Gondolatok az iskolából (iskoláról)
7. Művészet 
A nevelés-oktatás művészet. Ahogy egy festménynél, szobornál sem tudom megmondani, hogy miért hat rám, miért követeli ki a figyelmemet, elismerésemet, úgy egy pedagógusnál is nagyon nehéz megmondani, hogy miért, mitől „jó pedagógus”. Vannak persze tudott összetevők, mint egy étel esetében a receptben, ám vannak, akik pontról pontra rakják össze ezeket nagy figyelemmel, a legjobb alapanyagokból és a kész termék mégsem olyan, mint amilyennek szeretnénk vagy elvárnánk.
Mi hiányzik? Sajnos fogalmam nincs, mint ahogy arról sem, hogy én miért nem vagyok elájulva a Mona Lisatól, vagy miért nem kedvelem Picassot. A tét azonban nálunk, az iskolákban, sokkal nagyobb annál, hogy kedvelem-e azt a festőt vagy sem. Emberkéket nevelünk. Együtt próbálunk a családokkal útjelzőket lerakni nekik, hogy könnyebben, sikeresebben igazodjanak majd el saját életükben. Mivel a családok ezt a feladatot egyre ritkábban tudják ellátni, a teher még nagyobb rajtunk. Egyáltalán nem mindegy, hogy ki áll ki egy osztály elé, kiből lesz „gyermekvezető”.
Mindig jobb akartam lenni, most is, maximalista vagyok. Nem jó tulajdonság, kicsit bele lehet halni. Hiába voltak a gyerekek, szülők, kollégák elismerő visszajelzései, mindig arra törekedtem, hogy jobban, másképpen is hozzáférhessek a kölykökhöz. Szerencsém van, mert a régi tanítóképzésből, de leginkább édesanyámtól megtanultam a pedagógia igazi alapjait, és erre könnyebben lehetett ráépíteni speciális tudásokat, ismereteket, módszereket, amelyek a falakat képezték. Tudom, hogy a szaktanárok nem rendelkeznek ezekkel az alapokkal, tudom, mert tapasztalom. Tudom, mert elmondják. Valószínűleg egy magyar szakos kollégának inkább lenne szüksége ezekre az alapokra, mint arra a tudásra, hogy időrendi sorrendbe tudja rakni József Attila összes verseskötetének a címét. Miközben az alsós gyerek csak hónapokkal lesz idősebb, a szaktanárok a felső tagozatra lépéskor mintha húznának egy határt: eddig kisgyerek voltál, most már „felnőtt” vagy (mellesleg a legtöbb szülő is meghúzza ezt a határt és azt gondolja, hogy most már nem kell a pedagógussal tartani a kapcsolatot, nem kell a gyereket segíteni – álljon meg a lábán!). Nincs szükséged a tanulási képességek további fejlesztésére, csiszolására, nem kell sem olvasást gyakorolnod, sem a számolás alapjait, sem az írást, helyesírást! Ezekről át is tevődnek a hangsúlyok Petőfi verseinek stilisztikai jellemzőire, a kovalens kötésre, a gyorsulás számolására stb.
Emellett elfeledkeznek a közösségépítésről, azon keresztül a szociális kompetenciák fejlesztéséről, úgy általában a nevelésről. Arról, ami a legfontosabb feladatunk lenne. Mert ismereteket lehet szerezni bárhonnan, itt nincs ránk szükség, ha előtte a gyerekeket a neveléssel képessé tettük a megszerzésükre, feldolgozásukra, alkalmazásukra stb. Ezzel természetesen nem az ő tudásukat vonom kétségbe vagy munkájuk fontosságát – épp ellenkezőleg! Igen, tudom. Tudom, hogy egy alsós tanítónak sokkal több lehetősége van osztályával foglalkozni, mint egy néhány órában tanító felsős kollégának – mégis! Nem véletlenül volt az egykori tanítóképzőben kötelező tantárgy a hangszertanulás, a magas szintű sportolás, a kézműves technikák elsajátítása stb.! Miért ne lehetne szüksége például egy matematika szakos tanárnak egy népdal tudására, egy papírcsónak meghajtogatására, a hangszeres tudásra? Miért ne építhetné be ezeket az óráiba? Mennyivel könnyebb lenne, mondjuk, a százalékszámítást úgy tanítani, hogy a gyerekek ne gépiesen ismételgessék a képleteket, a feladatokat, hanem kapjanak kihívásokat, élményeket, tapasztalásokat: mikor süllyed el egy csónak? Hány százalékig kell megtelnie vízzel ehhez? Hajtogassuk meg a csónakot! Próbáljuk ki! Számoljuk ki! Hány százalékát kell lefognom a gitáron a húrnak, hogy dó helyett re hangot kapjak? Mérd meg? Próbáld ki, hallgasd meg! Számold ki!
Hosszasan lehetne folytatni a sort… Azt gondolom, hogy ez a művészet: szakmai tudás, kreativitás, komplex világszemlélet és holisztikus emberkép eredménye. Ezek a falak, amikre lehet(ne) építkezni.
Harminc év alatt felépítettem ezeket a falakat és a tetőt magam raktam rá a folyamatos továbbképzésekkel, a technikai fejlődés felhasználásával, módszertani fejlődéssel. Ez a tető maga a művészet, a nevelés-oktatás művészete. Biztos, hogy lyukas itt-ott, de majd betömöm azokat a helyeket is. Egyszer biztos, hogy sikerül...
Leiner Károly
(A fotók a szerző felvételei) --
-- » Kommentálom
Hozzászólások
s | 2015. június 15. Kedves Károly, felvetsz egy nagyon fontos problémát, nevezetesen a pedagógusképzés hiányosságait és nem csodálom, hogy senki nem reflektál rá. Valószínűleg nem mernek.
Egyetértek veled, annak idején (én az ELTE-n végeztem)mi sem tanultuk meg, hogyan tanítsunk. Nem tanultunk használható, gyakorlati módszereket, eszközöket. Mindenre a magunk kárán kellett rájönnünk. Hogyan érintsem meg a gyerekeket? Hogyan folytassam az alsós tanító néni munkáját? Megannyi kérdés és nem volt válasz rájuk. |
|
Kérjük, adja adója 1%-át az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületének!
Adószámunk: 18173242-1-41
Nagyon köszönjük!
|
|
|
   Kommentek |
|
ofoe
Emese
Tovább...
Link küldése