Életszagú tankönyvek 
Még nem kezdődött meg a tanév. Még csak a szaga érződött. A sok éve használt, s mit tagadjuk, kissé büdös könyvek szaga, ahogy válogattunk az iskola könyvtárában. Ott álltak már osztályonként kupacolva, nevenként válogatva az újak is. Ezekhez raktuk a még csak részben oszlásnak indult „tartósakat”.
Az egyik asztalon hat kötetre eloszló tíz kilónyi papír álcázta magát: puha kötésű könyveknek látszottak. Csak a szagukat, a műanyagszagot, azt tudnám feledni! A tartalom azonnal feledhető. Ahogy a „könyvek” ára is. (Legalábbis az államtitkár úr hadarásából azt vettem ki, hogy egyéb rengeteg búja-baja közt éppen ezt az adatot nem tudta felidézni.)
Egy reggel, hogy érezze a tisztelt közönség, két uszítás közé más is befér, a tankönyvellátást elemezték. Úgy érzed, ez az ige túlzás? Hát igen, mint a közszolgálati vagy kormányhoz még annál is közelebb álló médiumok esetében általában. Azon kívül, hogy mindenki megtudhatta, hogy most már aztán alsó tagozaton minden kisdiák ingyen tankönyvből tanulhat majd, azt is elmagyarázták, hogy mekkora sikertörténet a tankönyvpiac megfojtása. Mert, azt azért beláthatjuk, hogy nagy baj, ha a tankönyvek tíznél kevesebb százalékából lett a tankönyvkiadók kis részének nagy haszna. Olyan nyolcvan százalék körül. Az adatok csupán elhangzottak, forrásuk megemlítése nélkül.
Ugye, milyen felháborító arányok? Tiszta kapitalizmus, hogy a fene enné meg! Oppardon, rosszkor mondom. Lemaradtam vagy 65 évet. Mert itten kérem, ezen a 93 ezer négyzetkilométeren huszonhat éve kapitalizmus van, heje-huja-haj. És ennek örülünk is, mert ennél igazságosabb és szebb rendszert még nem hordott hátán a Föld. Vagy e föld. Ez a föld, aminek zöme magánkezekben van, még ha birtoklás és a földön végzett munka el is szakadt egymástól. Ahogy a befolyó haszon is. Kiderült számomra, ahogy minden rádióhallgató számára, hogy rettentő csúnya dolog folyt a tankönyvek körül. Kedvelt kiadók jó tankönyveiből sok fogyott, s ebből bizony jól meg is éltek a kiadók tulajdonosai. Talán még az alkalmazottaik is. Ezt nem lehetett eltűrni. Meg pazarlás is volt. Új könyveket kaptak a tanulók.
Nem, most nem fogok beülni az időgépbe. Tíz körömmel kapaszkodom jelenbe és valóba. Nem fogok emlékezni az 1972. szeptemberében padomon talált sárga, keményfedelű ábécéskönyvre, melyen kék, mályvaszín s tán narancssárga mezőben követte egymást oszlopban a, b és c betű. Sem a zöld számolás-mérés tankönyvre, amelynek borítóján halványan látszott a négyzetrács s élénken a sok piros és kék korong. Hol volt akkor még az új matematika, halmazok és relációk? A küszöbön állt, de még nem szólt bele az életünkbe, csak ha vállalkozó kedvű tanítóink úgy akarták. Emlékszem az iskola illatára. Újonnan nyomott könyvek, frissen faragott ceruza és postairón, némi almaillattal vegyesen.
Vidékre sem utazom. Nem képzelem el, hogy ahol ágya sincs mindenkinek, a naponta iskolába és hazahordott könyvek milyen állapotba kerülnek egy év alatt egy elsős kisgyerek kezében. Tudom, 16 óráig kötelező. Ami azonban nem zárja ki a leckét, amit haza kell vinni. S hozzá a könyvet. Jó lesz majd az öccsének. Aztán a húgának, tán még az unokatestvérének is.
Itt van tehát ez az új, igazságos rendszer. A gyerekek zöme ingyen kapja, olyat, amilyet, szakadtat és büdöset, de nincs ellene szülői vagy pedagógusi fellebbezés, és senki nem gazdagszik rajta. Az igazságossághoz nem, az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a rendszer fölött össze lehet kacsintani. Ha van kivel, ha van miből. Lehet egy mostani elsősnek is friss, nyomdaszagú tankönyve, ha a tartalom áporodott is, amennyiben szülő és iskola csendben megegyezik, hogy ezek vannak ingyen, ilyet fogunk használni, de ha a kedves szülő úgy gondolja, gyermeke első benyomásai az iskoláról ne elhasznált, levetett holmikból származzanak, vehet újat – nem ellenezzük. Így aztán az igazságos rendszerben az kap ingyen olyat, amilyet, aki… akinek a szülei még kacsintani sem tudnak...
Mivel a szöveget hol műsornak, hol interjúnak illik álcázni, hát kérdezett a riporter szerepét mérsékelt tehetséggel játszó ember. Imígyen tette volt:
- Vannak, akik kifogásolják a tankönyvek minőségét.
A válasz nem úgy kezdődött,hogy „A kis buták, ejnye-bejnye”, hanem így:
- A tankönyvek körüli kezdeti esetleges hibákat folyamatosan javítjuk. A használatukat elvállaló pedagógusok feljegyzéseket készítenek tapasztalataikról, és ha szükséges, javaslatokat tesznek a változtatásra. Ezért havi negyven ezer forintot kapnak.
Bruttó és nettó nem szerepelt a szövegben, de érdektelen is. Vélhetően többe kerül ennél a Vál-völgyi kisvasútba egyetlen talpfa-csavar, ahogy egy valamire való tanácsadó három mondatnyi tanácsa is. Hasznuk pedig össze sem hasonlítható. Éljen, éljen, hogy végre megfizetik a szakmai munkát, még ha mindjárt pedagógus végzi is. Remélem, ti ismeritek ezeket a kollégákat. Nekem egy ilyen ismerős sem jutott.
Nem, nem fogok én itt most azzal előhozakodni, hogy három erőst felnőtt gyermekem ingyen kapta a tankönyveit a középiskolában, s év végén kérte a könyvtár, hogy ha nem lett ronggyá a használatban, vigyék vissza. Ezt kérték azoktól is, akik fizettek érte. Kérés volt, nem több.
Egyetlen egy kérdés döngicsél a fejemben, miként Micimackó feje körül azok a zümmögő kis lények. Ha úgy nagy általánosságban kapitalizmus, piacgazdaság van ebben az országban, ami mellett a jóléti szó már csak halványuló emléknyom; ha föld, erdő, tó, bánya, üzem, gyár, hirdetési felület mind-mind valakié, akkor miért pont a tankönyvek, a minőségi tankönyvek nem keletkezhetnek s találhatnak gazdára piaci alapon? Miért ez fájt? Mert ez még másé – volt? Lehet, hogy ez az államosítás csak átmeneti? Lehet, hogy a minőség ugyan nem lesz jobb, de valahol már együtt suttogja Adyval a tankönyvkiadó, az egyetlen és állami, hogy „lennék valakié”?
Szabó Anna
-- » Kommentálom
|
|
Kérjük, adja adója 1%-át az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületének!
Adószámunk: 18173242-1-41
Nagyon köszönjük!
|
|
|
   Kommentek |
|
ofoe
Emese
Tovább...
Link küldése