OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
2006. január 12.
Címkék:
     

Kádár Judit

Szülők és iskolák 1.

Mit kezdünk egy mással?

Két évvel ezelőtt Budapest egyik gimnáziumában a szülők saját akaratukból szülői szervezetet alapítottak. Ez a hír. A világ boldogabb felén – úgy értem, ott, ahol a demokrácia nem a központi bizottság ajándéka, hanem a levegő, amit beszívnak – ez a hír olyan trivialitást közölne, amit épelméjű ember le sem ír. A mi vidékünkön ez a butácska mondat hihetetlen, felfoghatatlan, megbotránkoztató újdonságot ad hírül.

Egy szülők által alapított és működtetett szülői szervezet léte olyan skandalum, amely dühödt ellenállásra készteti a szóbanforgó iskola vezetését, értetlen fejcsóválásra a tanárok többségét és riadt elzárkózásra a szülőtársak kilencvennyolc százalékát. Ebben a szülői szervezetben tízegynéhány szülő tevékenykedik. Két év eltelt, és még mindig létezünk. Tevékenységünk színhelye, a Berzsenyi Dániel Gimnázium nyitott, elfogadó, liberális szellemiségéről híres iskola.

Négygyerekes anya vagyok. Pszichológus, aki egy vidéki nevelési tanácsadóban gyerekekkel, családokkal, gyerekintézmények munkatársaival dolgozik. Tanítok is – képződő és képzett tanárok gyerekismeretét, önismeretét, a társas helyzetek dinamikájáról való tudását igyekszem tágítani, elmélyíteni.

Jó alaposan el vagyok én kötelezve.

Olyan lassan fogom elmesélni e szülői szervezet létrejöttének történetét, amennyire csak lehetséges. Előtte és utána még tűnődni is fogok, és közben olyan komor hasonlatokkal élek majd, hogy az olvasó riadtan tiltakozhat: ennyire azért nem súlyos a helyzet! Nem hát, a helyzet – a gyerekeinké és a körülöttük tevő-vevő, felelősség sújtotta felnőtteké, a miénk – ennél sokkal súlyosabb. Viseljük derűvel, teherbíró türelemmel, odafigyelő szeretettel! Jó alaposan el vagyunk mi kötelezve.

Bevezető gondolatok: miért járnak iskolába a szülők, és miért nem?

Nyolcadik éve járnak gyerekeim a Berzsenyibe. Két nagyobb lányom leérettségizett már, fiam még az iskolapadot koptatja, csak a legkisebb lányom jár másik iskolába. Ahányan, annyifélék: egyikük törekvő, konfliktuskerülő lélek, aki jól teljesít, de társas helyzetekben hamar elbizonytalanodik, másikukat sokféle, színes tehetsége csábítja gyors, felszínes megoldásokba, konfliktusokba, amiket tüskés daccal vállal, olykor maga provokál. A harmadik gyerek – tele érzelmi gazdagsággal, szociabilitással és jó értelmi képességekkel – komoly teljesítményzavarral küzd. A legkisebb harciasan utasít el minden értelmiségi allűrt, ideértve szülei, testvérei értékrendjét éppúgy, mint az iskolát és a tanulást, miközben Bulgakovot olvas és regényt ír. És még kamaszok is az ebadták.

Kamaszgyerekei iskolájához az ember ritkán és elővigyázatosan óvakodik csak közel. Jó oka van erre. A serdülőknek meg kell élniük növekvő függetlenségüket – annak minden küzdelmével, keservével és felelősségével együtt –, és ehhez az iskola optimális helyszín: ismerős és mégis kockázatos, komoly erőpróbát kínáló, ugyanakkor védett gyakorlótér. Ha lépten-nyomon odafurakodunk a gyerek konfliktusait rendezgetni, akkor látszólag védjük őt, valójában azonban azt közöljük vele: kicsi, gyenge és inkompetens. Jó ez neki? Dehogy. Másrészt óvatos távolságtartásra int bennünket az is, hogy éppen ezekben az években kamaszunk gyötrelmes érzelmi viharokba bonyolódik velünk. Olykor kisded módjára csüng szeretetünkön, féltékenyen sajátítja ki minden figyelmünket, teljes odaadó ellátásunkat igényli, máskor olyan dühödt erővel taszít el magától minket, hogy majd’ hanyatt esünk. Ennek az érzelmi zűrzavarnak a feszültségét csak akkor tudja jól elviselni, ha egy részét kiviszi a család határain túlra; arra a munkaterületre, amit már nem kis mértékben ő kontrollál, és ahol ezért esélye van rá, hogy a bonyodalmakat kisebb adagokban, némileg feszültségmentesebb és átláthatóbb kapcsolati térben dolgozza át. Ha rendszeresen betolakodunk ide, elaknásítjuk érése elsőrendűen fontos színterét, a puszta jelenlétünkkel járhatatlan érzelmi csalittá változtatjuk külső kapcsolatainak és helyzeteinek letisztogatott (tőlünk letisztogatott) úthálózatát.

Maradunk tehát a főzőkanál mellett, óvatos távolságban az iskolától. Ha minden csatározás ellenére alapvetően jó a kapcsolatunk a gyerekkel, az úgyis szólni fog majd, vagy más módon jelzi, ha ő maga igényli, hogy egyik-másik tanárát mégis felkeressük, valamelyik megoldhatatlannak tűnő helyzetét átpelenkázzuk. Ilyenkor engedelmesen beoldalgunk az iskolába, és – többnyire lehajtott fejjel, töredelmes szívvel – átvesszük a gyerek terheinek azt a részét, amiről ékes szóval mondta (vagy inkább szó nélkül hagyta kiderülni a számunkra), hogy annak cipelésére ő most nem elég erős. Aztán, ahogy jöttünk, kiosonunk a mellékajtón.

Más alkalmakkor is felkeressük azonban az iskolát. Ezek a periodikusan ismétlődő, rituális rendben lezajló látogatások leginkább törzsi, nagyvállalati vagy sportszakosztálybeli szertartásokhoz hasonlítanak. Nem az évnyitó, évzáró ünnepélyes ceremóniáira gondolok – azokról már rég leszoktunk, mire a gyerekünk középiskolás lesz –, nem is a szalagavatóra vagy a ballagásra, mert oda meg csak egyszer és csak sírdogálni járunk. Ezek a magasan ritualizált alkalmak a hagyományos formájukban dicséretesen ritkán előforduló szülői értekezletek és szaktanári fogadóórák. Információcserére, tartalmas beszélgetésre, tényleges problémamegoldásra tökéletesen alkalmatlan találkozások ezek még akkor is, ha névleg ezzel a céllal kerülnek megrendezésre. Valójában osztályfőnökök, tanárok és szülők egyformán tisztában vannak vele, hogy e rendezvények gyakorlati hasznossága nulla – egyszerűen lopjuk egymás idejét.

A szülői értekezletek vonatkozásában egyetlen lépésben eljuthatunk eddig a belátásig. Ül húsz-harminc felnőtt ember az iskolapadban, és komoly képpel jegyzeteli az iskolai szünetek időpontját valamint számos olyan információt, amit a gyerekén keresztül is megkaphatna. Hallgatja az osztályfőnök lelkesült vagy szomorkás beszámolóját az osztállyal kapcsolatos tapasztalatairól – hogy fölfelé ívelünk-e vagy lefelé, jó-e a közösségi szellem vagy klikkesedés észlelhető –, és arra gondol: az autószerelője is szokott panaszkodni az akadozó alkatrész utánpótlásról, de hát ez az autószerelő szakmai problémája, mit tudna ezen ő, a kliens segíteni? Jó, hát a gyerekéről persze több magvas gondolata van, mint az autóalkatrészekről, de kivel ossza meg? Az előtte ülő hátával? Az osztályfőnökkel, aki a katedrán a papírjaiból fölpillantva tanáros szigorral néz le rá, a szülőre, aki teljes tisztelettel kucorog a gyereke padjában? Persze mindennek ellenére még ebben a helyzetben is akadnak notórius hozzászólók (akik fecsegésükkel zavarják a tanórát), sőt néha kisebb szóváltás is kialakul, de ez inkább csak a dolgok rendes menetének megzavarása, és – mint a nyári zápor – elvonul hamar.

A szaktanári fogadóórával látszólag más a helyzet. Ott forma szerint valóban két felnőtt személy felelős eszmecseréje zajlik arról, mi a helyzet a gyerekkel, és főként arról: mi a teendő. Ami ezzel szemben valójában történik, az vagy joviális pajtáskodás (ha rendben mennek a dolgok), vagy szigorú, de igen alacsony hatásfokú feddés, esetleg együtt szomorkodás (ha csehül áll a gyerek). Mert hát az ember vagy eleve tudja azokat a fránya jegyeket, és akkor otthon a főzőkanál mellett is el tudja fantáziálni, mit fog a napló alapján neki elmondani a tanár, vagy nem tudja, de akkor olyan bonyodalmas kapcsolatban van (eleve vagy most éppen) a gyerekével, hogy a hápogó megdöbbenésen és ennek rosszalló észrevételezésén kívül más fontos tartalmi eleme aligha lesz a pedagógussal való eszmecseréjének. Ami pedig azt illeti, hogy mindezek után mi is a teendő a szóban forgó sihederrel: erről a leglaposabb általánosságokon túl (Tessék kicsit elnézőbbnek lenni, nehéz korban van most szegénykém! Tessék elbeszélgetni vele, hogy szorgalmasabbnak kéne lennie, különben bajok lesznek!) nemigen tudnak egymásnak mit mondani.

Akkor meg mi végre? Iskola és szülő miért ragaszkodik olyan kitartóan egymás szertartásos szemrevételezéséhez? A válasz egyszerűen: azért, mert ez a szokás. A válasz bonyolultabban: azért, mert a rend, a hierarchikus működés legitimációja ezzel lesz teljes, ha az iskola a szülők felé is demonstrálja és időről időre megerősíti a hatalmát, mégpedig úgy, hogy pontosan kijelöli a helyüket a hatalmi struktúra – névleg magas, valójában meglehetősen alacsony – szintjén. Beülteti őket az iskolapadba, és frontális szózatot intéz hozzájuk: tájékoztat, értékel, utasít. Sorban állva várakoztatja őket a folyosón, majd (mindegyikükre rövid időt szánva) engedélyezi a színe elé jutást, végül a behúzott füllel-farokkal távozást.

Gyakori panasz a tanárok szájából, hogy épp azok a szülők nem szoktak szülői értekezletre, fogadóórára járni, akik gyerekével valóban probléma van. Miért járnának? Nekik tényleg segítségre lenne szükségük, arra pedig ebben az elrendezésben sem hely, sem idő, sem mód nincsen. Kevés kivétel azonban mindig akad: ők a balhézó szülők. Nagyon fontos szereplők, az egész legitimációs körtánc értelmét veszítené nélkülük. Deviánsok nélkül honnan is tudhatnánk, hogy mi rendben vagyunk? A puszta tény, hogy jelentősebb nyelvbotlás nélkül végig tudtuk mondani a mondókánkat, önmagában még nem biztosítana elegendő társas megerősítést az egyébként elképesztően fölösleges és megnyomorító törzsi rítus fenntartásához. A jelenlevő vagy a helyzetben implikált kisebbik alattvaló (a tanár számára a szülő és mindkettőjük számára a gyerek) léte megerősíti, a deviáns szülő látható jelenléte viszont minden résztvevő számára abszolút és megkérdőjelezhetetlen módon stabilizálja a törzsi együvé tartozást. Ugyanúgy egyébként, mint a deviáns diákok jelenléte az osztályban, és a deviáns tanároké a tantestületben.

A ritualizált szülő-tanár együttlétek csúcsa az eszemká: az osztály eszemkája, az iskola eszemkája, és az egész piramis csúcsán nagyon-nagyon modern, szörnyen demokratikusnak látszó és egészen fölösleges módon az iskolaszék elit eszemkája. Szülői munkaközösség a legdemokráciafosztottabb időkben is volt, nagyjából annyi konstruktív lehetőséggel és szereppel, mint a magyar-szovjet baráti társaságoké. Szedték az osztálypénzt, virágot vettek belőle a tanároknak pedagógusnapra és évzáróra, büfét biztosítottak az osztálybulikhoz, és a szülői értekezleteken néha azzal zaklatták a fáradt szülőket, hogy tessenek cserepes virágok behozásával részt venni az osztályterem szépítésében. Évente egy, legfeljebb két alkalommal egy szobában ülhettek az igazgatóval, és meghallgathatták, mennyi sok szép dolog történik az iskolában a diákok testi és lelki épülésére. Mivel egészen demokratikusan a kutya sem törődött velük, buzgó munkálkodásuk egyik legfőbb jutalma ez volt – pár órán keresztül egy levegőt szívhatni az igazgatóval –, a másik legfőbb jutalma pedig az, hogy az évek során bizalmas (gyakran tegeződő) viszonyba keveredhettek gyerekük tan’tónénijével.

Bár jó másfél évtizede is van már annak, hogy a magyar-szovjet baráti társaságok eltűntek a rendszerváltás süllyesztőjében, a ránk köszöntött demokrácia iskoláiban az eszemkák élnek és virágoznak. Igaz, hogy a nevük azóta szülői szervezetre változott az oktatási törvény szövegében, és annyi jogot kaptak, hogy azt a legboldogabb skandináv szülők is elirigyelhetnék, de ettől még talpig eszemkák maradtak. Mivel a szülőknek fogalmuk sincs arról, hogy szülői szervezetet csak ők maguk alapíthatnának a saját kezdeményezésükre, a tanárok, iskolaigazgatók meg (emlékeikre hagyatkozva) úgy tudják, hogy eszemkának márpedig lennie kell, az első szülői értekezleteken az osztályfőnök annak rendje és módja szerint fölteszi a kérdést: hát kedves szülők, ki vállalná, hogy mostantól a mi eszemkánk (szülői képviselőnk) lesz? A kedves szülők erre – egy kivételével – rutinosan elbújnak a pad alá, kibámulnak az ablakon vagy szigorú vizsgálatnak vetik alá körmük állapotát. Az az egy (többnyire a hiperaktív, notóriusan hozzászóló szülők egyike) kicsi tétovázás után félénken felteszi a kezét, és elvállalja. Azt ugyan nem tudja, hogy mit, de az osztálypénz és a virágok beszerzése biztosnak látszik, ezenkívül meg lelkesítő a tudat, hogy ő most az osztályért egészen konkrétan tesz valamit. További feladatairól az osztályfőnök sem tud sok felvilágosítással szolgálni, de ne aggódjon kedves anyuka, a szülői értekezlet után az igazgató úr várja magukat, osztályképviselőket az irodájában, ő majd mindent részletesen elmond.

Ami mindebből fontos: a szülői képviselőt továbbra is az osztályfőnök kéri föl, és az osztályképviselőket továbbra is az igazgató hívja össze. Nem a szülőknek fontos, hogy jelen legyenek az iskolában, hanem az intézménynek fontos, hogy a hierarchiájába beszippantson tízegynéhány szülőt, akik a továbbiakban – megsokasodott szülői jogok ide vagy oda – valójában pusztán szimbolikus módon jelenítik meg a szülőket az intézménypiramis csúcsain. Sem egymással, sem osztályaik szülőivel nincs tényleges kapcsolatuk. Korlátozott, de mégis egyedüli kapcsolatban az osztályfőnökkel és az igazgatóval vannak: minden információjuk innen származik. Ezenkívül legfeljebb azt tudják, amit a gyerekük otthon elmesél. Rendes, békebeli eszemká ez a javából még akkor is, ha a törvény szerint olyan nagyságrendű kérdésekben, mint az iskolai házirend elfogadása vagy az igazgatóválasztás, ki kell kérni a véleményüket. Az egyetlen különbség a mai szülői szervezetek és a régiek között, hogy amíg azok egyszerűen nevetségesek voltak, ezek a mostaniak veszélyesek is lehetnek. Gondoljuk meg: képviseleti és komoly beleszólási, esetenként döntési joggal ruháznak fel olyan embereket, akik legitimitásukat és információikat nem azoktól kapják, akiket képviselnek. Hogy mi itt a veszély? Hát az, hogy a józanabbak hamarosan rádöbbennek: tökéletesen tehetetlenek ebben a struktúrában, a hiszékenyebbek vagy a hatalom szirénhangjaitól könnyebben csábulók viszont riasztó mértékben manipulálhatók lesznek.

Tudom, hogy mindaz, amit eddig elmondtam, egyoldalú és igazságtalan. Jó szándékú, értelmes, az őszinte, kétoldalú kommunikációra képes és hajlandó tanárok, szülők mindig voltak és lesznek is. Addig azonban, amíg az iskola egész struktúrája kiegyensúlyozatlanul hierarchikus és antidemokratikus marad, ezek az emberek porszemek maradnak a gépezetben: aprók és kiküszöbölendők. A történet, amit most el szeretnék mesélni, ilyen emberekről is szól.

A történet eleje

Történetünk kezdetén, 2001 novemberében még csak Anna lányom járt a Berzsenyibe. Végzős volt; jó tanuló, kicsit magányos, de minden zajosabb konfliktustól távolmaradó, tanárai és osztálytársai körében alapvetően elfogadott gyerek. Amikor felvették, elmentem és végigültem az első szülői értekezletet, aztán három évig egyszer sem jártam az iskola közelében. Miért jártam volna? Anna közlékeny, szívesen beszélgető gyerek, a történeteiből színes, eleven és túlnyomórészt vonzó kép alakult ki bennem a tanárairól, osztálytársairól, az iskola egész hangulatáról, szellemiségéről.

Aztán Anna utolsó iskolai évében, az őszi szünet egyik napján egyszer csak bemondta a rádió: öt budapesti gimnazista elfűrészelte a Regnum Marianum templom helyén, annak emlékére állított fakeresztet. (Vö. Fellegi Borbála: Csonka kereszt, csonka igazságszolgáltatás (Új Pedagógiai Szemle, 2001/9.A szerk.) Félórán belül kiderült, hogy mind az öt fiú Anna osztálytársa. Az ezt követő zűrzavaros napok, hetek, hónapok eseményei mellbevágó élességgel mutatták meg – és nem kisebb jelentőségű történet révén, mint saját gyerekem és osztálytársai balsorsa –, micsoda felelőtlenség az iskola részéről lemondani arról a fontos problémamegoldó segítségről, visszajelzésről és konzultációs lehetőségről, amit a szülőkkel való nem-formális kapcsolat jelenthetne, és micsoda felelőtlenség a szülők részéről gőgös távolságban maradni gyerekük felnövekedésének egyik legfontosabb színhelyétől, vagy a valódi, hatékony együttműködésről lemondva belenyomorodni az intézményi hierarchia csillogó jogokkal kipárnázott és atavisztikus kommunikációs zsákutcák porától fullasztó szerephelyeibe.

A kereszt ügy végtelenül szomorú és tanulságos történéseinek elemzése rendkívül fontos lenne önmagában is, erre azonban ennek az írásnak a keretében nem vállalkozhatom.

Egyetlen délután eseményeit szeretném mégis elmesélni, mert annak tanulságai témánk (és az én aktív szülővé válásom) szempontjából elsőrendűek. Nagyjából egy héttel a keresztdöntés után Anna lányom egy este azzal fogadott: az iskolában szülői fórumot rendeznek az események tanulságainak és következményeinek megtárgyalására, amire elsősorban az érintett végzős évfolyam szülőit hívják, de minden más szülőt is szívesen látnak. Bár erős kétségeim voltak azzal kapcsolatban, vajon száz-százötven, egymásnak jórészt ismeretlen ember képes-e érdemi konzultációt folytatni, és higgadtan elősegíteni egy súlyos válság megoldását, abban egy percig sem kételkedtem, hogy erre a megbeszélésre el kell mennem.

Zavarbaejtő és elkeserítő volt, amit ott tapasztaltam. A találkozó elején az iskolaigazgató beszámolt a tantestület döntéséről: a cselekmény súlyosságára való tekintettel az iskola tanárai szavazással arról határoztak, hogy a keresztdöntő tanulók szüleit megkérik, vigyék más iskolába a gyerekeiket. Döbbenten hallgattam, és szülőtársaim arcán is hasonló megütközést láttam. Ha ez már kész döntés, miért hívtak ide minket, mi a célja ennek a megbeszélésnek? Aki egy súlyos válság kellős közepén összehív százötven többé-kevésbé érintett, tehát felzaklatott embert, az amúgy is a tűzzel játszik; egy ekkora csoport erős érzelmi nyomás alatt képtelen ellenállni az indulatok sodrásának, vagyis konstruktív mérlegelés helyett ágálni fog. Lehet ilyesmit akarni, de azt erődemonstrációnak nevezik és nem megbeszélésnek. Ha mindennek tetejében ugyanezt az embertömeget még meg is alázzák (elmondhatjátok a véleményeteket, de mi már döntöttünk), a hisztérikus harag garantált. Természetesen ez történt: a jelenlevő szülők egymás szavába vágva tiltakoztak, egyre egyoldalúbban nyilvánítottak véleményt, és egyre súlyosabb jelzőkkel illették az iskola döntését.

A felzúdulás tetőfokán az igazgató egyszer csak átadta a szót az Iskolaszék szülői vezetőjének. A megszólított anyuka felállt, és elmondta, hogy az Iskolaszék két napja (!) arról határozott, megkérik a tantestületet és az iskolavezetést, hogy mégse tanácsolják el a vétkes diákokat. Tehát a legfőbb szülői képviseleti szerv, az Iskolaszék szülői oldala is döntött – a tantestületi határozattal ellentétesen –, és mindezek után összehívtak nagyjából százötven szülőt, akiket most tájékoztattak, kérdeztek meg először. Most, amikor az ő képviseletükben is döntés született már.

Honnan kapott az Iskolaszékben jelenlevő három-négy szülő felhatalmazást arra, hogy mindannyiunk képviseletében ezt a javaslatot tegye? Az iskolai szülői szervezet képviselői sem az érintett osztály szülői közösségét, sem más osztályokét nem hívták előzetesen össze, hogy a véleményüket, javaslataikat kérjék, és nem léptek kapcsolatba az öt fiút tanító tanárokkal és magukkal a gyerekekkel sem. Honnan származtak az információik, amelyek alapján döntöttek? Nem állíthatom, hogy a szülői fórumnak nevezetett szégyenletes cirkuszi produkció tudatos provokáció volt. Nem állíthatom, hogy bárki bárkit tudatosan manipulált ebben a történetben. Egy biztos: százötven nagyon felindult felnőtt embert olyan helyzetbe hoztak, amelyben eleve lehetetlen volt józanul megfontolni, megbeszélni a teendőket és tanulságokat.

Akár akarta ezt valaki, akár nem, mi, szülők a közönséges bunkósbot szerepét játszottuk aznap délután egy elmérgesedett vitában, amely megosztotta a tantestületet, valamint szembeállította egymással az igazgatót (aki nem akarta, hogy a vétkes fiúkat eltanácsolják az iskolából) és a tantestület nagyobbik felét. Ennek a vitának az eldöntéséhez nem volt elegendő a tantestületi szavazás, viszont nyilván nem számított elég erős ellenérvnek a senki által ténylegesen fel nem hatalmazott Iskolaszék szülői tagjainak óhaja sem. Egy évfolyamnyi feldúlt szülő ordítozása? Az azért már elég jól hangzó hivatkozási alap lehetett a döntés felülbírálásának kikényszerítéséhez. Félreértés ne essék, magam is azt gondolom, hogy pedagógiailag hibás döntés lett volna a keresztdöntő diákokat egyszerűen elűzni az iskolából. Bár megértem és tiszteletben tartom mindazok fájdalmát és haragját, akiket ez a vandalizmus érzéseikben és értékeikben megsértett, meggyőződésem, hogy még ez a jogos felindulás sem vezethet a legfőbb pedagógiai alapelv föladásához. Ez az alapelv az én szememben nagyon egyszerű: a hibákat és a vétkeket ki lehet és ki kell javítani – itt.

Ezért van iskola. Ha a hibák nincsenek jóvá téve, ha nincs alkalom biztosítva, hogy a megértésük, feldolgozásuk, kijavításuk megtörténhessen, abból csak újabb hibák, elmérgesedő sebek, jóvátehetetlen fájdalom származik. Csakhogy ezt az alapelvet az iskolának nem csak a diákokkal szemben kell érvényesítenie. Ha a szembenállások kiélezésével, megengedhetetlen eszközök felhasználásával érik el bizonyos iskolai szereplők (tudatosan vagy sem), hogy egy mégoly hibás döntést felülbírálhassanak, az nem a megértést és a jóvátételt szolgálja, hanem újabb sebeket oszt, és tovább mélyíti az ellentéteket. És a gyerekek ezt is látják, ebből is tanulnak, mert az iskola a maga egészében pedagógiai helyszín, és nem csak a tér és idő védett kis ficakjaiban, amiket osztálytermeknek és tanóráknak neveznek.

Sohasem fogjuk már pontosan megtudni, milyen megfontolások vezettek ennek a szülői fórumnak az összehívásához. Lehetséges, hogy csak a hagyományosan szűklátókörű iskolai szemlélet áldozatai voltunk, ami valami ilyesmit mond: a szülőknek természetesen semmi közük ahhoz, hogyan oldjuk meg a problémát, de egy ilyen nagy horderejű kérdésben valahogy mégiscsak meg kell kérdeznünk felkent képviselőiket, és (ettől teljesen függetlenül) valahogy mégiscsak tájékoztatni kell a többi szülőt, essünk túl rajta! Mindössze annyit kívántam megmutatni ennek a fájdalmas történetnek az elmondásával, hogy ha valaki tudatosan akarta volna manipulálni a helyzetet a saját céljai érdekében, erre az iskola és a szülők kapcsolatának ilyen szerkezetében minden lehetősége meglett volna. Azt a kérdést nem lehet megválaszolni, vajon a nemtörődöm tűzoltó játszott-e itt a tűzzel vagy a tűzoltó mezébe bújt gyújtogató. Az azonban biztos, hogy ehhez a gyújtogatáshoz, amiben gyerekeink „második otthonára” dobták a csóvát, mi, szülők végig segédkezet nyújtottunk. Aztán lobogott ez a tűz nagy lánggal még évekig, parázslik még ma is, nem mondhatnám, hogy eloltotta volna bárki – és áldozatai is vannak.

A legelső áldozatok természetesen a gyerekek voltak, legfőként ez az öt fiú és az osztálytársaik. A saját emberi, pedagógiai válságukat szervezeti krízissel tetéző tanárok zömének egy percig sem jutott eszébe, hogy a szomorú történet eredetileg és elsősorban gyerekkrízis, aminek kezelésében nekik konkrét pedagógiai felelősségük és szerepük van, ami messze meghaladja a büntetés kieszelését és végrehajtását. Akinek ez mégis eszébe jutott, az árván, javarészt eszköztelenül és a sokasodó lövészárkok között bukdácsolva próbált mégis gyerekközelben maradni, értelmes magyarázatokat adni a történtekre a diákoknak, velük együtt megvitatni, feldolgozni az eseményeket.

Az ilyen tanár azonban hamarosan saját maga is támadások céltáblája lett. Kemény igazgatói utasítás tiltotta meg a tanároknak, hogy az eseményekről az iskola diákjaival szót váltsanak. Dacos ellenállónak, deviánsnak számított, aki ezt a parancsot megszegte. Nem volt szabad pedagógusként viselkedni egy pedagógiai helyszínen és egy pedagógiai válság kellős közepén. Ugyanígy, büntetendő volt az is, hogy a gyerekek kibillent lelki nyugalmának, összezavarodott értékrendjének és súlyos sérülést elszenvedett csoportéletének helyreállításáért felelős felnőttek – a tanárok és szülők – olyan körben kezdjenek higgadt, a konfliktus megoldására irányuló eszmecserét egymással, ahol ez egyáltalán lehetséges lett volna: osztálynyi méretű csoportokban.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra, hogy feltegyük a kérdést: mi történhetett volna másképp, ha ekkor már létezik az iskolában egy – a hatalmi struktúrába nem illeszkedő – független szülői szervezet, amelyik semmilyen hatalomra nem tart igényt (tehát minden ilyen játszmától távol tudja tartani magát), és az iskolának egyetlen kötelessége van vele szemben: együtt kell működnie vele. Ez azt jelenti, hogy az iskolavezetésnek, tantestületnek, egyes tanároknak konzultálniuk kell az ebben a szervezetben részt vevő szülőkkel, meg kell fontolniuk a javaslataikat, komolyan figyelembe kell venniük szempontjaikat, visszajelzéseiket, kéréseiket. Nem jelenti viszont, hogy a szülők bármilyen döntést vagy eljárást rákényszeríthetnének az iskolára, vagy ilyen döntések kikényszerítéséhez bármilyen módon felhasználhatók lennének. Tehát mi történhetett volna másként?

