Az, hogy jól kizokogjuk magunkat, hogy a haláleset után sokszor beszélünk arról, aki elment, azzal a hiányának az elfogadását könnyítjük meg. én egyáltalán nem adok a Dórának igazat, hogy a halált senki nem tudja felfogni. Ez ennek a túlcivilizált világnak az eredménye. A természeti népek ma is együtt élnek a halál közelségével, az életük része, hogy vannak, akik elhalnak, el kell tőlük búcsúzni, virrasztani kell a ravataluknál, temetési szertartások vannak, akiket nem ilyen fizetett gyászhuszárok, hanem maga a közösség tagjai csinálnak meg. Nem idegenként, hanem teljes átéléssel vannak jelen ezekben a dolgokban az emberek. Ezt ők élik meg, s közben rákényszerülnek, hogy az életükről, a saját „porszem” voltukról gondolkodjanak. Szerintem a siratóénekeket éneklők el kell hogy gondolkodjanak azon, hogy hogyan élnek, mindig emberségesek-e, erkölcsösek-e. Ez visszahat az itt maradottak életére. A sírás, a fájdalom kibőgése, kiüvöltése megnyugváshoz–és nem a felejtéshez–vezet. Éppen az a baj, hogy ez a túlhajszolt, rohanó, mindig feladatokra kihegyezett élet éppen ezt a fajta elémélyedést nem engedi meg, s ettől ürülnek ki az emberek.

Dóra: Nehogy azt mondd, hogy az egy normális dolog, hogy valaki egy életen át gyászol valakit, hogy állandóan a halál miatti fájdalommal van tele a lelke. A túlélőknek, még ha a legközelebbi szeretteink haláláról van is szó, felejteniük kell, újra boldognak kell lenniük, örömet kell találniuk, el kell valahogy felejteniük a bánatot, mert az ellenkezője meggátolja az ember eredményességét, aktivitását.

K. András: El lehet felejteni a halál miatt érzett fájdalmainkat, azt a mély bánatot, amit az ember a szerettei, a barátai halálakor s azt követően él meg?

Dóra: Erre rá kell hangolódni, de az idő is segít. Megbeszéltük, hogy konkrétan nem szólunk a Virág ügyéről, de nem tudom nem idehozni ezt az esetet. Én napokig féltem bejönni az osztályba, akár a fizika-előadóba, akár a biológiai előadóba mentünk, az üres helye elborzasztott, hogy itt, az osztálybeli üres padról ne is beszéljek. Aztán néhány hét után lassan eltűnt ez a probléma, megszoktam, és emiatt nincs lelkiismeret-furdalásom, pedig tényleg nagyon szerettem őt... Ő például minden halálesetet mélyen átélt, naponta visszatért rá; a családjukban, a házukban... a művészvilágban bekövetkezetteket egyaránt mélyen átélte. Szerintem az életerejének a hiánya vonzotta a fájdalomhoz... Képtelen volt a tragikus dolgokon túllendülni... utólag tudjuk: ez betegség. Én boldog akarok lenni, és tudok is lenni... ehhez el kell fordulnom attól, ami fájdalmas emlék bennem.

K. András: Ez is egy életfilozófia, meg Olgi vélekedése is az, nem tudom, melyik a jó... Szerintem nincs jó. Magam úgy látom, hogy a természeti népek, meg a kevésbé civilizált életet élő, bizonyos régi értékeket megtartó emberek e téren is egészségesebben élnek még, mint mi, akik megpróbálunk túlélni mindent. Higgyétek el, én annyi halottam ravatalánál megpróbáltam volna őszintén sírni, annyira szerettem volna gyászolni, hogy enyhüljön a fájdalmam, de nem tudtam... Már ezt sem tudom..., mint ahogy nem tudnék jól művelni egy kiskertet, nem tudnék a távfűtés, a telefon meg más ilyen újmódi találmányok nélkül élni. Valahogy azt kéne megtanulni, hogy a régi életmód értékeit hogyan lehetne megtartani úgy, hogy magunkénak valljuk a modern civilizációt. Amit én szeretnék tudni, hogy miként lehet úgy élni békében, szorongás nélkül, hogy közben együtt élünk a halál tudatával, a magunkéval is, meg másokéval is. Hogyan lehet a végesség békés elfogadásával együtt mégis örömmel élni.

Olgi: Szerintem ebben segít a hit, egyrészt úgy, hogy az a végesség az nem azonos a teljes megsemmisüléssel. Az ember csak a hite által tud nyugodtan szembenézni ezzel.

Gábor: Nem így van ez. Szerintem most itt mi úgy csinálunk, hogy megpróbáljuk megérteni a falusi parasztembert, megpróbálunk úgy viselkedni, mintha mi tudnánk, hogy neki a gyászolás, a sírás az miért jó. Először is falun csak a nők virrasztanak, csak ők énekelnek siratóénekeket, ők vannak úgy megindulva, a férfiak maximum jól berúgnak, kicsit könnyeznek, de nem élnek át ilyen robbanásszerű...

K. András: Katartikus, katarzist, megkönnyebbedést adó...

Gábor: Katartikus élményeket, ők leveszik a kalapjukat, kucsmájukat, és csendben hallgatnak... Ejtenek egy-egy könnycseppet, azt sem mindenki mert a sírás a gyengeség jele. Nem férfihoz méltó.

K. András: S ezt Te is így látod?

Gábor: Valahogy igen. Amiért ezek a marcona férfiemberek mégis nyugodtan néztek vagy néznek szembe a halállal, az a tisztességesen jól végzett munka, a becsületes élet. A telkünk közelében él egy hetvenen felüli, jól megtermett öreg, bajszos paraszt, fiatalon volt a Donnál, sokat megélt, sokat próbált, dolgos, szeretetre méltó ember. Ő mindig arról beszél, szinte nevetve, hogy ha menni kell, hát el kell menni... Azért kell mindig rendbe lennie kertnek, háznak. Nekem ez annyira tetszik, annyira vonzó. Apám, aki mellesleg orvos, állandóan halálfélelemben él, pedig még nincs ötven, s ráadásul ő is nagyon tisztességesen, keményen dolgozik, de nem természetesen él. Egészségtelenül, túlhajtva, a saját testi ritmusát nem figyelve. A szüleim baráti köre mind ilyen, azért sportolnak–ha sportolnak -, mert az az élet meghosszabbításához, a kondíció megtartásához kell, sokáig fiatalok akarnak maradni. Eközben nem figyelnek a természetre, a belső világukra. Nekem a keleti filozófiák meg a természet közelében élő emberke azért vonzóak, mert az életüket, a halálukat olyan természetes egységben látják. A halál–a sajátjuk meg a másoké is–nem olyan félelmetes, tragikus. Nem szoronganak, hanem természetesen, dolgosan élnek, s ha eljön, aminek el kell jönnie, akkor itt lesz...

K. András: S lehet így élni itt, Európa közepén, abban a kultúrában, abban az adott társadalmi szituációban, amiben éppen ki-ki van? Ezt azért kérdezem Gábor, tőled, mert végtére is minden vitánkban ide lukadunk ki.

Gábor: Én hiszek benne, hogy én majd tudom úgy alakítani az életemet, hogy egészségesen, természetesen éljek, figyeljek a testem belső jeleire, de számomra ebben benne van az is, hogy egyszer ellobban az én lángom.

Adrienn: Én nem hiszem, hogy van ember, akár buddhista, akár taóista... aki el tudja fogadni békével azt, hogy egyszer meghal, vagy fájdalom nélkül tud arra gondolni, hogy egyszer el kell temetnie a szüleit, esetleg a kedvesét. Én gyermekkoromban nagyon sokszor imádkoztam azért, hogy ne a nagymamám haljon meg előbb, hanem én, mert rettegtem attól a fájdalomtól, hogy őt el kell majd vesztenem. Aztán három éve mégis szerény ő ment el előbb, de szinte mindennap gondolok rá, nézem a bútorait, a kedves tárgyait. Én a Virág emlékével is így vagyok. Nem tudom elhinni, hogy nem mosolyog rám, még most is várom sokszor, hogy hátha felhív.

K. András: Lassan fél órája beszélgetünk, s azon tűnődöm, hogy van-e értelme ennek az egész mai együttlétnek, hogy hova jutunk fél óra, egy óra vagy egy nap múlva. Mit oldunk meg? Miért is jöttetek el ti tizen-egynéhányan a IV.b-ből. Egyáltalán iskolába való-e ez a téma? Nem azoknak volt-e igazuk, akik Virág halálakor is, meg most is azt mondták, ez a téma nem az iskolába való, még érettségizőkkel sem lehet erről beszélgetni? Lehet, hogy ez az egész csak nekem fontos?

Gábor: Nem, ez sokunknak téma, s énszerintem az ilyen mélyebb dolgokról sokszor kéne beszélni. Van, aki persze zárkózottabb annál, hogy igazán kiadja magát, de van, akinek jó, ha erről beszélgethet. A távol-keleti buddhista kolostorokban tradíciója van az ilyenfajta elmélkedésnek, csoportos vitának. Nincsenek, nem lehetnek tabutémák, mivel minden, ami az ott élő embereket foglalkoztatja, arról lehet és kell is vitázni.

Enikő: Énszerintem ez nem az iskola ügye, erről az embernek nagyon bizalmas, szűk körben lehet csak beszélni. Én mindig csodálkozom azon, hogy vannak emberek, akik a legbensőbb ügyeikről milyen fesztelenül tudnak beszélni. Az én félelme, bánatom az az enyém... ezt én úgysem tudom megbeszélni senkivel.

Juli: Szerintem ezekről a családban kéne szót váltani, de ezek a dolgok még családban sem beszélhetők ki. Ezek a dolgok úgy vannak az emberben. Aztán néha foglalkozik velük magában az ember, megoldani úgysem tudja... Szerintem az iskolára végképp nem tartozik, hogy én mit gondolok a halálról. Az iskolára az tartozik, hogy segítsen nekem felkészülni a felvételire. Abban van esély, hogy tud valamit tenni értem, de hogy én ne legyek lelkileg magányos, ne sodródjak depresszióba, ne narkózzak, abban semmi esélye nincs, hogy segítsen. Épp ezért, hogy ilyen problémák előadódnak, akkor azért nem lehet felelőssé tenni a tanárokat. Ezeket a dolgokat nem lehet kibeszélni... Egyébként igenis felejteni kell, távol kell tartani az embernek magától a tragédiákat, még ha közvetlen közeli ismerősök, barátok halnak is meg. Szerintem jó, hogy a halál, a temetés a civilizált országokban elrejtődik, s nem terheli meg az egyébként is túlhajtott embereket. A környezetvédelmet, az egészséges életmódot és a halálközeliséget nem lehet együtt kezelni. A halállal szembeni elzárkózás, a halál rejtése a civilizáció értelmes eredménye, nem terheli meg az embert. Attól, hogy valami régi, tradicionális, nem feltétlenül jó, értelmes. Ha már a Virág halálánál tartunk, szerintem a tanári karnak igaza volt, amikor körlevélben írta le, hogy nem érzi felelősnek az ügyben magát, mivel szegény gyógyíthatatlanul depressziós volt. Sok mindennek van szerepe az ő halálában, de az iskola, a tanárok tényleg tehetetlenek voltak. Ti, akik a legjobb barátai voltatok, ti sem tudtatok arról, hogy mire készül, hogy mennyire beteg. Ő nem az az eset, aki azért hal meg, mert nem kapott elég szeretetet, mert nem törődtek vele a szülei. Még a „ofő” sem felelős, hiszen annyit beszélgetett vele. Ő gyógyíthatatlan depressziós volt, mint az öngyilkosok egy nagy része. Sajnálom! Egy fiatal, szép lány volt, élhetett volna, boldog lehetett volna..., de beteg volt, az orvosok nem tudták kezelni. Tragédia, hogy meghalt, de ettől a másik huszonnyolc embernek az osztályban még élnie kell, érettségiznie kell, miután sok értelmes ember van itt, felvételiznie kell. Túl kell lépni ezen az ügyön. Persze vigyázni kell egymásra, segíteni kell, de mindenkinek a saját sorsa kell, hogy fontos legyen.

K. András: Én régimódibb ember vagyok, korszerűtlenebb figura, de ez az én ügyem, én korántsem mentettem ilyen könnyen fel magam, de ez nem ide tartozó dolog, ez az én magánügyem. Azt hiszem, lassan be kell fejeznünk ezt a beszélgetést, amelynek kérdéses volt az elkezdése, még kérdésesebb az eredményessége. Valóban nem tudom, hogy lehet-e az ilyen nagy, mondhatni végső kérdésekről beszélgetni egy tanárnak a diákjaival. Mert végül is mi oldódik meg a beszélgetés által...? Esetleg oldódik valamiféle feszültség, ami itt van az emberben.

Hajnal: Szerintem nem értelmetlen ez az egész, mivel megfogalmazódott néhány dolog. Különösen azok erősödtek meg, akikben él egy nosztalgia az iránt az élet iránt, amelyben az ember még természetesebben élt. Szerintem többünkben van egy olyan elképzelés, hogy számos életproblémára, például a halálhoz való viszonyunkra is az lenne, lehetne a gyógyír, ha visszatérhetnénk egy kevésbé civilizált, a természethez közelebbi élethez. Ebben az életben az volt a szép, hogy a dolgok még tényleg azok voltak, amik: a születés, az elemekkel való harc, a szeretet és a halál még természetes együttest alkotott, s ettől az emberek is egészségesebb, tisztább lélekkel éltek még akkor is, ha szegényebbek voltak..., de ez az élet több boldogságot adott, s ettől a boldogan megélt élettől a halálban is volt valami nemes, kimondom, talán valami szép is. Akkor lehetett szépen meghalni, úgy, ahogy a Gábor öreg paraszt bácsija Biatorbágyon szépen készül a halálra... Bennem megerősödött, hogy én, ha csak lehet, így szeretnék élni..., ha ma ez lehetséges... Én azért fogok hajtani, hogy megteremtsem magamnak ezt az életet, de ebben benne lesz, hogy egyszer megszűnök létezni, de akkor ott marad utánam esetleg egy kert, egy általam telepített fa... Így talán nem félelmetes elmenni.

K. András: Nem tudom Hajni, nem tudom... Nem tudom, ki lesz boldogabb... Péter, Dóra vagy ti, Gáborral?

(Lejegyezte: Schüttler Tamás)
Új Pedagógiai Szemle 1993/2. 44–52.o.

 Sajtófigyelő    Összes hír »
2019.04.18.
Odaszúrt az MTA Palkovicséknak egy méretest
Az ITM eddig nem árulta el, hogy javítaná a magyar innovációs teljesítményt, sőt a kormány adós egy részletes tanulmánnyal, de addig is az MTA összeálított egyet, az Eötvös 2020+ anyagot...
(Forrás: hvg.hu)
--
2019.04.17.
Ötéves technikumok lesznek a szakgimnáziumokból
2020 szeptemberétől a mostani szakgimnáziumok ötéves technikummá, a szakközépiskolák pedig hároméves szakképző iskolákká alakulnak – jelentette be Pölöskei Gáborné, az Innováció...
(Forrás: hvg.hu)
--
2019.04.15.
Megreformálnák a tanári pályaalkalmasságit
Jelenlegi formájában nem tölti be valódi szerepét a pedagógusok pálya­alkalmassági vizsgálata az érintett oktatók és hallgatók szerint. A felvételi részét képező vizsgálat jórészt...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2019.04.15.
A gyermekek érdekét helyezi előtérbe a szaktárca
Az Igazságügyi Minisztérium lépéseket készül tenni azért, hogy a gyermekek legfőbb érdekét szem előtt tartó szabályozás szülessen az úgynevezett jogellenes gyermekelviteli ügyekben....
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2019.04.15.
A több napja tartó lengyel tanársztrájkról
Ez a magyar médiában néhány példától (itt, itt, itt és itt) eltekintve egyelőre nem kapott nagy figyelmet. A cikkben a sztrájk okait és körülményeit járom körül, mely a Taní-tani Online...
(Forrás: tani-tani online)
--
2019.04.13.
Félelmetes, hogy itt tartunk, és az is félelmetes, hogy nem tiltakozunk
Elnézve az eseményeket, a reakciókat, az általános folyamatokat, komolyan megkérdőjeleződik bennem, van-e értelme az egésznek. Mennyivel egyszerűbb lenne szülőként kimenekíteni a saját...
(Forrás: ckpinfo)
--
2019.04.13.
Orbán Viktor ma azt tesz az oktatás rendszerével, amit akar
Az oktatás szereplői közül mára lényegében már csak a diákok azok, akik érdemben lennének képesek hallatni a hangjukat, de a NER résen van: a kormány ellen többször és több fórumon...
(Forrás: 168 óra)
--
2019.04.13.
Palkovics szerint az MTA átláthatatlan, év végéig pedig át kell szervezni
Cáfolta az MTA hivatalos közleményében Palkovics László innovációs- és technológiai minisztérium Hír Televíziónak adott korábbi nyilatkozatát, melyben azt állította:„A magyar kormá...
(Forrás: mérce)
--
2019.04.13.
Fergeteges magyar siker a lányoknak rendezett matematikai diákolimpián
Kerekes Anna aranyérmet, Hámori Janka ezüstöt, Kocsis Anett és Mészáros Anna bronzérmet szerzett, ezzel Magyarország összesítésben a 8. lett az idén kilencedszer megrendezett Európai Leá...
(Forrás: Qubit)
Utolsó üzenetek:
  ofoe

Kedves Zoé! Nagyon örülünk, ha csatlakozol hozzánk.
A jelentkezési lapot a következő linken találod. A kitöltött és aláírt lapot szkenneld be, és küldd el az osztalyfonokok@gmail címre. Ha a szkennelés problémát okoz, küldheted postán is: OFOE, 1025 Budapest, Zöldlomb u- 56/a. Üdvözlettel az egyesület elnöksége.

--
  Németh Zoé

Kedves OFOE Csapat,
hogy lehetek az Egyesület tagja?

--
  ofoe

Kedves Emese! Amennyiben 1958. szept. 1. előtt születtél, automatikusan a Ped. II-be kerülsz, egyébként pedig a Ped. I-be. A fizetési kategóriát ugyanúgy kell megállapítani, mint a közalkalmazotti fizetési fokozatot: az eddigi közalkalmazotti jogviszonyaid, illetve
olyan munkaviszonyaid alapján, amelyek alatt már rendelkeztél a jelenlegi munkaköröd betöltéséhez szükséges végzettséggel. Ha volt 1992. júl. 1. előtt munkaviszonyod, az is beleszámít, ha ezek alapján jó az 5-ös besorolás, akkor a Ped.
I. fokozat 5. kategóriájába fogsz kerülni. Az illetményalapot az egyetemi végzettség alapján kell megállapítani,ez a 101.500 Ft.
vetítési alap 180%-a.
A mailedre küldünk egy bértáblát is. (A választ nagyon szépen köszönjük a PDSZ szakértőjének.)

--
  Emese

Tisztelt Szerkesztők!
Segítségüket szeretném kérni néhány információval kapcsolatban.
Magyar-német-könyvtár szakos egyetemi végzettséggel rendelkező pedagógus vagyok, azonban 2007. és 2019. között nem végig dolgoztam pedagógusként, viszont most lehetőségem van ismét tanárként tevékenykedni.
2007. dec. 13-tól egy iskolában könyvtárosként dolgoztam heti 30 órában. 2008. szept. 1-től ugyanebben az iskolában könyvtárostanárként tevékenykedtem heti 40 órában 2013. márc. 17-ig. Ebben az időszakban (2007. dec. 13. és 2013. márc. 17. között tanítottam is magyar nyelv és irodalmat. Ez a szerződésemben nem jelent meg, bérkiegészítésként kaptam meg az óráim díját.)
2013. márc. 18-tól egy kulturális központban, közalkalmazotti jogviszonyban dolgozom könyvtárosként (2016. július 31-ig), illetve gyűjteménykezelőként (2016. aug. 1-től a mai napig). Jelenleg a közalkalmazotti bértáblán H 5-ös besorolással rendelkezem.
Kérdésem a pedagógus előmeneteli rendszerrel kapcsolatban az lenne, hogy a fenti háttérrel, mire számíthatok (ped. II. besorolás pl.), hova kerülök besorolva a pedagógus bértáblát tekintve, mire figyeljek szerződéskötéskor?
Válaszukat előre is köszönöm! Üdvözlettel: Adoryán Emese

--
  ofoe

Kedves Kérdezőnk!
A pótlékot nyilván az kapja meg, aki ellátja a feladatot. A táppénzen lévő kolléga nyilván nem veheti fel a rendelkezésre álló összeget Az osztályfőnöki munkát érintő jogszabályokról itt tájékozódhat.

--
  ofoe

Kedves Kautnik András! Természetesen megjelentetjük az összefoglalóját, nagyon köszönjük, ha megkapjuk. Kíváncsian várjuk, üdvözlettel Szekszárdi Júlia

--
  Kautnik András

Tisztelt Ofoe!
Szívesen készítenék egy pályaorientációs összefoglalót a duális képzésről: ofőknek, diákoknak, szülőknek... Ez egy új, az esélyegyenlőséget, a munkaerő-piaci elhelyezkedést segítő képzési forma. Osztályfőnökként érdekes kérdéseket kaptam a duális képzéssel kapcsolatban. Megszólaltatnám a Kamara egyik szakértőjét, de szeretnék azzal az "ígérettel" fellépni, hogy le fog jönni a beszélgetés az OFOE honlapján. Lehetségez ez? Köszönettel és üdvözlettel, Kautnik András (Szent Gellért Gimnázium).

--
  KMM

Tisztelt szerkesztőség, ha egy kolléga 3 hétig táppénzen volt, és közben az intézményvezető kérésére én látam el helyette az ofő-i feladatokat törvény szerint nekem jár osztályfőnöki pótlék? Illetve milyen törvény rendeletben találok ezzel kapcsolatos kérdéseimre választ. Nagyon köszönöm

--
  ofoe

Kedves Kérdezőnk! A pótlékot feltételezhetően a táppénzes időszakban kapja meg a helyettesítő kolléga. Amint ismét munkába állsz, mint működő osztályfőnöknek nyilván Neked jár továbbra is a pótlék.

--
  Sz. Józsefné

Az osztályfőnöki pótlék elvehető-e attól a munkavállalótól aki pár hetes táppénzen van, és odaadható-e a kollégának? Köteles-e a kolléga visszaadni, a munkavállaló visszatér a táppénzről?

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Trencsényi Laci:] Nóri, újabb terminológiai vita köztünk. Ha elfogadod a tehetséggondozás és felzárkóztatás dichotómiáját (ahogyan az oktatáspolitika és a rosszul szocializált pedagóguselit gondolja), akkor elfogadod a szelekciós funkciót. Vagyis: Van, akinek tehetséggondozás jár (a konfidens […]
Az arányvesztés béklyójában »

--

[Bea:] Ezt el kellene lesni a színészek képzéséből. Régóta mondom :) Örülök, hogy a hallgatók is igényelnék.
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[vik:] Az egyetemi szinten valóban addig működhetett jól az "oktatás", amíg a tanárok és diákok "szintje" nem különült el a munkát illetően. Hiszen egyetemnek is azért nevezik (ma már hiába), mert a tanárok és diákok egyetemességén alapult, ahol a munka-tanulás […]
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[csilla:] nem provokálni szeretnék, de van olyan szakember, aki a gondolataimat olvassa, és tud számomra, olyan elméleti útmutatást adni, hogy hogyan gondozzak egy ma már 15 éves, abuzált, anyaszerepben lévő lánykamaszt! ezek a gyermekek nem kis számban kerülnek be a gyermekvédelmi […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] 2014. márciusában láttam ezt a filmet! Ma a Máltai Szeretet szolgálat működteti! nincs információm róla!https://index.hu/video/2011/08/29/tiszabo_s1e1/ https://index.indavideo.hu/video/Ha_nincs_iskola_elveszett_a_falu_1 Eltelt hét év! Ezen gyermekek, egy része, szavazóképes […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] borderline, hospitalizáció kamaszkorban! ha nem segítünk a családokon, mint ahogy Nóri teszi, 10 év múlva a társadalom gerincét sok-sok településen a ma gyermekei képviselik majd a felnőtt lakosságot! ha kiemeljük őket családjukból és átexportáljuk más településekre, […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Csilla:] Még mindig rágom minden szavát!Én ott vagyok, ahol ő nem! szakellátás a gyermekvédelemben, de voltam alapellátásban is! Voltam óvoda vezető is! Drága Ax! kérdeztem tőled! Mi ez? Kaptam rá választ! Látjátok Ti ezt? Láttátok ti ezt!? elviszlek benneteket! nem Nórihoz! máshová! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] Amikor először tettem javaslatot arra, hogy emeljünk ki gyerekeket családjukból, nem haboztam!Fájt, mert tudtam, benn ragadnak a rendszerben, sejtettem az abúzust! de láttam magam körül a tehetetlen környezetet is : védőnő, óvoda, iskola, aktív és passzív szociális eszközök! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Juli:] Kedves Péter! A "t. szerző" nagyon is jól ismeri a magyar valóságot, a hátrányos helyzetű térségek problémáit. Vajon kit lehet komolyan venni, és kit nem? Arra kérném, hogy mielőtt Ritók Nóráról azt állítja, hogy "íróasztal mögül okítja a kollégáit", […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Péter:] „Hatszáz évig nem akartak beilleszkedni, miért pont most akarnának?” „Ugyan már! Ismerek olyanokat, akik ki tudtak emelkedni. A többi miért nem akar?” Ezek a mondatok nem tekinthetők előítéletnek, inkább ténymegállapításnak. Kétségtelen tény, hogy nem kevés azoknak a […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--
OFOE (2001–2019) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek