|
2006. május 9.
Die West Side Geschichte, avagy miről is szólhat ma a multikulturális nevelés?
Fischer Eszter írásához
Romeo és Júlia történetének mindig lesz létjogosultsága, hiszen Shakespeare ideje óta (és feltételezhetően azt megelőzően is) folyamatosan dúlt az ellenséges indulat szomszédok, népcsoportok, népek, felekezetek között, mely megnehezítette, sőt olykor tragédiába fordította az ellenséges táborokon átívelő szerelmet. Az 1950-es évek világsikere volt Bernstein West Side Storyja, s az abból készült filmen néhány évtizeddel ezelőtt könnyesre sírták magukat a nézők. A gangek csatájában fehérek és latin-amerikaiak csaptak össze, és ezúttal a szerelmespár (Maria és Tony) fiú tagja vált a kibékíthetetlen ellentét áldozatává.
Nem véletlenül adja a szerző, Fischer Eszter az Élet és Irodalom 50. évfolyam 18. számában megjelent írásának a West Side Geschichte címet, hiszen ezúttal Berlin potenciális Romeói és Júliái juthatnak nagy eséllyel a Shakespeare-drámából ismert helyzetbe. Persze más ezen a témán a színházban vagy a moziban elandalodni, és más érzékelni a körülöttünk lévő közeget, amelyben emberek, gyerekek sorsát határozza meg, hogy hol, kikkel élnek együtt, milyen perspektívákat kínál nekik az a társadalom, amelybe beleszülettek, illetve ahová kivándoroltak.
És itt már messze nem az egymástól elválasztott szerelemesek szomorú sorsáról van szó. Fischer Eszter, aki pszichológusként dolgozik egy berlini iskola nyolcadik osztályában, éppen abból a szemszögből szól a rábízott tizenévesek helyzetéről, ahogyan ezt felelős pszichológusként tennie kell, és ezzel számunkra, pedagógusok számára is rendkívül lényeges üzenete van. A probléma, amit felvet, nem „berlini” (sőt nem is párizsi és nem is a távoli „West Side” sztorija), hanem olyan gond, amely nálunk is felmerül, ha még nincsenek is olyan szélsőséges megnyilvánulási formái, mint az utóbbi időben oly gyakran emlegetett berlini iskolában.
Fischer Eszter írása mindenképpen arra ösztönöz, hogy – ha eddig még nem tettük volna meg – gondoljuk újra a multikulturális nevelés gyakorlatát. A pedagógus valódi mozgástere ugyanis az iskola mikrovilágában van, ott kellene kezdeni valamit a gondjaira bízott gyermekekkel. És ez olykor több okból is nagyon nehéz. A helyzetet ugyanis jelentősen súlyosbítja, hogy a média (sajnos nem is csupán a „bulvár”) szenzációra vadászva pellengérez ki és dagaszt botránnyá egyes eseteket, szándékosan (pontosabban üzleti megfontolásból) rémületet és borzongást keltve. (Ilyesmi már nálunk is megesett, gondoljunk csak Jászladány ügyére vagy a közelmúltban a gyerekek közötti agresszió miatt „kiszerkesztett” debreceni iskolára (Földes Petra: A tettesek is áldozatok...?). De nem visz közelebb a megoldáshoz az sem, ha a politikai ellenfelek egy-egy ilyen jelenségből kiindulva mérkőznek meg, és próbálják – ki-ki a saját szája íze szerint – értelmezni a közvélemény érdeklődését magára vonó, immár szenzációnak számító történéseket. Pedig ezek a kérdések „elvi szinten” nem kezelhetők.
Mert hogyan is fest (aktuálisan Berlinben) egy olyan iskola mikromiliője, ahová szinte kizárólag külföldi bevándorlók gyermekei járnak?
„A gyerekek önmagukat elsődlegesen töröknek, szerbnek, arabnak érzik, nem pedig mondjuk nyolcadik A-snak. Az előítéletek vadul tenyésznek, a törökök és a kurdok, a törökök és az arabok az osztályokon belül is utálják egymást, az egyik említett iskolában is attól szabadult el állítólag a pokol, hogy a törökökkel szemben szokatlan módon többségbe kerültek a libanoniak, és a két csoport nyílt háborúskodásba kezdett.
Hogyan alakulhat ki ilyen körülmények között valamilyen iskolai közösség, iskolai azonosságtudat?
A német nemcsak, sőt, ebben a közegben nem is elsősorban a befogadó ország nyelve, hanem a közös nyelv, amely hídként kötheti össze a különböző anyanyelvű és kultúrájú gyerekeket, kifejezve azt is, hogy ha sokféle helyről származnak is, közös bennük, hogy azonos országban élnek. Az én osztályomba a török és arab gyerekek mellett egy latin-amerikai, spanyolul beszélő fiú is jár, aki az órákon nagyjából követi a német nyelven folyó oktatást, majd a szünetben süketnémaként hallgatja a többiek csoportos beszélgetését, nevetgélését. Osztálytársai nem szándékosan rekesztik ki, tulajdonképpen kedvelik is, csak épp nem fogják föl, hogy közös nyelv híján teljes magányra kárhoztatják.
A média leegyszerűsítő megközelítése eltakarja, milyen hihetetlenül összetett problémáról van szó. Igaz, benne elsőrendű a nyelvtudás hiánya, hogy a szegregált iskolák, a teljesen elkülönülő élet miatt nincs kitől megtanulni a német nyelvet, de sajnos arról sincs szó, hogy a német nyelvtudás képes mindent megoldani. A kulturális különbségek lehetetlenné tehetnek bármilyen kapcsolattartást.
Egy tizenhét éves, németül anyanyelvi szinten beszélő, európai divat szerint öltözködő török lány például a következő problémában kérte tanácsomat: férjhez szeretne menni egyelőre titkos, kurd származású szerelméhez, de az apja megmondta, hogy a lábát sem teheti be többé a házába, ha kurd élettársat választ. Így ő a szíve szerinti választással nemcsak zsarnoki apját, hanem nagyon szeretett anyját és testvéreit is elveszítené. Férjhez menni egyébként azért akar mindenáron, mert elege van az otthoni bezártságból, erkölcse, »jó híre« védelmében egyedül nem járhat el hazulról, és mivel rossz tanuló, nincs kilátása szakmát tanulni sem, ezért az iskola befejeztével napjait kizárólag házimunkával töltheti majd. Ebből a helyzetből számára csak a házasság jelent kiutat. Csakhogy a kurd fiú sem tűnik – mi tagadás – különösképpen kívánatos partinak egy ilyen »integrált« kislány számára: két éve költözött egy archaikus törökországi faluközösségből Berlinben élő apjához, alig tud németül, és nem látszik valószínűnek, hogy mellette szabadabb élet várna egy feleségre. Arra azonban szinte semmi esély, hogy ez a lány valami hozzáillő német fiúval kerüljön kapcsolatba, hiszen az bizonyosan nem fogadná el, hogy viszonyukat titkolni kell, hogy csak lopva, rövid időre találkozhatnak, mindig kitéve a lebukás veszélyének és a felháborodott család támadásának. A kurd fiúnak ez természetes, vele lehet titkos szerelmi viszonyt folytatni.
És miről beszélgetne az a tizenöt éves libanoni kislány német osztálytársaival, ha lennének ilyenek, akinek az a problémája, hogy szülei férjhez akarják adni egy unokatestvéréhez, akit ő alig ismer. De egy másik unokatestvér esküvőjén el kell viselnie, hogy az egész hatalmas rokonság végigmustrálja, alkalmas-e feleségnek, majd egy közös tánc után választ kell adnia, elfogadja-e vagy sem a vőlegényt. Ezt a kislányt édesanyja nem arra oktatja, hogyan válasszon pályát, hanem arra, hogy az utcán az ő korában semmiképp sem szabad mosolyogni, pláne hangosan nevetni, mert azt csak könnyűvérű lányok teszik, és ha rossz híre kél, nem tud férjhez menni, és a családjára is szégyent hoz.
Mit kezdhetnek a demokratikus alapelvekkel ezek a gyerekek, akiket otthon – szinte kivétel nélkül – brutálisan vernek, többnyire azért, mert itt-ott megpróbálják kijátszani a szülői tiltásokat vagy parancsokat? Nem mintha a szülői teljhatalom jogosságát valaha is megkérdőjeleznék... Egy arab kislány például sajnálkozva mesélte el, hogy tizenhat éves unokanővérét nagyon megverte az apja, mert rájött, hogy uszodában volt, vagyis idegen férfiak előtt mutatkozott fürdőruhában. De – tette hozzá – a nagybátyjának tulajdonképpen igaza volt, hiszen a lánya engedetlen volt, és még hazudott is. Az iskola e gyerekek életében periférikus szerepet játszik, számukra végtelenül érdektelen minden, amit ott tanítanak, a tanárokhoz, a tananyaghoz alig van valami közük, és életük olyan mérhetetlenül távol áll a német mindennapoktól, hogy az iskola képtelen befolyásolni mentalitásukat.
Nincs ötletem, hogy ezt a rendkívül bonyolult, szerteágazó problémahalmazt hogyan lehetne megoldani. De abban bizonyos vagyok, hogy az ideológiai megközelítés, a valóságot semmibe vevő »elvi« hozzáállás csak fokozza az amúgy is elviselhetetlen mértékű nehézségeket.”
-- Linkek
|
|
Kérjük, adja adója 1%-át az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületének!
Adószámunk: 18173242-1-41
Nagyon köszönjük!
|
|
|
   Kommentek |
|
ofoe
Emese
Tovább...
Link küldése