Folyamatosan jelezhettük volna az iskolának, hogy a gyerekek – főként az érintett osztály diákjai, de a többi tanuló is – értetlenül, felzaklatottan, magukra hagyva várják, hogy értelmes magyarázatokat, együttérző, türelmes segítséget kapjanak a tanáraiktól. Megerősítést adhattunk volna ahhoz a létező tanári törekvéshez, hogy ez a szükséges feldolgozás a gyerekekkel időben és megfelelő formában megtörténjen.

Támogatást és segítséget adhattunk volna az öt fiú szüleinek, csillapíthattuk volna túlérzékenységüket az iskolai szereplőkkel való párbeszédükben. Mivel a nehéz történet során gyerekkrízis, pedagógiai krízis és az iskola egészét érintő szervezeti krízis összecsúszott, a szülők közül viszont csak az öt érintett diák szüleit és (kisebb mértékben) az érintett osztály szülőit sújtotta közelről a válság, olyan fontos szereplőkként tudtunk volna részt venni a konfliktuskezelésben, akik osztoznak a közös felelősségben, de kijjebb vannak a krízis epicentrumától, ezért a többieknél jobban meg tudják őrizni higgadtságukat, így képesek lassítani, és az indulatok és félelmek veszélyes ösvényei helyett a konstruktív és kölcsönösen segítő együttműködések medrében tartani a problémamegoldó folyamatokat. Értékes, a kétségbeesett ágálást és sokféle kölcsönös bizalmatlanságot csillapító közvetítő szerepet játszhattunk volna.

Ha úgy láttuk volna, hogy a válság súlyossága miatt ez a közvetítés már nem elegendő a konfliktuskezeléshez, arra ösztönözhettük volna az iskolát, vegyen igénybe szakszerű külső segítséget. A rendszeres konzultációk folyamatában elősegíthettük volna azoknak az alapvető pedagógiai és emberi értékeknek a tisztázását és kimondását, amelyek – éppen a maguk sokszínűségében, mégis egymással harmonizáló módon – tartást és együttesen képviselhető mondanivalót adhattak volna az iskola minden belső és külső kommunikációjában; a gyerekek felé, a szülők felé, a külvilág felé. Egymással egyeztetve kialakíthattuk és nagyon határozottan képviselhettük volna azt a meggyőződésünket, hogy a kommunikációs csatornák lezárása (kifelé és a gyerekek felé) és elaknásítása (egymás felé) helyett kizárólag a minden irányban őszinte, nyílt kommunikáció segíthet kilábalni a válságból. Azért lettünk volna képesek ezt megcselekedni, mert ebben a történetben minden közelről érintett szereplőt fojtogatott az indulat és a félelem. Félelem egymástól, a felelősséggel való szembenézéstől, a külvilág ítéletétől. Egyedül a szülők nem túlságosan közelről érintett része nem volt kiszolgáltatva ezeknek a félelmeknek – miközben osztozott a felelősségben –, és egyedül tőlük nem volt egyik szereplőnek sem félnivalója. Segíthettünk volna, és mivel semmilyen hatalmi befolyásra, döntési jogkörre nem tartottunk volna igényt, az iskola megtehette volna, hogy elfogadja a segítségünket.

Akkoriban azonban nem léteztünk még, ezért a történet sem így folytatódott. Az öt fiú végül magántanuló lett, és az iskolában érettségizett le. Ezt akár megnyugtató végkifejletnek is tarthatnánk, bölcs döntés eredményének. De nem az volt, hanem elkeseredett, gyakran megengedhetetlen eszközöket felhasználó ökölharc következménye.

A vétkesek zavarodottan tébláboltak tovább az ügyvédek és a bírósági tárgyalások útvesztőiben – senki tanár nem tett komoly és tartós erőfeszítést arra, hogy az elfogadhatatlan cselekedethez vezető zavarodottságuk, megbicsaklott értékrendjük bozótjában velük közösen ösvényeket találjon, melyek tisztázáshoz és az elkövetett hiba jóvátételéhez vezethettek volna. És a magára hagyott osztály is szétesett, egymással szembenálló csoportokra bomlott. Azok, akik osztálytársaik visszatérésében bíztak, túlzónak, igazságtalannak érezték az iskola döntését, haragosnak és egész közösségüket elutasítónak a tanárokat – pedig azok csak némák voltak, vagy nem eléggé és főleg nem megfelelően beszédesek. Azok, akik egyetértettek a tantestületi döntéssel, saját osztálytársaik dühös indulatainak céltáblái lettek. Akár egyik, akár másik táborhoz tartoztak azonban, ezek a fiatalok többségükben még ma is inkább elfelejteni, mint megérteni akarják az utolsó gimnáziumi évüket – és az egész iskolát. Mi, szülők mindeközben riadtan és tanácstalanul álldogáltunk a partvonalon kívül. Sem egymáshoz, sem a gyerekeink tanáraihoz nem találtunk utat. Ki-ki közülünk annyit tehetett csak, hogy otthon a saját gyerekét próbálta nyugtatgatni, miközben annak legfontosabb és legfájóbb kérdéseire (Hogyan történhetett ez velünk? Mi folyik most az iskolában? Mit tehetünk öt osztálytársunkért, egymásért és az egész történet megértéséért?) semmilyen hiteles választ nem tudott adni.

Anna lányom a következő tanév elején – már egyetemistaként – bent járt az iskolában. Amikor hazajött, megrendülten mesélte, hogy osztályuk tablóját az egyik földszinti mellékfolyosón fedezte föl; a földön volt, arccal a fal felé fordítva. Bár ő maga is elismerte, hogy ez akár a véletlen műve is lehetett (szokás az iskolákban átrendezni a tablókat, hogy az újabbaknak helyet szorítsanak, és amit látott, talán csak az átrendezés közbülső állapota volt), mégis mélyen szimbolikusnak érezte ezt a bánásmódot: valami ilyesmi történt mindannyiunkkal – mondta. Semmit nem tudtam neki válaszolni, ami megnyugtatta vagy megvigasztalta volna.

A gyerekek – a gyámoltalannak látszó legkisebbek éppúgy, mint az autonómiájukért csatázó nagyok – egészen pontosan tudják, hogy mi a felnőttek dolga, és mi az övék. Megszenvedik és rossz néven veszik, ha történeteik nehéz fordulópontjain nem érzik a számukra fontos, értük felelős felnőttek komoly és közös erőfeszítését, támogatását. Ilyenkor részint bizalmukat vesztik, részint emelik a tétet, vagyis egyre vadabb és veszélyesebb helyzeteket állítanak elő maguknak és nekünk – hogy majd csak felébredünk végre, és tesszük a dolgunkat. Mert mit látnak – és főként mit nem látnak – ilyenkor? Azt látják, hogy visszaterheljük rájuk azokat a nehézségeket, melyeket életkorukból fakadó éretlenségük, gyakorlatlanságuk miatt egyedül vagy kortársaikkal együtt nem tudnak megoldani. Azt látják, hogy egyre többet követelünk tőlünk, de a számukra kritikus pillanatokban hátat fordítunk nekik. Ennek következtében ők túlterhelődnek, mi viszont hiteltelenné válunk a számukra. Azt kellene látniuk, hogy a nagyon nehéz problémákon hogyan lehet éretten, nem indulatvezérelt módon, egymással együttműködve, a másik szempontjaira és tulajdon értékeinkre egyformán figyelve, lassú, mérlegelő konfliktuskezeléssel, őszinte kommunikációval úrrá lenni. Ezt kellene látniuk, erre kellene megtanítanunk őket, ehhez kellene hiteles mintát nyújtani a számukra, hogy lassacskán megtanulják ezt a fajta problémamegoldást a saját kompetenciájuk részévé tenni. Ezt nem látják, mert olyan kereteket tartunk fenn a magunk és a ő számukra, melyekben az ilyenfajta konfliktuskezelés lehetetlen. Mit tapasztalnak ehelyett? A problémák kapkodó, kiérleletlen elintézését – szőnyeg alá söprésüket vagy formális megoldásukat –, melynek kierőszakolásában a felnőttek félelmei, tehetetlensége, a felelősség és az együttműködés elhárítása, valamint az uralmi-alattvalói működésmód dominál.

Még az is lehetséges, hogy az ilyen módszerrel előállított megoldás önmagában helyes (a kereszt ügyben például készséggel elfogadom, hogy végső soron helytálló döntés született), de a gyerekek mégis magukra maradnak. Mert ők nem azt kérdezik tőlünk: mit kell tenni, hanem azt, hogy hogyan. Olyan helyzetbe kerülnek, mint a beteg, akinek koszos, fertőzött fecskendővel adják be a megfelelő orvosságot.

Képzeljük el, hogy a Pitagorasz-tétel bizonyítását nem tanítjuk meg a gyerekeknek, csak magát a szabályt, verset nem elemzünk, csak lediktáljuk, mit akart mondani a költő, a történelmi események összefüggéseit nem tárjuk fel számukra, csupán a csaták, békekötések és egyéb diplomáciai furfangok tényeivel ismertetjük meg őket. Mi értelme lenne akkor iskolába járni? Az iskolában tanult információk legnagyobb része hamarosan a felejtés homályába vész. Egy-egy szakma művelőin kívül ki a csuda emlékszik már arra, melyik ízeltlábúnak van csáprágója, milyen a szapphói strófa metruma, és mennyire stabil a hidrogénhíd-kötés? Azt nem felejtjük el, hogy a dolgok mélyén rend és összefüggés rejtőzik, hogy ezért a legapróbb tényt is tisztelnünk kell, és türelmes erőfeszítéssel kell keresnünk a más tényekkel való összeszövődésének szabályait. A miértek és hogyanok keresését tanuljuk meg az iskolában, vagyis a bánásmódot – a világ dolgaival és eseményeivel, önmagunkkal és egymással. A tananyagnak ezt a tartós és mély hatású részét azonban nem lehet egyszerűen elmondani, lediktálni a diákoknak – ezt meg kell mutatni. Ha ennek a legalapvetőbb tanulási folyamatnak bármelyik csücske sérül, az menthetetlenül csorbítja a többi rész hatékonyságát és hitelességét is.

A kereszt ügy fájdalmas heteiben-hónapjaiban azt tanultam meg, hogy nem tartható az a formálisan (vagy sehogy sem) működő kapcsolat, amelyben mindeddig az iskola és a szülők álltak egymással, mert hazug, hibás szemléletet, a dolgokkal, nehézségekkel és egymással szemben rossz bánásmódot tanít. A gyerekek érésében, nevelésében közös a felelősségünk, és túlságosan nagy árat kell fizetnünk és a gyerekeinkkel fizettetnünk azért, ha nem alakítunk ki olyan együttműködési kereteket, amelyek konstruktív lehetőségei és példamutató ereje elegendő ahhoz, hogy a gyerekek biztonsága, emberi növekedésük folyamata és értékei ne sérüljenek. Nem mondhatnám, hogy azt is sikerült megértenem, hogyan működésképtelen a pillanatnyilag létező kapcsolatrendszer, de azt mindenesetre beláttam, hogy abból a hagyományos távolságból, amiben eddig éltem az iskolától, ez nem is megismerhető. Úgy határoztam tehát: közelebb megyek, hogy megértsem, mi az, ami rosszul működik, és hogyan lehet ezen változtatni – ha ehhez eszemkának vagy egyenesen iskolaszéki képviselőnek kell lenni, hát legyen.

Mindaz, amit eddig elmondtam, a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnáziumban működő Agora – Szülői Egyeztető Szervezet megalapításához vezető első néhány lépés volt. Ennek az időszaknak a legfontosabb tanulsága számomra az volt, hogy a gyerekeket nem szabad támogatás nélkül hagyni, és ebből az következik, hogy mi, felnőttek (szülők és tanárok) nem hagyhatjuk egymást támogatás nélkül. Ez azonban mindeddig magányos belátás volt, a következő tanév azt a jelentős élményt hozta, milyen sok szülő és tanár jutott el ugyanehhez a felismeréshez, a változtatás küszöbéig, és mégis milyen nehéz ennek a küszöbnek az átlépése.

(A fenti írás az első része annak a cikknek, mely a Taní-tani alternatív iskolai folyóirat 30-31., 32. és 34. számában jelent meg folytatásokban.)

--

 Sajtófigyelő    Összes hír »
2019.10.07.
A következő tanévtől átnevezik a szakgimnáziumokat és a szakközépiskolákat
"Az átjárhatóság lehetőségének növelése, valamint a közös szakmai tartalmak egyértelmű azonosítása érdekében közös ágazati tartalmak és ezekhez kapcsolódóan új ágazati struktú...
(Forrás: eduline)
--
2019.10.07.
L. Ritók Nóra: Emancipáció és nyomorúság
Aki a főállású anyaságból lép át a munkaerő-piacra, annak iszonyúan nehéz. Mert a pénz kell, a férfiak zöme már nem tudja eltartani a családot, ahogy a gyerekek intézményrendszerbe ker...
(Forrás: hvg/Nyomor széle blog)
--
2019.09.06.
Microsoft-botrány: újabb korrupciógyanús szálra bukkant Hadházy
A jelentésben szereplő történet szerint a NAV esetében egy Microsoft-alkalmazott tiltakozott is amiatt, hogy az úgynevezett alvállalkozónak nincsenek kompetenciái a munkához. Azonban felvilá...
(Forrás: Magyar Hang)
--
2019.09.06.
"Kérdezd meg szüleidet, miért nem vagy megkeresztelve" – adja feladatul az ötödikes tankönyv
Bánhegyi könyve nem először kap publicitást: 2015-ben a tiltakozások hatására vissza kellett vonni az általános iskolák ötödik, a hatodik és a hetedik osztályaiból az általa írt tört...
(Forrás: hvg.hu)
--
2019.09.04.
„Füttyre indítható, fegyelmezett szolgahadat képezünk” – Exkluzív interjú Vekerdy Tamással és fiával, Dániellel
Az egyikük önmagában intézmény – bármit mond, az futótűzként terjed az interneten, és szavait anyák ezrei tekintik szinte szentírásnak. A másikuk elbújni szeret, és a szűkebb környezet...
(Forrás: wmn.hu)
--
2019.09.03.
A szelekció rendkívül nagy arányú növekedése a magyar iskolarendszerben 2010 és 2017 között. Nahalka István írása
Számtalan szakember és szervezet hívta már fel a figyelmet arra, hogy a szelekciós, illetve az esélyegyenlőtlenségek növekedését eredményező folyamatok egyre veszélyesebbek Magyarországon...
(Forrás: tani-tani online)
--
2019.09.03.
Friss felmérés: a pedagógusok 18%-a az első lehetséges alkalommal elhagyná a pályát
A gyorsjelentés szerint a válaszadók 79%-a szerint túl kevés az ellenszolgáltatás és túl nagy az elvárás, 21%-a várja, hogy javuljon a helyzet, ezen felül 21%-a munkahelyet változtatna, é...
(Forrás: eduline)
--
2019.09.03.
A szülők csak nem akarják úgy taníttatni a gyereküket, ahogy Orbán mondja
Ha saját gyerekeikről van szó, nem veszik be a családok, hogy a munkaalapú társadalom nevében ne gimnáziumba, hanem szakképzésbe adják őket. Az új tanévben is nagyjából ugyanannyian kezdik...
(Forrás: hvg.hu)
--
2019.08.31.
A magyar oktatás színvonala 30 évvel maradt le a valóságtól, és ez a szám most megduplázódik
– mondta Rózsa Ildikó, a Resuli – a Megújuló Oktatásért Alapítvány vezetője a 24.hu-nak a köznevelési törvény módosításával kapcsolatban. A parlament júliusban szavazta meg a szeptembert...
(Forrás: 24.hu)
Utolsó üzenetek:
  OFOE

Kedves Zoltán!
A munkaszerződéssel foglalkoztatottakra is a pedagógus-előmeneteli
rendszer vonatkozik, a hozzá tartozó illetményrendszerrel, és a
szabadság. valamint pótszabadság is azonos, a távolléti díj számítása
az Nkt. alapján történik, a túlmunka díjazása, beleértve a
pihenőnapokon végzett munkát, mindenki esetében az Mt .és a
326/2013-as rendelet alapján történik, ahogy az eseti helyettesítésre
vonatkozó előírások is azonosak. Nem jár jubileumi jutalom, és a
végkielégítés is csak az Mt. alapján, ahogy távozáskor nincs
felmentési idő, hanem jóval rövidebb felmondási idő van. A nők negyven
év jogosultsági idő alapján nem kérhetik a felmentésüket, hanem közös
megegyezéssel vagy felmondással mehetnek el. A munkaviszony sokkal
könnyebb felmondással megszüntetni, mint felmentéssel, mert csak annyi
a kritérium, hogy az indok legyen valós és okszerű. Ha valakit
felmondással el akarnak küldeni, az Mt. hatálya alá tartozó munkáltató
esetében nem kötelező az előzetes állásfelajánlás. Küldök egy
összehasonlító táblázatot

((A választ a PDSZ jogi szakértőjétől kaptuk. Az ígért táblázatot a mail címre küldtük el).

--
  Tóth Zoltán

Üdvözlöm!
Szeretnék választ kapni az alábbi kérdésemre.
Alapítványnál, pedagógus munkakörben foglalkoztatott munkavállalóra a munatörvénykönyve vonatkozik. Minden kérdésben? Melyekben nem?
Különösen a heti munkaidő, az éves szabadság és a túlmunka díjazása (szombat, vasárnap) érdekelne.
Várom válaszát,
üdvözlettel: Zoltán

--
  ofoe

Kedves Rita! A gyermekvédelmi felelős munkakör 2012 szeptemberétől megszűnt, a feladat az osztályfőnökhöz került. Nem törvénymódosítás volt ez, hanem az új törvény és a hozzá kapcsolódó rendeletek tértek el a korábbiaktól. (A válasz a PDSZ jogi szakértőjétől érkezett.)

--
  ofoe

Kedves Katalin! Jól tudja : 22 órát kellett volna alapul venni, a tagóvoda vezetője - bár csoportban kell lenni 3 csoportos óvoda esetén, tehát nem függetlenített vezető -, de kap órakedvezményt. Tehát nem a 32 órát, hanem a 22 órát kell nézni és erre rászámolni a túlórát. (A választ Bakonyi Anna óvodai szakértő adta meg.)

--
  Mohácsi Katalin

Tisztelt OFOE!

Szeretnék állásfoglalást kérbi a következő helyzetre! Tagintézmény vezető vagyok egy 3 csoportos óvodában. Saját csoporttal foglalkozom,és látom el a vezetői feladatokat.Kolleganőm nem lesz ebben az évben, így egyedül látom el a feladatot a nap folyamán.A fenntartó eddig 50 óra ingyen munkát kért, majd a 32 óra feletti órákat számolta el részemre 90 %-os túlórával. Kérdésem az lenne, hogy jogos-e számomra az óvónők kötelező 32 órájával való számolás, mert az én kinevezésemben a 22 óra van megjelölve.EDDIG A 32 ÓRA FELETTI IDŐT számolták el ingyen 50 órai munka után.

Válaszukat nagyon köszönöm!
Üdvözlettel: Mohácsi Katalin

--
  Sasváriné Rita

Tisztelt Szerkesztőség!
Emlékeim szerint volt egy 2012. évi szabályozás mely az iskolai gyv felelős feladatkörét ill. annak változását írja le. Ha jól emlékszem, az ofő munkakörbe jobban beletették a gyv- t, míg a szakirányú képesítéssel nem rendelkező tul.képpen pedagógus gyv felelős feladatai arányosan csökkentek. Kb a kapcsolattartás segítése és a statisztika maradt meg neki. Meg is szűnt a 2 óra adható órakedvezménye. Most szükségem lenne arra az információra, hogy mely rendelet vagy törvénymódosítás írja le ezt a változást. Ebben kérem segítségüket. Tisztelettel: Sasváriné

--
  ofoe

Kedves Márta! Íme a válasz, amit a PDSZ jogi szakértőjének segítségével adunk meg.
Az Nkt. 62. § (5) bekezdése szerint a nevelési-oktatási és a pedagógiai szakszolgálati intézményekben pedagógus-munkakörökben
dolgozó pedagógus heti teljes munkaidejének nyolcvan százalékát (a továbbiakban: kötött munkaidő). A 326/2013. (VIII. 30.) Korm. rendelet
17. § (5) bekezdése szerint "a (4) bekezdésben meghatározottak alapján az egy pedagógusnak elrendelhető tanórai és egyéb foglalkozások,
pedagógiai szakszolgálati közvetlen foglalkozások száma egy tanítási napon a kettő, egy tanítási héten a hat órát nem haladhatja meg. A
neveléssel-oktatással lekötött munkaidő, óvodapedagógus esetében a kötött munkaidő felső határa felett eseti helyettesítés a (4)
bekezdésben foglaltak alapján rendelhető el, egy pedagógus számára tanítási évenként legfeljebb harminc tanítási napra, óvoda esetében egy nevelési éven belül legfeljebb harminc napra." A fentiekből következik, hogy nem teljes héten nem 26 órával kell számolni, hanem időarányosan, mivel ekkor a heti munkaidő 40 óránál kevesebb.
Az összevont helyettesítések esetében a Kjt. 24. § (1) bekezdését kell alkalmazni, amely szerint, ha a közalkalmazott munkaköre ellátása mellett a munkáltató rendelkezése alapján átmenetileg más munkakörébe tartozó feladatokat is ellát, s ezáltal jelentős többletmunkát végez,
illetményén felül a végzett munkával arányos külön díjazás (helyettesítési díj) is megilleti.
Reméljük, segítettünk.

--
  Márta

Szeretném megkérdezni, hogy ha egy munkahét nem minden napján dolgozunk, mert pl. munkaszüneti nap ( Nagypéntek), vagy szabadságot írt ki a vezető ( tavaszi szünet utáni nap), esetleg 1-1 tanítás nélküli munkanap esik a hétre, akkor is csak a 26 óra feletti helyettesítés számít bele abba a bizonyos 30 napba, amely felett már fizetni kell a helyettesítésekért? Nem kell ilyen esetekben arányosan csökkentve számítani a heti kötött munkaidőt, tehát nem max. 26-ban meghatározni? Az iskolavezetés szerint nem. :( Szerintem ez olyan, mintha ledolgoztatnák velünk pl.a szabadságot. Pl. egy nap a héten nem tartottam órákat, mert osztálykiránduláson voltam. Ezen a napon lett volna 4 órám, de mivel nem tartottam meg, azon a héten csak 22 órám volt, 4 óra helyettesítést is kiírhatnak, ami 26 óra alatt van, tehát nem is számít helyettesítésnek. Az összevont helyettesítések pedig egyáltalán nem számítanak nálunk helyettesítésnek. Rendben van ez így?Nagy a káosz. Senki nem tud semmit.Válaszát előre is köszönöm

--
  Eleonóra

Kedves OFOE!

Nagyon szépen köszönöm a válaszukat! :-)

Üdvözlettel: Németh Eleonóra

--
  ofoe

Kedves Eleonóra! Kicsit bonyolult a helyzeted mert a pedagógus munkaköröd alapján jár Neked a 21 munkanap alapszabadság, és a 25 munkanap pótszabadság. Az ápoló munkakör alapján viszont évi 21 munkanap alapszabadság és a Kjt. 57. § (1) bekezdése szerint a fizetési fokozatoddal egyenlő számú munkanap pótszabadság illet meg. Ugyanis a 326/2013. (VIII. 30.) Korm. rendelet 30. § (1) bek c)pontja alapján a kollégiumi ápoló munkakörben dolgozóknak nem jár az évi 25
munkanap pótszabadság, erre ["c) a nevelő és oktató munkát közvetlenül segítő munkakörök közül a pedagógiai asszisztens,szabadidő-szervező, gyermek- és ifjúságvédelmi felügyelő, pedagógiai
felügyelő, gyógypedagógiai asszisztens, pszichopedagógus, gyógytornász,munkakörben foglalkoztatottak jogosultak. (A válaszadásban a PDSZ jogi szakértője volt segítségünkre.)

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Trencsényi Laci:] Nóri, újabb terminológiai vita köztünk. Ha elfogadod a tehetséggondozás és felzárkóztatás dichotómiáját (ahogyan az oktatáspolitika és a rosszul szocializált pedagóguselit gondolja), akkor elfogadod a szelekciós funkciót. Vagyis: Van, akinek tehetséggondozás jár (a konfidens […]
Az arányvesztés béklyójában »

--

[Bea:] Ezt el kellene lesni a színészek képzéséből. Régóta mondom :) Örülök, hogy a hallgatók is igényelnék.
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[vik:] Az egyetemi szinten valóban addig működhetett jól az "oktatás", amíg a tanárok és diákok "szintje" nem különült el a munkát illetően. Hiszen egyetemnek is azért nevezik (ma már hiába), mert a tanárok és diákok egyetemességén alapult, ahol a munka-tanulás […]
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[csilla:] nem provokálni szeretnék, de van olyan szakember, aki a gondolataimat olvassa, és tud számomra, olyan elméleti útmutatást adni, hogy hogyan gondozzak egy ma már 15 éves, abuzált, anyaszerepben lévő lánykamaszt! ezek a gyermekek nem kis számban kerülnek be a gyermekvédelmi […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] 2014. márciusában láttam ezt a filmet! Ma a Máltai Szeretet szolgálat működteti! nincs információm róla!https://index.hu/video/2011/08/29/tiszabo_s1e1/ https://index.indavideo.hu/video/Ha_nincs_iskola_elveszett_a_falu_1 Eltelt hét év! Ezen gyermekek, egy része, szavazóképes […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] borderline, hospitalizáció kamaszkorban! ha nem segítünk a családokon, mint ahogy Nóri teszi, 10 év múlva a társadalom gerincét sok-sok településen a ma gyermekei képviselik majd a felnőtt lakosságot! ha kiemeljük őket családjukból és átexportáljuk más településekre, […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Csilla:] Még mindig rágom minden szavát!Én ott vagyok, ahol ő nem! szakellátás a gyermekvédelemben, de voltam alapellátásban is! Voltam óvoda vezető is! Drága Ax! kérdeztem tőled! Mi ez? Kaptam rá választ! Látjátok Ti ezt? Láttátok ti ezt!? elviszlek benneteket! nem Nórihoz! máshová! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] Amikor először tettem javaslatot arra, hogy emeljünk ki gyerekeket családjukból, nem haboztam!Fájt, mert tudtam, benn ragadnak a rendszerben, sejtettem az abúzust! de láttam magam körül a tehetetlen környezetet is : védőnő, óvoda, iskola, aktív és passzív szociális eszközök! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Juli:] Kedves Péter! A "t. szerző" nagyon is jól ismeri a magyar valóságot, a hátrányos helyzetű térségek problémáit. Vajon kit lehet komolyan venni, és kit nem? Arra kérném, hogy mielőtt Ritók Nóráról azt állítja, hogy "íróasztal mögül okítja a kollégáit", […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Péter:] „Hatszáz évig nem akartak beilleszkedni, miért pont most akarnának?” „Ugyan már! Ismerek olyanokat, akik ki tudtak emelkedni. A többi miért nem akar?” Ezek a mondatok nem tekinthetők előítéletnek, inkább ténymegállapításnak. Kétségtelen tény, hogy nem kevés azoknak a […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--
OFOE (2001–2019) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek