OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
Archív

Kígyóssy Eszter

„Helyrebillenteni a kizökkent időt”

Erkölcsi dilemmák Sienkiewicz Quo Vadis című regényében

„Csak egy villanás az élet,
Rajtad múlik, hogy a fényed
Beborít-e másokat.”

(Kalla Viktória)

Tartalom

Bevezetés
Javaslat és elképzelés a Quo vadis című regény osztályközösségi keretek között való megvitatására
Záró gondolatok
Bibliográfia

--

Bevezetés

Darázsfészekbe nyúl, aki ma az erkölcsi nevelés helyzetéről, lehetőségeiről, feladatáról próbál tájékozódni vagy maga próbál hozzájárulni – ha szerény mértékben is –, e komplex problémahalmaz megoldásához.

Engem a Papp Lajos szívsebész professzorral kapcsolatos, először véletlenszerű, majd tudatos információszerzés indított arra, hogy elgondolkodjam, mi az emberi élet értelme a XXI. század. elején, vajon mennyiben specifikus az ember helyzete, az emberiség alaphelyzete a mi korunkban, mi az ember feladata ma, érvényesek-e a korábbi válaszok, mi az, ami ma jó, mi az, ami felé az embernek ma törekednie kellene? Ezek a kérdések részben filozófiai, részben etikai jellegűek: de az etika maga is sokáig a filozófia részét képezte, s mindmáig sok ponton érintkezik vele.

A példa

Papp Lajos professzor orvos. Az emberi élet védelmére és megtartására esküdött fel. Az orvos, csakúgy mint a pedagógus, fokozottan az emberi problémák, konfliktusok erőterében áll. Ha nincs szilárd tartása, nincs elég testi és szellemi erőtartaléka, akkor feladatát nem tudja teljesíteni: kimerül, elfásul, kiég. Papp Lajos azonban, bár már nem fiatal, úgy tűnik, kifogyhatatlan erőtartalékkal rendelkezik. Keze biztosan vezeti a szikét műtét közben, de ő nem csak a hideg fémmel gyógyít: „dedikáció közben néhány kedves szót vált minden hozzá fordulóval. Keresi a szemkontaktust, megérinti az emberek karját”, járja az országot, „Legyen meg a Te akaratod” című könyvével is gyógyítani akar, mert ahogy a kötet előszavában Makovecz Imre írja, „Talán történelme legnagyobb válságát éli a fehér ember. Teremtő Istenétől elfordult, az éltető napfény helyett az arany villódzását választotta, s ma az életnek, s nemzetnek ura az uzsora lett...”

Papp Lajosnak meggyőződése, hogy a mosoly gyógyít, hogy az öröm erősíti az immunrendszert, jó a közelében lenni, mert pozitív kisugárzása van. „Nekem mindegy, hogy a Teremtőt Jézus Krisztusnak, Buddhának, Allahnak vagy Konfuciusnak nevezik – mondja. – Nem rangsorolhatók a vallások. Ami biztos, hogy az embernek az élethez hitre van szüksége. A test és a lélek egysége különös harmóniát alkot A lelket a hit magasba emeli, megtartja. Azért vállalok szerte az országban előadásokat és dedikálást is, hogy az élet szépségét hirdessem, hogy eloszlassam a fásultságot, a letargiát. Lehet rajtam mosolyogni, ám egyre többen követnek, az orvostársadalomban is nyíltan vállalják a keresztyén hit megváltó erejét.” Papp Lajos erkölcsös ember. A jót nem csupán prédikálja, hanem teszi. Az előadás után idős, beteg szüleihez siet, naponta ápolja és gyógyítja őket is (in: Fejér megyei Hírlap, 2003. szept. 06). Papp Lajos már a posztmodern kor jellegzetes embere, aki nem téveszti össze a célt az eszközzel, aki pontosan tudja, hogy az emberi méltóság és az erkölcsi érték felette áll az ésszerűségnek és a technikai hatalomnak, aki nem akarja értékrendjét másokra rákényszeríteni, hanem élete példájával hitelesíti azt.

Látlelet

Számtalan helyen olvassuk, halljuk, látjuk, hogy a mai magyar társadalom beteg, erőtartalékait felélte, nincs jövőperspektívája. Az idősebb, a hagyományos értékrendet őrző és féltő generáció aggódva és szinte bénultan szemléli, ahogy ez az értékrend elemeire hullt, hogy az abszolút értékek a posztmodern korban relativizálódtak, hogy a multkulturalitás és interkulturalitás köntösében valójában a globalizáció terjeszti ki csápjait az emberi élet minden területére. Hatalmát a pénz biztosítja, szolgája a média, világnézeteként pedig a hajdani, XIX. századi liberalizmus elfajzott változata tetszeleg.

Az 1990-ben Kelet-Közép-Európában rendszerváltozáson átment országok, így Magyarország is, különösen bonyolult és nehéz helyzetbe kerültek. A szocializmus évei alatt már lerombolták az emberekben az iránytűt jelentő több évezredes értékrendet, illetve az ún. „kettős erkölcs” (egy a családban, egy a családon kívül) nagyon sok emberben jellemgyengeséghez, az erkölcsi tartás hiányához vezetett. 1990 után pedig Nyugatról szinte bármivel el lehetett árasztani a lelkek védtelen piacát. Számunkra különösen veszélyesnek bizonyult, hogy a nyugati társadalmak többnyire silány, értéktelen, lélekromboló tömegkultúrája özönlött be hozzánk. A leginkább kiszolgáltatottakká a szegényebb és iskolázatlanabb rétegek kerültek, mert más lehetőségük nem lévén, csak a televízión keresztül kapcsolódhattak be a globalizálódó világ vérkeringésébe. Valóságként élték meg azt a hazug illúziót, hogy ők is az abban látott világ részesei. Ez a réteg a romló gazdasági helyzetben egyre szélesebbé válik, a kereskedelmi televíziók agymosása pedig egyre agresszívabb. Akiben még van hozzá lelkierő, egyet tehet: kikapcsolja a készüléket, és kevés szabadidejét értelmes, cselekvő, önmagát és embertársait szerető emberként tölti el újra.

A „szép, új világ” módosabb embertársainkat sem kíméli: a számítógép, az Internet, a multimédia totálisan individualizálja az embert. Csalás és ámítás, hogy folyton kapcsolatban lehetünk általa az egész világgal. Valójában elveszünk benne, és elvesznek igazi emberi kapcsolataink is. Ülünk a gép előtt, szörfözünk a világhálón egyedül egy szobában. Hiányzik egy bátorító tekintet, egy meleg emberi hangon kimondott biztatás, egy kézszorítás. Úgy gondolom, hogy a kafkai értelemben vett elidegenedés vált itt teljessé. A technika csodájával ismét többet veszítettünk, mint nyertünk.

Életünkből hiányzik az iránytű. „Bűn-e, ha az ember csak önmagának árt?” Ezt a kérdést Konrád György költői kérdésnek szánta, és a drogliberalizáció egyik bajnokaként így akarta megtámogatni a vadkenderpárti tüntetést. A bűn erkölcsi kategória, az erkölcsi rossz szinonimája. Ebben a képtelennek tűnő kérdésben benne van az egész zsákutcába jutott értékrendünk. Az ember közösségi lény, emberi mivoltát is csak a többi emberrel való viszonylatában képes megélni és igazolni. Ahogy József Attila mondja: „hiába fürösztöd önmagadban, /csak másban moshatod meg arcodat.” Ahol egy ilyen kérdést fel lehet tenni, ott az erkölcsiség mélyponton van. A zavartságot mutatja az is, hogy míg az erkölcs mindig szélesebb kategória volt, mint a jog, manapság ez a viszony is a feje tetejére állt nálunk: egyre szaporodnak az olyan jelenségek, amire a „lehet hogy erkölcsileg kifogásolható, de jogilag teljesen rendben van” egyenruhát húzzák rá. Hogyan láttassuk be, éreztessük meg ezek után az iskolában a kamaszokkal Antigoné igazságát?

Kinek a feladata „helyrebillenteni a kizökkent időt”? Mindannyiunké. Szülőké, pedagógusoké. A szülő – gyermek – pedagógus áramkört nem lehet törvényi úton, erőszakkal megszakítani, legfeljebb időlegesen. A gyermek irányításra vár, eligazításra, nevelésre. Ebben a folyamatban a felelősség a felnőtteké. Az is, hogy a nevelés alkalmazkodjon a megváltozott világhoz, ahhoz, hogy a gyermekre ma számtalan csatornán keresztül zúdul ellenőrizetlenül az információtömeg, amellyel esélye sincs megbirkóznia. Márki Zoltán a magukra hagyott gyermekekkel kapcsolatban fogalmazta meg aggodalmát, amikor kijelentette, hogy „nem mindegy, hogy milyen világot hagyunk a gyermekeinkre, de az sem mindegy, hogy milyen gyermekeket hagyunk a világra” (MN, 2003. júl. 7. P. 40).

A nevelés első és meghatározó színtere a család. A család azonban mai állapotában ennek a feladatnak csak részben tud megfelelni. Maga a család formáció is válságba került. Rengeteg a válás, sokan csak élettársi közösségben élnek, Európa nyugati felén már egyneműek is köthetnek házasságot, a valódi család lassan „kisebbségbe” szorul, az egyedülálló szülő például több kedvezményben részesül, mint a teljes család. A szülők – sokszor saját hiányzó erkölcsi értékrendjük okán is – saját feladatukat is az iskolára hárítják.

Az oktatás-nevelés hagyományos színtere, az iskola az információs robbanás korában azonban háttérbe szorulni látszik, és ha nem talál jó pedagógiai válaszokat és új megoldásokat a kialakult helyzetben, elveszíti a lehetőségét annak, hogy egy éveken át tartó folyamat során a tanítványokat az erkölcsi ítéletalkotás életkornak megfelelő fokára juttassa el.

Biztató jelek

Münnich Iván úgy véli, hogy már működésbe léptek a társadalom önvédelmi reflexei, például azáltal, hogy iskolai keretek között elkezdték oktatni a médiumok értelmezését. Magam is úgy látom, hogy ahol legnagyobb a baj, ott mindig közel a segítség. A fiatalok által is elismert, körülrajongott előadóművészek vallanak például a Képmás című folyóiratban saját megtartó értékrendjükről: „A média által tönkretett szavak – szeretet, becsület – nekünk még sokat jelentenek – mondja például „Ákos”, majd így folytatja: „azért fontos a hit, hogy az embert megtartsa, hogy legyen mihez mérni magunkat a gyakran méltatlan helyzeteket teremtő világban” (Képmás, 2000. szept. p. 18). Gergely Éva énekesnő a „mindent lehet, de csak a jót szabad” evangéliumi tanítás szerint igyekszik élni, és érzi, micsoda különbség ez a „mindent lehet, ami másnak nem árt” életvitelhez képest (Képmás, 2003. okt. p. 42). A külföldön már nagy hírnévre szert tett magyar After Crying együttes az Internet értelmes használatára példaként létrehozta a „Humanet” (=emberek hálója) szervezetet, és egyelőre nem is akar képernyőre kerülni, mert „embertől emberig kell terjednie a szónak, hírnek, információnak”. És mert „az emberiség még nem nőtt fel a tévéhez, rádióhoz, tömegtájékoztatáshoz. Hagyta, hogy a tárgyak eluralkodjanak rajta, s ellenségeivé, a rossz eszközeivé váljanak” (Internet, 2003. 10. 13., www.aftercrying.hu). „Ami értékes, és a közösség is ilyen, azt megtapasztalni legtöbbször nehéz, néha kellemetlen, kényelmetlen. Nem csak 'Haverok, buli, Fanta' – fogalmazza meg nagyon lényeglátóan egy Balázs nevű fiatalember a Sziget Fesztivállal kapcsolatban (Képmás, 2003. júl. p. 45).

Wootsch Péter, a Fesztivál szervezőirodájának munkatársa mondta a rendezvény üzleti vállalkozás jellegével kapcsolatban, hogy a fiatalok fogyasztói célcsoporttá váltak, s hogy „el kell fogadnunk, hogy a piac kitalálta, kiválasztotta, és nagy erőkkel gyúrja ezt a fogyasztói réteget. [...] A szülői ház és az iskola nem tudja felkészíteni a fiatalokat ennek értékelésére, itt is a kortárs csoport véleménye fontos. Ezek ellen védettséget csak egy erős közösségbe ágyazott élet jelenthet” (Képmás, 2003. aug. p. 41). Ezzel a véleménnyel csak részben tudok egyetérteni: a szülői ház sokat tehetne, de maga is gyakran védtelen a fogyasztói társadalom úthengerével szemben. A mai serdülők szüleit sem vértezték fel kellően a múlt rendszerben, hogyan segítsenek hát gyermekeiknek. Nem véletlen, hogy a szülők az iskolára próbálják hárítani a nevelés rájuk eső részét is. A szülők ma az iskolát egyre inkább szolgáltatónak tekintik, mint egy fodrászatot. Beadják a gyereket fésületlenül, borzasan, és szeretnék ápolt, divatos fazonra igazítva visszakapni. Az iskola azonban soha nem válhat szolgáltatóvá, mert akkor önmaga lényegét számolná fel.

Egy katolikus iskola lehetőségei

Az iskolai gyakorlatomat egy nyolcosztályos katolikus gimnáziumban végzem. Az intézményt 1992-ben kapta vissza a ciszterci rend. Az, hogy a váltás nem „tiszta lappal” történt, körülbelül itt is olyan bonyodalmakat okozott és okoz még ma is, mint odakint a nagypolitika színpadán a felemás rendszerváltás. A tanári kar „sokszínű”. Ma már szerencsére többségben vannak a katolikus vallású, elkötelezett pedagógusok, akik a folyton változó szelekkel szemben is a helyükön maradnak és akár szerényebb javadalmazás ellenében is vállalják az állami iskolákhoz képest jóval több feladattal járó munkát.

Az iskolába nemcsak katolikus családok adják a gyermekeiket, hanem a többi felekezetéi is, még ateista is előfordul. A politikai hovatartozás sem akadály. Az iskolaválasztásnak sokféle oka van, s ezek közül csak az egyik az, hogy vallásos nevelésben részesül a gyerek. Kimondva–kimondatlanul ott él a társadalomban, az emberekben az a remény, hogy ebben az iskolában nagy gondot helyeznek a nevelésre, hogy tisztességes embert faragnak a gyerekből, hogy amíg ott van, jó helyen van. Szülők, akik sikertelenül birkóztak a nevelői szereppel, reménykednek, hogy ebben az iskolában még helyre tudják hozni, amit ők elrontottak, vagy egyszerűen csak abban bíznak, hogy ott legalább nem keveredik rossz társaságba a gyermekük. A társadalom, a szülők tehát hallatlanul nagy elvárásokkal és igényekkel lépnek fel az egyházi iskolával szemben, ugyanakkor a város nem egyházi „elitgimnáziumának” megbocsátják, hogy csak az oktatásra összpontosít, a nevelést háttérbe szorítja.

Igen tanulságos egy nagymama aggódó levele, aki tanácsért fordult a Képmás című folyóirat tanácsadó rovatvezetőjéhez, Matyi atyához. Fia és menye egyházi iskolába adták lányukat, mert az apa szerint „ebbe az iskolába legalább normális családok gyerekei járnak.” A kislány kitűnő tanuló lett, még hittanból is ötöst kapott. Ebben az iskolában, akárcsak a többi egyházi intézményben, rendszeresen misére kell járniuk a tanulóknak. Eleinte még elkísérte valamelyik szülő a gyermeket, aztán egyre többször a nagymamát kérték meg szombaton este erre a feladatra, hogy a vasárnapi családi programba ne „csináljon bele” a kötelező iskolai elfoglaltság. Végül eljött az a pillanat, amikor születésnapi zsúr miatt a gyerek is lemaradt a miséről, csak a nagymamát küldték, hogy majd utóbb mesélje el, miről volt szó a szentbeszédben, mert hittan órán megkérdezhetik. Matyi atya a kettős nevelés tipikus esetének nevezte az ügyet („mást kell mutatni az iskolában, mint otthon”), és felhívta a figyelmet arra, hogy mi lesz ennek a következménye: „nem telik bele sok idő, és Ildike megtanulja, hogyan kell olyannak látszani, amilyennek elvárják, s a szülőket is az orruknál fogva vezeti majd, és nem tanulja meg, hogy vannak mindig és mindenhol érvényes normák” (Képmás, 2003. okt. p. 15).

Az iskola, ahol gyakorló tanár vagyok, sok hasonló gonddal küzd. Pedagógiai programjában tömören megfogalmazódik a gimnázium fő feladata:

„Szeretnénk, hogy itt nevelő – oktató kollégáink higgyenek a keresztény élet értelmességében, az ember értelmes létében, egyetemes, időtálló értékekben (bölcsesség, bátorság, mértékletesség, igazságosság, hit, remény, szeretet, szépség, jóság, békesség). Ezek szolgálatában és kibontakoztatásában munkálkodjanak. Igényes didaktikával az értékszerető, nemesítő, közösséget építő, felelős személyiségek alakításán fáradozzanak, bízva az emberben levő jó győzelmében.”

Ez a program elsőrendű feladatának a jellemformálást tartja, vagyis az erkölcsi nevelést.
A ciszterci nevelési alapelvek közé tartozik kezdettől fogva a családiasság, a meleg emberség, a derű, a bizalom, a megbocsátani tudás. Jelmondatuk: „Adere et lucere”: lángolva és világítva végezni a munkát. Társadalmunk jelen erkölcsi állapotát, és a gyerekeket számtalan csatornán keresztül érő, majdnem kivédhetetlen negatív hatásokat tekintve vajon nem állítja-e ez a program szinte teljesíthetetlen követelmények elé az itt tanító tanárokat? Lenne-e bátorságom itt tanítani, mit tennék, ha osztályfőnökséget bíznának rám egy serdülő korú osztályban?

Fináczy Ernő szerint „az iskola mint társas közösség szuggesztív hatása segít a tanárnak” Ha visszagondolok saját középiskolás éveimre, sajnos nincs igazán mibe megkapaszkodnom. Nem lett belőlünk „közösség”. Az osztályfőnöki órák többsége adminisztratív teendőkkel telt, mi meg addig jobb híján fecsegtünk. Előfordult, hogy a magyarból való lemaradást is ezen az órán pótoltuk. Lehetett volna másképp is. Ha például Lawrence Kohlberg módszerének segítségével megvitattunk volna erkölcsi konfliktusokat rejtő helyzeteket, eseteket, tetteket. (A módszerről részletesen: Szekszárdi Júlia: Osztályviták erkölcsi dilemmákrólA szerk.) Mindenkinek bőven akadt volna rá példája saját életében is. A kamaszok különösen érzékenyek erkölcsi kérdésekben, mindent és mindenkit kritikus szemmel néznek, legfőképpen szüleiket és önmagukat. A lázadás, az elszakadás, az önmaguk megformálásának időszaka ez.

A vitára jó alkalom egy irodalmi alkotás is. A jó mű az életről szól, az életre tanít, ráadásul a katarzis erejével teszi mindezt. Az édesanyámtól tudom, hogy az osztályukban annak idején történelemtanáruk kérésére mindannyian elolvasták Sienkiewicz: Quo vadis című regényét, aztán nemcsak történelem-, hanem osztályfőnöki órákon is sokszor beszélgettek a regény szereplőiről, döntéseikről, a döntések következményeiről. A művet tizenéves koromban én is elolvastam többször is, barátaimnak is ajánlottam, mindenkire nagy hatással volt. A televízió, a számítógép, az Internet uralma miatt ma egyre kevesebbet olvasnak az emberek. Én azonban biztos vagyok benne, hogy a jó könyv ma is különleges élmény, és hogy a gimnazista kamaszok ma is „vevők” rá. Ez a regény a maga nagyon is „multikulturális” történelmi és társadalmi közegével a „posztmodern” kor betegségeinek szinte valamennyi tünetét felmutatja. Egy katolikus iskolában pedig különösen aktuálissá teszi a témája: a hanyatló római birodalom méhében születő kereszténység.

Javaslat és elképzelés a Quo vadis című regény osztályközösségi keretek között való megvitatására

A művet tehát nem elsősorban esztétikai, hanem erkölcsi értékek mentén kellene feldolgozni: a jó és rossz viszonyrendszerében. A mai fiatalok már egy katolikus iskolában sem hajlandók kinyilatkoztatásként elfogadni az erkölcsi alapelveket. A pedagógus saját hitelességét kockáztatja, ha ilyen módon próbál nekik átadni bármilyen tudást vagy értékrendet. Az idősebb tanárok közül lehet, hogy sokan nem tudnak vagy nem akarnak új módszerekkel közeledni a gyerekekhez, de a fiatal vagy pályakezdő pedagógusok számára úgy gondolom, ez már magától értetődő lesz.

Kiindulópont

Célszerűnek látszik például a regény egyik alapvető erkölcsi konfliktushelyzetére építve elindítani a vitát, az együttgondolkodást. „Ami szép, az nem lehet rossz”. Ezt az alapelvet vallja a regény egyik központi alakja, Petronius. Lehet, hogy a tanulók az első pillanatban észre sem veszik, hogy ebben a maximában két különböző terület értékrendje keveredik: a 'szép' esztétikai, a 'rossz' pedig erkölcsi kategória. Petronius okos ember volt, „arbiter elegantiae” (=az elegancia nagymestere), azt állította, hogy csak a szépet szereti, ebből pedig az következett a föntiek alapján, hogy ő erényes. Öncsalás vagy ravasz kibújás a felelősség alól? Seneca a következőket mondta róla:

„Petronius meg én... két ellentétes táborba tartozunk. Nem tudom, milyen módon lehetne nála valamit elérni, és senki befolyása alatt nem áll. Könnyen lehet, hogy minden romlottsága ellenére még mindig többet ér, mint azok a latrok, akikkel ma Nero körülveszi magát. De ha arról akarnád meggyőzni, hogy gonosz dolgot cselekedett, az csak haszontalan időpocsékolás volna. Petronius régen elvesztette azt az érzékét, amely a jót a rossztól megkülönbözteti. Bizonyítsd be neki, hogy eljárása rút, s akkor elszégyelli magát.”

Petronius élő személy volt, Nero császár bizalmasa, Rómában csodálatos környezetet alakított ki magának, palotája messze földön híres volt mértéktartó, művészi módon megkomponált összejöveteleiről. Kifinomult esztéta lett belőle, epikureuszi módon élvezte a gazdagsága adta lehetőségeket; a legfőbb jót életében a könyvek, a nők és a görög kultúra nagy alkotásainak tanulmányozása jelentette. A regényt elolvasva kiderül, hogy Petronius önvédelemből választotta a fönt említett életelvet, csak így tudott az ellenfeleivel szemben Nérónál előnyökre szert tenni. Közben azonban „vérévé” vált ez a zavaros, bújócskás elmélet, aminek következtében értelme, akarata ellustult, adott pillanatban a könnyebbik megoldásokat választotta, amivel nemcsak magát, de szeretteit is mérhetetlen szenvedéseknek tette ki. Magát a keresztény tanítást is esztétikai okokból utasította el:

„A ti vallásotok nem nekem való. Hogy én szeressem a gyaloghintómat cipelő bythiniai rabszolgákat, vagy az egyiptomiakat, akik fürdőházamban fűtenek, vagy a Rőtszakállút meg Tigellinust? A charisok fehér térdére esküszöm, ha akarnám, sem bírnám. Rómában legalább százezer embernek görbe a lapockája, vagy vastag a térde, vagy sorvadt a lábikrája, vagy kerek a szeme, vagy szerfelett nagy a feje. Azt kívánod, hogy ezeket is szeressem? Aki a szépet szereti, már ezért sem szeretheti a csúnyát.”

Petronius korábban az egyik meghódított tartomány erőskezű és igazságos vezetője volt. Szeretett is visszagondolni azokra az időkre, mert megmutatták, mi válhatott volna belőle, ha akarta volna. De ki tudja miért, visszatért Rómába, ahol Nero kiszolgálójává alacsonyította magát. A római nép nagyra tartotta, mert egy alkalommal fortélyos módon megmentette több száz halálra ítélt rabszolga életét. „Esztétikai érzékemet sérti a mészárlás” – vetette oda Nérónak, aki erre azonnal leállíttatta a vérengzést. Úgy tűnik tehát, hogy a maga fabrikálta életelv olykor valóban eredményesnek bizonyult a tomboló önkény ellen. Ugyanakkor ellustult esztéticizmusa hatására nem tudta rávenni magát, hogy adott pillanatban a pretoriánusok élére álljon, pedig ezzel megmenthette volna Rómát és a keresztényeket. Ezzel a „nem – cselekvéssel” önmagát is halálra ítélte. Egy gazdag lakoma keretében, barátai szeme láttára önként és „szépen” ment a halálba. Petronius légvárat épített magának, és pontosan tudta, milyen ingatag ez az építmény. Őszinte pillanataiban így fakadt ki: „Az élet önmagában nem volna rossz, csak a Rőtszakállú ne volna. Őmiatta az ember néha már önmagától is undorodik.” Mégsem lépett ki ebből a körből, sőt Vinicius gondjára is csak ezen belül kereste a megoldást. Rossz döntéseivel mérhetetlen szenvedések sorát zúdította nemcsak unokaöccsére és annak szerelmesére, hanem az egész ártatlan keresztény gyülekezetre is. Amikor rájött tévedésére, már semmiféle ügyeskedése nem segített. Csődöt mondott a „kis adag korholás és nagy adag hízelgés” receptje is.

A tanulókkal azt lenne érdemes megvitatni, hogy az adott léthelyzetben, történelmi szituációban minek tekinthető az ő általa képviselt magatartásforma. Gyávaságnak, árulásnak, gyengeségnek, okos kompromisszumnak? Erkölcsileg van-e érték a tetteiben, hol hibázott, hol tévedett, elítélhető-e, amit és ahogyan tett? Értelmezhető-e az ő esetében a híres babitsi sor: „Mert vétkesek közt cinkos, aki néma&rdwquo;? Mit jelent az a mondat, hogy Petronius és a szépséges Euniké halálakor a vendégek megértették, „hogy e két emberrel együtt múlik el az ő világuk utolsó értéke, költészete, szépsége”?

A történelmi kor és őrült zsarnoka

Érdemes alaposabban megvizsgálni, hogy miért kényszerült Petronius hozzá méltatlan módon élni és végül önként a halálba menni? A regény többi szereplője hogyan viselkedett az adott történelmi helyzetben?

Nero Kr. u. 54-68-ig volt a Római Birodalom császára. Az utókor szemében ő az őrült zsarnok megtestesítője. A gaztettek elkövetéséhez gyáva volt, mindig titokban dolgozott, és kényszeresen ragaszkodott a látszat megőrzéséhez. Fúriák képében még a lelkiismeret valamiféle szikrája is fel-fellobbant benne. Iszonyatos vérengzések fűződnek a nevéhez, megölette mostohaapját, anyját, első feleségét, második feleségét pedig maga ölte meg. Valójában elmebeteg volt. Önmagát kiváló költőnek, énekesnek és kocsihajtónak képzelte, és ha valaki kétségbe merte vonni a tehetségét, meg kellett halnia. De arra is halál várt, aki nála jobb merészelt lenni ezeken a területeken. Könnyű belátnunk, hogy környezetében csak a tehetségtelenek vagy a zseniális színlelők tudták ideig-óráig menteni az irhájukat. Ez utóbbiak közé tartozott Petronius.

Nerót uralkodása utolsó idejében már csak kétféle látványosság szórakoztatta: az emberi fizikum végsőkig feszített teljesítményei (kocsihajtás, gladiátorviadalok, testi orgiák, zabálások) és a művészi teljesítmények (főleg a költészet és a zene területén, leghőbb vágya volt a görög közönség meghódítása). Petronius ez utóbbi területen vált Nero nélkülözhetetlen emberévé, akire mégis szinte minden pillanatban sötét és gyűlölködő irigységgel tekintett, s akinek az élete emiatt örökké cérnaszálon függött. De nem volt jobb helyzetben a többi Nero körül nyüzsgő haszonleső talpnyaló sem. Érdemes lenne körüljárni, hogy ezeknek a római patríciusoknak mennyi a felelőssége abban, hogy Nero a kegyetlenség, az embertelenség, az erkölcstelenség szinte elképzelhetetlen mélységére süllyedt. Sokan közülük nagyon alacsony szintről pillanatok alatt a legmagasabb rangra emelkedtek Nero szeszélyéből: például Vatinius, aki cipész volt korábban. Egymásra acsarkodva, egymást tönkretenni akarva versengtek Nero kegyeiért és eszelték ki a gyalázatosabbnál gyalázatosabb gaztetteket, pedig jól tudták, hogy ebek módjára kell majd elpusztulniuk, ha Nero elküldi értük az embereit. Milyen ősi képlet ez a diktatórikus hatalmak működési mechanizmusáról! Nekünk, magyaroknak a lefüggönyözött fekete autó jut eszünkbe róla, amely az 1950-es években hordta vétlen áldozatait az Andrássy út 47. alá. Szükségszerű volt-e, hogy a dolgok idáig fajuljanak? Hogy egy gonosz és őrült szörnyeteg uralkodhasson hosszú ideig büntetlenül a világ felett?

A tömeg két arca

És vajon a plebs, a rómaiak nagy tömege felelős-e bármiért, ami történt? Sienkiewicz nagyon is árnyalt képet festett művében róluk. Az „árok” nem a gazdagok és szegények között húzódott, sokkal inkább a pusztuló Római Birodalom lezüllött emberi roncsai és a kereszténységet követő új világszemlélet képviselői között. Úgy gondolom ezen a nyomvonalon is ráéreznek a tanulók, hogy mennyire aktuális helyzetekről van szó. Milyen volt a lezüllött tömeg? Legfőbb jellemzője, hogy sodródott, igényei az ösztönök szintjén realizálódtak, ha gondolkodott is, nem erkölcsi kategóriák szerint ítélte meg a dolgokat és az embereket. A bűnt csak kényszer hatására kerülte el. Ugyanakkor potenciálisan félelmetes erőt képviselt, Nero rettegett a tömeg reagálásától, mert az kiszámíthatatlan volt, mint a vadállatok ösztöne. „Panem et circenses!” (Kenyeret és cirkuszi játékokat!), ezzel mindig sikerült lecsillapítania a tömeg indulatait. Az agymosott, arc nélküli emberi massza pedig pont olyanná vált, amilyenné urai szándékosan silányították. Petronius maga is úgy érezte, betelt a pohár:

„Csorda! – ismételgette [...] megvetéssel. – A nép méltó Caesarjához!' „S elgondolta, hogy ez az erőszakon s még a barbárok előtt is ismeretlen kegyetlenségen, gonosztetteken és tobzódó erkölcstelenségen felépült világ mégsem maradhat meg sokáig. Róma a világ ura, de egyúttal a világ fekélye is [...]. Most már megértette, hogy csakis a keresztényeknek van valamiféle új létalapjuk”.

A történelemnek, az emberiség sorsának nagy titka rejlik abban a tényben, hogy Krisztus után a 60-as években, éppen az akkori világ legnagyobb birodalmának központjában már nagy létszámú keresztény közösség létezett. Gyakran megtért hozzájuk hosszú és fáradságos térítő útjairól „tarsusi Pál”, aki kegyetlen római katonából vált Krisztus tanainak legelszántabb hirdetőjévé. A regény cselekménye idején Rómában tartózkodott Simon Péter is, aki Jézus közvetlen tanítványa volt, és akire halálakor Jézus a „nyáját” bízta. A nem keresztények keveset tudtak róluk, épp ezért kikiáltották őket bűnbaknak. Minden gaztettet azonnal az ő nyakukba varrtak, még Nero és Poppea gyermekének megbabonázását is. Azt híresztelték róluk, hogy szamárfejet imádnak, ellenségei az emberi nemnek, gyerekeket gyilkolnak, kutakat mérgeznek meg és minden gyalázatra képesek. A keresztények védtelenek voltak, hitük tiltotta, hogy a rosszért rosszal fizessenek; ellenségeiknek, gyilkosaiknak megbocsátottak, elrejtették, akiket üldöztek, a betegeket meggyógyították, életüket a szeretet vezérelte. Vinicius, az erő bajnoka, Petronius és mind a többiek római észjárásukkal fel nem tudták fogni, mi vezérli őket, és hogy ellenállás nélkül, szinte örömmel mennek meghalni. Számuk egyre nőtt, és a legkülönbözőbb néprétegekből kerültek ki a rabszolgától a patríciusig. A szeretet parancsa kovácsolta közösséggé őket, Krisztus példája segített elviselni számukra a mártíromságot. Ők tudták, hogy a világon nem Nero uralkodik, hanem az Isten. Életüknek a halálon túli lét adott perspektívát, a hedonista római életszemlélet teljesen idegen volt tőlük.

Ellentétben a római csőcselék arctalan tömegével, a keresztény közösség számos tagja szinte személyes ismerősünkké válik. Mindegyikük élete izgalmas „regény”, küzdelem a hitért, a hit megtartásáért, áldozatos szeretet a közösségért. Arcukról különös fény sugárzik: a lélek fénye. Petronius például azonnal észrevette, hogy Lygia, bár nagyon szép lány volt, szépsége nem annyira testi szépségéből eredt: „E lány tanagraszerű idomaiban nemcsak a tavasz illatozott, hanem ott volt a sugárzó Psyche (= a lélek megszemélyesített istennője) is, aki úgy átvilágított rózsaszínű testén, mint sugár a lámpán”. Petroniust meglepte az a nyugalom és békesség, amely Pomponia és az öreg Aulus házában feléje áradt. Az ott lakókban „volt valami fény, valami megnyugvás, valami derű, s mindez egyenesen abból az életből fakadt, amelyet itt mindnyájan éltek”. Ennek ellenére életük nagyon nagy próbatételeknek volt kitéve. Nyilvánosan nem jöhettek össze, csak a városon kívüli temetőkben és katakombákban találkozhattak. Lényeges eleme ennek a közösségnek, hogy divatos kifejezéssel élve ún. „bázisközösség” volt, tagjai teljesen önként vállalták a közösséghez tartozást, a közösség normáinak betartását, a közösség életében való tevékeny részvételt, a közösségen kívüli világban is bátran vállalták, ha kellett, a közösséghez való tartozásukat. Bátrak voltak, de nem vakmerőek. A börtönben és az üldöztetések során elszenvedett megpróbáltatások azonban még őket is „fanatizálták”, már szinte keresték a halált, minél előbb mártírrá akartak válni. Egyedül Péter apostol őrizte meg bölcsességét és mértéktartását, az ő szavára a többiek is mintegy kijózanodtak.

A Rómában élő kétféle embercsoport: a keresztények és a nem keresztények életének, viselkedésének, viszonyulásainak elemzése megvilágíthatja a tanulók számára, hogy mi a különbség a tömeg és a közösség között. Segíthet eligazodni a mai társadalmi csoportok viselkedésének, sok ambivalensnek, visszásnak tűnő társadalmi jelenségnek a megértésében és feldolgozásában. Segíthet kialakítani saját döntési képességüket erkölcsi konfliktushelyzetekben.

Vonzások és választások

A regény szereplői közül három alakot még mindenképpen érdemes kiemelni és közelebbről megvizsgálni, mert sorsuk, egyéniségük alakulása, viszonyulásaik, vállalásaik, megpróbáltatásaik nagyon sok, erkölcsileg hatékonyan feldolgozható mozzanatot tartalmaznak; ezek a szereplők arra is alkalmasak, hogy eszményképpé váljanak, az eszményképekre pedig (a hiteles példaképeken túl) az autonóm erkölcsiség kialakulásához feltétlenül szüksége van egy mai fiatalnak is.

A három szereplő: Lygia, Vinicius és Chilon élete a cselekmény során szorosan összefonódik, drámai konfliktusok sorozatában edződnek, és végül mindhárman elnyerik „jutalmukat” egy magasabb rendű igazságszolgáltatás törvényei szerint.

Lygia ('barbár' neve Kallina) királylány volt, de túszként élt Rómában. Apja elesett egy csatában, anyja is rég meghalt. Aulus Plautius római patrícius házában nőtt fel, Aulus feleségének, Pomponiának az oltalma alatt. A házaspár saját gyermekeként nevelte fel Lygiát kisfiuk, Aulus mellett. Pomponia keresztény volt és Lygiát is azzá nevelte. Vinicius, a római patrícius a már keresztény Lygiába szeretett bele, bár maga sem értette igazán, mitől olyan más ez a lány, mint a többi kortársa, akiket ismert. Lygia is azonnal lángot fogott, mert Vinicius nemcsak testileg volt szép, de a lány megérezte, hogy az ifjúban ott rejlik a még ki nem bontott lelki szépség is. Vinicius kész lett volna feleségül venni őt (hiszen Lygia nem volt rabszolga, sőt királyi vér folyt az ereiben), de Petronius lebeszélte erről, és maga vette kezébe a két fiatal sorsát.

Lygiát már gyermekkorában súlyos traumák érték, hiszen elveszítette szüleit, otthonát, hazáját. Azt kell mondanunk mégis, hogy a sors kegyes volt hozzá, és olyan nevelőszülőkre bízta, akik elfeledtették vele a korábbi szenvedéseket, ugyanakkor nevelésükkel eljövendő szenvedések elviselésére is felkészítették. Aulus ugyan soha nem lett keresztény, de mélységes szeretete felesége és nevelt lánya iránt az élet minden dolgában az ő oldalukra állította. Lygia látszólag törékeny nádszál volt, valójában az első nagy próba felnőtté érlelte: amikor Petronius mesterkedése folytán Nero lakomáján Vinicius erőszakos és barbár módon akarta szerelmét kierőszakolni, Lygia inkább a szökést, a velejáró bujdosást és nélkülözést választotta. Attól kezdve a Transtiberis (Róma szegénynegyede) keresztényei között élte az életét, megosztva velük minden jót és rosszat. Hollétét nevelőszülei előtt is titkolnia kellett, hiszen Mózes törvényei tiltották a hazugságot, és így Pomponia el kellett volna hogy árulja őt, ha vallatják. Lygia szerette Viniciust, még a borzalmas lakoma emléke sem tudta ezt az érzést megölni benne. Szégyellte magát emiatt, bűntudatot érzett felébredt testi vágyai miatt, csak Péter apostol okos és tapintatos szavai után érezte úgy, hogy szerelmüknek van jövője, és hogy ezért neki is küzdenie kell. Mindenki segítette őt ebben a szándékában, a keresztény közösség, élén Péterrel, ebben a párban látta a jövő zálogát.

Ezt a sok szenvedésen keresztül formálódó tervet zúzta szét Neronak és közvetlen környezetének talán legaljasabb tette és annak következményei: Tigellinus, hogy legyőzze Petroniust, felgyújttatta Rómát (Nero ugyanis legújabb „fűzfapoémájához” valódi tüzet akart látni). A csőcselék haragja azonban ellenük fordult, ezért a jól bevált recepthez folyamodtak: az egészet a keresztényekre hárították. A csőcselék bosszút követelt és Nero szinte kéjjel „engedelmeskedett”: minden emberi képzeletet felülmúló borzalmas színjátékot rendezett számára az arénákban. Keresztények tízezreit tépette szét vadállatokkal, feszítette keresztre őket, majd eleven fáklyaként elégette az áldozatokat. A tömeg és az „udvar” aktív nézőként asszisztált. Még a vadállatok is elteltek már a vérrel, csak az embernek nem volt még mindig elég. Lygia akaratán kívül vált ennek a bosszúnak egyik áldozatává, de a többiekkel együtt , eleinte nehéz szívvel, később már szinte türelmetlenül várta a mártírhalált, hogy majd a túlvilági létben mégiscsak eggyé válhasson Viniciusszal. A haldokló Lygiát egy megvadult germán bölény szarvaira kötözve behajtották az arénába. Isten azonban ember feletti erővel áldotta meg a lány hűséges szolgáját, Ursust, aki legyőzte a fenevadat. Ez volt az a katartikus pillanat a műben, amikor mindenki magába szállt, és megérezte, hogy elég volt az aljasságokból. Ebben a pillanatban Nero sorsa is megpecsételődött. Ez a pillanat volt a kereszténység győzelme.

Vinicius ekkor már keresztény volt. A munkát, amit Lygia kezdett el, tarsusi Pál teljesítette be és Péter apostol keresztelte meg őt. Hallatlanul izgalmas az a folyamat, amíg az erőszakos, lobbanékony természetű, római értékrend szerint élő és gondolkodó ifjú eljutott odáig, hogy ne csak Lygia kedvéért akarjon keresztény lenni, ne csak érzelmi alapon fogadja el a keresztényeknek az ő számára eleinte teljesen idegen értékrendjét. A virtusra, erőszakra, háborúra, hódításra épülő római katonai értékrendtől fényévnyi távolságra esett a szeretet parancsa által vezérelt keresztény életfelfogás, amely még a halálos ellenségnek is megbocsátott. Mennyi időbe telt, amíg Vinicius megértette, hogy mit jelent a krisztusi szeretet, és hogy ennél a szeretetnél nincs nagyobb erő a világon!

Amikor sebesülten feküdt Linus házában, figyelte az ágya mellett virrasztó, lehunyt szemű Lygiát. Úgy gondolta, hogy a lány mindezt felebaráti szeretetből teszi, vallása parancsa szerint. Még mindig ott tartott, hogy „jobban szerette volna, ha Lygia ezt az iránta való szerelemből, arcáért, szeméért, szoborszerű alakjáért, egyszóval mindazért tette volna, amiért nyakát annyiszor ölelték át hófehér görög és római karok”. Még itt tartott, ugyanakkor már messze el is távolodott attól a világtól. „[...] megérezte, hogy ha Lygia olyan lenne, mint a többi nő, akkor valami már nem tetszene neki benne. Erre elámult, s maga sem tudta, mi történik vele, mert észrevette, hogy benne is valami új érzések, új hajlandóságok támadnak, amelyek teljesen idegenek attól a világtól, amelyben eddig élt.” Amikor a lány kinyitotta a szemét csak ennyit mondott neki: „Álmomban láttam a lelkedet.”

Amikor Ursus, Lygia hűséges szolgálója (nem rabszolgája! – a keresztények titokban valamennyi rabszolgájukat felszabadították) szemére hányta, hogy miatta kellett embert ölnie, Viniciusban az első pillanatban felforrt a büszkeség, hogy meri ez a senki őt megleckéztetni! Ám hamarosan mély tisztelettel tekintett a hatalmas termetű de galamblelkű óriásra, aki még arra is hajlandó volt, hogy őt, aki el akarta rabolni Lygiát, saját kezével etesse. Az igazi, elemi erejű változás akkor ment végbe benne, amikor a végveszélyben már nem a maga, hanem a többiek élete foglalkoztatta elsősorban. „Ekkor egész terjedelmében feltárult előtte az idők borzalma, amelyben éltek. [...] Vinicius életében most először érezte, hogy vagy a világnak kell újjászületnie és megváltoznia, vagy az élet válik teljesen lehetetlenné.” Igaz, elképzelni sem tudta, hogy maga a római rend semmisüljön meg, hogy a legyőzött népek csordájával a rómaiak egyenlőnek tekintsék magukat. Ha erre gondolt, érezte, hogy ez a vallás az, ami elválasztja tőle Lygiát, s ilyenkor gyűlölte a kereszténységet. Pedig egy percig sem kételkedett Jézus valóságában, csodáiban, hiszen Péter apostol saját szemével látott mindent, s ő hitt az aggastyánnak. Kétségbeesésében arra gondolt, ugyan mit ártana neki egy új isten, miért ne hihetne benne, ha Lygia így akarja, a régiekben már úgysem tudott hinni régóta.

Ebben a szüntelen tusakodásban lassan, észrevétlenül áttevődtek élete súlypontjai, véglegesen megváltozott benne valami.

Betegsége után hazatérve szörnyű állapotokat talált a házában: rabszolgái orgiákat, tivornyákat rendeztek. Első fellobbanásában tüzes vesszőért és vasért kiáltott, de aztán eszébe jutott, amit a keresztények között hallott, hogy a rabszolgák is emberek. Megbocsátott nekik. És ekkor meg kellett tapasztalnia, hogy a rettegés sosem serkentette őket olyan buzgó szolgálatra, mint a hála, és hogy „a szeretet erősebb abroncs a félelemnél.” Amikor Lygia először megszökött tőle, haragjában agyonütötte Gulót, egyik rabszolgáját, pedig az valamikor a karján hordta, és a nyílvesszőt forgatni is ő tanította meg. Most feltámadt a lelkiismerete (ilyesmi eddig sosem történt vele), és sírkövet csináltatott neki.

Vinicius átalakulása sok mindenre rányithatja a mai fiatalok szemét is. A posztmodern kor embere a multikulturális zűrzavarban (mert egyelőre még az), az agresszív globalista törekvések közepette, a médiák által sugallt önmegvalósítás csapdájába esve előbb-utóbb kétségbeesve fogja keresni a lelkének megnyugvást adó „tiszta forrásokat”. Vinicius életútjából sok kérdésére választ kaphat. Vinicius maga sem volt tisztában azzal, „hogy a természetében beállott legmélyrehatóbb változások egyike az, hogy míg régen minden embert és minden dolgot csupán saját önzésén keresztül mért fel, most lassanként hozzászoktatta magát a gondolathoz, hogy más szem másképpen nézhet, más szív másképpen érezhet, és hogy az igazság nem mindig azonos az ő egyéni érdekével.” Sienkiewicz hallatlan műgonddal építette fel ezt a lelki folyamatot, amely korántsem egyenes, óriási szakadékok nyílnak benne. Vinicius már szinte megtért, amikor régi természete teljes erővel feléledt, elhatározta, hogy elfelejti Lygiát, és teljes erővel belevetette magát a régi feslett orgiákba. Egy idő után azonban rádöbbent, hogy szüntelenül Lygiára gondol, „hogy egyedül ő a mozgatója minden rossz és minden jó cselekedetének.” Végül elvesztette minden önbizalmát és úgy érezte, feneketlen mély kútba esett, körülfogta a reménytelenség. Péter apostol ekkor lelket öntött belé, megáldotta szerelmüket és prófétai hittel ígérte, hogy túl fognak élni minden megpróbáltatást. Pedig a legszörnyűbb próbatétel, Lygia mártírhalál felé vezető útja még hátravolt. Viniciusból a szenvedés faragott erkölcsös lényt. A szenvedés értelmét kevesen látjuk, csak akik megtapasztalták, tudják, hogy a szenvedés még a gonosztevőket is képes kiforgatni régi önmagukból.

Vinicius hosszú levelet írt Sziciliából Petroniusnak. Ebben a levélben új életének lényegét ragadta meg, amikor így fogalmazott:

„Ó, Petronius, hiszen láttad, mennyi vigaszt és kitartást ad ez a vallás a balsorsban, mennyi türelmet és bátorságot a halállal szemben, jöjj hát, s lásd meg, mennyi boldogságot is ad az élet szürke hétköznapjain. Látod, az emberek eddig nem ismertek olyan istent, akit szeretni lehetett, ezért egymást sem szerették, s ebből származott boldogtalanságuk, mert miként a világosság a naptól, a boldogság a szeretetből fakad.”

Ezen a ponton érdemes felidéznünk Erich Fromm gondolatait a szeretet szükségességéről, szerepéről, lehetőségeiről: „[...] a szeretet alapvetően összeférhetetlen a normális világi élettel a mi társadalmunkban”, írja, s hogy valójában az átlagember fényűzésnek tartja, mert úgy érzi, hogy „lennék én jó keresztény – de hát éhen vesznék, ha komolyan gondolnám”. 'Fromm nem látja teljesen kilátástalannak a helyzetet. Szerinte a szeretet csupán a marginális jelenségek közé kényszerült, mert a „teljesítményközpontú, áruhabzsoló társadalom szelleme olyan, hogy csak a nonkonformista tud ellene sikerrel védekezni (úgy, hogy például kivonul a társadalomból). [...] Minden tevékenység a gazdaságnak van alárendelve, az eszközök céllá lettek; az ember automata – jól táplált, jól öltözött, de egy csöppet sem érdekli, hogy mi az ő sajátosan emberi minősége és hivatása.” Fromm szerint ez a helyzet megfordítható, és akkor az ember újra az őt megillető helyre kerülhet. Ha a szeretet szükséglete el is homályosult, az nem jelenti azt, hogy ez a szükséglet immáron nem is létezik. Fromm szerint „a szeretet minden emberi lény végső és valódi szükséglete”. Ezt a szükségletet kellene szerintem a gyerekekben újra életre kelteni, ez lehetne az erkölcsi nevelés egyik fontos feladata.

Még egy szereplőről el kell gondolkodnunk tanítványainkkal a regény olvasása után. Ez pedig Chilon Chilonides. Chilon görög származású, de az anyja zsidó volt. A regénybeli történések idején Rómában élt, az akkori világ fővárosának „multikulturális” forgataga úgy vonzotta, mint bogarakat a fény. Szerencsétlen nyomorult volt, sosem sikerült egyről a kettőre vergődnie. Sóvárogva kukkolta a gazdagok feslett orgiáit, és mindenre kapható volt, hogy olykor abba az illúzióba ringathassa magát, hogy ő maga is részese ennek a rettenetes és fényűző „valóságshownak”. A bűn fogalmát még hírből sem ismerte, vagy legalább is tudatalattija legmélyebb bugyrába száműzte. Eleven példája annak, hogy ha az ember nem gyakorolja a jót, felerősödik benne és eluralkodik rajta a rosszra való hajlam.

Chilon folyton a gazdagok közelében sündörgött, félművelt, zagyvalék filozofálgatása közepette néha bevillan, hogy egy más élethelyzetben, szerencsésebb csillagzat alatt valószínűleg nem vált volna belőle ilyen lelki nyomorék. A véletlenek összejátszása (?) folytán Vinicius és Lygia gyötrelmes egymást keresésének lett „nélkülözhetetlen segítője”. Busás jutalmat remélt a patríciustól, meg is kapta több alkalommal, de Vinicius végül bottal jutalmazta azon szolgálatát, amit előzőleg aranyban fizetett meg. A gyáva és aljas Chilon bosszút esküdött: Poppeával szövetkezve elhitették Neroval, hogy a keresztényekre kell fogni Róma felgyújtását. Chilon előtt egyik percről a másikra szédítő karrier nyílt meg. Vagyont és nemesi rangot kapott. De nem sokáig élvezhette, amire egész nyomorult életében ácsingózott. Utolérte a Júdások örök sorsa. Végig kellett néznie a keresztények szenvedését és mártírhalálát. A rettenetes látványtól eleinte csak öklendezett, de később fúriaként támadt rá a lelkiismerete. Sienkiewicz a keresztény tanítás legmélyebb titkát mutatja fel nekünk sorsa beteljesedésében: Chilon belezuhan a szenvedés poklába, ahonnan megtisztulva emelkedik fel: kereszténnyé válik, mártírhalált hal a többiekkel, akikre ő maga hozta a halált.

Alakjának elemzésekor nagy vitára lehet számítani, mert igazságérzetünk nem engedi, hogy egy ilyen gazember megdicsőüljön. De pont az ő szerepének megértése által juthatnak el leginkább a tanulók az erkölcsi tudatosság egy magasabb fokára.

Záró gondolatok

Visszaemlékezések beszámolnak arról, milyen óriási hatást gyakorolt Sienkiewicz műve megjelenésekor az olvasókra. Mintha a lelkek ki lettek volna éhezve a tartalmára. „Lelkesít az a gondolat – írta a Nobel-díjas lengyel író a mű írása idején –, hogy regényem a dolgok erejénél fogva nő nagy keresztény eposszá különböző típusokkal. Szükséges, hogy legalább az irodalomban legyen több irgalom és boldogság, mint a való életben.”

Én úgy gondolom, hogy egy katolikus iskolában ennek a regénynek a vitamódszerrel történő elemzése, feldolgozása segítheti a tanulókat az erkölcsi szocializáció és az erkölcsi tudatosodás nehéz útján. Elsősorban a 11.-12. osztályban látom értelmét a vele való munkának, mert a regény bonyolult és sokrétegű szövete komoly olvasói teljesítményt követel. Egyetértek Lányi Andrással abban, hogy a fogalmi ismeretek tömege nem célravezető a jellemfejlesztésben, sokkal több eredményt lehet eléri az érzelmi és esztétikai kultúrát is fejlesztő módszerekkel. A mai világra jellemző célracionális cselekvéssel szemben újra az értékracionális cselekvésig kellene eljuttatni a tanulókat (Fodor Gábor gondolata). Nagyon találónak érzem Ulf Preuss-Lausitz „Patchwork-identitás” kifejezését a mai kor emberére. Egyet azonban ne felejtsünk el: ebben az identitásban kell hogy helye legyen a jóra való törekvésnek, a jó akarásának, és annak, hogy meg is tegyük. Hogy ez így legyen, abban továbbra is kikerülhetetlen feladat hárul a pedagógusokra.

Bibliográfia

  • Brandenstein Béla: Etika. Szt. István Társulat, Budapest, 1938.
  • Erkölcsi nevelés és/vagy etika oktatás. Szerkesztőségi beszélgetés az erkölcsi nevelés problémáiról. Új Pedagógiai Szemle, 1999. 7.-8.sz. 4-14. o.
  • Erkölcstani vázlatok. Tankönyvpótló jegyzet. Összeáll. és szerk. Szabó Pál Tivadar. Ikva Kiadó, Budapest, 1994.
  • Fromm, Erich: A szeretet művészete. Helikon Kiadó, Budapest, 1985.
  • József Attila összes versei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1971.
  • Kalla Viktória: Szelíd fényekről álmodom. Emmausz Katolikus Karizmatikus Közösség Marana Tha Alapítványa, Budapest, 1998.
  • Lányi András – Jakab György: Erkölcsi esettanulmányok. Alternatív Közgazdasági Gimnázium Kiadója, 1999.
  • Pedagógiai lexikon I-III. Főszerk. Báthory Zoltán, Falus Iván. Keraban Könyvkiadó, Budapest, 1997.
  • Schwengeler, Bruno: Tehetetlen Mindenható? Van-e válasz a szenvedés kérdésére? Ethos Kft., Budapest, 1996.
  • Szekszárdi Júlia – Horváth H. Attila – Buda Marianna – Simonfalvi Ildikó: Serdülők erkölcsi szocializációja. Magyar Pedagógia, 2000. 4.sz.
  • Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája. Vízöntő Könyvek, Budapest, 1989.
  • Váriné Szilágyi Ibolya: Az igazságos és méltányos közösség: utópia vagy reális lehetőség. Új Pedagógiai Szemle, 1996. 5.sz. 22-33. o.
 Sajtófigyelő    Összes hír »
2019.09.06.
Microsoft-botrány: újabb korrupciógyanús szálra bukkant Hadházy
A jelentésben szereplő történet szerint a NAV esetében egy Microsoft-alkalmazott tiltakozott is amiatt, hogy az úgynevezett alvállalkozónak nincsenek kompetenciái a munkához. Azonban felvilá...
(Forrás: Magyar Hang)
--
2019.09.06.
"Kérdezd meg szüleidet, miért nem vagy megkeresztelve" – adja feladatul az ötödikes tankönyv
Bánhegyi könyve nem először kap publicitást: 2015-ben a tiltakozások hatására vissza kellett vonni az általános iskolák ötödik, a hatodik és a hetedik osztályaiból az általa írt tört...
(Forrás: hvg.hu)
--
2019.09.04.
„Füttyre indítható, fegyelmezett szolgahadat képezünk” – Exkluzív interjú Vekerdy Tamással és fiával, Dániellel
Az egyikük önmagában intézmény – bármit mond, az futótűzként terjed az interneten, és szavait anyák ezrei tekintik szinte szentírásnak. A másikuk elbújni szeret, és a szűkebb környezet...
(Forrás: wmn.hu)
--
2019.09.03.
A szelekció rendkívül nagy arányú növekedése a magyar iskolarendszerben 2010 és 2017 között. Nahalka István írása
Számtalan szakember és szervezet hívta már fel a figyelmet arra, hogy a szelekciós, illetve az esélyegyenlőtlenségek növekedését eredményező folyamatok egyre veszélyesebbek Magyarországon...
(Forrás: tani-tani online)
--
2019.09.03.
Friss felmérés: a pedagógusok 18%-a az első lehetséges alkalommal elhagyná a pályát
A gyorsjelentés szerint a válaszadók 79%-a szerint túl kevés az ellenszolgáltatás és túl nagy az elvárás, 21%-a várja, hogy javuljon a helyzet, ezen felül 21%-a munkahelyet változtatna, é...
(Forrás: eduline)
--
2019.09.03.
A szülők csak nem akarják úgy taníttatni a gyereküket, ahogy Orbán mondja
Ha saját gyerekeikről van szó, nem veszik be a családok, hogy a munkaalapú társadalom nevében ne gimnáziumba, hanem szakképzésbe adják őket. Az új tanévben is nagyjából ugyanannyian kezdik...
(Forrás: hvg.hu)
--
2019.08.31.
A magyar oktatás színvonala 30 évvel maradt le a valóságtól, és ez a szám most megduplázódik
– mondta Rózsa Ildikó, a Resuli – a Megújuló Oktatásért Alapítvány vezetője a 24.hu-nak a köznevelési törvény módosításával kapcsolatban. A parlament júliusban szavazta meg a szeptembert...
(Forrás: 24.hu)
--
2019.08.31.
A köznevelési törvény módosításainak eltörlését kéri az ellenzék az Alkotmánybíróságtól
Az ellenzék ma sajtótájékoztatón jelentette be, hogy készített egy alkotmánybírósági beadványt, amely minden alkotmánysértő módosítást pontról pontra végigvesz, és kéri ezek eltö...
(Forrás: mérce)
--
2019.08.31.
Vád alatt az érettségit közreadó nyomdász
Vádat emeltek az érettségi feladatokat kiszivárogtató nyomdai alkalmazott ellen – közölte a Bács-Kiskun Megyei Főügyészség. A vádirat szerint a 41 éves, lajosmizsei férfi egy helyi nyomd...
(Forrás: Magyar Nemzet)
Utolsó üzenetek:
  ofoe

Kedves Rita! A gyermekvédelmi felelős munkakör 2012 szeptemberétől megszűnt, a feladat az osztályfőnökhöz került. Nem törvénymódosítás volt ez, hanem az új törvény és a hozzá kapcsolódó rendeletek tértek el a korábbiaktól. (A válasz a PDSZ jogi szakértőjétől érkezett.)

--
  ofoe

Kedves Katalin! Jól tudja : 22 órát kellett volna alapul venni, a tagóvoda vezetője - bár csoportban kell lenni 3 csoportos óvoda esetén, tehát nem függetlenített vezető -, de kap órakedvezményt. Tehát nem a 32 órát, hanem a 22 órát kell nézni és erre rászámolni a túlórát. (A választ Bakonyi Anna óvodai szakértő adta meg.)

--
  Mohácsi Katalin

Tisztelt OFOE!

Szeretnék állásfoglalást kérbi a következő helyzetre! Tagintézmény vezető vagyok egy 3 csoportos óvodában. Saját csoporttal foglalkozom,és látom el a vezetői feladatokat.Kolleganőm nem lesz ebben az évben, így egyedül látom el a feladatot a nap folyamán.A fenntartó eddig 50 óra ingyen munkát kért, majd a 32 óra feletti órákat számolta el részemre 90 %-os túlórával. Kérdésem az lenne, hogy jogos-e számomra az óvónők kötelező 32 órájával való számolás, mert az én kinevezésemben a 22 óra van megjelölve.EDDIG A 32 ÓRA FELETTI IDŐT számolták el ingyen 50 órai munka után.

Válaszukat nagyon köszönöm!
Üdvözlettel: Mohácsi Katalin

--
  Sasváriné Rita

Tisztelt Szerkesztőség!
Emlékeim szerint volt egy 2012. évi szabályozás mely az iskolai gyv felelős feladatkörét ill. annak változását írja le. Ha jól emlékszem, az ofő munkakörbe jobban beletették a gyv- t, míg a szakirányú képesítéssel nem rendelkező tul.képpen pedagógus gyv felelős feladatai arányosan csökkentek. Kb a kapcsolattartás segítése és a statisztika maradt meg neki. Meg is szűnt a 2 óra adható órakedvezménye. Most szükségem lenne arra az információra, hogy mely rendelet vagy törvénymódosítás írja le ezt a változást. Ebben kérem segítségüket. Tisztelettel: Sasváriné

--
  ofoe

Kedves Márta! Íme a válasz, amit a PDSZ jogi szakértőjének segítségével adunk meg.
Az Nkt. 62. § (5) bekezdése szerint a nevelési-oktatási és a pedagógiai szakszolgálati intézményekben pedagógus-munkakörökben
dolgozó pedagógus heti teljes munkaidejének nyolcvan százalékát (a továbbiakban: kötött munkaidő). A 326/2013. (VIII. 30.) Korm. rendelet
17. § (5) bekezdése szerint "a (4) bekezdésben meghatározottak alapján az egy pedagógusnak elrendelhető tanórai és egyéb foglalkozások,
pedagógiai szakszolgálati közvetlen foglalkozások száma egy tanítási napon a kettő, egy tanítási héten a hat órát nem haladhatja meg. A
neveléssel-oktatással lekötött munkaidő, óvodapedagógus esetében a kötött munkaidő felső határa felett eseti helyettesítés a (4)
bekezdésben foglaltak alapján rendelhető el, egy pedagógus számára tanítási évenként legfeljebb harminc tanítási napra, óvoda esetében egy nevelési éven belül legfeljebb harminc napra." A fentiekből következik, hogy nem teljes héten nem 26 órával kell számolni, hanem időarányosan, mivel ekkor a heti munkaidő 40 óránál kevesebb.
Az összevont helyettesítések esetében a Kjt. 24. § (1) bekezdését kell alkalmazni, amely szerint, ha a közalkalmazott munkaköre ellátása mellett a munkáltató rendelkezése alapján átmenetileg más munkakörébe tartozó feladatokat is ellát, s ezáltal jelentős többletmunkát végez,
illetményén felül a végzett munkával arányos külön díjazás (helyettesítési díj) is megilleti.
Reméljük, segítettünk.

--
  Márta

Szeretném megkérdezni, hogy ha egy munkahét nem minden napján dolgozunk, mert pl. munkaszüneti nap ( Nagypéntek), vagy szabadságot írt ki a vezető ( tavaszi szünet utáni nap), esetleg 1-1 tanítás nélküli munkanap esik a hétre, akkor is csak a 26 óra feletti helyettesítés számít bele abba a bizonyos 30 napba, amely felett már fizetni kell a helyettesítésekért? Nem kell ilyen esetekben arányosan csökkentve számítani a heti kötött munkaidőt, tehát nem max. 26-ban meghatározni? Az iskolavezetés szerint nem. :( Szerintem ez olyan, mintha ledolgoztatnák velünk pl.a szabadságot. Pl. egy nap a héten nem tartottam órákat, mert osztálykiránduláson voltam. Ezen a napon lett volna 4 órám, de mivel nem tartottam meg, azon a héten csak 22 órám volt, 4 óra helyettesítést is kiírhatnak, ami 26 óra alatt van, tehát nem is számít helyettesítésnek. Az összevont helyettesítések pedig egyáltalán nem számítanak nálunk helyettesítésnek. Rendben van ez így?Nagy a káosz. Senki nem tud semmit.Válaszát előre is köszönöm

--
  Eleonóra

Kedves OFOE!

Nagyon szépen köszönöm a válaszukat! :-)

Üdvözlettel: Németh Eleonóra

--
  ofoe

Kedves Eleonóra! Kicsit bonyolult a helyzeted mert a pedagógus munkaköröd alapján jár Neked a 21 munkanap alapszabadság, és a 25 munkanap pótszabadság. Az ápoló munkakör alapján viszont évi 21 munkanap alapszabadság és a Kjt. 57. § (1) bekezdése szerint a fizetési fokozatoddal egyenlő számú munkanap pótszabadság illet meg. Ugyanis a 326/2013. (VIII. 30.) Korm. rendelet 30. § (1) bek c)pontja alapján a kollégiumi ápoló munkakörben dolgozóknak nem jár az évi 25
munkanap pótszabadság, erre ["c) a nevelő és oktató munkát közvetlenül segítő munkakörök közül a pedagógiai asszisztens,szabadidő-szervező, gyermek- és ifjúságvédelmi felügyelő, pedagógiai
felügyelő, gyógypedagógiai asszisztens, pszichopedagógus, gyógytornász,munkakörben foglalkoztatottak jogosultak. (A válaszadásban a PDSZ jogi szakértője volt segítségünkre.)

--
  ofoe

Kedves Krisztina! Nagyon nehéz a konkrét helyzet pontos ismerete nélkül érdemi tanácsot adni, de megpróbálom. Az első lépés valóban átgondolni azt, hogy Te magad mennyiben vagy felelős az adott problémáért. A figyelmeztetőkkel, intőkkel csak a saját feszültségedet oldod némileg, eredményt nem tudsz elérni. Gondold át, hogy melyik ponton romlott el a kapcsolat az adott csoporttal, eleve így fogadtak, vagy menetközben történt valami. Az a soraidból kiderül, hogy nincs köztetek bizalmi kapcsolat, tehát kommunikáció helyett hadakoztok. Időt kellene szánni arra, hogy a problémát tisztázzátok, megállapodásra jussatok a közös megoldás módjában. Ennek vannak különböző technikái. Fontos, hogy ne személyes sértésként kezeld az ügyet, hanem közös megoldandó problémaként. Nem ördögtől való, amit a kollégáid tanácsolnak, hogy fordulj pszichológushoz, aki segíthet azon, hogy a Benned való görcsöt fel tudd oldani. Amíg Te magad nem jutsz túl ezen a görcsön, nem tudod kézbe venni az ügyeket. Ezek a diákok már nem kamaszok, fiatal felnőttek, nekik is fontos, hogy eljussanak az érettségiig, és matematikából is elérjenek egy bizonyos szintet. Ez lehet az a közös ügy, amin együttesen és nem egymás ellenében kellene dolgoznotok. Szívesen levelezek erről Veled privátban is, ha akarod, de nem minden részlet tartozik a nyilvánosságra. Jelezd, ha ezt szeretnéd. Üdvözlettel Szekszárdi Juli

--
  László Krisztina

Kedves OFOE!
Nem tudom mennyire válaszolható meg a kérdésem. Egy középiskolában tanítok, heti 27 órában matematikát, 8 érettségis csoportnak. (Plusz a korrepetálások, plusz a helyettesítések.) Nagyon szeretem a diákjaimat, de mint mindenhol, ahol emberek vannak, előfordulnak konfliktusok. A kb 110 diákból, akiket két éve tanítok, van kb 15, akik állandóan csak a hibát keresik a munkámban, agresszíven és lekezelően bánnak velem, sokszor megaláznak a csoport egésze előtt. Amikor esetleg szaktanári figyelmeztetést adok nekik, akkor hangosan kiröhögnek, hogy az ő szüleiket ez nem érdekli. (Ezek a diákok már 17-19 évesek, mivel a nyelvi tagozat nulladik évfolyama egy évvel megnöveli a középiskolai tanévek számát.) Semmivel nem tudom őket sem motiválni, sem fegyelmezni, tönkre teszik az óráimat.) Hiába fordultam az osztályfőnökökhöz segítségért, mind ők, mind az igazgató-helyettes és a munkaközösség vezető szerint, ez az én hibám, azért viselkednek így velem, mert ez "belőlem jön". Közben az iskolából folyamatosan mennek el a tanárok, és hiába keresett a szakom, (angol-matek) úgy érzem, hogy nem becsülik meg a munkámat. Hiába az a kb 90 diák aki jól teljesít, (nem egy dícséretes 5-ös is van, és emelt matematika érettségi előkészítő csoportok is), hiába a rengeteg dolgozat, számonkérés, ingyen korrepetálás, rendszeres, hogy káromkodva, csapkodva, üvöltözve csapják az asztalomra a kijavított dolgozatot, mert az nem négyes, hanem csak hármas. És közben a vezetőség, az osztályfőnökök és a munkaközösség vezető szerint is, nekem kell változtatnom, pszichológushoz mennem, mert engem nem lehet elviselni. Meg kell jegyezzem, ezek az emberek 25-30 éve vannak ebben az iskolában. Ez a matematika státusz, amit én megkaptam 2 éve, egy előző iskolavezetéstől, már nagyon régóta, úgymond, "forgó hely" volt, mert - más tanárok elmondása szerint - mindig "volt valami probléma a matek tanárokkal". Minden más matematika tanár az iskolában, már 10-20-30 éve itt tanít.
Nem igazán tudom, mit kezdhetnék a problémával. Tudnának esetleg tanácsot adni?
Köszönettel: Krisztina

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Trencsényi Laci:] Nóri, újabb terminológiai vita köztünk. Ha elfogadod a tehetséggondozás és felzárkóztatás dichotómiáját (ahogyan az oktatáspolitika és a rosszul szocializált pedagóguselit gondolja), akkor elfogadod a szelekciós funkciót. Vagyis: Van, akinek tehetséggondozás jár (a konfidens […]
Az arányvesztés béklyójában »

--

[Bea:] Ezt el kellene lesni a színészek képzéséből. Régóta mondom :) Örülök, hogy a hallgatók is igényelnék.
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[vik:] Az egyetemi szinten valóban addig működhetett jól az "oktatás", amíg a tanárok és diákok "szintje" nem különült el a munkát illetően. Hiszen egyetemnek is azért nevezik (ma már hiába), mert a tanárok és diákok egyetemességén alapult, ahol a munka-tanulás […]
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[csilla:] nem provokálni szeretnék, de van olyan szakember, aki a gondolataimat olvassa, és tud számomra, olyan elméleti útmutatást adni, hogy hogyan gondozzak egy ma már 15 éves, abuzált, anyaszerepben lévő lánykamaszt! ezek a gyermekek nem kis számban kerülnek be a gyermekvédelmi […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] 2014. márciusában láttam ezt a filmet! Ma a Máltai Szeretet szolgálat működteti! nincs információm róla!https://index.hu/video/2011/08/29/tiszabo_s1e1/ https://index.indavideo.hu/video/Ha_nincs_iskola_elveszett_a_falu_1 Eltelt hét év! Ezen gyermekek, egy része, szavazóképes […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] borderline, hospitalizáció kamaszkorban! ha nem segítünk a családokon, mint ahogy Nóri teszi, 10 év múlva a társadalom gerincét sok-sok településen a ma gyermekei képviselik majd a felnőtt lakosságot! ha kiemeljük őket családjukból és átexportáljuk más településekre, […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Csilla:] Még mindig rágom minden szavát!Én ott vagyok, ahol ő nem! szakellátás a gyermekvédelemben, de voltam alapellátásban is! Voltam óvoda vezető is! Drága Ax! kérdeztem tőled! Mi ez? Kaptam rá választ! Látjátok Ti ezt? Láttátok ti ezt!? elviszlek benneteket! nem Nórihoz! máshová! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] Amikor először tettem javaslatot arra, hogy emeljünk ki gyerekeket családjukból, nem haboztam!Fájt, mert tudtam, benn ragadnak a rendszerben, sejtettem az abúzust! de láttam magam körül a tehetetlen környezetet is : védőnő, óvoda, iskola, aktív és passzív szociális eszközök! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Juli:] Kedves Péter! A "t. szerző" nagyon is jól ismeri a magyar valóságot, a hátrányos helyzetű térségek problémáit. Vajon kit lehet komolyan venni, és kit nem? Arra kérném, hogy mielőtt Ritók Nóráról azt állítja, hogy "íróasztal mögül okítja a kollégáit", […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Péter:] „Hatszáz évig nem akartak beilleszkedni, miért pont most akarnának?” „Ugyan már! Ismerek olyanokat, akik ki tudtak emelkedni. A többi miért nem akar?” Ezek a mondatok nem tekinthetők előítéletnek, inkább ténymegállapításnak. Kétségtelen tény, hogy nem kevés azoknak a […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--
OFOE (2001–2019) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek