OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
2007. november 13.
» Hozzászólások (0)
Címkék:
 

Gyulai Zsuzsanna

Csak hajszálon múlott

Az alábbiakban olyan nem tipikus nevelési helyzetekről írok, amelyek a saját praxisomban fordultak elő. Az élet valamennyit megoldotta, az idő sok mindent enyhített, de a múltból felidézve is érzékelhető, hogy olykor csak egy hajszálon múlott a súlyosabb következmény. Régen történt eseteket adok közre, amelyeknek – úgy vélem – máig is ható tanulságai vannak. Ha csak annyi hatást érek el, hogy kinek-kinek felbukkan valami hasonló emléke, élménye, és átgondolja, hogy mi miért történt, illetve történhetett volna más módon is, és hogy hol van mindebben a pedagógus felelőssége, ez az írás már nem született meg hiába.

Belém szeretett a diákom

Tizenöt éve történt, csak néhány éves gyakorlattal rendelkeztem, amikor egy főleg lányokat oktató szakközépiskolába kerültem. Rögtön megörököltem egy másodikos (ma tizedikesnek mondanánk) osztályt az elődömtől. Részletesen bemutatta nekem a gyerekeket, mindenkiről megtudtam egy sor dolgot, a családjaikról, az órai viselkedésükről, a jellemző habitusukról. Alaposan átadta nekem az osztályt. Mindez sokat segített a munkámban.

Telt múlt az idő, folyt a tanítás. Az egyik első osztályban a görög irodalomról beszéltünk, szinte várták hogy meséljek nekik. Csodálkozva és összes előítéleteiket kimondva hallgatták például Szapphó történetét. A másodikosokkal középkori történelem volt az anyag. Izgalmas részek. Persze lassan én is megismerkedtem az osztályommal, voltak kissé problémás gyerekek, másikuk a szüleivel épp külföldi letelepedésre készült. Volt két „minden tanár álma” jógyerek az osztályban. Egyikük a szép, szorgalmas, okos és csendes, másikuk a kissé kövérkés, nagyon okos és nagyobb szájú. Jó barátságban voltak. Haladtunk előre az évben.

Októberben kezdődött otthon egy sorozatos telefonos zaklatás. Alig értem haza, már csörgött, senki nem szólt bele, viszont hosszan tartotta. Máskor zene szólt hosszasan. Már ha nem tettem le. De akkor meg újra csengett. Néha már késő este is. Egyre zavaróbb lett, mi több kifejezetten nyugtalanító, idegesítő. Gondoltunk mindenre, férjem szerelmes tanítványa – de neki mindig letette, csak nekem tartotta a vonalat. Végül a telefonszolgáltatótól kértünk hívószám azonosítást, de ez sem vezetett sikerre. A kétségbeesés határán voltunk. Teljes kiszolgáltatottság. Hosszú hetek teltek el így.

Egy november végi napon a nagyobb szájú okoslány szünetben odajött hozzám, hogy szeretne az órák végeztével beszélni velem. Természetesen megkérdeztem, hogy hol találkozzunk, beüljünk a könyvtárba, vagy a folyosó egy szegletébe húzódjunk, de ő ragaszkodott hozzá, hogy iskolán kívül beszéljünk. Mondta, hogy megvár a suli előtt a hatodik óra után, és együtt indulunk a buszunk felé sétálva. Nem volt semmi támpontom, a viselkedésében nem volt semmiféle változás a korábbiakhoz képest, jól tanult, mindig naprakész volt. Ugyanakkor láttam rajta, mennyire feszült, izgatott, egyszersmind lefojtott, mikor beszélgetni hívott. Ezt még akkor annak tudtam be, hogy mégiscsak odajött, először a tanévben hozzám, kért valamit, az ilyesmi 15 évesen feszültséggel teli dolog. Kíváncsian vártam a tanítás végét.

Már az emeleten találkoztunk, de szótlanul jött mellettem, még az utcán is így mentünk egy darabon. Aztán lassan, halkan elkezdett beszélni. Hogy először valamit szeretne nekem elmondani – rögtön a telefonokra gondoltam, de nem szóltam egy szót sem. Neki kellett a helyzettel megküzdenie.

Lassan kiderült, hogy ő volt a zaklató telefonáló, bocsánatot is kért, és amikor ezt megkapta tőlem, akkor folytatta a monológját. Elmesélte, hogy úgy érzi, homoszexuális, valójában már régebben is sejtette, de nem foglalkozott vele, csak most, hogy én lettem az osztályfőnöke ősszel, és belém szeretett. Elmesélése szerint az apja kiabálós, veszekedős ember volt, és másságát úgy magyarázta, hogy ezzel elriasztotta a férfiaktól, úgy gondolta, hogy ha a férfiak ilyenek, akkor neki nem kell egyik sem. Ezért inkább a lányok.

Végül azért merte elmondani nekem mindezt, mert az elsősöktől hallotta, hogy nem ítélem el a homoszexualitást (mire is volt jó egy Szapphó óra!), így remélhette, hogy megértem őt is. És persze a feszültséget sem bírta, meg kellett osztania a titkot valakivel. Barátnőjének elmondta az egészet, ő is bátorította, hogy keressen meg engem. Mi ketten tudtunk csak erről.

Nagyon érzékeny volt a helyzetem, hiszen a barátnőre nem hagyhattam a megoldást, elvégre ő is csak 15 éves volt. A szülőket értelemszerűen nem lehetett bevonni, és természetesen kollégák felé sem akartam nyitni. Ezt amúgy kérte is. Ugyanakkor magamat a lehető legjobban ki kellett vonnom a helyzetből, hiszen belém volt szerelmes.

Elsőként a saját indulataimmal, a zaklatás miatti dühömmel kellett megbirkóznom. Ez azért gyorsan sikerült, mert annyira megindító volt, ahogy éreztem benne az elkeseredést, a kilátástalanságot, és éreztem benne, hogy nemcsak azért közeledett felém, hogy többet lehessen velem, hanem valóban tőlem remélte a segítséget.

Tanári pályám alatt ez volt az első eset, amikor mélyen személyes ügyben kért tőlem diák segítséget.

Ez az első beszélgetés végül úgy ért véget, hogy biztosítottam titoktartásomról, arról, hogy nem vagyok rá dühös és megbocsátottam a kellemetlen napokért. Megígértem azt is, hogy valamilyen segítséget kitalálok számára.

Nagyon felzaklatott az egész esemény. Soha nem találkoztam még hasonlóval, nem is képeztek ki ilyen helyzetek kezelésére, nem ismertem a lehetőségeimet, az intézményeket, sem tapasztalatom, sem ismeretem, sem gyakorlatom nem volt a segítés pszichológiájában. Felmértem, hogy a helyzet túl van a kompetenciahatáromon, hiszen komoly identitásválságot él meg a tanítványom. Ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy ha a korábbinál intenzívebben és gyakrabban foglalkozom vele, az csak a szerelmi érzést fogja fokozni benne, és nem fog változni, mert ha javul az állapota, akkor kevesebbet fogok vele foglalkozni. Mindkét ok egyfelé mutatott: külső segítőt kell bevonnom az ügybe.

A tanáriban diszkréten informálódtam a helyi pszichológiai segítőhelyekről. Személyes érdeklődésemre az egyik pszichológus azt javasolta, hogy várjunk, hátha tisztázódnak még benne a dolgok. Magyarul lerázott. De én tudtam, hogy nem foglalkozhatok a lánnyal, de magára sem hagyhatom. A másik pszichológus nagyon távoli időre adott előjegyzést, ami megint nem volt jó: rizikósabbnak éreztem a helyzetet, a lány kicsit sem volt stabil ugyanis. Végül egyik kolléganőm, akinek szakmai kapcsolatai voltak a közeli gyerekkórházban, odaszólt az érintett ambulanciára, hogy fogadjanak. Kolléganőm szakmai tudását és emberi tisztességét bizonyítja, hogy egyetlen szóval nem kérdezte, hogy melyik diákról és milyen ügyről van szó. Tudta, hogy nem mondhatom el. Ugyanakkor bennem, a fiatal, szinte pályakezdő kollégában is megbízott, elfogadta döntésemet, hogy valóban erre van szükség az adott helyzetben.

Felkerestem az ajánlott pszichológust, aki kamaszkori problémákkal foglalkozott. Ismertettem előtte a szituációt. Megbeszéltük, hogy tíz nap múlva elviszem a lányt; addig azt a feladatot kaptam, hogy fogadtassam el vele a külső segítség tényét. Megállapítottuk, hogy ha valóban homoszexuális, akkor abban kell számára segíteni, hogy ezt képes legyen feldolgozni, trauma nélkül megélni. Ha nem homoszexuális, csak a negatív apakép és a családi konfliktusok elől menekül ebbe a képzetbe, akkor meg azért kell a terápia, hogy vissza tudjon találni az alapidentitásához.

A pszichológus egyetértett velem, hogy kívül kell maradnom a probléma kezeléséből, ugyanazon okok miatt, amiket én is éreztem. Azt a döntésemet is elfogadta, hogy a lány problémája nemcsak a szexuális identitás kérdése – bár az sem egyszerű –, hanem mélyebb válságról van szó. Számomra érzelmileg megnyugtató és szakmailag megerősítő volt a szakember velem egybecsengő véleményét hallani.

Eltelt a tíz nap, gyakran beszélgettem a lánnyal. Folyton megerősítettem abban, hogy segítek neki, mellette állok, nem ítélem el, ugyanakkor azt is állandóan hangoztatnom kellett, hogy én nem vagyok homoszexuális, férjnél vagyok, és semmiféle külső kapcsolatot nem kívánok az életemben. Nagyon érzékeny határon mozgott a kommunikációm, éreztettem vele, hogy mellette állok, ugyanakkor viszonylag távolságtartónak, sőt talán kissé hidegnek is kellett mutatkoznom. Nagyon nehéz volt ezt úgy megvalósítani, hogy ne idegenítsem el, de ne is tápláljak hiú illúziókat benne.

Elérkezett a megbeszélt időpont, elkísértem a lányt, bemutattam a pszichológusnak, majd távoztam. Az én feladatom itt véget ért.

Még egyszer-kétszer odatelefonáltam, hogy jár-e rendszeresen, de megnyugtató válasz után már többet nem tudtam. A pszichológussal úgy állapodtunk meg, hogy csak akkor hív, ha nem jár, vagy valami azonnali beavatkozást igénylő dolog történik, egyébként az ott zajló történésekről nem kapok értesítést (ez természetes is, hiszen a pszichológus a kliense iránt titoktartással tartozik).

Az órákon és az órán kívül igyekeztem az eredeti helyzetet visszaállítani, nem beszélgettem vele többet, mint bármelyik osztálytársával. Természetesen ő szerette volna, ha nem így van, de elmagyaráztam neki, hogy miért teszem ezt. Az eszével megértette, a szívével nem. Lassan elértem, hogy nem keresett többet a szünetekben, viszont feltűnően sokat kezdett szerepelni az órákon, állandóan jelentkezett, minden kérdésre tudta a választ, rengeteget tanulta a tárgyaimat. Értelemszerűen fel kellett őt szólítanom, főleg, mert az osztály amúgy elég passzív volt, és feltűnő lett volna, ha senki nem jelentkezik, csak ő, és mégsem hallgatom meg a mondanivalóját. Végül is az intellektusát használva tudta elérni, amire vágyott, hogy az átlagosnál többet kommunikáljak vele. Folyamatosan vigyáznom kellett, hogy ez ne csússzon át másba, az óravezetést is módosítanom kellett. Több előadásszerű órát tartottam, hogy kevesebb megszólalási lehetősége legyen. Azért lassan csökkent a helyzet intenzitása, a normalizálódás irányába mozdult a személyisége.

Az újabb krízist akaratomon kívül én okoztam. Év végén másik állást kaptam, ezért a következő tanévtől már nem tanítottam őket. Amikor ezt bejelentettem az osztálynak, láttam elsötétülő tekintetét. Majd az utolsó napokban néhány napos hiányzását követően, amikor az évzáróra pakoltuk át a termeket, „véletlenül” mellém keveredett, néhány szót beszéltünk, és ő sejtette a kezén lévő nagy kötésről, hogy az nem véletlen baleset volt, és nem független attól, hogy elmegyek. Ennek ellenére ekkor már sokkal stabilabbnak éreztem, mint amikor történetünk elkezdődött.

Nem tudtam róla évekig semmit, csak remélni tudtam, hogy úrrá tudott lenni ezen a súlyos kamaszkori krízisen. Jó kezekben tudtam, ez megnyugtató volt számomra.

Egy éve sincs, hogy egy közösségi portálon ismerősének jelölt egy komoly, diplomás fiatal. A lány, akiről a történet szólt.

Mitől otthon az otthon?

Már tíz éve tanítottam, akkor egy külvárosi gimnáziumban, amikor egy fiú tanítványom körül egyre sűrűsödtek a problémák. Okos, de részképességzavaros tizenhat éves volt, anyja egyedül nevelte. Az osztályban nehezen találta a helyét, egy akkor már kétéves kapcsolatán kívül szinte senkivel sem barátkozott. Állandóan flegma mosoly bujkált az arcán, ami elrejtette aktuális érzelmeit, a tanár kollégák számára azonban riasztó hatású volt. Tanulni nem nagyon tanult, abból élt, ami az órán ráragadt. Viszont nagy szája és igen fejlett igazságérzete volt.

Történetem kezdetekor nagyon elmagányosodott, mintha csigaházba bújt volna. A szerelmén kívül szinte senkivel nem beszélt az osztályból. Velem szerencsére jó viszonyban volt, de formális, vicces vagy ironikus beszélgetéseken, beszélgetésfoszlányokon túlmenően nem jutottam hozzá közelebb. Azt mindenesetre láttam, hogy fontos neki a velem való kapcsolat. Sejtettem, hogy valami baj van, de direkt kérdésemre csak elkerülő válaszokat kaptam. Mégis éreztem, hogy valamit el akar mondani.

Aztán kiderült, hogy két hete meghalt a nagymamája, és végképp egyedül maradt a lakásban az anyjával (apjával szinte nem is érintkezett), akivel rengeteg konfliktusa volt. Na igen, a kamaszkor! Próbáltam vele erről beszélgetni, látszott, hogy örül, hogy nem kell beszámolnia a dolgokról, hogy az anyjától megtudtam mindent, de igazán nem nyílt meg. Éreztem a benne dúló feszültséget, és láttam, hogy próbálja férfiként megoldani a helyzetet. Látszott, hogy fontos neki, hogy a hiányzó férfiminta ellenére vagy éppen ezért megfeleljen a sztereotip – „erős férfi könnyek nélkül küzd” képnek.

A következő héten újabb csapás érte őket: kigyulladt a lakásukban az egyik szoba. Szerencsére a tüzet még ők el tudták oltani, nagyobb kár nem keletkezett, de a korom és füstszag miatt ki kellett festeni a lakást, illetve ki kellett dobni az elázott képeket, megégett függönyöket, párnákat a fiú szobájából is. A történtek utáni napokban feltűnt, hogy a fiú egyre nyúzottabb reggelente, karikás a szeme, fáradt. Ezt az eseményeknek tudtam be.

Aztán az egyik szünetben mellém csapódott, és megkért, hogy engedjem el az utolsó óráról, mert haza kell mennie tiszta ruháért. Mikor kissé értetlenül ránéztem, kiömlött belőle minden, ami nyomta, feszítette. Kiderült, hogy a tűzeset óta nem aludt otthon, anyjának azt mondta, hogy a barátnőjénél alszik, amint már előfordult máskor is. A valóság azonban más volt: nem akarta zavarni barátnője családját, talán inkább egyedül is akart maradni. Minden este beszökött az iskolába, bemászott az udvari kerítésen, ügyesen kinyitotta egy földszinti terem ablakát, és ott aludt az összetolt padokon. És hajnalban felkelt, felvette a tiszta ruhát, megmosakodott a mosdó hideg vizében, és kimászott a kerítésen, előtte becsukva maga mögött a gyér kivitelezésű ablakot. Aztán iskolakezdésig sétált. Ruháért csak akkor ment, amikor az anyja nem volt otthon.

Akkor sokat beszélgettünk, mesélt nekem az anyjával való meglehetősen hideg viszonyáról. Az asszonyt leginkább a pénz érdekelte, nem tudott empátiával fordulni fia felé. Korábban, mikor megkeresett, nagyon racionális, szigorú, a problémákra koncentráló embernek tűnt. És ugyanolyan rejtőzködőnek, mint a fia. Beszélgetésünk alatt elmondtam a srácnak, hogy próbálja megérteni az anyját is, egyedül kellett felnevelnie, pénzt kellett előteremtenie, rengeteg problémát kellett egyedül megoldania. Természetesen tudtam, hogy mindez akkor, ott nem érdekli a fiút, de elmondani el kellett. Persze az adott helyzetben alapvetően mellette álltam, ezt is kommunikáltam, elfogadtam a problémáját.

Az, hogy megnyílt, láthatóan sokat enyhített a feszültségén. Felvetettem a pszichológus lehetőségét is; azt mondta, hogy ha meghallgatom, akkor az én és a barátnője segítségével meg fog birkózni a problémával, és szól, ha mégis kell majd a külső segítség. Elfogadtam döntését, hiszen éreztem, hogy az átlagos kamasz fiúknál érettebb, felnőttebb személyiséggel állok szemben. Bíznom kellett benne; számára is az volt a legfontosabb, hogy valaki érett emberek tekintse és bízzon benne. Ezt nem kapta meg otthon, mert az anyja állandóan a tanulmányi eredményeit kérte számon, és reménytelen jövőjét ecsetelgette neki. (Pedig már akkor is saját jövedelme volt, zenemásolásból, filmmásolásból élt, nem éppen szabályszerű tevékenységekből ugyan, de nem kért otthon zsebpénzt.)

Eddig rendben is volt a dolog, a megnyílás után tudtam, hogy kapcsolatban tudunk maradni ezen a szinten is. De a legnehezebb feladat még hátra volt: haza kellett terelgetnem. Kiskorú, a végtelenségig nem játszhatja el, hogy a barátnőjénél alszik, és a végtelenségig nem megoldás a földszinti tanterem sem. Eleinte elzárkózott, annyira sivárnak érezte a lakást; nem élt már a nagymamája, nem voltak meg a korábbi képei, még érezte a füstszagot. Sivár és steril volt a szobája is a fehér falakkal. Nem volt az övé.

Ekkor bevillant, hogy szemléltető anyagnak behoztam két impresszionista festményt poszteren. Gyorsan beszaladtam értük a tanáriba, és odaadtam neki. Azt mondtam, ezt azért kapja, hogy otthonossá tehesse a szobáját. Ezek a képek az övéi lettek, csak az övéi. Nagyon boldog volt.

Attól a naptól kezdve otthon aludt, berendezte a szobáját a maga kedvére. Anyjával még sokáig zaklatott maradt a viszonya, bár talán a hideg és távolságtartó a pontosabb kifejezés. Minimális kontaktus volt köztük. Kikövetelte magának, hogy tizenhat évesen majdnem felnőtt módon éljen.

Aztán megbukott, évet ismételt, elment a suliból, estin leérettségizett, saját vállalkozást hozott létre, ma már alkalmazottai is vannak. Legálisan zenei CD-kel és filmes DVD-kel kereskedik, sok iskolába szállít.

Azóta is kapok tőle egy-egy névnapi SMS-t.

--

Linkek

--

 » Kommentálom
 Kommentálom «
Várjon...

A hozzászólások megengedett tartalmával kapcsolatban lásd kommentelési irányelveinket.

 Sajtófigyelő    Összes hír »
2019.06.26.
Dr. Gyurkó Szilvia: Gyereket. Megütni. Nem. Szabad.
A gyerekkorban elszenvedett erőszak (legyen az fizikai-, érzelmi- vagy verbális bántalmazás) mindig nyomot hagy. Mindig. Mert megsérti a határokat, az alapbizalom szövetét és traumatizál. Akkor...
(Forrás: wmn.hu)
--
2019.06.25.
Iskolává válnak a tanulócsoportok, ha a kormány elfogadja a magántanulói státusz eltörlését?
A legvalószínűbb tehát, hogy a kormány e módosítással a tanulócsoportokba járó gyerekeket akarja visszaterelni a rendszerbe. Nekik ugyanis magántanulói státuszt kell felvenni, amihez szü...
(Forrás: Magyar Narancs)
--
2019.06.25.
Ónody-Molnár Dóra: Támadás az oktatási menekültek ellen
Vannak szülői csoportok, amelyek sajátos célja a gyerekeik kimenekítése az állami iskolarendszerből. Létezett 2010 előtt is e jelenség, de drámai felgyorsulása, az ilyen módon kilépő csal...
(Forrás: 168 óra)
--
2019.06.25.
Szél Bernadett parlamenti felszólalása a köznevelési törvény módosításának vitáján (videó)
Nagyon fontos javaslatot tárgyal a parlament egy nyári péntek utolsó napirendnek eldugva. A köznevelési salátatörvénnyel a kormány nekiment a gyermekeknek, minden tiltakozásra szükség van...
(Forrás: Facebook)
--
2019.06.25.
Jól vizsgáztak a magyar tanárok
Egészen jól szerepelt hazánk az egyik legfrissebb oktatási tematikájú nemzetközi felmérésen. A Nemzetközi tanítás és tanulás vizsgálat az OECD, azaz a Gazdasági Együttműködési és...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2019.06.25.
Online is be lehet majd iratkozni az iskolába
Az informatikai fejlesztés eredményeként a 2019/2020-as tanévben már elérhetővé válik az ügyfélkapun keresztüli beiratkozás és hitelesítés is, ezért az ügyintézéshez a szülőnek -...
(Forrás: hvg.hu)
--
2019.06.23.
A Fidesz szerint semmiség a közoktatási törvény módosítása, a TASZ Alkotmánybíróság elé viszi
A vita után sajtótájékoztatót tartottak a tiltakozó szervezetek, ahol Törley Katalin, a Tanítanék Mozgalom aktivistája elmondta, lelkiismereti és szakami kérdés felszólalni a törvénymó...
(Forrás: mérce)
--
2019.06.23.
Nem kaptak választ a bérkérdésre a tanárok, felkészülnek az őszi akciósorozatra
A Pedagógusok Szakszervezete nemrég kijelentette, eddig tartott a türelme, a tárgyalások nem vezettek eredményre, ezért ősztől akciósorozatot hirdetnek. A szakszervezet ugyanis úgy látja,...
(Forrás: mérce)
--
2019.06.23.
Kaotikus a helyzet a nyári gyermektáboroknál
Még mindig nincs egységes szabályozás arra vonatkozóan, ki lehet táboroztató, nincs személyi, vagyoni feltételhez kötve a tábor szervezése. Egyetlen feltétel, hogy maga a táborhely feleljen...
(Forrás: Infostart)
Utolsó üzenetek:
  Eleonóra

Kedves OFOE!

Nagyon szépen köszönöm a válaszukat! :-)

Üdvözlettel: Németh Eleonóra

--
  ofoe

Kedves Eleonóra! Kicsit bonyolult a helyzeted mert a pedagógus munkaköröd alapján jár Neked a 21 munkanap alapszabadság, és a 25 munkanap pótszabadság. Az ápoló munkakör alapján viszont évi 21 munkanap alapszabadság és a Kjt. 57. § (1) bekezdése szerint a fizetési fokozatoddal egyenlő számú munkanap pótszabadság illet meg. Ugyanis a 326/2013. (VIII. 30.) Korm. rendelet 30. § (1) bek c)pontja alapján a kollégiumi ápoló munkakörben dolgozóknak nem jár az évi 25
munkanap pótszabadság, erre ["c) a nevelő és oktató munkát közvetlenül segítő munkakörök közül a pedagógiai asszisztens,szabadidő-szervező, gyermek- és ifjúságvédelmi felügyelő, pedagógiai
felügyelő, gyógypedagógiai asszisztens, pszichopedagógus, gyógytornász,munkakörben foglalkoztatottak jogosultak. (A válaszadásban a PDSZ jogi szakértője volt segítségünkre.)

--
  ofoe

Kedves Krisztina! Nagyon nehéz a konkrét helyzet pontos ismerete nélkül érdemi tanácsot adni, de megpróbálom. Az első lépés valóban átgondolni azt, hogy Te magad mennyiben vagy felelős az adott problémáért. A figyelmeztetőkkel, intőkkel csak a saját feszültségedet oldod némileg, eredményt nem tudsz elérni. Gondold át, hogy melyik ponton romlott el a kapcsolat az adott csoporttal, eleve így fogadtak, vagy menetközben történt valami. Az a soraidból kiderül, hogy nincs köztetek bizalmi kapcsolat, tehát kommunikáció helyett hadakoztok. Időt kellene szánni arra, hogy a problémát tisztázzátok, megállapodásra jussatok a közös megoldás módjában. Ennek vannak különböző technikái. Fontos, hogy ne személyes sértésként kezeld az ügyet, hanem közös megoldandó problémaként. Nem ördögtől való, amit a kollégáid tanácsolnak, hogy fordulj pszichológushoz, aki segíthet azon, hogy a Benned való görcsöt fel tudd oldani. Amíg Te magad nem jutsz túl ezen a görcsön, nem tudod kézbe venni az ügyeket. Ezek a diákok már nem kamaszok, fiatal felnőttek, nekik is fontos, hogy eljussanak az érettségiig, és matematikából is elérjenek egy bizonyos szintet. Ez lehet az a közös ügy, amin együttesen és nem egymás ellenében kellene dolgoznotok. Szívesen levelezek erről Veled privátban is, ha akarod, de nem minden részlet tartozik a nyilvánosságra. Jelezd, ha ezt szeretnéd. Üdvözlettel Szekszárdi Juli

--
  László Krisztina

Kedves OFOE!
Nem tudom mennyire válaszolható meg a kérdésem. Egy középiskolában tanítok, heti 27 órában matematikát, 8 érettségis csoportnak. (Plusz a korrepetálások, plusz a helyettesítések.) Nagyon szeretem a diákjaimat, de mint mindenhol, ahol emberek vannak, előfordulnak konfliktusok. A kb 110 diákból, akiket két éve tanítok, van kb 15, akik állandóan csak a hibát keresik a munkámban, agresszíven és lekezelően bánnak velem, sokszor megaláznak a csoport egésze előtt. Amikor esetleg szaktanári figyelmeztetést adok nekik, akkor hangosan kiröhögnek, hogy az ő szüleiket ez nem érdekli. (Ezek a diákok már 17-19 évesek, mivel a nyelvi tagozat nulladik évfolyama egy évvel megnöveli a középiskolai tanévek számát.) Semmivel nem tudom őket sem motiválni, sem fegyelmezni, tönkre teszik az óráimat.) Hiába fordultam az osztályfőnökökhöz segítségért, mind ők, mind az igazgató-helyettes és a munkaközösség vezető szerint, ez az én hibám, azért viselkednek így velem, mert ez "belőlem jön". Közben az iskolából folyamatosan mennek el a tanárok, és hiába keresett a szakom, (angol-matek) úgy érzem, hogy nem becsülik meg a munkámat. Hiába az a kb 90 diák aki jól teljesít, (nem egy dícséretes 5-ös is van, és emelt matematika érettségi előkészítő csoportok is), hiába a rengeteg dolgozat, számonkérés, ingyen korrepetálás, rendszeres, hogy káromkodva, csapkodva, üvöltözve csapják az asztalomra a kijavított dolgozatot, mert az nem négyes, hanem csak hármas. És közben a vezetőség, az osztályfőnökök és a munkaközösség vezető szerint is, nekem kell változtatnom, pszichológushoz mennem, mert engem nem lehet elviselni. Meg kell jegyezzem, ezek az emberek 25-30 éve vannak ebben az iskolában. Ez a matematika státusz, amit én megkaptam 2 éve, egy előző iskolavezetéstől, már nagyon régóta, úgymond, "forgó hely" volt, mert - más tanárok elmondása szerint - mindig "volt valami probléma a matek tanárokkal". Minden más matematika tanár az iskolában, már 10-20-30 éve itt tanít.
Nem igazán tudom, mit kezdhetnék a problémával. Tudnának esetleg tanácsot adni?
Köszönettel: Krisztina

--
  Eleonóra

Kedves OFOE Csapat!
Segítséget szeretnék kérni, azzal kapcsolatban, hogy egy egyházi iskolában dolgozom, mint 50% kollégiumi felügyelő, 50% kollégiumi ápoló. Érdeklődnék, hogy ilyen esetben számomra mennyi szabadság jár? Tavaly fél állásban tanítottam, akkor járt a pedagógusi szabadság, itt úgy olvasom, ebben a munkakörben is jogosult lennék.?
Köszönettel: Németh Eleonóra

--
  ofoe

Kedves Zoé! Nagyon örülünk, ha csatlakozol hozzánk.
A jelentkezési lapot a következő linken találod. A kitöltött és aláírt lapot szkenneld be, és küldd el az osztalyfonokok@gmail címre. Ha a szkennelés problémát okoz, küldheted postán is: OFOE, 1025 Budapest, Zöldlomb u- 56/a. Üdvözlettel az egyesület elnöksége.

--
  Németh Zoé

Kedves OFOE Csapat,
hogy lehetek az Egyesület tagja?

--
  ofoe

Kedves Emese! Amennyiben 1958. szept. 1. előtt születtél, automatikusan a Ped. II-be kerülsz, egyébként pedig a Ped. I-be. A fizetési kategóriát ugyanúgy kell megállapítani, mint a közalkalmazotti fizetési fokozatot: az eddigi közalkalmazotti jogviszonyaid, illetve
olyan munkaviszonyaid alapján, amelyek alatt már rendelkeztél a jelenlegi munkaköröd betöltéséhez szükséges végzettséggel. Ha volt 1992. júl. 1. előtt munkaviszonyod, az is beleszámít, ha ezek alapján jó az 5-ös besorolás, akkor a Ped.
I. fokozat 5. kategóriájába fogsz kerülni. Az illetményalapot az egyetemi végzettség alapján kell megállapítani,ez a 101.500 Ft.
vetítési alap 180%-a.
A mailedre küldünk egy bértáblát is. (A választ nagyon szépen köszönjük a PDSZ szakértőjének.)

--
  Emese

Tisztelt Szerkesztők!
Segítségüket szeretném kérni néhány információval kapcsolatban.
Magyar-német-könyvtár szakos egyetemi végzettséggel rendelkező pedagógus vagyok, azonban 2007. és 2019. között nem végig dolgoztam pedagógusként, viszont most lehetőségem van ismét tanárként tevékenykedni.
2007. dec. 13-tól egy iskolában könyvtárosként dolgoztam heti 30 órában. 2008. szept. 1-től ugyanebben az iskolában könyvtárostanárként tevékenykedtem heti 40 órában 2013. márc. 17-ig. Ebben az időszakban (2007. dec. 13. és 2013. márc. 17. között tanítottam is magyar nyelv és irodalmat. Ez a szerződésemben nem jelent meg, bérkiegészítésként kaptam meg az óráim díját.)
2013. márc. 18-tól egy kulturális központban, közalkalmazotti jogviszonyban dolgozom könyvtárosként (2016. július 31-ig), illetve gyűjteménykezelőként (2016. aug. 1-től a mai napig). Jelenleg a közalkalmazotti bértáblán H 5-ös besorolással rendelkezem.
Kérdésem a pedagógus előmeneteli rendszerrel kapcsolatban az lenne, hogy a fenti háttérrel, mire számíthatok (ped. II. besorolás pl.), hova kerülök besorolva a pedagógus bértáblát tekintve, mire figyeljek szerződéskötéskor?
Válaszukat előre is köszönöm! Üdvözlettel: Adoryán Emese

--
  ofoe

Kedves Kérdezőnk!
A pótlékot nyilván az kapja meg, aki ellátja a feladatot. A táppénzen lévő kolléga nyilván nem veheti fel a rendelkezésre álló összeget Az osztályfőnöki munkát érintő jogszabályokról itt tájékozódhat.

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Trencsényi Laci:] Nóri, újabb terminológiai vita köztünk. Ha elfogadod a tehetséggondozás és felzárkóztatás dichotómiáját (ahogyan az oktatáspolitika és a rosszul szocializált pedagóguselit gondolja), akkor elfogadod a szelekciós funkciót. Vagyis: Van, akinek tehetséggondozás jár (a konfidens […]
Az arányvesztés béklyójában »

--

[Bea:] Ezt el kellene lesni a színészek képzéséből. Régóta mondom :) Örülök, hogy a hallgatók is igényelnék.
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[vik:] Az egyetemi szinten valóban addig működhetett jól az "oktatás", amíg a tanárok és diákok "szintje" nem különült el a munkát illetően. Hiszen egyetemnek is azért nevezik (ma már hiába), mert a tanárok és diákok egyetemességén alapult, ahol a munka-tanulás […]
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[csilla:] nem provokálni szeretnék, de van olyan szakember, aki a gondolataimat olvassa, és tud számomra, olyan elméleti útmutatást adni, hogy hogyan gondozzak egy ma már 15 éves, abuzált, anyaszerepben lévő lánykamaszt! ezek a gyermekek nem kis számban kerülnek be a gyermekvédelmi […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] 2014. márciusában láttam ezt a filmet! Ma a Máltai Szeretet szolgálat működteti! nincs információm róla!https://index.hu/video/2011/08/29/tiszabo_s1e1/ https://index.indavideo.hu/video/Ha_nincs_iskola_elveszett_a_falu_1 Eltelt hét év! Ezen gyermekek, egy része, szavazóképes […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] borderline, hospitalizáció kamaszkorban! ha nem segítünk a családokon, mint ahogy Nóri teszi, 10 év múlva a társadalom gerincét sok-sok településen a ma gyermekei képviselik majd a felnőtt lakosságot! ha kiemeljük őket családjukból és átexportáljuk más településekre, […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Csilla:] Még mindig rágom minden szavát!Én ott vagyok, ahol ő nem! szakellátás a gyermekvédelemben, de voltam alapellátásban is! Voltam óvoda vezető is! Drága Ax! kérdeztem tőled! Mi ez? Kaptam rá választ! Látjátok Ti ezt? Láttátok ti ezt!? elviszlek benneteket! nem Nórihoz! máshová! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] Amikor először tettem javaslatot arra, hogy emeljünk ki gyerekeket családjukból, nem haboztam!Fájt, mert tudtam, benn ragadnak a rendszerben, sejtettem az abúzust! de láttam magam körül a tehetetlen környezetet is : védőnő, óvoda, iskola, aktív és passzív szociális eszközök! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Juli:] Kedves Péter! A "t. szerző" nagyon is jól ismeri a magyar valóságot, a hátrányos helyzetű térségek problémáit. Vajon kit lehet komolyan venni, és kit nem? Arra kérném, hogy mielőtt Ritók Nóráról azt állítja, hogy "íróasztal mögül okítja a kollégáit", […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Péter:] „Hatszáz évig nem akartak beilleszkedni, miért pont most akarnának?” „Ugyan már! Ismerek olyanokat, akik ki tudtak emelkedni. A többi miért nem akar?” Ezek a mondatok nem tekinthetők előítéletnek, inkább ténymegállapításnak. Kétségtelen tény, hogy nem kevés azoknak a […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--
OFOE (2001–2019) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek