OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
2007. november 21.
» Hozzászólások (35)

Levél közoktatásunkról

Takács Géza

portréMagyar-történelem szakos tanár vagyok. A nemrég megszüntetett Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán végeztem Szegeden, 1976-ban. Húsz éve írom közoktatási kritikáimat. Akkor Az iskola vaskos bástyáiról írtam, egy kis diákotthon vezetőjeként. Azóta ezek a bástyák ránk omlottak, úgyhogy ma már csak a bekövetkezett katasztrófáról írhatok helyszíni beszámolókat. Ezúttal mint lakásotthon-vezető. A két állás és a két álláspont között persze meglehetősen változatos és fáradságos volt az út. Jelenleg nem egy új iskolaszervezeti modellt tervezgetek, mint egykor, abba belebuktam, belebuktunk, hanem egy roma naplót írok (a Heti Ökopolon) küszködve a megértésért.

Kedves Trencsényi László!

Mi egy kis vitába keveredtünk az osztályfőnöki egyesület honlapján egy írásom révén, melyben közoktatásunk világának körvonalait jelezve „lényegében nem létezőnek” neveztem a Magyar Pedagógiai Társaságot, ahol te sok éve főtitkár vagy. Helyreigazítást kértél a honlapon. Én megírtam a mondathoz tartozó magyarázatot, és hetek óta várom rá a választ. A választ persze igazából nem tőled várom, hiszen te legjobb meggyőződésed szerint és nagy erőfeszítéssel működteted a szervezetet, neked tehát az én nézőpontom súlyos személyes sérelem és igaztalan vád.

Válaszolniuk voltaképp azoknak kellene, akik a társaság tagjai vagy éppen a társaság tevékenységének a szakmai haszonélvezői, s hogy hetek óta csend van, és senki nem állt a társaság védelmére, egyetlen megjegyzéssel sem, holott valószínűtlen, hogy a honlap olvasói közt ne akadtak volna érintettek, az azt jelenti, hogy a válasz ezzel a csenddel is íródik. Nem mondom azt, hogy beismerésként. Azért nem mondom, mert eredeti írásomnak mondanék ellent, ha erre a következtetésre jutnék. Iskolai ügyben semmi nem azonos önmagával. A csend azt a mondatot írja, ismétli, sokadszor, mely szerint a közoktatás világában már jó ideje szünetel a szellemi forgalom. És ez igazolódik ez esetben is. Követ hajítottam a tóba, az állóvízbe, vagy legalább is egy kis kavicsot, de a kavics úgy süllyedt el, hogy egyetlen kis hullám sem fodrozódott körülötte.

Így működik a magyar iskolai világ már vagy két évtizede.

Száraz, halott tófenék, festett víz.

És ha Trencsényi László, felkészült pedagógiai szakember, erős figyelemmel kormányoz egy kis hajóban, sőt, evezőt ragad, vitorlát feszít, legénységet toboroz, tartja a lelket a csüggedt matrózokban, írja a hajónaplót, beszámol a megtett útról, a napi fogásról: nemcsak magát csalja, hanem bennünket is.

Csalunk persze mindannyian, hiszen gyakran úgy teszünk, mi mást tehetnénk, mintha volna magyar pedagógia, volna iskolai élet, volnának közös értékek. Ám ha mindez a pótélet és pótkultúra igazinak tetszik, és kissé belefeledkezünk, magunk is csak pótlétezőkké válunk. Akartam én a Társaság tagja lenni, még a derék szocialista időkben. Továbbképzésen toborozták az új tagokat a megyei pedagógia továbbképzésen - jaj hol van ez már, már ez is pótolhatatlan érték azóta, hiszen ugyan elviselhetetlenül merev volt, de mégis csak volt valami viszonya az iskolai realitásokhoz -, hogy nem kell félni, nem jár az annyi vesződséggel. (Épp csak nem úgy, ahogy nemrég szülői munkaközösséget toboroztak az egyik diákom osztályában, hogy megígérik, soha nem fognak kérni semmit, s nem is szeretnék, ha a szülők bármit is szeretnének. Csak kellene egy-két név.)

Én meg fiatal, lelkes pedagógusként, gondolván, ha az ember még ráadásul vállalná, sőt, szereti is a vesződséget, hát jelentkeztem, tán csak beválok.

Látszott, hogy valamit félreérthettem, mert ajánlkozásomat sötét tekintet fogadta. (Aznap már volt alkalmuk tapasztalni, milyen izgága alak vagyok. Mennyire izgat az iskola.) Aztán azóta is várom a választ a jelentkezési lapomra. A kedves kolléganő alighanem még azon melegében összetéphette, hogy ne nyugtalanítsa. Elintézte, hogy ne menjek én lázasság tüneteivel az egészségesek közé. Döntését megértéssel fogadtam, magam is nyugtalan voltam magam miatt.

Tehát kívülálló és sértett is volnék, mégis, örülnék, hogy ha odabent több valódi okot látnának a bizakodásra, mint amennyi idekintről látszik. De erősek a kétségeim. Próbálkoztam én aztán később is a társasággal, hiszen a kíváncsiságom megmaradt, ha a tagságot nem is forszíroztam többet.

Nem is olyan rég voltam egy társasági ifitáborban, Csillebércen, mint veterán tanár, mondhatom, erős élmény volt. Mint kiderült, az ifjúsági csoport kedves és intelligens ifjú aktivistái - megnyerve bizalmukat, kissé beavattak titkaikba -, valami egyéni rózsakereszt titkos társaságát szervezik. A falakon körben poros, kopott képeken a magyar pedagógia nagyjai hallgattak döbbenten az üveglap mögött. Mintha ifjú vajákosokkal akadtam volna össze az orvosegyetemen, vagy ateista körrel a teológián.

Voltam a társaság szervezte „tanulás ünnepén” is: a belváros egyik hűvös, szeles lépcsőháza volt a helyszín, mivel a társaság egy mosókonyhában székel ott. (Tán azóta is.) Vacogtam egy ideig együtt a hős matrónákkal, aztán feladtam.

De hagyjuk a Társaság ügyeit, nézzük a Társaságra tartozó ügyeket.

--

Elmentem az OFI éves konferenciájára, a Károlyi-Csekonics palotában (Bp, Múzeum utca), beültem az iskolai kudarcok „vörksopba”, ahol fiatal szakemberek beszéltek bátor tájékozatlansággal arról, hogy bizony vannak még egyenlőtlenségek, s hogy a szülőket igazán bevonhatnánk már, hátha a gyerekek is nagyobb kedvvel tanulnának, ahol próbálták, ott be is bizonyosodott, de tényleg. Némi feszengés után, mert valahogy nem akart elindulni a beszélgetés, dadogtam arról valamit, hogy jövőre nem hogy szülőre, tanárra sem jut majd pénz rendesen, s hogy az iskola ez idő szerint politikai zsákmány, vagy éppen kényszervállalkozás, mit keresne ott a szülő. Ha volna is, kirakják.

Példákkal mondtam, nem elméletileg.

(Mióta láttam elméletileg feltüzelt Waldorf-tanárokat, amint kollégájukat kikészítik, folyvást idézve a nagy Rudolf Steinert, mióta láttam farizeusságba borult egyházi iskolát, mióta láttam szabad iskolát drága magániskolává válni, mióta láttam liberális tradícióira büszke tanintézményt előjogok féltésétől reszketni, és alig láttam mást, nem érdekel már az elmélet.)

Néhány évtizede efféle hozzászólással lehetett kelteni némi feszültséget.

Ezúttal egyszerű értetlenség fogadott. Beszéltem valamiről, ami a konferencia kontextusában nem volt releváns. Mondták tovább a magukét, mintha csak egy telefon csörrent volna meg, valami illetlenséget hallatva.

Igen, ők már egy új nemzedék, nem a tudósok, nem a káderek, nem az elveszett néptanítók, nem a nyugatosok, nem is a technokraták nemzedéke, ők egyszerűen pedagógiai asszisztensek. Nekik nincs álláspontjuk, nem is volt tervezve, nem is volt megengedve, hogy legyen, ők egyszerűen alkalmazottak. Elvégzik, amit rájuk bíznak. Olykor ezt, olykor az ellenkezőjét. Nincs róla véleményük, nincs hozzá viszonyuk. Bárki mozgathatja őket bármerre, aki ehhez felhatalmazással bír. Lehet akár síkhülye is. Nem szemtelenkednek. Önérzetüknek nincsenek szellemi, morális vonatkozásai. Nem lehet megszólítani őket, ahogy ők sem szólítanak meg senkit. Nincs bennük kíváncsiság, nem érdekli őket jobban az oktatásügy, mint az esti tévéműsor. (Noha még az is lehet, de ez sosem fog kiderülni, hogy otthon, a konyhaasztal mellett azért pontosan tudják, mi történik, és minek kellene történnie.)

Az OKM egyre rámenősebben, egyre elégedetlenebbül, egyre erőszakosabban rángatja az OPI aktuális utódát. (Minél kevésbé mennek a dolgok, annál rámenősebb, és minél rámenősebb, annál kevésbé mennek a dolgok.) Most épp Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetnek hívják. Mely még nincs is, épp csak kialakulóban. De nem kell sietnie, úgysem tart sokáig. Volt az elmúlt húsz évben sok átszervezés, átnevezés, most már tényleg minden rendben.

Hallom, nyolcvanezer diák által kitöltött felmérés tanulságait, hogy sok a nyelvóra, de kicsi a teljesítmény, talán túl gyakran változik a nyelvtanár személye. Sőt, az egyik diáknak kevesebb óra jut, mint a másiknak. Tovább kell kutatni a kérdést, hogy lássuk, mi is a baj. Nyolcvanezer felméréses óra tanulsága volt ez. Nyolcvan nyelvvizsgához elegendő idő. Gondoljátok meg kollégák.

Hallom, hogy az új érettségivel az igazgatók többsége elégedett. Remek. Jó úton járunk. Az a baj, hogy én meg sem az új, sem a régi igazgatók többségével nem vagyok elégedett. Meg kellett volna kérdezni tőlük azt is, mikor törték a fejüket legutóbb pedagógiai problémán? Még a múlt évezredben? Vagy már az egyetemen sem? Mit tudnak kollégáik pedagógiai karakteréről? Diákjaik változó diáktermészetéről? (És még csak nem is tehetnek róla olyan nagyon, hogy nem tetszenének a válaszaik.)

Én nem végeztem felmérést, hogy mi a baj a nyelvtanulással meg az új érettségivel. De tudom, hogy egy belvárosi középiskola tizenkettedikes diákjának házi német korrepetitoraként meg kellett tanítanom a személyes névmásokat és kiejtésüket. (Nem viccelek, nem túlzok.) És ez elég volt ahhoz, bár nem jutottunk sokkal tovább, hogy leérettségizzen németből. Ez a baj a magyar nyelvtanítással és a magyar közoktatással. Hogy nincs kontroll. Elveszett. Nem az érettségi biztosokra gondolok. Nem is a minőségbiztosításra. Hanem az önkontrollra. Amit elcsentek az iskoláktól, pedig néhány száz évig többé-kevésbé megvolt. És nincs az a teljhatalmú miniszter, aki pótolhatná.

Olyan nagyon nem csoda. Közalkalmazott vagyok, egészen odalent. Mégis, naponta kell hazugságokat írnom és aláírnom. Egy kis ruhapénzért, egy kedvezményes, valaha kötelező ebédért. Rossz szabályok, értelmetlen előírások miatt folyton okiratokat hamisítok. Holott nem nyerészkedem, nincs rajta tíz fillér bevételem, csak végzem a munkám. Igyekszem elvégezni. Felőrlöm magam. Ez a feladat. Ezért kapom a fizetésem. Ha eleve nem volnék, akkor persze könnyebben boldogulnék. Feletteseim és kollégáim egyaránt elvárják tőlem, hogy hazudjak, mert nekik is hazudniuk kell, hogy feletteseim és kollégáim maradhassanak. Hát akkor én, mint beosztott, mint kolléga, csak ne kényeskedjek.

Az iskola világának, a nevelés világának már nincs egyetlen átlátható zuga. Ahol az elvárt rend nagyjából szinkronban volna, ha nem is a valódi, az élhető, a teremtő, de legalább a betartható renddel. De ez már senkit nem zavar.

A szocializmus kívülről vezéreltté tett minket. Látszólag rend volt, de belsőleg szétestünk. És amikor a felügyelet megszűnt, megszűnt tulajdonképpen a világgal való kapcsolatunk. Jött a szétesés legitim rendje, a káosz. A csupaszon, védtelenül maradt személyiséget ideológiák fertőzték meg, másfelől meg reménytelenül elmagányosodott. Az iskola, mely a világokkal kialakult kapcsolatok szervezője volna, ott maradt karszalaggal a tömegben, de minden felhatalmazás nélkül. Kiárusította tehát maradék vagyonát: jogosítványait, szellemi javait.

--

A konferencia előtt épp megbeszélésen voltam, ahol kiderült, hogy fiatal kolléganőm, aki hosszas procedúrával választottak ki három éve egy kis nevelőotthon vezetőjévé, végre valóban álmai megvalósításába foghatott. Már Franciaországban van, egy vidámparkban szedi a tányért, kicsit ordenáré munka, kicsit veszélyes, de jó a társaság, és a lóvé is négyszerese annak, amit itthon, mint diplomás, közösséget vezető, milliókkal gazdálkodó, gyermekek tucatjának sorsáért felelős szakemberként kapott. Úgyhogy, ha bírja egy évig, vagy kettőig, lesz majd elég pénze arra, ha a hazatérés mellett dönt, hogy lakást vehessen magának. Amire itthon dolgozva semmi reménye nem volt.

Már tavaly el akart indulni, akkor még óceánjáróról álmodott, hogy ott kiszolgálja az igényeket. De nem vették föl. Nagy volt a konkurencia. Hiszen ma ez a távlatokat kutató fiatal magyar (és bizonyára nem magyar) értelmiségiek álomállása. Elvégzik az angol szakot, aztán gyerünk be valami nyugati pucerájba, hogy valamit adjon is az élet.

Érdekes, a neveltjeiről nem esett szó, mintha valójában nekik is javukra volna, hogy a pótmama világot lát. Érdekes, a kollégák sem nehezteltek. A legkevésbé sem. Inkább szurkoltak.

A tanszékvezető történész történelem szakos fia a kanadai minisztériumban belső inas. A fiatal testnevelő tanár valahol Törökországban tart foglalkozásokat a szálloda kényes vendégeinek. És így tovább, bizonyára vég nélkül. Nem is volna ez feltétlenül baj, ha volna út visszafelé. S ha közben itthon érdeklődés hiánya miatt nem zárna be a bolt, az ország.

--

Elém került a tavalyi középiskolai felvételi. Egy kislegény küszködött vele, készült a jövőjére. Az első feladat, amin megakadt a szemem, egy Romhányi József vers szövegértése volt. Annyira nem egyértelmű egy ilyen „rímhányós” nyelvi tréfa, hogy az egyik kérdésnél egyaránt elfogadható válasz volt az, hogy a vers hőse, a szú elpusztult, és az is, hogy nem lehet tudni, mi lett a további sorsa. Hogy azt a fejbe szöget ütést képletesen kell-e érteni, holott lehet így is, úgyis, meg amúgy is. Mert hát persze egy Romhányi vers mindenre alkalmas, csak szövegértési képesség felmérésére nem. Hiszen a nyelvi játékon túl nincs értelme. Tehát hőse sem hős, értelme sem értelem, története sem történet. Ehhez képest a felvételizőnek úgy kellett tennie, mintha a Romhányi vers egy száraz történeti munka volna. Azokat a diákokat, akik erre az alkalmazkodásra hajlandók, más szörnyűségek elkövetésére sem lesz nehéz majd kiképezni.

Az a munkatárs, aki ezt a feladatot elkövette, cinikus alak, és/vagy pedagógiai, irodalmi, nyelvészeti analfabéta. Vagyis hát asszisztens, aki nem mérlegel. Ám, ha módja van rá, jól szórakozik.

A fiatalember akiről itt közbevetőleg szólnék, járja a gondolkodás, a szent filozófia zarándoklatait, mellesleg ezer kilométereket biciklizik, hegyeken, városokban. Aztán autóvezetni tanul. Bölcs és tapasztalt a világ dolgaiban, mintha bölcs és tapasztalt volna, az autótól sem fél, és az autó sem fél tőle. Viszont az oktatója nekifeszül, hogy összetörje ezt a váratlan és meglepő összhangot. Beleordít, belegyaláz, beletapos. Ő itt a főnök, ebben az autóban ő az úr, itt mindenki csak lábpedál lehet. Felingerelte, hogy tanulhatott volna a tanulójától, megérhetett volna valamit az autó és a világ kapcsolatából. Kikészítette a félénk, félszeg, szelíd törhetetlenség.

Ilyen a mi iskolánk: a mi egyetemünk: a mi hazánk: a legnagyobb ellenség a másik szuverenitása. Azzal mindenképp le kell számolni. Lesz, ami lesz.

Azt gondoltam, ahogy az iskola lassan elvadul, egy kis dzsungel lesz hovatovább, felkelti majd az egzotikum iránt fogékony nyilvánosság figyelmét. De nem ez történt. Az iskola sosem volt jó téma, de hogy annyira nem érdekes ma már, mint legalább Csalog Judit vagy éppen Beke Kata idején, az meghökkentő, azt jelenti, hogy súlyosan megromlott a kapcsolat a szellemi élet és az iskola között. Ahogy az iskola és a szellemi élet között is. Vannak a tanárok közt jeles személyek, de jeles tanársága nincs az országnak. Eljutottunk oda, hogy alighanem a nevelésnek és oktatásnak ma nincs egyetlen reprezentatív alakja sem, akit ismerne a közvélemény. Néhány idős pszichológusról lehetne azt hinni, mintha ők volnának az iskolák titkainak tudói, helyettesítő szerepük valójában azt jelenti, hogy a tanári szakma ma már a betanított munka szintjén, nem nyilvánosságképes.

Hallom a hírt, hogy Oláh István iskolájában, ahol a középiskola és a kertművelés még összetartozónak tűnt, lebontották az üvegházakat. Igaz, évtizedek óta nem folyik ott már igazi munka, talán egy kis virágkertészet vegetált, a diákok nélkül, az iskola programjában sincs benne, s az is lehet, hogy tönkrement ott már minden. Csak hát ebben a városban, ahol a történet megesett, a maggyár is bezárt rég, melynek termékeiért valaha sokfelől jártak ide az országból. Ettől a leépüléstől ez a vidék azonban nem lesz ipari körzet, és a diákok sem jutnak előbbre azzal, hogy az itteni tágas földekhez semmi élmény nem köti őket.

Gyökértelen fiatalok és a romló táj. Ez marad utánunk.

Az Élőlánc és még néhány civil szervezet mozgalmat indított a falusi kisiskolák megmentéséért. Lányi András, Gazsó Ferenc és Lezsák Sándor fogja majd a tervezett karácsonyi gyűjtés összegét elosztani a megmaradásért harcoló kisiskolák között. Nem a sok adományban, hanem a társadalmi felelősségtudat felébresztésében reménykednek. Érdekes, hogy a jelentős részben kis településeken élő cigányság iskolai sorsát érintő kérdésben a cigányság szóba sem került.

Érdekes, hogy a felhívást aláíró mindkét pedagógus szervezet fővárosi, egyikük inkább csak vezetőséggel bíró szervezetnek tűnik, másikuk pedig a honlapján már öt éve nem adott hírt magáról.

A MPT nem csatlakozott és nem is nyilatkozott. Ahogy sok más pedagógiai civil szervezet sem. Nem meglepő, hiszen ez már politikai kérdés. Egy rendes civil szervezet pedig nem politizál. De az is lehet, hogy nem is kérdezték őket.

Hogy feléled-e a szolidaritás, nem tudom, én mindenesetre a karácsonyt nem kevertem volna bele, eléggé megtébolyodott ünnep az már amúgy is.

A kisiskolákat semmiféle mozgalom, adománygyűjtés nem fogja életben tartani, ahogy a vasúti szárnyvonalakat, a kispostákat, a kiskönyvtárakat, patikákat, a művelődési házakat és a rendelőket sem. Ezek a helyi szervezetek, intézmények, szolgáltatások már évtizedek óta halódnak, minden saját forrást elveszítettek, lényegében az elszegényedő nagybácsi kegyelméből éltek. A kistelepülések Magyarországának évtizedek óta nincs saját élete. Nem voltak, nem lehettek saját elhatározásai. A magyar kistelepülések megmentéséért vagy indul egy telepes, missziós munka, az ország újjáépítése, újratelepítése, újrafelosztása, vagy minden könnycsepp hiába.

Mert a kisiskolák bezárása magában véve ésszerű. A kistelepülések, a vidék pusztulása viszont nem.

És akkor még nem volt szó a romákról. A felhívás bizonyára taktikai megfontolásból nem ejtett róluk szót, hiszen aki a kisiskolát védi, arra ráfogható, hogy a szegregációt védi, aki a kisiskolák megszüntetést akarja, az arra hivatkozhat, hogy a szegregáció ellen harcol, az integrációt támogatja.

Ez a roma vonatkozás, illetve annak hiánya, magában elég ahhoz, hogy az ember azt gondolja, itt valamit elhallgatnak, itt valamit nem értenek.

Igen, a roma vonatkozás nélkül Magyarországon nem lehet a közoktatás ügyeit megvitatni, nemcsak a kisiskolákét, ma már úgy állunk, hogy akkor lesz jó közoktatásunk, ha a romák iskoláztatásának nagy kérdéseire is válaszolni tudunk.

A kisiskolák megszűntetése semmi más, mint ajtónyitás a tűzfészekre.

Gyűjtsünk tehát adományokat a kisiskoláknak, maradjon zárva az ajtó, de a tüzet is el kellene oltani valahogy.

Vagy lesz világra szóló magyar közoktatás, mert most már kevesebb nem elég, vagy Magyarország hamarosan nagyon kevéssé fog önmagára hasonlítani.

--

Kedves Laci!

Ezek a sorok arról szólnak, hogy az az út, melyen a MPT elindult a hatvanhétben, mint tudjuk, nem vezetett sehová. Ennek a következményeit nyögjük. Meg arról, hogy az az összekötő út, amelyen visszakanyarodna a Társaság az egykori polgári nyomvonal felé, a semmibe fut, hamarosan már ösvény sem lesz, csak vadcsapás. És ezen az sem segít, hogy te remek úttörőtábor hangulatot tudsz varázsolni mindenütt.

Monor, 2007-11-18

Üdvözlettel: Takács Géza

--

Linkek

--

 » Kommentálom
 Kommentálom «
Várjon...

A hozzászólások megengedett tartalmával kapcsolatban lásd kommentelési irányelveinket.

Hozzászólások

Takács Géza | 2008. január 6. | csgez[kukac]freemail[pont]hu
Struktúraváltást javasolok. Az egyes írásokhoz tartozó kommentárok jelentős része egyáltalán nem kapcsolódik az adott íráshoz, hanem felvet, hoz valamit, mást, újat, frisset. Ezeknek a felvetéseknek külön plenáris blokkot kellene nyitnunk. Hogy az is olvashassa, aki mondjuk egyáltalán nem kíváncsi az adott beszámolóhoz kapcsolódó beszélgetésre. S hogy a beszámoló szerzője pedig ne érezzen késztetést arra, hogy mindenbe belekotyogjon, csak azért, mert elvileg a hozzászólás hozzá szól. Ide kerülnének olyan írások, mint például az országgyűlés oktatási bizottsági vitájának részlete, Csirmaz Mátyás lelete, ami nagyon érdekes, jó is volna, ha minél többen olvasnák, de ezt ebben a szerkezetben nem érheti el. Beküldője éppúgy feszenghet, amikor kommentárként küldi el, mint én, aki kommentárként olvasnám.
Kell egy fórum is, ahol bárki előállhat nagyobb terjedelmű szöveggel, hosszabb gondolatmenettel. Külön kommentárokra szerezve jogosultságot. Ide kellene kerülni Andor dolgozatának, ahogy ide kerülhetett volna Bessenyei Istvántól, Fóti Pétertől, akárkitől olyan szöveg, amelyet a kongresszusnak ír vagy a figyelmébe ajánl. Itt volna persze némi minőségi kontroll, és terjedelmi korlát.
Aztán valóban a helyén működhetne akkor az olvasónapló is, ahova való például Publius Hungaricus*: A féltudású elit alternatívája című tanulmánya az Indexről. És jöhetnének sorra a további ajánlatok (épp látom a „virtuális tantestület” feltűnését, tanári blogok szemlézését).

Nem jó, hogy a virtuális konferencia eddigi előadásait soroló lapon csak címek vannak, szerzők nélkül. Kellenének ott a szerzők nevei is.

S végül a kongresszus bevezetője, nyitó lapja ki kellene egészüljön olyan információkkal, melyek az először belépőt elkalauzolják az előzményekben, ezt pl. én röviden összefoglaltam egy viszontválaszban, de erre csak véletlenül lehet rábukkanni. Így nem működik. És aztán tárgyszerűen jelezni kellene a változásokat, a történetet, akár egy folyamatos konferencia naplóval, még ha csak a legszűkebbre fogva is, hogy épp hol tartunk, kik kaptak eddig szót, kik, hányszor szóltak eddig hozzá, stb.
Mindez azért volna halaszthatatlan, mert mondjuk, akinek az első írásomhoz volna mondanivalója, azt gondolhatja, ehhez el kell olvasnia 34 hozzászólást, és már el is megy a kedve, és inkább nem ír, pedig valójában legfeljebb hármat-négyet. És ez senkinek nem jó.
Ha viszont a plenárisra kattint, akkor ott meg valóban azt az elevenséget kapná, ami épp kavarog bennünk, ráadásul elég lehet olykor a legfrissebb bejegyzést elolvasni, és ahhoz hozzászólni, akkor is működik az egész.
Ha meg valami bujkál az olvasóban, amit végre megmutatna, megírna, akkor meg a fórumon jelentkezik. Inspirálva mások által.
És ha ez az új szerkezet elfogadható, és működésbe lépne, akkor erről a változásról értesíteni kellene összes eddigi résztvevőnket.
De ha nem, akkor is. Hogy valamiért nem fogunk változtatni. Noha kézenfekvő lenne.

Ráadásul, érezve ezt az eredendő és vállalt tétovaságot, hiszen a kezdésben sem lehettünk biztosak, mindenki máshol, mindenki beleszakad a magáéba, hát hogy lehet ennek közös tere, így ami eddig van, az is olyan valószínűtlen, ezért hát akaratlanul, s lám, én itt, akarva, folyton terelgetősdit, noszogatósdit, vendéglátósdit játszunk, zavarunkban és örömünkben, olykor még a vendégek is.
Így erre sem kényszerülnénk többé, minden önálló szerző bírna némi természeteses felhatalmazással a maga külön oldalán, Mészáros Jánosnak volna kisegítő szerepe a kommenteknél, Szekszárdi Julinak a kongresszusi bevezetőnél, a strukturális ügyekben és az olvasónaplónál, Földes Petrának meg az alapszövegeknél és a fórumban.
Én meg a programunk (homályos, ámde nagyra törő) célja felől mérlegelve mondanám a magamét, ahogy tettem eddig is.
(S teszem rögvest, ha eddig türelmesek voltak, kifizetődik, mert már majdnem a célnál vagyunk.)
Mindez persze lehet, hogy nem izzítja majd fel a konferencia kazánját, hiszen nincs is neki, de azt a kis lángot, ami mintha égne, pislákolna, talán jobban óvná.

Van egy más érvem is a változtatás mellett, az egyes beszámolók önállóbb élete mellett, az tudniillik, hogy örülnék, ha nemcsak Achs folytatná a mezőtúri tudósítását, hanem Petra is a veszprémit, meg Federmayer Kati is a fővárosit (épp rászánta magát), és remélhetőleg minden újabb nagy beszámoló után ugyanez az érzés fog majd el. Várakozás, kíváncsiság, ösztönzés, hogy mindannyian eljussanak maguk is a magukkal való párbeszédben valameddig. Vagy éppen vissza. Ez most mindegy, csak folytatódjék. Hogy ez a tanév alatti szellemi történet, ez a különös kis kongresszus sok önálló iskolai történet kincsét gyűjtse össze. Azok legyenek a fedezetei valaminek, talán csak egy szelíd javaslatnak, hisz végül majd csak kisül, kibontakozik, kirajzolódik ebből a virtuális konferenciából valami.
Ha kitartunk nyárig, és semmi más nem történt, csak mondjuk tovább, akkor is lesz egy világlátta tanévünk. Akkor is bekalandozzuk addigra iskolai világunk tereit olyan módon, ahogy ez talán sosem volt szokásban.
És talán azt mondja majd Szunyogh Szabolcs, kissé indignáltan, elrejtve mély megindultságát, hogy hát igen, igen, tessék, ez a virtuális izé a Köznevelés, és nem az, amit én szerkesztek.

Én persze abban reménykedem, hogy júliusban, a Duna jegén tanügyi alkotmányozó nemzetgyűléssé nyilvánítjuk magunkat, megalapítjuk Csaba királyfi és Apáczai álmát, és nem utolsó sorban Fóti Péter tervét is, a boldog iskola, vagyis az iskolától mentes iskola Magyarországát. II. Rákóczi Györgyöt nem engedjük Lengyelországba, nem fogunk ágyúkat átvonszolni a hágókon, a fejedelem vagyona nem Erdély pusztulását szolgálja majd, hanem Erdély reneszánszát, és dinasztiája örökletessé teszi a tanulás, az iskola kultuszát. Apáczainak pedig meghalni sem lesz ideje, annyi lesz a tanítványa, stb.

Ha ez nem megy rögtön, átvesszük a kormányzás terheit a rossz nevelést kapott mai kormánytagoktól, a kormányüléseket a Lengyel Gyula Szakközépiskola egyiptomi termében tartjuk, társbérletben magyarórákkal és szabadegyetemi előadásokkal, hogy folyamatos legyen az áthallás, másrészt, hogy meggyorsítsuk, leegyszerűsítsük a döntéseket. Az Országházat pedig átadjuk egy pedagógiai konferenciateremnek, az európai tanügyi gyűlésnek, a sok kis teremben sok kis kézműves műhellyel. Voltaképp az utolsó pillanatban, hiszen mindenütt nagy a baj, és az Unió is belátná, hogy az új világnak a maga jó iskoláinál jobbat úgysem ajánlhat. Kolumbusz Kristóf tehát tanárokat vinne magával Amerikába, hogy tanulmányozzák az indusok pedagógiáját, hátha felejtettünk már saját bennszülött korunk óta, stb.




Juli | 2008. január 2.
Drága Cskati! Ha nem utasítod el a személyes találkozásra lehetőséget adó "kocsmázást", akkor elképzelhető, hogy ki-ki a saját lakóhelyén (környékén) elkezdi a kiscsoportos szervezkedést, és majd tavasszal csinálunk egy nagy közöset. Mit szólsz hozzá? Kezdjétek jól az újesztendőt Ti ott valamennyien!
Achs | 2007. december 30.

Kedves Géza!

Azt mondod, hogy ennek a tételemnek szinte minden elemével kapcsolatban kétségeid vannak: „Egyedül az van, hogy a tanárok ZÖME eszeveszett erőfeszítésekkel próbál ragaszkodni valamiféle értékadáshoz.”

Azt hiszem, értem mit mondasz. Talán igazad is van. Ha szigorúan nézzük. Ha szigorúbban nézzük magunkat, mint másokat, mint a helyzetet, mint a világ összességét. (Hozzáteszem, számomra szimpatikus ez a mentalitás.)

Viszont én – talán a szakmámat is védve – mást (is) látok. Például állandó frusztrációban élek: ez a kollégám mennyivel olvasottabb nálam, az mennyivel energikusabb, amaz hogy tud olyan jól elbeszélgetni a gyerekekkel, ő sokkal nőiesebb nálam (még szép… – de itt a finomságára, érzékenységére próbáltam utalni) stb. Ő miért kezd még századszor is vegyes kar szervezésébe, mikor a gyerekek olyan elképesztő módon viselkednek a próbákon, stb. stb.

Meg aztán látom az elhasználódottságunkat is. Ott még nem tartunk, hogy az Egészséges erotika kitüntetés-cserélgető veteránjainak mintájára cserélgetnénk nyugtatóinkat, de azt nagyjából tudjuk, ki alszik Gerodormmal, ki Dormicummal, kinél nem vált be a Rudotel, kinél a Xanax.

Naná, na persze, néha az ember fülébe jutnak rémségek is, valószínűleg magunk is csinálunk ilyeneket. Esetmegbeszélés intézménye nem lévén ezek tényleg ott erjedeznek a mélyben. És tényleg, ha belegondolok, emlékszem olyan esetekre, amikor valami iskolai ünnepségre egy hónapig naponta próbáltam, a tanári mégis attól volt hangos, ahogy egyik kollégám két héten keresztül kommentálta, hogy neki majd ötven csészét el kell hoznia a kölcsönzőből.

Lehet azt is mondani, hogy az átadandó értékek avíttak. Olyan Pál utcai fiúsak. Az jutott eszembe, hogy a nyolcvanas évek elején az ITDK nyári egyetemén hallottam egy érdekes előadást. Hogy a mikroelektronika akkora változást okoz az emberiség életében, mint a fáról való lejövetel. Csak amíg arra évek százezrei voltak adva, erre lesz húsz év, ami még egy ember életében se olyan túl nagy táv. Úgyhogy az emberiség pszichológiailag egyáltalán nincs fölkészülve arra, hogy normálisan el tudja viselni az ekkora mértékű változást.
Érdekes volt az előadás, azóta eltelt a két évtized. A mi pályánk különösen is érintett ebben: nemigen tudjuk megtalálni nyugodt kis szigeteinket. Úgy gondolom: ha egy tanár avíttnak tűnik, vagy az általa átadni gondolt értékek avíttnak tűnnek, abban nem feltétlenül az egyes tanár a hibás, lehet, hogy csak arról van szó, hogy egy fel nem készített emberiség olyan területén dolgozik, ahol hatványozottan csapódnak le a sietség negatívumai.

Meg különben is: mi az, hogy avítt? Lehet, hogy egyetlen Szophoklész-tragédiában több és mélyebb tudás van, mint ezer "korszerű" hóbelevancban.


Mindez nem jelenti azt, hogy ne lenne égető szükség a magyar tanári társadalom gyors és átható terápiájára, de akkor is állítom, hogy a magyar oktatásügyben még mindig a tanárság működik a legjobban, legalább is működik valahogy. Hogy egy általam már sokszor idézett Gazsó-mondásra is hivatkozzam, amit egy előadásában hallottam egy évtizede: „Az egész magyar oktatásügy egyedül a tanárok áldozathozatalára épül.”

Szervusz, kedves Géza!
A. K.
Szekszárdi Juli | 2007. december 29.
Kedves Mátyás!
Köszönöm a válaszát. Az idézett jegyzőkönyvben tettenérhető (törvénnyel legitimizált) lobbizással nekem is komoly, etikai természetű problémáim vannak. Tökéletesen egyetértek magával: ez a jelenség is hozzájárul ahhoz, hogy a mikszáthi, móriczi világ olyan jelenidejűnek tűnik. A Terepmunkás blogján –http://hevesy.blogter.hu/ –, található egy ezt is bizonyító bejegyzés Esélytelenség címmel. Ide másolom egy részletét: "Hallgatom Bajnai Gordont. Járom - ha úgy tetszik hivatalból azokat a településeket, ahol nagy a baj. Ahol sok és még több a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek száma. A leszakadó, szegregálódó településeket. Azokat ahol nagyon-nagyon kellene a segítség. Pályázzatok legények, itt a kánaán. Kiknek is?"
Ezen a vonalon akár tovább is haladhatunk. Javaslom azonban, hogy a vitát a kongresszus legfrissebb: A kudarc érintése című oldalán folytassuk.
Csirmaz Mátyás | 2007. december 29.

Kedves Júlia!

Ennek a jegyzőkönyvnek sok "mélysége" lehet az értelmezés szempontjából. Én nem azért teszem közzé, hogy "meg is magyarázzam", hanem azért, hogy mások is olvashassák. Aztán ők, ha olvasták, bizonyosan értelmezik is maguknak, vagy a nyilvánosságnak (s lehet, hogy másképp mint én, de az a jó).
Persze: már azzal, hogy közzé tettem, s ezt tettem közzé,megmutattam egyfajta "magatartást", vagy "magyarázatot" , "álláspontot".

Valamivel több mint fél éve keltette fel figyelmemet az oktatásüggyel, oktatásirányítással kapcsolatos jegyzőkönyvek tanulmányozása. Olvasásuk közben rengeteg dolog világossá vált számomra. S néhány hónapja eldöntöttem, hogy ami szerintem - feltételezhetően másoknak is - nagyon fontos,vagy tanulságos, azt a nyilvánosság elé tárom.

E közzétett jegyzőkönyv- részlet számomra - sok más aspektus mellett- főként a "lobbizás" és a "közpénz elosztásának" problémájáról szól.

Próbáltam megérteni - de soha nem sikerült- a "lobbi- törvényt", annak gyakorlati alkalmazását. Földhöz ragadt agyam soha nem tudta felfogni: hogyan is működik ez pl. az oktatási rendszerben? S ahogy így gondolkodtam, elkezdtem "skatulyázni":
- vannak olyan térségek (intézmény/kerület/város/ kistérség/stb.), ahol az adott kisebb- nagyobb területet "szuper" érdekérvényesítő képességgel rendelkező országgyűlési képviselő látja el (kapcsolatrendszeri tőke)
- vannak olyan térségek, ahol "kevésbé szuper" érdekérvényesítő képességgel rendelkező országgyűlési képviselő van
- s vannak olyan térségek, amelynek érdekeit nem tudja "pénzre váltani", "tárgyiasítani országgyűlési képviselője

Amikor ezt így letisztáztam magamban, akkor felvetődött az alábbi kérdés: Mi az oka annak, hogy az egyik jobban tudja érvényesíteni az általa ellátott terület érdekeit, mint a másik? Hát mit ne mondjak: ez is érdekes: ez lehet politikai és más is (pl. gazdasági, stb.)

Majd folytattam tovább a gondolatsort:
- az adófizetők pénzéből álló "állami költségvetés" készítésénél: az állami újraelosztásnál, hogyan lehet az érdekérvényesítő képesség különbségeiből adódó egyenlőtlenségeket, esélyegyenlőtlenségeket kiküszöbölni? Sajnos azt kellett megállapítanom, hogy ezzel komoly problémák vannak (nem kimondottan ebből a jegyzőkönyvből)!
- működhet-e úgy egy állami újraelosztó rendszer pl. az oktatási ágazatban, hogy egy intézmény azért fejlődik, mert jó az érdekérvényesítő képessége, a másik pedig azért elmaradott, mert nem tudja érdekeit érvényesíteni?

S jól tudjuk, hogy ezt még tovább sújtja az ország települései között megmutatkozó gazdasági szempontú egyenlőtlenség.

Elkezdtem vizionálni:
- mindenhol szuper érdekérvényesítés lenne: fejlődne az ország, vagy mindenkinek egyformán jutna a kevésből? A pénz kevés, az éhes száj sok. Igaz: nem lennének paloták és viskók.
De ekkor eszembe jutott: mi lenne a "tehetségesekkel" (a jó érdekérvényesítő képességgel rendelkező emberekkel). Nem sokáig, mert rámszólt Mikszáth és Móricz Zsigmond emléke is. Csak a tehetségen múlik a fejlődés valahol, valamilyen intézményben, városban, kistérségben?

Az adófizetőktől befolyó állami újraelosztás, ami az éves költségvetési törvényekben mutatkozik meg, érdekes kapcsolatba került a pályázati úton megszerezhető uniós forrásokkal:
- az éves költségvetési törvénynek a biztonságos, alapműködést szolgáló, kiszámítható rendszer- finanszírozás célját kellene szolgálnia
- a pályázati forrásoknak azokat a plusz-célokat, amelyek az előbbieken felül vannak.

De jó lenne ezeket így különválasztani: a biztonságos, kiszámítható működtetésen túl, a mindenki "tehetsége, és munkája" - befektetett energiája, szellemi tőkéje- által megszerzett pályázati pénzek.....

Majd felébredtem, s elindultam az Észak-alföldi, s az Észak- magyarországi régió kistelepüléseire (Borsod, Nógrád,Szabolcs,stb.): panasz panasz hátán, szegénység szegénység hátán, leépülés leépülés hátán. Persze találtam néhány virágzást is: vagy saját erőből (mert nekik még volt saját erejük, másoknak az sincs), vagy a jó érdekérvényesítésből.

De az országban mehettem volna másfelé is.

- Vannak olyan emberek, akik csak a palotát látják meg, a viskóból a remélt "hasznot".
- Vannak olyanok, akik csak a viskót látják, s zavarja őket a paloták fényessége
- S vannak akik mindkettőt, s ez így, együtt nagyon zavaró látvány.
- S vannak olyanok, akiket semmi nem zavar (vagy minden)

Sokat gondolkodtam, hogy én mit látok? De egy biztos: a látvány összességében nekem is zavaró.
Szekszárdi Juli | 2007. december 29.
Kedves Mátyás! Ez egy nagyon izgalmas jegyzőkönyvrészlet. Jó, hogy ide került, de érdekes lenne tudni, hogy Maga az itt dokumentált történéseket miként értelmezi, hogyan ítéli meg, mely vonatkozásait tartja kiemelésre méltónak. Azért lenne szükségünk a válaszára, hogy elindulhasson az ehhez kapcsolódó vita, beszélgetés.
Csirmaz Mátyás | 2007. december 29.

OTB-30/2007.:
Jegyzőkönyv- részlet az Országgyűlés Oktatási és tudományos bizottságának utolsó 2007. évi üléséről- 2007. december 5.

Napirendi javaslat:
1.A Magyar Köztársaság 2008. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat (T/3860. szám)
(A bizottság feladatkörébe tartozó kapcsolódó módosító javaslatok megvitatása)


ELNÖK (dr. Szabó Zoltán- MSZP):A 87/14. pontban Tatai-Tóth képviselő úr az Eszterházy Károly Főiskola épületrekonstrukcióját 100 millió forinttal indítványozza megrövidíteni, mégpedig a 87/18. pont szerint a Károly Róbert Főiskola rekonstrukciója javára. A kormány?

KOLESZÁR KATALIN (Pénzügyminisztérium): Nem támogatja.

ELNÖK: A kormány nem támogatja. (Tatai-Tóth András jelentkezik.) Tatai-Tóth képviselő úr kíván szólni.

TATAI-TÓTH ANDRÁS (MSZP): Négy indítvány függ ezzel össze. A gyöngyösi Károly Róbert Főiskolán félbe van egy olyan beruházás, amelynek a következő évi balesetelhárítási, romelhárítási, takarítási munkálataihoz és a szükséges rekonstrukció folytatásához többletforrásra lenne szükség. Tudom, hogy nem a legjobb forrásokat találtam meg, de kérem a bizottságot, hogy ezt a négy indítványt támogassa. Köszönöm szépen.

ELNÖK: Az elvonással sújtott három főiskola közül kettőnél az előirányzatok durván kétharmadát kívánja elvonni. Képviselő úr, annyit azért hadd kérdezzek meg, hogy ott nem megkezdett beruházás folytatásáról van-e szó, tudjuk-e ezt?

TATAI-TÓTH ANDRÁS (MSZP): Igen, ott még a jövő évi tervezés...

ELNÖK: Tudjuk? Tehát ott induló beruházásról van szó?

TATAI-TÓTH ANDRÁS (MSZP): Igen.

ELNÖK: Értem, köszönöm. (Dr. Pósán László és Révész Máriusz jelentkezik.)
Pósán képviselő úr, aztán Révész Máriusz képviselő úr következik.

DR. PÓSÁN LÁSZLÓ (Fidesz): Tisztelt Bizottság! Annyit hadd jelezzek, hogy részben egyet tudok érteni Tatai-Tóth képviselő úr felvetésével, részben nem. A Jászberényi Főiskolai Karon a jégpálya építése, berendezése meg a kutyafüle tudja mi minden esetében egyetértek azzal, hogy a mai időben talán nem ez a legfontosabb. Ellenben az Eszterházy Károly Főiskola esetében az épületrekonstrukcióra szánt 150 milliónak a kétharmadát elvenni viszont nagyon durva, és ugyanazt az érvet, amelyet ön a gyöngyösi főiskola kapcsán felvetett, itt is el lehetne mondani. Én tehát azt gondolom, hogy ha az egyik helyen indokolt a forrásátcsoportosítás mindazon érvek mentén, akkor a másiknál is el kell ezt ismerni. Azt teljes mértékben elismerem, hogy a jégpálya-korszerűsítés vagy -építés, -berendezés egész egyszerűen egy jóval későbbi időpontra is halasztható beruházás, nem ezen áll vagy bukik a Jászberényi Főiskolai Kar léte. Ellenben a másik két eset, azt hiszem, ennél sokkal indokoltabb lenne.
Tisztelettel azt kérem a képviselő úrtól, hogy inkább vonja ezt vissza, és próbáljunk meg egy bizottsági módosító indítványt csinálni, amelyben az indokoltságokat figyelembe véve próbáljuk a dolgokat helyre tenni, és nem olyanoknak a kárára vagy terhére is, akik szintén komolyan rászorulnának. Köszönöm szépen.

ELNÖK: Köszönöm szépen.
Mielőtt Révész képviselő úrnak megadnám a szót, annyit azért meg kell jegyeznem, hogy ezért kérdeztem meg Tatai-Tóth képviselő urat, hogy ahonnan el kívánja vonni, ott is megkezdett beruházás folytatásáról van-e szó, és a képviselő úr azt mondta, hogy nem, ott induló beruházásokról van szó. Ettől függetlenül azt el tudom képzelni, hogyha a képviselő úr ehhez hozzájárul, és visszavonja az indítványát, hogy a bizottság nyújtson be egy olyan módosító indítványt, amely a nevezettek helyett a Jászberényi Főiskolai Kar jégpályaépítésének mind a 170 millióját elvonja, és a másik két helyről csak 15-15 milliót von el, így ott a beruházás megkezdése talán elvégezhető, a gyöngyösi főiskolán pedig a beruházás folytatása is lehetségessé válik. (Tatai-Tóth András jelentkezik.)
Tatai-Tóth képviselő úr!

TATAI-TÓTH ANDRÁS (MSZP): Jászberényben másról van szó, ott egy ennél nagyobb elvonás egy nagyobb tőkebevonást veszélyeztetne. Én tehát azt kérem a bizottságtól, hogy aki el tudja fogadni, az támogassa ezt a beterjesztett javaslatot. Köszönöm szépen.

ELNÖK: Révész képviselő úr!

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): Tisztelt Bizottság! Nem nagyon szeretek belefolyni abba, hogy ilyen részletesen belemenjünk, hogy melyik általános iskolát hol, hogy, mint támogassuk, melyik gimnáziumnál, főiskolánál mit támogassunk, de ne szemérmeskedjünk, ez évek óta így folyik Magda Sándor országgyűlési képviselő kapcsán. Ez semmi más, mint egy politikai javaslat: van egy országgyűlési képviselő, aki bent ül a parlamentben, és hogy, hogy nem, országgyűlési képviselői mivoltánál fogva minden évben pluszpénzeket tud kiharcolni a főiskolájának. Legyünk őszinték, ha Magda Sándor nem lenne országgyűlési képviselő, ezt a javaslatot be sem adta volna senki, és senki meg nem szavazná - bevallom, én egyáltalán nem tartom indokoltnak ezt a javaslatot. Azt kell mondjam, hogy ez évek óta így van, hogy amikor eljön a költségvetési módosító javaslatok szavazása, akkor Magda Sándor főiskolájának, hogy, hogy nem, mindig biztosítunk némi plusz fejlesztési forrást. Én ezt nem tartom ízlésesnek, nem tartom helyénvalónak.
Pósán Lászlóhoz csatlakozom, és azt javaslom, hogy ezt az indítványt Tatai-Tóth képviselőtársunk vonja vissza. Valószínű, hogy amikor a kormány meggondolta, hogy hol és milyen beruházásokra van szükség, akkor ezt alaposabban végiggondolta, lehet, hogy nem mérlegelt politikai szempontokat. Szerintem nagyon szerencsétlen, hogy ezt a politikai képviselőséget Magda Sándornak minden évben sikerül néhány tíz-, néhány százmillió forint pluszra váltania.

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Jegyzőkönyvön kívül szeretnék valamit mondani. (A jegyzőkönyvvezetés rövid időre felfüggesztve.) Annyit hadd mondjak, hogy az ön érve, hogy tudniillik Magda Sándor képviselő úr politikai befolyását érvényesíti bizonyos költségvetési támogatásoknál, az lehetett érv, amikor a gyöngyösi főiskola beruházása megkezdődött, de hogy egy megkezdett beruházást balesetvédelmi és baleset-elhárítási célokból folytassunk, ahhoz, azt gondolom, a józan ész is elegendő, és nem feltétlenül kell valakinek országgyűlési képviselőnek lennie. (Tatai-Tóth András, dr. Pósán László és dr. Sándor Klára jelentkezik.)
Most Tatai-Tóth képviselő úrnak, aztán Pósán képviselő úrnak, majd Sándor Klára alelnök asszonynak adok szót.

TATAI-TÓTH ANDRÁS (MSZP): Nagyon röviden szeretném jelezni, hogy nem Magda Sándort vizsgáltam meg, hanem a beruházás állapotát, és azért terjesztettem az indítványt a parlament elé, mert azt, hogy ez a beruházás befejeződjön, Magda Sándortól függetlenül indokoltnak tartom, és mondjuk a főiskola azért hátrányba sem kerülhet, mert a rektora éppen politizál is. Köszönöm szépen.

ELNÖK: Pósán képviselő úr, aztán Sándor Klára alelnök asszony következik.

DR. PÓSÁN LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm. Tisztelt Bizottság! Csak arra szeretném emlékeztetni a jelenlévőket, hogy az elmúlt években többször előkerült itt a bizottsági ülésen a mikepércsi óvoda esete, amely óvoda szintén életveszélyesnek volt nyilvánítva, a televíziótól kezdve sok minden foglalkozott vele, és az elmúlt években a költségvetések során - 2003 óta többször is előfordult ez - mindig leszavaztatott. Az érv ugyanaz volt egyébként, amire most Tatai-Tóth képviselő úr hivatkozik: elhárítás, és így tovább, és így tovább. Tehát hogyha ez most annyira fontos, akkor csak emlékeztetnék rá, hogy érdekes módon ez kevésbé volt fontos, igaz, hogy Mikepércsnek nem volt jelen az országgyűlési képviselője, ezt el kell ismernem.
Még egy megjegyzést engedtessenek meg tennem! Itt, a bizottságban, amikor a felsőoktatási törvény különböző, ilyen-olyan változtatásairól volt szó, akkor a kormány részéről és a kormánypárti oldalról is több érv hangzott el amellett, hogy a főiskolák, egyetemek számára a hitelfelvétel lehetőségét azért is kellene megteremteni, mert ez számos beruházás apropóján szükséges lehet a likviditás biztosításához. Ha ez akkor fontos érv volt, akkor, azt gondolom, jelen esetben itt a lehetőség, tessék parancsolni, akkor ezen fontos érvet kihasználván éljenek a lehetőséggel, és nem feltétlenül mások kárára központi adófizetői forrásokra kell apellálni, hogyha ez annyira kardinális kérdés. Én továbbra is azt gondolom, hogy nem elegáns és végképp nem tisztességes mások bőrére elindítani dolgokat, azzal érvelve, hogy e nélkül megáll a világ. Kicsit magasabbra kell emelni a tekintetet, és látni kell, hogy Gyöngyösön kívül is van még főiskola, Gyöngyösön kívül is vannak problémák.
Még egyszer mondom: a jászberényi beruházás indokoltságát nem tartom megalapozottnak. Csak azért, mert elindítanak egy projektet, amelybe egyéb forrásokat is be akarnak vonni... Ilyen erővel azt is mondhatjuk, hogy építsünk űrkikötőt - sok értelme nem lenne, de oda is össze lehetne hozni befektetőket. Elnézést kérek, nem a jégpálya a legfontosabb a mai világban. Még egyszer mondom, ezt meg kellene gondolni, mert csak azért, hogy Gödöllő mellett Jászberényben is legyen jégpálya, és ezért mondjuk az Eszterházy Károly Főiskola rekonstrukciójának a költségeire 150 millióból 50 millió maradjon... Semmit nem lehet vele kezdeni, képviselő úr, semmit az égvilágon! A kétharmadát megvonni annyi, mint hogyha az egészet megvonnánk. Szerintem ez nagyon-nagyon rossz üzenet. Köszönöm szépen. (Révész Máriusz jelentkezik.)

ELNÖK: Köszönöm szépen.
Tatai-Tóth képviselő úrnak azzal a megjegyzésével, hogy egy főiskola csak azért nem kerülhet hátrányba, mert a rektora képviselő, én messzemenően egyetértek, de azért szeretném jelezni, hogy ez akkor volna igaz, ha a gyöngyösi főiskola volna az egyetlen olyan beruházási igény, amelyet a kormány ne támogatott volna. (Révész Máriusz: Támogatta 370 millióval!) Szerintem lényegesen több olyan igény van, amelyet a kormány nem támogatott, és azokra nézve nem nyújtottunk be módosító indítványokat - lehet, hogy azért, mert azoknak a rektora nem országgyűlési képviselő.
Sándor Klára alelnök asszony, aztán Révész képviselő úr következik.

DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Én is hasonló dolgokat szeretnék mondani, mint amiket előttem mondtak. Azt gondolom, nagyon rossz gyakorlatot indítanánk el azzal, hogyha egy egyébként valószínűleg a Rektori Konferencián az egyetemi vezetőkkel, főiskolai vezetőkkel történt megbeszélések után a megvitatott költségvetési felosztásba most belenyúlkálnánk, mert ilyen erővel valóban minden óvodát, általános iskolát, bölcsődét, egyetemet lehetne támogatni, kérhetnék 300 milliót a Szegedi Egyetemnek valahonnan, mert szüksége lenne rá az integrációs pénzekhez, s a többi, s a többi. Azt gondolom, hogy ezt a saját választókörzetünkben lévő oktatási intézmények javára valamennyien megtehetnénk, és ezt nem tartom jó gyakorlatnak.
Azt meg nem tartom nagyon erős érvnek, hogy a megkezdett beruházás előnyt élvez mondjuk induló beruházásokkal szemben, mert így induló beruházások nem lesznek, mindig csak megkezdettek lesznek, és akkor azokat pofozgatjuk. Azzal viszont egyetértek, hogy a jászberényi műjégpálya nem olyan fontos, mint mondjuk egy fűtésrekonstrukció, amely adott esetben nagyon sok pénzt takaríthat meg, vagy akár az életveszélyes helyzetet szüntetheti meg bizonyos esetekben. Tehát hogyha valahonnan pénzt akarunk elvonni, akkor az lehet adott esetben a jégpályaépítés, az egy évet még talán várhat. Köszönöm szépen.

ELNÖK: Révész képviselő úr!

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): Három gondolat. Ha jól értettem, Szabó Zoltán megállapította, hogy a józan ésszel ellentétesen döntött a minisztérium, Szabó Zoltán is azt mondta, hogy nem kell hozzá más, csak józan ész, hogy belássuk, hogy az a helyes döntés, ha a félbemaradt beruházást nem hagyjuk abba. Ezt a javaslatot egyébként, még egyszer mondom, az oktatási minisztérium tette, támogatta, amely minisztériumnak egyébként Hiller István a minisztere, és a kormány-előterjesztés ezt a módosító indítványt nem is támogatja. Az a furcsa helyzet áll elő, hogy mi nem teszünk mást ebben a pillanatban, mint a kormány mellett érvelünk, mert egyetértek Sándor Klárával, hogy bár nem vagyok túl jó véleménnyel a kormányról, de valószínű, hogy ennél azért kicsit megfontoltabban döntött.
Örülök, hogy Tatai-Tóth András alaposan fel tudja mérni a rekonstrukciókat, alaposabban, mint a minisztérium, ez esetben azonban, ne haragudjon, hamut hintek a fejemre, mégis inkább Hiller úr minisztériumának hiszek... (Tatai-Tóth András: Végre egy jó szó a kormányról! - Derültség.)

ELNÖK: (Révész Máriusznak:) Nem lesz ebből baja, képviselő úr? (Derültség. - Dr. Pósán László: Mondta, hogy hamut hint a fejére!)

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): Minden viszonylagos.
A másik: többször elhangzott az a mondat, hogy ne kerüljön hátrányba Magda Sándor és az általa vezetett intézmény azért, mert ő képviselő. Az elmúlt évek után ezt kijelenti - hogy is mondjam? - finoman fogalmazva is némileg szemérmetlenség. Emlékszünk, hogy az egységes univerzitásból éppen a Magda Sándor által vezetett főiskola vált ki először - nyilvánvaló egyébként, hogy ha nem lett volna képviselő, akkor esélye sem lett volna erre. Az elmúlt években elég jó lobbit fejtett ki, a bizottság a kormány ellenében is többször támogatta. Szóval az már tényleg minden határon túl van, hogy azt mondjuk: szegény Magda Sándor és a főiskolája ne kerüljön hátrányba. Önök is itt voltak az elmúlt években, tudják, hogy Magda Sándort és az intézményét azzal meggyanúsítani, hogy hátrányba került volna, nem nagyon lehet.

ELNÖK: Képviselő úr, ami a rám vonatkozó megjegyzését illeti, legyen kedves majd visszanézni a jegyzőkönyvet. Én nem arról beszéltem, hogy ahhoz kell józan ész, hogy belássuk, hogy a gyöngyösi főiskola rekonstrukciójának a folytatását támogatni kell. Azt mondtam, ahhoz nem kell más, mint józan ész, hogy belássuk, hogy nem egy súlycsoportba tartozik egy induló beruházás támogatása, illetőleg egy megkezdett beruházás folytatása. Pusztán ennyiről beszéltem, úgyhogy szeretném, ha a szavaimat különösebben nem forgatná ki.
Vannak-e még érvek? (Zsigó Róbert: Azok már nincsenek!) Nincsenek. Akkor szavazni fogunk.
Kérdezem a tisztelt bizottságot, támogatja-e ezt az indítványt. Kérem, hogy szavazzanak. (Szavazás.) A bizottság ezt az indítványt nem támogatja. (Tatai-Tóth András: Egyharmadot kapott!) Képviselő úr, a nem támogatás mindig azt jelenti. Ha egyharmadot sem kapott, akkor azt mondom, hogy egyharmadot sem kapott.


A teljes jegyzőkönyv, s a 2007. évi OTB- jegyzőkönyvek megtalálhatóak az alábbi- orzsággyűlési honlap- internetes címén
Szekszárdi Juli | 2007. december 28.
Kedves Géza! Csak néhány rövid reflexió a Te szavaiddal élve "borzasztó terjedelmű visszaszólásodra". A soraid többek között arra is rádöbbentettek, hogy egy olyan műfajban kíséreljük meg felvetni, megvitatni a problémáinkat, amelyet magunk is most kísérletezünk ki. A virtuális kongresszusnak nincs előképe, velünk formálódik, menetközben tanuljuk, hogy miként is lehet a leghatékonyabb. Ebbe a netes diskurzusban helye van annak, hogy csak az internetes elérhetőségét jelezzük valamilyen olvasnivalónak, aminek a résztvevők vagy utána mennek van sem. Nem érzem magunkat lidérceknek, igen csak kemény és aktuális kérdések kerülnek felszínre, van közöttük olyan, ami tovább él, és olyan is, ami majd elenyészik. Nem baj, mindenkinek lehetősége van továbbgondolni, saját helyzetére szabni ezeket a kérdéseket. A hozzászólók nagyon izgalmas kérdésekről írnak, nagyon jó és tartalmas szövegek jelennek meg nem csupán az előre felkért szerzőktől. Majd megtaláljuk a módját, hogy "odaátról", "odafentről" vagy honnan a csudából is érkezzen válasz. Hidd el, már most is van hatása, híre annak, amit elkezdtünk. Ha világ, illetve a közoktatás megváltására még egy kicsit várnunk is kell, bízzunk már abban, hogy felkavarodik az állóvíz, és talán még hullámokat is vet. Azután majd meglátjuk...
cskati | 2007. december 28.
a búbánatba, a módosítást nem mentettem el, az utolsó bekezdés így szól. bocs'

remélem, nem tűnik fellengzősnek a hozzászólásom. mert nem annak szántam. én csak szeretnék több jó közérzetű kollégát látni magam körül
csendes kati
cskati | 2007. december 28.
kedves virtuális tanári kar!
most, hogy van egy kicsivel több szabadidőm, -lopok magamnak - szisztematikusan olvasom végig a kongresszusi anyagokat. nem könnyű olvasmány. ismerős helyzetekkel találkozom, érdekes, vitára hívó megállapításokkal. és ismerősökkel. nagyon sok ismerőssel. olyanokkal, akikkel lépten-nyomon találkozom a hasonló, jobbító szándékú oldalakon. körbejárjuk egymást, és soknak tűnünk. félek, csak tűnünk. ésszerűbb cselekedet manapság csendben maradni, "alámerülni". majd az okosok megoldják. majd az ostobák fejjel mennek a falnak. jobb meglapulni. és követni minden utasítást, szó nélkül.
ebben a folyton változó, és mindinkább politika-függő környezetben nem könnyű létezni. hibátlannak lenni. mert aki változást akar, megújulást, az járatlan útra lép. és az úttörők már elavultak. sőt, a kisdobosok is.
papírszobrásztól kérdezem: mi is a gond a sulinovásokkal? már nincsenek is. átszervezték őket. egyébként a szakmai anyagaik nekem tetszenek. lehet belőlük dolgozni. kell hozzá az én agyam is, de kikérném magamnak, ha csak szimpla végrehajtónak akarnának használni.
a kocsmázás sincs ellenemre, de hová álljanak a belgák? a vidékiek? a nők? azért pesten kívül is van ám élet.. azt hiszem.
fóti péter rendszert kereső mondatai helytállóak. szekszárdi juli a tréning gyakorlatára hivatkozik, és igaza van. a tréningvezető tudja a dolgát, és a végére a résztvevők is meglátják a rendszert. lehetne fordítva is, de sok igaz út van. ez kicsit macerásabb, de hogy én is éljek egy profán hasonlattal, a bevásárló központok is tudatosan élnek a káoszteremtés eszközével. céljuk van vele, és el is érik.
gyarapodjon és sokasodjon ez a közösség
csendes kati
Takács Géza | 2007. december 28. | csgez[kukac]freemail[pont]hu
Takács Géza: Visszaszólások

Kezdettől azon voltam, hogy konferenciánk nyitottságát több elememmel is biztosítani kell. Az egyik az lett volna, hogy pontosan elmondjuk, miként működik, hogyan szerveződött, s akkor az olvasó látja, bármikor lép be, hogy hova érkezett és hogyan kapcsolódhat be. Ez nem sikerült, Fóti Péter kérdésére válaszolva próbáltam valamelyest pótolni, de ettől még a kongresszusi köszöntő továbbra sem igazítja el az olvasót. Ennek köszönhetően jelentősen csökkent annak az esélye, hogy nem szervezett hozzászólótól is teljes értékű szöveget kapjunk. Vagyis az olvasó nem érezheti, hogy ugyanúgy számít minden mondata, mint a „hivatalos” megszólalóknak. Így hát nem is ügyel rá annyira.
A másik az lett volna, hogy a vitát valahogy minél előbb egy közös virtuális térben kell folytatnunk, egy szövegfolyamban, mert az egyes írásokhoz érkező hozzászólások révén szétforgácsolódik a figyelem. Ez sem történt meg, talán technikailag nehéz lett volna ezt kivitelezni, nem tudom, de mintha máris elakadt volna szellemi forgalom. Talán ezért is. Most amit itt írok, ha a saját írásomhoz kapcsolom, hogyan érdekelhetné azt, aki az én írásomon mát túl van, és a friss dolgokra kíváncsi. Ha meg a friss íráshoz teszem, az is idétlen, hiszen akkor meg mintha én nem akarnék arról tudomást venni.
A harmadik probléma is komoly. Amikor a szerzőket kerestük, Andor Mihály, a jeles oktatásszociológus nem vállalt ugyan írást, de felajánlotta egy korábbi dolgozatát, jelezvén, hogy az álláspontja azóta változatlan. Én azt szerettem volna, hogy Andor írása kezdetektől legyen fent a honlapon, mert nyugodtan beismerhetjük, annak megvitatásán nem vagyunk túl, hiába olvasható már két éve, és alighanem több ilyen fontos dolgozat is előkerülhet ennek a megoldásnak a mintájára, és akkor a kontextus nem alkalmi lesz, nem egy kis tanáriban dugjuk össze a fejünket, hanem kénytelenek leszünk kívülről is betekinteni, és belülről is kinézni.
Lesz ki-be mászkálás.
Hát egyelőre nincs.
(Andor írása közben az Olvasónaplóban felkerült a honlapra, pontatlan bevezetéssel. Nem tudom nem eléggé hangsúlyozni, hogy ha mi változásra készülünk, változásokban vagyunk érdekeltek, ezen változások egyik legfontosabb előfeltétele, hogy mindenben pontosnak és tárgyilagosnak kell lennünk. Ez a kis kongresszus, akkor lehet valami, ha egyetlen mondatot sem hagyunk félbe, egyetlen mondatot sem szakítunk félbe.)

Mindennek persze az eddigi vita folyamán is voltak következményei. Bessenyei István nem túl udvariasan, de jelezte, hogy mi egy avítt paradigma munkásai vagyunk, a világ már áttért a számítógépes pedagógiára. A tanulás a weben zajlik, nem az osztályteremben. És olvasnivalót is mellékelt a leveléhez. Szekszárdi Juli azonban kitessékelte őt a szövegével együtt, hogy ez most itt nem egy elméleti konferencia. Nem örültem neki. Annak még kevésbé, hogy aztán a hozzászólók egyike sem nézett utána, mit írt Bessenyei. Pedig arról van szó, hogy éppenséggel azt a tanulási formát műveljük magunk is, ezzel a virtuális konferenciával, vén fejjel (ez csak az én fejem jelzője), aminek oktatáselméletét kínálta fel Bessenyei. Hogy tehát ez pusztán elméleti probléma volna, arra mi magunk vagyunk az élő cáfolat. És gondjaink, hogy miként gazdálkodjunk a térrel, miféle formákat válasszunk, alighanem a webdidaktika elemi problematikája. Ennyire azért tán nem kellene elméletellenesnek lennünk. Én elolvastam Bessenyei egyik jelzett írását, érdekes volt, és annál is inkább érdekesnek kell tartanunk, hiszen gyerekeink olykor több órát töltenek el a számítógép előtt, szövegalkotással, szövegértési gyakorlatokkal, beszélgetéssel, mindenfélével. És nem egészen úgy, mint mi. Csak ők tudják, hogyan. Ha ebből az iskola csak néhány százalékot tudna hasznosítani vagy befolyásolni, vagy becsatornázni saját munkarendjébe, óriási volna a nyereség.
Bessenyeinél tehát egy nagyon is gyakorlatias dolgok felé kanyarodható vitát vetettünk el.
S az is izgalmas lehetne, ha tudhatnánk, hogy Bessenyei, mint oktatási és hálózatpedagógiai szakember, mit olvas ki a mi hálózatos oktatási konferenciánkból.)
Menthetetlenül romantikus vagyok, a múltba fordulásban keresem a megoldást, írja „Pál”. Nem értem, mire gondol. Ha azt olvasta ki a sorok közül, hogy én úgy látom, a jövő iskolái, a Nyugat és a Kelet iskolái sokkal jobban őrzik hagyományaikat, mint mi, és ezt én megfontolnám, akkor jól látja. De hogy ez romantika volna, azt nem hiszem. A magyar iskola eléggé kultúravesztett iskola. Ez baj.

„papírszobrász” hozzászólása kissé megfoghatatlan. Azt írja, hogy a konferenciák után nem változott meg a közoktatás. De hiszen a konferencia nem a gyakorlati változtatás műfaja. Noha a szerző még mindig emlékszik, mennyit beszélt a főelőadó arról, hogy körbe kellene tenni a padokat. Talán egyszer meg is próbálja majd. Ennél többet konferencia nem érhet el. Hogy a tananyaggal senki nem foglalkozik? Nem tudom, szerintem éjjel nappal rágják, az egész NAT meg az új érettségi semmi másról nem szól.
S maga írja, hogy az ifjonc sulinovások folyton cincálják a tananyagot, most akkor cincálják vagy ne? És ők volnának konzervatívok, meg a digitális Magyar Bálint? Vagy ki?
Ami pedig a Kodály hamis értékrendjét illeti, ez nekem nem evidens. Épp olyan bután hangzik, mint Kodály istenítése. S hogy a Kodály-módszer volna a zeneoktatás gátja? Nézze meg akkor kissé közelebbről ezeket a gátakat.

Utalás történt egy elhíresült álneves origós dolgozatra is, Galambos Rita, „Pál”, és Földes Petra révén is, hogy ott valaki megmondta, miért szenvedünk mi, mi volna minden bajok gyökere, olvassuk csak, aztán majd béke száll a szívünkre. Hát azt is elolvastam, és egyáltalán nem gondolom, hogy az értelmiségi elit kontraszelekciója magyarázná a helyzetet. Hogy még mindig az NDK volna a viszonyítási pont. Meg a nyolcvanas évek. A pedagógiában kétségtelenül baj van az elittel, mint ahogy kétségtelenül baj van a köztanársággal is. De ha elképzelem, hogy nyugatot megszaladt, roppant kiképzett és tájékozott fiatalok kapnának szabad kezet a hazai közoktatás ügyeiben, ettől még meg is tudnék ijedni. Nem látom sehol tőlük a hazai ügyek minden eddiginél mélyebb megértését, hogy mondjuk átlátnak rajtunk, akár a nyugati diagnosztika segítségével. Épp hogy egyelőre ők mintha az utat tévesztett elit legjobb tanítványai volnának.
Nem úgy van ez, mint az orvosbiológiai kutatásokkal, vagy mint a szoftverkultúrával vagy egyéb gyártási technológiákkal. Itt nem az a kérdés, ki tud többet, újabbat, frissebbet, az a kérdés, ki érti itt ezt a mechanizmust. És persze nem biztos, hogy éppen mi, akik belül vagyunk, noha nem vagyunk esélytelenek.
Esélyeinket azonban sokszorosan növelné, ha látnánk kifelé is. Mint ahogy a szakemberek átlátásának meg az adhatna mélységet, ha volna fogékonyságuk a belső dolgokra.
Mindazonáltal ezt az origós dolgozatot tárgyilag is meg kellett volna próbálni ideidézni, nem pedig csak mint telefonszámot, ahol van orvoslás a bajainkra. Mert mégis csak egy lehetséges és nem is komolytalan értelmezési kísérlet a bajainkra. Meg kellene nézni közelebbről, biztosan nem volna tanulság nélkül való.

Aztán Fóti Péter jött, ő sem volt túl barátságos, úgy látszik, amit a gyerekeknél evidenciaként tekint, hogy a barátságosság barátságosságot szül, a szabadság szabadságot, ránk már nem tartja érvényesnek, velünk kissé türelmetlenebb. Hogy így hogyan leszünk majd a gyerekekhez, türelmesebbek, nem tudom. Mindenesetre a csípősségre csípős válaszokat kapott, rendben is volnánk. Pedig dehogyis vagyunk rendben. Fóti Péter mégis csak annak a radikális iskolakritikának a híve és képviselője, mely nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az iskolabörtönök kinyitása az emberi szabadságtörténet utolsó nagy fejezete. Ez az intézmény nemcsak rabságban tartja a gyerekeket, hanem természetesen rabbá is neveli. Hogy ezt Péter éppen Bécsből mondja, az teljesen mindegy, itthon ugyanezt mondaná, az a lényeg, hogy a gyerekét is efféle iskolátlanított iskolára bízza. Ahol ő maga is segít abban, hogy az iskola végre a gyerekek és felnőttek igazi közös döntési fóruma legyen. Mert a felnőtt még mindig túl fontosnak hiszi magát.
Fontos határkő. Én nem szeretnék olyan iskolát, ahol a felnőtt úgy tesz, mintha ő is csak egy gyerek volna. És abban sem hiszek, hogy a gyermeket elég megszülni, a nevelést már rá lehet hagyni, tudja ő, hogy mi kell neki.
Ugyanakkor nem olvastam még olyan radikális iskolaprogramot, amitől el ne pirultam volna. (Persze, igen, szégyenemben.)
Ami pedig ezt a „virslikonferenciát” illeti, amit itt magam is nyújtok rendesen tovább, az az érzésem, fontos, régóta elrendezetlen ügyben, mint amilyen a közoktatásunk, nem szabad régi formákba kényszeríteni a gondolkodásunkat, talán épp a pillanatnyi céltalanságunk lesz eredményes. Ha ki merünk mellette tartani.
Szóval tűrném, elvárnám, hogy a forma találjon ki bennünket.

„hanger”- Hanczár Gergely pedig hozzászólás helyett egy meghívóval élt. Hogy ő maga eléggé hozzászól már így is, hiszen saját kis konferenciája (blogja) van oktatásügyről.
Olvasni kell (http://oktatasfilozofia.blog.hu) meg még sok mindenki mást, akik elmondták már a magukét, tegnap (vagy száz éve), de honnan is tudnánk róla. Úgy kell venni, amennyire csak tőlünk telik, mintha mindannyian a mi konferenciánkon szólaltak volna meg.
De hogy akkor mikor jut idő kocsmázni, azt én nem tudom.

Azt írja Achs Károly Fóti Péternek címezve: „Csak hát megoldás nincs, megoldási szándék nincs, távlat nincs, lehetőség nincs, SEMMI SINCS!! Egyedül az van, hogy a tanárok ZÖME eszeveszett erőfeszítésekkel próbál ragaszkodni valamiféle értékadáshoz.” Ehhez szomorúan azt fűzném hozzá, hogy már ez sincs. A zöm értékadáshoz való ragaszkodásának eszeveszett erőfeszítése. A tétel szinte minden elemével kapcsolatban erősek a kétségeim.

Csirmaz Mátyás megjegyzései fontosak. Demokráciánk súlyos tehertétele, hogy a közoktatás irányítása mindig akarnokok kezében volt, vagy akik irányították, akarnokokká váltak.
Pártállásuktól függetlenül. Másféle minisztériumi magatartást még nem tapasztalhattunk.
Az akarnokvilág pedig a félelemre épít. Alighanem némely tekintetben hatékonyabban, mint utolsó évtizedében már paralízises antidemokratikus elődje.

Azért kicsit furcsa, úgy érzem magam, mintha lidércek volnánk itt az osztályfőnökök honlapján, akiket a felvilágosult szakértőknek és hivatalnokoknak nem szabad észrevenniük, megszólítaniuk, kérdéseikre válaszolniuk, mert akkor nyomban valós alakot öltenénk.
Ki-kinéznek ránk az előszobába, ahol játszódunk, életünket, sorsunkat tárgyalgatjuk, bebocsátásért, meghallgatásért, párbeszédért ágálunk, ők meg odabentről, sőt, odafentről be-bekukucskálnak, aztán jelentik, hogy nincs is ott senki. De legalábbis fegyelmezettek abban a tekintetben, hogy nem szabad észre venni bennünket, mert annak nyilván kiszámíthatatlan következményei lennének, felforgatnánk a házat, a ház nyugalmát.
Így is van kérem. Ha Hiller úr elől elvennénk a mikrofonokat, és csak saját hangerejére, saját személyes okosságára kellene támaszkodnia közoktatás ügyben, meg Arató Gergely államtitkár úrnak is, és végig kellene hallgatniuk a másikat is, akinek beszélnek, nemcsak saját magukat, alighanem éppúgy szédülnének, mint ahogy Szüdi államtitkár úr is elbotlana a hivatali hatalma nélkül. És a szakértők is kissé elbizonytalanodnának, ha ki kellene lépniük a lábjegyzetek közül, meg a brosúrák közül. Ha Magyar Bálint nem tarthatna remek prezentációt az új pedagógiáról, hanem végig kellene gondolnia egy valódi tanítási óra esélyeit, történetét 2007-ben, hogy mennyit ér ott egy digitális tábla (lótúrót, ahogy Trencsényi László mondaná), valószínűleg rögvest visszamenekülne a múltba a kulákjaihoz. És hagyná a magyar pedagógia felszerszámozását és lefegyverzését másra.
Nem gondolom persze, hogy néhány névtelen pedagógus dohogására le kellene szállniuk az Olümposzról a Feljebbvalóknak. De az azért mókás, ahogy a fenti udvar teljes személyzete és minden ágense fegyelmezetten hallgat, a lidérceket letagadja, ha bárki keresné őket vagy hivatkozna rájuk. S ha jönnek az utcán, rögtön átmennek a másik oldalra.

Miért jövök megint Trencsényi Lászlóval? Egyszerű, ez ideig ő az egyetlen, aki vette a bátorságot, és rákiáltott az egyik lidércre, hogy halihó, te nem is létezel. Aztán ezzel máris jól belekeveredett. Hiszen a lidérc mit tehet mást, azt a kart ragadja meg, amelyiket felé nyújtanak. Trencsényi László, ha nem is túlságosan bőbeszédűen, de vállalta a párbeszédet. Végül is a helyreigazítási kérelmével résnyire nyitva hagyta az ajtót. Azt gondoltam, mindegy, merre indulunk, csak kezdjünk már valamit, mert rettenetesen unom ezt a lidérc-életformát, hiszen amúgy is túl közel vagyok hozzá, hogy valóban csak kísérteni legyen módom. Ahogy szegény közoktatásunk sincs túl jó bőrben. Átlátni rajta, olyan vékony. Megírtam tehát azt a kritikát a közoktatás ügyében, ami Trencsényi László mondatától indult el. És aztán írtak a többiek is: a lidércek általános rakoncátlanságra szánták el magukat. Borogatják a fiókokat, összekenik a tükröt. Sálakkal trükköznek. Mindezt természetesen továbbra is csend fogadja odabentről. Odafentről. Talán még nagyobb, mint korábban. Talán még pisszegés is volt, hogy csendesen, nehogy valami félreértés legyen.

Aztán Trencsényi megint renitens volt. Nem bírta megállni. Még azt is el tudom képzelni, hogy a szíve voltaképp megzavarta, ő mindig is azt hitte, hogy a kintiekkel tart, aztán most nem érti, hol is van ő valójában. Levelet írt nekem, magánlevelet, közügyben. Korábban már kértem, közügyeinket nyilvánosan kellene megvitatnunk. Nem hajlandó rá. Ezer mondatot írt már a közoktatásról, másik ezer még előtte, és most egyszerre szófukar lett. Mégis, mivel levele közvetlenül a tárgyra tartozik, tehát a nyilvánosságra, noha nem illendő, de egy lidérctől mi más volna várható, felidézem.
Trencsényi szerint tévedtem, amikor a megszűnt Juhász Gyula Tanárképző Főiskoláról írtam bemutatkozásomban, hiszen a főiskola nem szűnt meg, a szegedi egyetem karaként él tovább. Akárhogy is van, de van. És hogy csak ilyesféleképp igaz, illetve nem igaz a többi állításom sem. Ezért volna méltatlan velem vitatkozni.
Beismerem, pontatlan voltam. Helyesbítek. A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola nem szűnt meg, csak beolvasztották, szétverték, lerombolták, kibelezték, és már se nem tanárképző se nem főiskola. Viszont továbbra is Juhász Gyula, ez kétségtelen. (Tudniillik a Szegedi Egyetem Juhász Gyula Főiskolai Tanárképző Karát nemrég átalakították Juhász Gyula Pedagógiai Karra, ahol én ma már nem szerezhetném meg tanári diplomámat. Nem találnék ott se történelem se irodalom, se pedagógia tanszéket.)

Borzasztó terjedelmű visszaszólásomat azzal zárnám, hogy szóba hoznám, alkalmam volt itt az év végén egy igazi pedagógiai ünnep részesévé válni. Szabó Imre készített egy kiállítást a budapesti Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, az iskola fennállásának huszadik, saját rajztanári működése harmincadik évfordulójára. Ez a tehetséges, kreatív, fáradhatatlan és makacs pedagógus hihetetlen szépségeket képes kisajtolni a gyerekekből. Az látszott, hogy mekkora hatalma, ereje, sugárzása lehetne az elmúlt évtizedeknek, ha efféle művek jellemeznék. És tanácstalan vagyok, hogy egy ilyen nagy példa és magában véve jeles érték hogy nem kerül be a szellemi közforgalomba, hogy nem kap figyelmet, holott ezzel ünnepelhettük volna, mondjuk a karácsonyt, mondjuk az Ernst Múzeumban. Pedig aki belép a Szentendrei útról az iskolába, ez a kultúra veszi körül, pedig ez az iskola divatos iskola, az elit iskolája. (Miben reménykedhetne tehát a többség kopott iskolákban, láthatatlan, töredék sikereivel?) Ha a kiállítás nincs is fenn az iskola honlapján, azért sok szép munka látható ott az elmúlt évekből. (www.akg.hu/paletta/)

Csirmaz Mátyás | 2007. december 20.

Takács Géza két írásának lényegi mondanivalójával egyetértek: "Iskolai ügyben semmi nem azonos önmagával. A csend azt a mondatot írja, ismétli, sokadszor, mely szerint a közoktatás világában már jó ideje szünetel a szellemi forgalom. És ez igazolódik ez esetben is. Követ hajítottam a tóba, az állóvízbe, vagy legalább is egy kis kavicsot, de a kavics úgy süllyedt el, hogy egyetlen kis hullám sem fodrozódott körülötte.Így működik a magyar iskolai világ már vagy két évtizede. "

A közoktatás jelenlegi állapotának kialakulásához vezető okok közül egyetlen egy, de lényeges - kérdésekként megfogalmazott- aspektusra szeretném felhívni a figyelmet:

A közoktatás 1990- 2007 közötti időszakra érvényes szabályozása, amely különböző szintű jogszabályokban (törvények, rendeletek, stb.) manifesztálódott (manifesztálódik), mennyire élvezte (élvezi) a közoktatás intézmény- és civil szervezeteiben dolgozók többségének akaratát? S e "többség" magáénak érezte-e (érzi-e) a jogi szabályozásban megjelent tartalmakat? Gondolok itt többek között a 17 év:
- tartalmi szabályozására (NAT, stb.),
- vagy a közoktatás "Minőségbiztosítási, minőségfejlesztési" szabályozására a Közoktatási törvény és egyéb alszabályozok paragrafusaiban.
- a hátrányos helyzetű, vagy a sajátos nevelési igényű tanulókkal kapcsolatos szabályozási változásokra.
- de gondolok itt az alapfokú művészetoktatási rendszer szabályozására, amely a magyar közoktatásban jelenleg az "állatorvosi ló" mintáját tölti be negatív jellegével.
- s ezzel összefüggésben beszélhetek az éves Költségvetési törvények közoktatási támogatási fejezeteinek problémáiról is.
- s még sorolhatnám a példákat "csőstől".

Nem ok nélkül mondom: ezek mind alapvetően befolyásolják nem csak az adott rendszert, hanem egy-egy konkrét iskola életét, az ott dolgozók hangulatát.

Mi az oka annak, hogy a magyar közoktatás szabályozása ilyen? Csak a jogalkotók tehetők egyedül felelőssé, vagy maga a közoktatási rendszer is? A média, a közoktatás érdekeinek nyilvánosság előtti "megmutatása", kommunikációja is érdekes.A közös felelősségben mik az arányok? Ki tudja ezt?

Tudom: kényes kérdésekről beszélek. Egyesek azt mondják, belekeverem a "politikát".
A "politika" a közoktatási rendszer 17 évi működtetésével, működési, szakmai szabályozásával kapcsolatosan az én értelmezésemben azt jelenti,hogy az mennyiben segítette a közoktatás fejlődését, s hozzájárult-e ahhoz, hogy olyan "szakma-politika" alakuljon ki, amely a közoktatásban dolgozók többségének megelégedésére szolgált (szolgál).

Véleményem szerint a szakma kérdéseit nem lehet megoldani a nélkül, hogy ne beszélnénk ennek szakma-politikai, s végső soron politikai aspektusairól. S ez nem pártállás kérdése, hanem a demokráciával kapcsolatos hitünké.

Azt is tudomásul veszem,s megértem, amit tapasztalok az intézményrendszerben: A félelem (ami egyéni, de akár intézményi, vagy közös félelemmé is felduzzadt). S egyik oka talán a kiábrándultságnak?
De nem kellene ezeket a félelmeket is nyilvánosan felvállalva kibeszélni (ami már egy kicsit úgy látom, el is kezdődött)?

Csirmaz Mátyás

Fóti Péter | 2007. december 12. | peter[pont]foti[kukac]runbox[pont]com
Kedves Achs Károly!

Azt gondolom nem mindenben fejeztem ki magam érthetöen. Amit a panaszkodást illeti az nem volt utalás a magyar viszonyokra, hanem arra, hogy itt Ausztriában még egy nagyon szabad iskolában sem közvetlen demokrácia müködik, hanem rejtetten a felnöttek tulzottan dominálnak, és az együttmüködés helyett mindenki a másik fél teljesitményét igyekszik maximálni.

Nem tudom viszont, hogy jól értem-e amit az elsö pontban mondtál? Vajon azt, hogy könnyü nekem mert én jo idöben jo helyre mentem, és hagytam a francba a hajót? Ha ezt gondoltad, akkor elmondom, hogy egyszerüen 1990-ben ide házasodtam, és korábban soha nem gondoltam, hogy elhagyjam a "hazát". Persze az igaz, hogy azért racionálisan felmértem a helyzetet, és nem ragaszkodtam ahhoz, hogy osztrák feleségem jöjjön Magyarországra.

Amikor kritizálom a virtuális kongresszust, azt azért teszem, hogy jobb legyen, hogy szedje össze magát és próbáljon egy progarmot összehozni, hogy mit is kéne csinálni. A magam részéröl irtam egy ilyen dolgot, a következö tani-taniban meg is jelenik. A tani-tani uj szerkesztöje annyira megijedt talán töle, hogy rögtön opponens fogadott, nehogy valaki még azt higgye, hogy a dolog a támogatását élvezi. Naná, hiszem megkérdöjeleztem sok mindent, ami a mai iskolában szent: a kötelezö iskolába járást, a tantervet, a kivülröl való motivációt, a teszteket stb. stb. Amit irtam nem csak Mo-gal kapcsolatban gondoltam, hanem világszerte. Mert szerintem nem a magyar iskola van bajban, hanem a bürokratikus embertelen iskolarendszer, uj zélandtól az USA-ig. Ezért lenne jó tultekinteni a határokon.

Ismeretlenül is üdvözlettel

Fóti Péter
ax | 2007. december 12.
Kedves Péter!

Ezt írod: „Erőfeszítéseim arra irányultak, hogy az iskolai közös tanár-gyerek fórumot a panaszkodás funkciójából az iskola központi intézményévé tegyem, ahol a lényeges dolgokra van idő, és ahol a többi dolgok gyorsan megbeszélésre kerülnek.” Abszolút igazad van. Sokat panaszkodunk. Nem a gyors, célirányos megoldásokat fogalmazzuk meg.

De:

1. Ne haragudj, de egy 1979-es élményem jut eszembe. Húsvét estéjén a mezőségi Visára tartottam táncházba frissen megismert kolozsvári egyetemistákkal. Busz nem lévén az utolsó kilométereket gyalog tettük meg a koromsötét úton. Az egyik egyetemista kissé beivott, elkezdett üvöltözni: „Innen csak el lehet menni! Ildikó már elment, Kati már elment, Géza már elment! Ide nem lehet jönni, csak menni innen!” Elég döbbenten hallgattam, szólni nem tudtam. Hát, néha kell üvöltözni is…

2. Panaszkodás. Azt hiszem, az eddigi írásokban a panaszkodás mögött más is meghúzódott: irónia, teljesítmény stb. Meg hát ismerjük is egymás munkáját. Takács Géza Radnóti-zarándoklata egészen felemelő volt, hadd ne részletezzem még, mi mindent csinált, Földes Petra a gyakorlati élettel a háta mögött emelte fel a szavát törvényhozási anomáliák ellen, ofoen dolgozik stb.
A saját szövegemből csak egyetlen mondat hátterét hadd írjam le. Két éve fél évig dolgoztunk a Pink Floyd Falán. Élő zenére (profin megcsinálták a 17 éves kölykök) képeket, színpadi mozgásokat találtunk ki. Minden vasárnap órákat próbáltunk. Hétköznap estéken órákat próbáltunk. Ötven embert mozgattam. Három kollégával együtt mi játszottuk a gusztustalan tanárokat az egyik számban. A 120 főre tervezett (nyolcszáz gyerek járja most a vagyonvédelem miatt bezárt termek helyett a szűk folyosókat) iskolánk 9x18 méteres tornaterme olyan kicsi, hogy külön kellett próbálni a színpad első felével, külön a hátsóval. Mindezt persze nem csak hobbiból: az ötven méterre levő, nálunk kétszer jobb anyagi helyzetben levő nem önkormányzati iskolával előbb-utóbb élethalál harcot kell vívnunk a beiskolázásért, elvárják, hogy látványos, színvonalas műsorokat csináljunk.
Mindezt természetesen ingyen. Sőt. Volt hogy én jattoltam zsebből, hogy egy nagyobb teremmel rendelkező intézmény beengedjen próbálni. És így tovább.

Van egy közhely a magyar nyelvben: most panaszkodsz vagy dicsekedsz. Azt hiszem, a magyar tanártársadalom mindkettőt csinálja, lásd az előző bekezdést. És joggal. Ha egy ilyen meló mellett négy villamosjegy árából kell naponta megélnem (Kovács Imre az 1937-es Néma forradalmában szintén villamosjegyekkel próbálta megvilágítani a nyomorúságot), akkor legalább hadd panaszkodjam. Ha a kutya sem ismeri el, hogy értéket teremtek, akkor legalább hadd dicsekedjek el én.

Boldog lennék, ha lenne lehetőségünk panaszkodás és dicsekedés helyett megoldandó problémák gyors megoldásán agyalni.

Csak hát megoldás nincs, megoldási szándék nincs, távlat nincs, lehetőség nincs, SEMMI SINCS!! Egyedül az van, hogy a tanárok ZÖME eszeveszett erőfeszítésekkel próbál ragaszkodni valamiféle értékadáshoz.

Ez a virtuális kongresszus tényleg nem old meg napi problémákat. Az viszont fontos, hogy egyre többen erősítést kapjunk egymástól, hogy a reménytelenség közepén is lehet értéket teremteni.

Üdvözlettel:

Achs Károly

jan | 2007. december 11.
Kedves Péter!
Akkor ez nem a te klubod. Ne érezd, hogy bárki is kényszerítene, hogy részt vegyél a diskurzusban. Ha mégis, szívesen látunk.
Fóti Péter | 2007. december 11. | peter[pont]foti[kukac]runbox[pont]com
Kedves Géza, Juli, kommentálók és irók, és olvasók!

Csak hasonlitom a dolgot: azt irtam, hogy a szellemi otthonom a demokratikus iskolák mozgalma. Pontosabban is fogalmazhattam volna. Ennek az otthonnak az egyik intézményrendszere egy levelezö lista, ami a Sudbury-Germany névre hallgat. A listára évekkel korábban jelentkeztem. Minden levél beesik a levélládámba és a tárgy alapján eldöntöm, hogy elolvasom-e vagy rögtön törlöm. Ha töröltem is tudom, hogy az archivumban megmarad. Akik a listára jelentkeznek, kapnak egy automatikus levelet, ami arra kéri öket, hogy mutatkozzanak be. Ezt meg is teszik gyakran. Ezek közül sokat elolvasok, mert személyesek, és azért elég rövidek. Néha visszakotrok az archivumba. Ma például elolvastam, hogy a Hamburgban összel megnyilt iskolában elöször volt nyitott nap.

Valami hasonlóra jobban szükség lenne, mint egy ilyen szétfolyó irományra és virslire, ami csak nyulik, de nincs eleje vége. A levelezési listán jol különválnak a témák, és bár ezt sem lehet mind elolvasni, nincs az az érzésem, hogy valamiböl kimaradok. Gyakran irtam is a listára, ha ugy éreztem, van valami mondanivalóm, erre gyakran érkezik válasz, alakul ki vita.
Megpróbáltam valami hasonlót csinálni magyarul Summerhill ügyben, de a listán csak 20 körüli ember van, és nagyon egyoldalú a dolog.
Mindezekért fontosabb nekem az, hogy az iskola, ahol ösz óta dolgozom (heti két nap) elöre menjen. Az iskola, amely annyiban otthonom, hogy ott megvan az, amit egyetlen más közelemben lévö iskolában nincs: a gyerekek szabadon válszthatják meg, hogy mit csináljanak. Akkor mennek ki a kertbe, amikor akarnak. Hogy merre tart az iskola azt még nem tudom. Eröfeszítéseim arra irányultak, hogy az iskolai közös tanár-gyerek forumot a panaszkodás funkciójából az iskola központi intézményévé tegyem, ahol a lényeges dolgokra van idö, és ahol a többi dolgok gyorsan megbeszélésre kerülnek. Egy izgalmas kisérlet, sokat tudnék róla mesélni. Amikor aztán a kérdés felmerül, mit is tegyek, akkor inkább az iskola jövöjén töröm a fejem, nem pedig a magyar pedagágia megujitásán. Mert ez utóbbi igy reménytelen. A másik konkrét és megragadható, néha reménytelennek tünö, néha szárnyakat adó, amikor érzem a szabad gyerekek értelmét.

Egy szó mint száz: szerintem valami jobb formát, szervezetet kellene kitalálni.

Péter
hanger | 2007. december 10. | gergely[kukac]hanczar[pont]hu
megírtam én is a párbeszédbe beugró nagymonológomat, tele rettenetesen cinikus metafórákkal ("csitt, egy döglött lovat hallok közeledni"), meg tényekkel ("egy tanár ma úgy diplomázik, hogy nem hallja azt a szóösszetételt, hogy utolsó pad"), meg gondolatokkal (tényleg), meg előre és visszamutató mindenféle hivatkozással, meg önéletrajzi adatokkal (ELTE, waldorf 6-6 év), meg a tudomány fellegvárából kiszóló bántó együgyüséget demonstráló idézetekkel (tanárképzők, akik még csak formalinban láttak gyereket). egyszóval volt benne minden, ami munkája közben néha gondolkodó emberből elő bír jönni valamelyik szellemi testnyílásán. de kitöröltem. mert egyrészt a saját hülye pedagógizáló blogomon már kiéltem etekintetben magam, másrészt meg azt hiszem nem így kéne kezdenem.
szóval akkor: Kedves Kollégák! miért nem ülünk le beszélni? az jó. egy nagy asztalhoz. vagy több nagy asztalhoz. vagy több picihez. vagy nagyokhoz és kicsikhez egyaránt. állni is lehet, nehogy valaki kirekesztve érezze magát. nem kell konferencia ehhez az akadámián, vagy kongresszus, azokon úgysem történik soha semmi. csak pár korsó sör kell, fröccs, tea, bambi (ki mit szeret), és egy tanári kocsma. hol van budapesten az osztályfőnökök kocsmája? ott lehetne egy állandó asztalunk. mondjuk minden harmadik kedd este hattól. ha akarunk erre időt szánni, akkor talán szánjunk. hm?
ja és szerintem nincs most baj a közoktatással. pontosan olyan, mint amilyen mindigis volt és amilyen mindig is lesz. 0,1%-os hatásfokú.
Hanczár Gergely (a neveléstudományok doktora ha-ha)
Szekszárdi Juli | 2007. december 10.
Kedves Géza! Már hogyne lenne ennek a "kongresszusnak" koncepciója meg célja. Az a célunk, hogy összegyűjtsük és közösen megfogalmazzuk a problémákat. Nyilván helyük van a különböző megközelítéseknek, vitáknak, érzelmeknek, indulatoknak, gondolatoknak, hiszen nem kincstári okosságokat akarunk deklarálni, hanem a valóságos gondokat felszínre hozni. Ezért örülünk ha sok és sokféle ember szólal meg, és írja le, hogy mit gondol, mit érez. Szerintem ez a szándék benne van a kongresszusi köszöntőben, és érzékelhetően sokan meg is értették. A személyes pedagógia mint hívószó maradjon továbbra is, nincsenek elvárt válaszok, hiszen ha valóban konstruktív kommunikációt akarunk, akkor mindenki szava fontos, minden vélemény figyelemre és reflexióra méltó. Kérlek, itt most fejezzük be a koncepcionális kérdéseken való okafogyott rágódást, hiszen ezen már Petra és Karcsi írásaival és az azokra érkező izgalmas hozzászólásokkal túljutottunk. És a dolog működni látszik...
Takács Géza | 2007. december 10. | csgez[kukac]freemail[pont]hu
Takács Géza: A virtuális konferencia előzményeiről

Kedves Juli!
Bevallom, én sem értem, mi történik valójában itt a honlapon, pedig meglehetősen nagy az előnyöm Fóti Péterhez képest. Nem értem azért, mert amit kitaláltunk közösen, arról azt gondoltam, nem tudhatjuk, mi lesz belőle.
Kedves Péter!
Voltunk néhányan, régi taní-tanisok, akik nem akarták abbahagyni azt a beszédmódot, amit a lap lehetővé igyekezett tenni. A személyes pedagógia képviseletét. A kritika szabadságáét. A tradíciók felfedezését és az ismeretlen felfedezőinek tiszteletét. Ezért úgy döntöttek, folytatják a lapot valahogy, lap nélkül. Ha egy közeledő nevelésügyi kongresszus hosszú árnyékában, hát akkor ahhoz képest, arra reflektálva, valójában szavakat keresve a folyó tanévre, mielőtt az is majd beleolvad a nagy zűrzavarba, amely eléggé áthatónak és mindenhatónak tűnik évek óta. (Ők név szerint: Földes Petra, Kádár Judit, Papp Zsuzsa, Mészáros János, Szekszárdi Julianna, Takács Géza, Veszprémi Attila.) Az Osztályfőnökök Szakmai Egyesülete befogadta kezdeményezést, és felkínálta a honlapját.
Kerestünk partnereket, vagyunk tizenvalahányan, akik előre eldöntött sorrend szerint kommentáljuk az évet, a többiek kommentárjait, vagy tárgyalunk az iskolaügyből bármit. Voltaképp kicsit kétségbeesve, kicsit reménykedve tesszük ezt, kíváncsian, mi sül ki belőle, mi telik tőlünk.
S közben mindenkire kíváncsiak vagyunk, aki kíváncsi ránk. Örülünk mindenkinek, aki bekapcsolódik a beszélgetésünkbe. Mert ennek a mi kis ellenkonferenciánknak, vagy éppen előkonferenciánknak, kinek hogy esik jobban, tanárok szabad beszélgetésévé kellene formálódnia.
Elvileg készen vagyunk bármiféle fordulatra. Ha valaki előállna egy jó kis reformtervvel, nyilván arról vitáznánk. Ha meg csak árad a keserűség, (oly szépen, mint Achsból, olyan finoman szűrve, mint Földes Petrából), abban is van vidám és felemelő, az is adhat tartást.
Minderről a „kongresszusi köszöntő” nem szólt, azt gondolván, a terv kicsit bizarr, úgyis az számít, ami lesz. Hát én úgy látom, ami eddig lett, az is egy kicsit bizarr, bevallhatjuk immár, valami ilyesmiben reménykedünk. (Még egyebekben is, de azt már azért sem mondom, hátha eljutunk oda, hogy újabb kérdések is jogosultak lesznek.)
Kedves Péter!
Látod, nincs igazi koncepció, hiába is keresnéd, inkább közérzet van. Koncepciók tekintetében egyelőre eléggé megviseltek vagyunk. Mégis, ne vesd el könnyedén ezt a hangulati dolgot, megeshet, hogy kiformálódhat belőle valami.
Szekszárdi Juli | 2007. december 8.
Kedves Péter! Nem ismered az előzményeket és az egész kontextust. Figyelj, hátha közben megérted. Így nehéz megmagyarázni. Akik itt vannak, azok értik. Nem tudom eldönteni, hogy egy olyan kívülálló, mint Te, aki már huzamos ideje nem ebben a közegben él, mit tud követni, és mit nem. Figyelj a részletekre, és ne akard rögtön az egészet látni, mert az nem fog menni. Ez egy alulról építkező dolog, tudjuk, hogy végül is mit akarunk, de (mint általában a tréningeken) a "hozott anyagból" dolgozunk. A saját élményű "hozott anyagból". Majd januárra sok minden összeáll, és tudjuk némileg strukturálni is a beszélgetést.
Fóti Péter | 2007. december 8. | peter[pont]foti[kukac]runbox[pont]com
Kedves Juli,

Megtaláltam a bevezetöt. Sokat nem mondott. Nem
vagyok az a tipus, aki sokáig képes olvasni impressziókból összeálló szöveget, ami nem vezet
sehová, de még próbálkozom!

Péter
Fóti Péter | 2007. december 8. | peter[pont]foti[kukac]runbox[pont]com
Kedves Juli,

Mit nevezel kongresszusi köszöntönek?
Nem találtam ilyen dokumentumot. Jo lenne, ha
a dolog áttekinthetö lenne, és strukturált.

Péter
Szekszárdi Juli | 2007. december 7.
Szeretettel üdvözlünk, Péter! A kongresszusi köszöntőnkben benne van, hogy mit szeretnénk. Most még csak beszélgetünk, de reméljük, hogy idővel azért sikerül majd közösen megfogalmaznunk az alapvető problémákat, és lépéseket tenni ezek megoldása, de legalább enyhítése érdekében. Reménykedünk abban is, hogy ez a beszélgetés, amelybe – nagy örömünkre – egyre többen kapcsolódnak be, kicsit javít az általános rossz közérzeten. Az csekély vigasz, hogy az oktatás válsága nem csupán nálunk érzékelhető. Mi ebben az országban élünk, az itteni gondok nyomasztanak bennünket, és ezekkel kellene megküzdenünk. Hitünk szerint ezt a megküzdést segíti, ha akár ebben a formában is kommunikálni tudunk egymással. Örülünk, ha velünk maradsz a "virtuális térben".
Fóti Péter | 2007. december 7. | peter[pont]foti[kukac]runbox[pont]com
Kedves Géza, és többiek,

Miután éppen 17 éve nem élek Magyarországon csak kivülállóként tudok nyilatkozni. Mielött azonban nyilatkoznék, hagy tegyek fel egy kérdést: Mit akar a virtuális kongresszus? Akarunk-e jutni valamire, akarunk-e valamit megfogalmazni, vagy csak ugy beszélgetünk? Ezt fontos lenne tudnom. Nem azért fontos, mert tudom, hogy a közös nyilatkozatok ugy születnek, hogy mindent kihagynak belöle, ami lényeges, hanem azért, mert ha képesnek érezzük magunkat arra, hogy valamit mondjunk a közoktatásról, akkor ahhoz valahogy el is kell jutnunk. Szekciókat csinálni, vagy akármi. Persze lehet, hogy ez hülyeség. Mégis feltettem a kérdést.
A magam részéröl csak annyit tudok, hogy ez jó vagy rossz hir, azt döntse el mindenki maga, hogy a Lajtán túl nem virágosabb a helyzet, mint otthon. Tudom erre sokan felkiáltanak, hogy de a tanárok legalább jól keresnek. Igen, igen aki itt vonalas, vagy befogja a száját, vagy nem is akar semmit jobban csinálni, az jóbban kereshet, de vajon ez lenne a szabadság teljessége?
Másképpen is kifejezhetem magam: szerintem nem csupán a magyar oktatásügy van permanens válságban, hanem a világ okatásügye is. Ezért nemcsak egymásra kellene nézni, hanem a világba is kifele. Es nemcsak a PISA felmérések miatt, söt inkább attól függetlenül.
Magamat egy lézetö, bár megvallom nagyon kis mozgalomban érzem otthon. Ez a mozgalom a demokratikus iskolák mozgalma, amelynek egy foruma van az IDEC az International Democratic Education Conference. Van egy kis lapunk is, amely a Mo-n vidáman hangzó Educational Revolution névre hallgat. Jó hir, hogy a kontinenseken végigszáguldó IDEC fiokvállakozása jövöre az EUDEC Lipcsében lesz. Jó lenne, ha lennének ott magyarok.
Részleteket szivesen mesélek bárkinek, és müködtetek egy kis levelezési listát is a
www.email-center.at/summerhill alatt. Ami irásaimat illeti, most rázom öket gatyába a www.fóti-péter.hu alatt (igy ékezetekkel, hiszen magyar vonék, nem holmi foti-peter).

Minden jót a baráti Ausztriából

Fóti Péter
Takács Géza | 2007. december 5.
Még mindig a Pedagógiai Társaságról

Nagyon nagy örömmel fogadtam a hozzászólásokat, olyan valószínűtlen, hogy lehetséges így is a beszélgetés, illetve, hogy beszélgetés is lehetséges így, nem csak a libidó szolgálata.
Mindenekelőtt, Szekszárdi Juli írása után tőlem már be is zárhatjuk a boltot, az ő személyes állásfoglalása, tárgyilagossága a „cég” ügyeiről, a „család szennyeséről” (elmúlt iskolai-intézményi évtizedeinkről) egy jeles közszereplő részéről olyasféle hangütés, amiből voltaképp pofonegyszerű egy jó kongresszust magunk elé képzelni, hogy miféle is volna az.
Igen, sorra kellene venni minden részletet, hisz semmi nem az, aminek most látszik a betört ablakon át. Most úgy tűnik, odabent minden csupa lom, penész, avíttság. Ne bajlódjunk tehát vele, nézzünk másfelé, a lábunk elé, vagy mondjuk előre, vagy még előrébb. Ezt javasolja „Péter”, mondván, hogy „ezek a szervezetek nem számítanak. A problémákra nincsen válaszuk, nem is érdemes kérdezni őket, legfeljebb levegőnek nézni.” Én nem így gondolom, még csak nem is úgy, ahogy Leiner Károly fogalmaz „hogy egész egyszerűen nincsenek jelen a pedagógiában! Legalábbis nem a miénkben, az egyszerű tanárok, tanítók között.” „Nem érzünk és nem tapasztalunk semmilyen szakmai útmutatást, segítséget a "hivatalos" szervek felől (akiknek mellesleg ez lenne egyik fő feladatuk)”.

Szó volt az írásom honlapra kerülése előtt arról, hogy miért címzem én egyáltalán valakinek, éppen Trencsényi Lászlónak, nem vezet-e félre ez a személyeskedés, nem bántom-e én ezzel indokolatlanul őt, jobb lenne talán az általánosság. Nekem viszont elegem van az általánosságokból. A magaméiból is. Ezért írtam neki, az ő szervezetét bírálva, hogy így talán komolyabb tétje lehet annak, ha az ember megszólal. Másrészt Trencsényi nem pusztán a MPT boldogtalan főtitkára. Ő éppen az a pedagógiai szakember és pedagógus, akivel kapcsolatban meggyőződésem az, hogy noha ő is törzstiszt a magyar közoktatás elátkozott hajóján, és ezért természetesen megvan a maga sara az elmúlt harminc évért, de nem tudom, bírtunk volna-e jobbak lenni a helyében. Végtére is, csak nem ő volt az, aki az MPT székházát (vélhetően épp székházzal azért talán nem rendelkezett, jóhiszemű jogcímnélkülinek gondolom, akit kiraktak az utcára) elprivatizálta, majd a társaság állami támogatását, tekintélyét szántszándékkal töredékére zsugorította.
A mi új államunk nagyon szereti a civil szervezeteket, annál jobban, minél kisebbek, minél többen vannak, minél erőtlenebbek, minél kevésbé tudnak megmukkanni is, hogy jogosítványaikat érvényesítsék, melyeket különben is csak szeretetből kaptak, nem szabadna visszaélniük vele. Az MPT is csak egy semmi civil szervezet lett, loboghat ugyan az Országos Köznevelési Tanácsban, de csak hadd lobogjon. Nem számít. Trencsényi nyilván nem azért harcolt, hogy ide jusson a társaság. De az az érzésem, most már nincs semmi abból, amit még védeni érdemes, ahhoz képest legalábbis, ami elveszett, vagy aminek lennie kellene. És nem lehetetlen, hogy éppen a társaság miatt nincs hatékony, cselekvőképes, alulról szerveződő szakmai szervezete a magyar pedagógus szakmának.

Sőt, tovább is elmennék Trencsényi felmentésében, hiszen a fejemre olvashatja, hogy tudtam-e én olyan lapot szerkeszteni, amit észrevettek a tanárok. Nem ment, beismerem. Az MPT tehát nemcsak az MPT, hanem természetesen mi magunk vagyunk. Még a kedves megszólalók is. Mint talán majd bizonyítom is valamelyest. (Bizonyára olvasták már Földes Petra írását, aki arról a meghasonlottságáról ír, hogy tudja, azt az iskolát, ahová a pedagógusokat felkészíti, ő már nem bírná ki.) Hát még a többiek. Nem a Magyar Pedagógiai Társaság kísértetkastélyának rossz szellemei vagyunk mindannyian a szülők felől nézve, mondjuk egy szülői értekezleten? Amikor rettenetesen okosak vagyunk, holott egyetlen indokunk sincs arra, hogy a szegény szülők hallgassanak bennünket, azon túl, hogy benne van a tanév rendjében. És egyáltalán nem tudunk velük mit kezdeni, mint ahogy egyre gyakrabban a gyerekeikkel sem. És várjuk az eligazító igét odaföntről. Nem értem, hogy Leiner Károly hogy-hogy nem elégedett az útmutatásokkal. Hiányolja őket, mintha nem volnának. Nem értem, minden tankönyv magában egymillió útmutatás. Az OPI-ból lett OKI-ból lett OFI ontja az utasításokat és tanácsokat. Sőt, a miniszterek és az államtitkárok is egyre ambiciózusabban avatkoznak szakmai kérdésekbe. Nekem ez nem kevés, hanem túl sok. Még akkor is túl sok volna, ha igazi Comenius volna minden minisztériumi osztályvezető.

Tehetetlenségünk önállótlanság. Önállótlanságunk tehetetlenség.
No és még csak az elején tartok a hozzászólásoknak. A hozzászólásomnak. Miközben telnek a napok, és kiderül, hogy lelkes igyekezetünk egy kis tanári beszélgetésre, talán még méltánylást is nyerhet, hogy nohát, ez osztán a tűz, de olvasót nem tudom, nyerhetünk-e, pláne beszélgetésünkbe bekapcsolódót, sok a meló sajna nincs idő mélázni a körülményeken.

No csak még a Társaságról egy szót. Hogy miért kell vesztegetni a szót rá. Azon túl, hogy mi, ezen ország tanárai, noha összteljesítményünk elég siralmas, szeretnénk, ha figyelnének ránk. S hogy mennyire fáj, hogy nem vesznek komolyan bennünket.
A Magyar Pedagógiai Társaság kultúra. Örökség. A megszüntetett is, meg az újralapított is. Szekszárdi Juli pontosan mondja, és jó is, hogy épp Majzik Kati néni révén mondja, de hogy miért jó, azt majd máskor mesélem el, hogy akármi lett, akármi van, ebben nőttünk föl. És ha ettől eltekintenénk, az olyan, mintha bekötött szemmel keresnénk az utat, amit szem elől tévesztettünk.
És akkor Bessenyei István, „papírszobrász”, „Pál”, Galambos Rita, Földes Petra hozzászólásaira még nem is reagáltam, ígérem, hamarosan sort kerítek rá,
S hát én valójában arról szerettem volna írni, majd írok is, ha bírok, milyen alapvető pedagógiai jelentőséggel bír a készpénzfizetési egyszerűsített számla a gyermekotthoni nevelés meg nem újításában.
galambos rita | 2007. november 28.
Az elitről szóló írás folytatása:
http://index.hu/velemeny/jegyzet/feltud2/
Tehát akkor hogyan tovább?
Mitől fog mindez megváltozni?
Földes Petra | 2007. november 28.
...kis adalék a "hogyan tovább"-hoz:
http://index.hu/velemeny/jegyzet/feltud2/
A Galambos Rita által javasolt cikk folytatása.
Annyira jó, hogy valaki képes kicsit messzebbről ránézni az elmúlt húsz évben összeeszkábált (nem feltétlenül, illetve nem csak anyagi) nyomorunkra! Olvasd el, ha neked sincs kedved megállni annál a sommás megállapításnál, hogy "ezígy" nem mehet tovább!
papírszobrász | 2007. november 28.
(Talán ideillik ez a dolgozatom.) Déja vu az Akadémián



Pár éve már részt vettem a néhány hete lebonyolított - „ A közoktatás megújítása Magyarországon” című - konferenciához hasonló célú rendezvényen. Annak helyszíne az Almássy téri Szabadidőközpont volt, emennek az MTA székháza. Azt az OM szervezte egy tankönyvkiadóval közösen, emezt az Oktatás és Gyermekesély Kerekasztal. Mások voltak a résztvevők, az előadók, a témák. Azon a főelőadó beszédének java részében azt taglalta, miért jobb a körbeülhető asztalokkal berendezett osztályterem a hagyományos elrendezésűnél, ezen a gyerekeket közvetlenül érintő kérdések a de-szegregáció, a koragyerekkori nevelés, az alapkészségek kifejlesztése voltak. Hogy miért fogott el mégis a fent említett érzés? Mert ahogy a korábbi konferencia után nem történt érdemi változás a közoktatásban, úgy témáiból ítélve gyaníthatóan a mostani után sem fog. Félreértés ne essék: fontos problémák az utóbb tárgyaltak (bár egyrészt szociális eredetűek, másrészt az alsó tagozatra vonatkoznak), még azt is elfogadom, hogy az ülésrend is az. Csakhogy: ha nem léteznének, a magyar oktatás akkor sem lenne megfelelő. Ha a közoktatás – és a felsőoktatás - jó lenne, akkor az adott gyerekanyagból is elegendő számú tehetséges kutatót, feltalálót, művészt, rátermett vállalkozót, politikust, ilyen-olyan szakembert tudna kinevelni.
Elképesztő, hogy: Nemhogy központi kérdésként, de még kérdésként sem merül fel a tananyag aktualizálása, racionalizálása, szerkezetének átalakítása ezeken a fórumokon, és másutt. (Hogy lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy kivétel nélkül mindenki - még az eminens tanulók is – öt éven belül elfelejti a megtanult anyag 80 %-át?) Felesleges, használhatatlan ismeretek elsajátítására kényszerítik a diákokat a közoktatásban, érettségin-felvételin, a felsőoktatásban, miközben szükséges ismereteket, képzést nem kapnak meg.
Még a szakma sincs tisztában az egyes tantárgyaknak, képzéseknek a gyerekek fejlődésében, későbbi életében játszott szerepével.
Elképesztő, hogy: Miközben mindenki a gyorsuló világ támasztotta kihívásról beszél – ami ugye azt jelenti, hogy egyre több olyan problémával kerülünk szembe, aminek megoldására nem létezik minta (profitálni pedig az ötletből, a megoldásból lehet, az utánzásból nem) –, a gondolkodás fejlesztésének kérdése szóba sem kerül egy ilyen konferencián. Megtartandó értékként példával a Kodály-módszerrel hozakodnak elő, ami még a kisszámú
komolyzene-kedvelő jó részének véleménye szerint is akadályozza, hogy a gyerekek megszeressék a zenét, a módszer által sugallt, ötletadója által képviselt értékrend pedig idejétmúlt, hamis.
Elképesztő, hogy: Magyarországon tananyagfejlesztés címén egy Sulinova Kht nevű intézményben fiatalemberek csapata - isten tudja, miféle szempontok alapján - külföldi tankönyvekből mazsolázgat, s a megfelelőnek tartott módszereket, ismereteket „magyarítja”. Olyan tantárgyakat, képzési irányokat preferálnak, amelyek fontossága napjainkban is megkérdőjelezhető, pár éven belül pedig a technikai fejlődésnek köszönhetően még inkább az lesz.
Egyáltalán: hogy lehet konzervatív alapállásból, XIX. századi mentalitással – mai világunkat, s pláne a jövőt nem ismerve – XXI. századi iskolát csinálni?
2008-ban rendezik meg a VII. Nevelésügyi Kongresszust. Itt lenne az ideje a széleskörű társadalmi egyeztetésnek, vitának, hogy ne olyan eredménnyel záruljon, mint az említett konferenciák.



Pál | 2007. november 27.
Takács Géza írása tényleg megrázó, de menthetetlenül romantikus. Valahol a múltba a fordulásban keresi a megoldást, pedig ott legfeljebb jó viszonyítási pontokat lehet találni, megoldást nem. Nem az a baj, ha lebontják az üvegházat, hanem az, hogy nem épül helyette semmi olyan, aminek racionálisan épülnie kellene. Így tényleg csak a rombolás marad.
Akik racionálisan meg tudják magyarázni, hogy miért szüntetnek meg valamit, csak ötölnek-hatolnak, ha az a kérdés, mire lesz jó az, amit helyette kitalálnak.
Szerintem is fölösleges ebben az MPT-t szólongatni.
Szerintem is nagyon ide vág a lent hivatkozott tegnapi indexes publicisztika.
Galambos Rita | 2007. november 26.
Az alábbi írást mindenkinek szíves figyelmébe ajánlom, hiszen minden Takács Géza által felvetett probléma ebből fakad. Végre valaki világosan és közérthetően képes volt megfogalmazni, minek is isszuk most a levét.
A kérdés természetesen az: hogyan tovább? mi a mi dolgunk itt és most gondolkodó és cselevőképes értelmiségieknek? Mert nekünk előre kell néznünk, és nem felejthetjük el, hogy "az a mi dolgunk itt, hogy jobb állapotban hagyjuk a dolgokat, mint ahogy találtuk őket..."
http://index.hu/velemeny/jegyzet/feltud070321/
Szekszárdi Júlia | 2007. november 26.
Kedves István! Ez most itt nem olyan vita szeretne lenni, amely a társadalomtudományok, ezen belül a pedagógia elvont magaslataiban zajlik. Azt szeretnénk elérni, hogy a tudomány képviselői függetlenül attól, hogy miként vélekednek az elméleti kérdésekről,végre komolyan vegyék azt, ami az iskolákban történik, és kommunikáljanak a gyakorlat szakembereivel. Attól tartok, hogy az általad felvetett teoretikus vita egyáltalán nem érdekli a pedagógusokat. Pedig a valóságos gondokkal nekik kell nap mint nap szembesülniük, a pedagógia tudományának létjogosultságát csak a gyakorlat igazolhatja vissza. Ideje lenne közös nyelvet találni a tudomány és a gyakorlat között, hiszen enélkül nem fog működni az elengedhetetlen kommunikáció. Igaza van Leiner Károlynak: meg kell tanulnunk beszélni egymással. Pillanatnyilag még a nyelvi kódrendszerünk sem azonos.
Bessenyei István | 2007. november 26.
Nekem az az érzésem, hogy a viták a narratívák (elbeszélések, fogalmi rendszerek) két, egymással nem érintkező síkján mozognak. Az egyik a modernitás hagyományos iskolafogalmaiban panaszkodik arról, hogy egyre rosszabbak a diákok és ránk omlik az iskola, a másik, információs társadalmi elméletekre támaszkodó pedig megpróbálja a hálózatosodás, az új ismeretszerzési módok, az új kommunikációs kultúra, a másfajta tudás dimenzióiban megragadni a tendenciákat.
Egyik sem rendelkezik a bölcsek kövével, de a baj az, hogy a két világ fogalmi rendszere, szavajárása, kontextusa annyira különbözik, hogy nem lehet köztük érdemi párbeszéd.
(Lásd ehhez:
http://diakvallalkozas.ktk.nyme.hu/naplo.htm
és:
http://kubus.net/moodle/bes/12_Bessenyei-magyar.pdf

Leiner Károly | 2007. november 25. | leinerk[kukac]freemail[pont]hu
Én nem fogalmaznék ennyire "sarkosan" kedves Péter, "levegőnek nézni"? - inkább úgy, hogy egész egyszerűen nincsenek jelen a pedagógiában! Legalábbis nem a miénkben, az egyszerű tanárok, tanítók között. A miénkben, akik a gyakorlatban "csinálják" a pedagógia művészetét. Magunkra hagyatva kapkodjuk fejünket az utóbbi évtizedek folyamatos "reformjainak" hatására: sokan (megkockáztatom, hogy a többség) bizonyos közönnyel szemléli már, a maradék kisebbség megpróbál talpon maradni, fejlődni, kitartani értékei mellett. Ez azonban egyedül nagyon nehéz! Nem érzünk és nem tapasztalunk semmilyen szakmai útmutatást, segítséget a "hivatalos" szervek felől (akiknek mellesleg ez lenne egyik fő feladatuk), ezért különböző utakat keresünk, például a civil szervezetekkel való együttműködésben. Nagy árat fizetünk azonban mindezért: ki kell lépnünk a megszokott környezetünkből, sok esetben konfliktusokat kell felvállalni, ahogy Szekszárdi Júlia írta: kompromisszumokat kell kötni. Mennyivel egyszerűbb lenne közösen akarni a változást!Ehhez azonban meg kell tanulnunk beszélni egymással!
Péter | 2007. november 25.
Önnök még mindig abban gondolkoznak, hogy MPT, OPI, kongresszus stb. Amikor ezek a szervezetek nem számítanak.A problémákra amiket Takács Géza leírt nincsen válaszuk, nem is érdemes kérdezni őket, legfeljebb levegőnek nézni.
Szekszárdi Júlia | 2007. november 25. | szekja[kukac]t-online[pont]hu
Nem akartam elsőként hozzászólni, de most úgy vélem, több okból sem halaszthatom tovább a megszólalást.
Nagyon megdöbbent, hogy a Magyar Pedagógiai Társaság tagjaitól nem érkezik semmi reakció Takács Géza felvetéseire, akár a méltánytalanság felpanaszolása, megalapozott ellenérv kemény állításaira, kíméletlen megállapításaira. Pedig a szakmai közvélemény „vette az adást”, ezt én mint az MPT hajdani tagja személyesen is tapasztalhattam, no nem nyílt felvetések, inkább furcsálló tekintetek és burkolt szemrehányások formájában. Ezekre pedig nehéz válaszolni, ezekkel lehetetlen vitázni. Mivel itt adva van a folyamatos napló műfaja, leírom azt, amit én erről e pillanatban gondolok, pontosabban felvetek olyan kérdéseket, amelyekre esetleg sejtem, de biztosan nem tudom, nem is tudhatom a választ.
Az 1967-ben megalakult Magyar Pedagógiai Társaság a megalakulásának idejétől kezdve évtizedeken keresztül, beszorítva ugyan a közoktatás bürokratikus és átideologizált keretei közé igyekezett – több-kevesebb hatékonysággal – művelni a szakmát. Személyes élményem, hogy Majzik Kati néni, akit én első számú mesteremnek, pedagógiai ideálomnak tekintek, nagyon fontosnak tartotta az ottani tevékenységet, lelkesen igyekezett felkorbácsolni az állóvizet, megszólítani a pedagógusokat. Ő szorgalmazta annak idején, hogy csatlakozzam a neveléselméleti szakosztályhoz, amelynek egy időben vezetőségi tagja is voltam. Sok terv született és viszonylag kevés konkrét eredmény.
Megéltem azt is, hogy az MPT egy, minősített kutatókból álló csoportja neveléstudományi szakosztály néven kivált a neveléselméletiből, deklarálta, hogy ő valami magasabb rendű tevékenységet végez, és nem vállal közösséget ezzel a nyilvánvalóan alacsonyabb rendű társulattal. Bevallom, akkoriban irigyeltem azokat, akik odatartozónak tudhatták magukat. Lehet, hogy a kiválást kezdeményezőknek bizonyos értelemben igazuk volt, bár látványos eredményeket ők sem produkáltak, legalább is a Társaság keretein belül nem.
Bárhogyan is volt, a rendszerváltást követően a Magyar Pedagógiai Társaságnak lehetősége lett volna megújulni, és civil szervezetté válni. Ekkor azonban pontosan az történt, amit Takács Géza leírt: maradtak a régi formák, nagyrészt a régi emberek, akik a társaságot mint hagyományt vitték tovább anélkül, hogy alapjaiban változtattak volna a működési módon, a kapcsolatokon, magán a szervezeten, és létrehozott egy Nevelésügyi Kongresszust (az volt a hatodik) közhelyeket tartalmazó és következmények nélküli zárónyilatkozattal.
Ha valaki, közületek, kedves megbántottnak, sőt sértettnek érzékelt kollégáim tud ellenérvet hozni erre az állításomra, akkor nagyon kérem, írja le. Én a magam részéről nem tudom érdemben cáfolni Takács Géza kemény állításait, pedig, higgyétek el, ha egy szemernyit is tudnám, megtenném, hiszen nekem sem célom szétverni működő dolgokat. Mint egy másik civil szervezet alapítója és jelenlegi elnöke nagyon jó néven vettem volna egy olyan ernyőszervezetet, amelyik szakmai partnerként együttműködik velünk (is), ennek azonban még a készségét sem érzékeltem, félek, hogy a többi, az utóbbi másfél évtizedben létrejött, az ellehetetlenülés határán tántorgó pedagógiai civil szervezet többsége sem.
Más dolog is van, amiben teljes mértékben egyetértek Takács Gézával. Ez pedig az OFI (az OPI, majd OKI jogutódja) teljes romlásának megtapasztalása. Ki hiszi már el, hogy ugyanez a szervezet a 70-es években tekintélyes főiskolaként működött, és csak a 70-es évek második fele óta lett minisztériumi háttérintézmény, amely erősen korlátozott szakmai önállósággal, a mindenkori minisztérium kénye-kedvének kiszolgáltatva (hiszen azóta a költségvetésből kapta a pénzt) minden átszervezéssel rosszabb helyzetbe került. Persze voltak boldogabb pillanatok, de úgy tűnik, ami most történt, az már az intézmény haláltánca. Ráadásul (2007-ben!!!) politikai akarat következményeként. Ezúttal megértem, hogy az intézet egyetlen alkalmazott munkatársa sem fog állításainkra reagálni, hiszen cáfolni érdemben nem igen tud, és bizonyíthatóan rosszul jár az, aki arra vetemedik, hogy a jelenlegi vezetést bíráló véleményével a nyilvánossághoz fordul. Most örüljünk annak, hogy ilyen megszorítások közepette az OFI a Csekonics palotában tart konferenciát? Na, erről most többet nem mondok...
Amiben azért vitatkoznék Takács Gézával az a fiatalok sommás elítélése. Vannak nagyszerű tizen-, huszonéveseink...Igaz viszont, hogy az a fiatalember, aki a jelenlegi rendszeren belül valamilyen közintézményben vagy hivatalos kutatóhelyen kíván karriert építeni, annak alkalmazkodnia kell az adott kör uralkodó kánonjához, különben nem jut előbbre. Ez biztosan torzít. Aki szellemileg szabad akar maradni, az a civil világban mozog, vagy elhagyja az országot, esetleg keres egy olyan szellemi műhelyt, ahol nem kell óvatosnak lennie, bénító kompromisszumokat kötnie azért, hogy (karriervágytól hajtva vagy egzisztenciális meggondolásból) bekerülhessen a „kiválasztottak” közé. Persze vannak még az országban jól működő, a kreatív és dolgozni tudó fiatalokat befogadni kész és támogatni hajlandó szakmai műhelyek, de sajnos ezek száma inkább csökken, mint nő. Veszprémben éppen most temetünk egy olyan képzési programot, ahol ennek megteremtésére esély mutatkozott. Egyszer, ha az első fájdalmon túl vagyunk, erről is lehetne és kellene szólni.
Hogy milyen is valójában a mai fiatalság, és miért ilyen? Íme egy azon számos probléma közül, amelyről azon a bizonyos VII. Nevelésügyi Kongresszuson, amit olyan monumentálisra terveznek a megálmodói, komolyan beszélnünk kellene.
A személyességet elkerülendő nem akarom, megnevezni azt a kedves kollégámat, aki nem is olyan régen szemére vetette a pedagógia szakmának a nehéz időkben való hallgatást. Ő vajon most mire véli ezt az elfojtott sértettséget, a valódi problémákat elfedő bénító csendet?
 Sajtófigyelő    Összes hír »
2019.04.19.
„Kiemelkedő” csaló iskolák. Nahalka István írásas
Felmerülnek jogi és oktatásigazgatási kérdések is. Nem vagyok jogász, nem tudom megmondani, hogy a kompetenciamérések során történő csalás jogi értelemben minek minősül. Ha van ilyen...
(Forrás: tani-tani online)
--
2019.04.18.
Odaszúrt az MTA Palkovicséknak egy méretest
Az ITM eddig nem árulta el, hogy javítaná a magyar innovációs teljesítményt, sőt a kormány adós egy részletes tanulmánnyal, de addig is az MTA összeálított egyet, az Eötvös 2020+ anyagot...
(Forrás: hvg.hu)
--
2019.04.17.
Ötéves technikumok lesznek a szakgimnáziumokból
2020 szeptemberétől a mostani szakgimnáziumok ötéves technikummá, a szakközépiskolák pedig hároméves szakképző iskolákká alakulnak – jelentette be Pölöskei Gáborné, az Innováció...
(Forrás: hvg.hu)
--
2019.04.15.
Megreformálnák a tanári pályaalkalmasságit
Jelenlegi formájában nem tölti be valódi szerepét a pedagógusok pálya­alkalmassági vizsgálata az érintett oktatók és hallgatók szerint. A felvételi részét képező vizsgálat jórészt...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2019.04.15.
A gyermekek érdekét helyezi előtérbe a szaktárca
Az Igazságügyi Minisztérium lépéseket készül tenni azért, hogy a gyermekek legfőbb érdekét szem előtt tartó szabályozás szülessen az úgynevezett jogellenes gyermekelviteli ügyekben....
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2019.04.15.
A több napja tartó lengyel tanársztrájkról
Ez a magyar médiában néhány példától (itt, itt, itt és itt) eltekintve egyelőre nem kapott nagy figyelmet. A cikkben a sztrájk okait és körülményeit járom körül, mely a Taní-tani Online...
(Forrás: tani-tani online)
--
2019.04.13.
Félelmetes, hogy itt tartunk, és az is félelmetes, hogy nem tiltakozunk
Elnézve az eseményeket, a reakciókat, az általános folyamatokat, komolyan megkérdőjeleződik bennem, van-e értelme az egésznek. Mennyivel egyszerűbb lenne szülőként kimenekíteni a saját...
(Forrás: ckpinfo)
--
2019.04.13.
Orbán Viktor ma azt tesz az oktatás rendszerével, amit akar
Az oktatás szereplői közül mára lényegében már csak a diákok azok, akik érdemben lennének képesek hallatni a hangjukat, de a NER résen van: a kormány ellen többször és több fórumon...
(Forrás: 168 óra)
--
2019.04.13.
Palkovics szerint az MTA átláthatatlan, év végéig pedig át kell szervezni
Cáfolta az MTA hivatalos közleményében Palkovics László innovációs- és technológiai minisztérium Hír Televíziónak adott korábbi nyilatkozatát, melyben azt állította:„A magyar kormá...
(Forrás: mérce)
Utolsó üzenetek:
  ofoe

Kedves Zoé! Nagyon örülünk, ha csatlakozol hozzánk.
A jelentkezési lapot a következő linken találod. A kitöltött és aláírt lapot szkenneld be, és küldd el az osztalyfonokok@gmail címre. Ha a szkennelés problémát okoz, küldheted postán is: OFOE, 1025 Budapest, Zöldlomb u- 56/a. Üdvözlettel az egyesület elnöksége.

--
  Németh Zoé

Kedves OFOE Csapat,
hogy lehetek az Egyesület tagja?

--
  ofoe

Kedves Emese! Amennyiben 1958. szept. 1. előtt születtél, automatikusan a Ped. II-be kerülsz, egyébként pedig a Ped. I-be. A fizetési kategóriát ugyanúgy kell megállapítani, mint a közalkalmazotti fizetési fokozatot: az eddigi közalkalmazotti jogviszonyaid, illetve
olyan munkaviszonyaid alapján, amelyek alatt már rendelkeztél a jelenlegi munkaköröd betöltéséhez szükséges végzettséggel. Ha volt 1992. júl. 1. előtt munkaviszonyod, az is beleszámít, ha ezek alapján jó az 5-ös besorolás, akkor a Ped.
I. fokozat 5. kategóriájába fogsz kerülni. Az illetményalapot az egyetemi végzettség alapján kell megállapítani,ez a 101.500 Ft.
vetítési alap 180%-a.
A mailedre küldünk egy bértáblát is. (A választ nagyon szépen köszönjük a PDSZ szakértőjének.)

--
  Emese

Tisztelt Szerkesztők!
Segítségüket szeretném kérni néhány információval kapcsolatban.
Magyar-német-könyvtár szakos egyetemi végzettséggel rendelkező pedagógus vagyok, azonban 2007. és 2019. között nem végig dolgoztam pedagógusként, viszont most lehetőségem van ismét tanárként tevékenykedni.
2007. dec. 13-tól egy iskolában könyvtárosként dolgoztam heti 30 órában. 2008. szept. 1-től ugyanebben az iskolában könyvtárostanárként tevékenykedtem heti 40 órában 2013. márc. 17-ig. Ebben az időszakban (2007. dec. 13. és 2013. márc. 17. között tanítottam is magyar nyelv és irodalmat. Ez a szerződésemben nem jelent meg, bérkiegészítésként kaptam meg az óráim díját.)
2013. márc. 18-tól egy kulturális központban, közalkalmazotti jogviszonyban dolgozom könyvtárosként (2016. július 31-ig), illetve gyűjteménykezelőként (2016. aug. 1-től a mai napig). Jelenleg a közalkalmazotti bértáblán H 5-ös besorolással rendelkezem.
Kérdésem a pedagógus előmeneteli rendszerrel kapcsolatban az lenne, hogy a fenti háttérrel, mire számíthatok (ped. II. besorolás pl.), hova kerülök besorolva a pedagógus bértáblát tekintve, mire figyeljek szerződéskötéskor?
Válaszukat előre is köszönöm! Üdvözlettel: Adoryán Emese

--
  ofoe

Kedves Kérdezőnk!
A pótlékot nyilván az kapja meg, aki ellátja a feladatot. A táppénzen lévő kolléga nyilván nem veheti fel a rendelkezésre álló összeget Az osztályfőnöki munkát érintő jogszabályokról itt tájékozódhat.

--
  ofoe

Kedves Kautnik András! Természetesen megjelentetjük az összefoglalóját, nagyon köszönjük, ha megkapjuk. Kíváncsian várjuk, üdvözlettel Szekszárdi Júlia

--
  Kautnik András

Tisztelt Ofoe!
Szívesen készítenék egy pályaorientációs összefoglalót a duális képzésről: ofőknek, diákoknak, szülőknek... Ez egy új, az esélyegyenlőséget, a munkaerő-piaci elhelyezkedést segítő képzési forma. Osztályfőnökként érdekes kérdéseket kaptam a duális képzéssel kapcsolatban. Megszólaltatnám a Kamara egyik szakértőjét, de szeretnék azzal az "ígérettel" fellépni, hogy le fog jönni a beszélgetés az OFOE honlapján. Lehetségez ez? Köszönettel és üdvözlettel, Kautnik András (Szent Gellért Gimnázium).

--
  KMM

Tisztelt szerkesztőség, ha egy kolléga 3 hétig táppénzen volt, és közben az intézményvezető kérésére én látam el helyette az ofő-i feladatokat törvény szerint nekem jár osztályfőnöki pótlék? Illetve milyen törvény rendeletben találok ezzel kapcsolatos kérdéseimre választ. Nagyon köszönöm

--
  ofoe

Kedves Kérdezőnk! A pótlékot feltételezhetően a táppénzes időszakban kapja meg a helyettesítő kolléga. Amint ismét munkába állsz, mint működő osztályfőnöknek nyilván Neked jár továbbra is a pótlék.

--
  Sz. Józsefné

Az osztályfőnöki pótlék elvehető-e attól a munkavállalótól aki pár hetes táppénzen van, és odaadható-e a kollégának? Köteles-e a kolléga visszaadni, a munkavállaló visszatér a táppénzről?

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Trencsényi Laci:] Nóri, újabb terminológiai vita köztünk. Ha elfogadod a tehetséggondozás és felzárkóztatás dichotómiáját (ahogyan az oktatáspolitika és a rosszul szocializált pedagóguselit gondolja), akkor elfogadod a szelekciós funkciót. Vagyis: Van, akinek tehetséggondozás jár (a konfidens […]
Az arányvesztés béklyójában »

--

[Bea:] Ezt el kellene lesni a színészek képzéséből. Régóta mondom :) Örülök, hogy a hallgatók is igényelnék.
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[vik:] Az egyetemi szinten valóban addig működhetett jól az "oktatás", amíg a tanárok és diákok "szintje" nem különült el a munkát illetően. Hiszen egyetemnek is azért nevezik (ma már hiába), mert a tanárok és diákok egyetemességén alapult, ahol a munka-tanulás […]
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[csilla:] nem provokálni szeretnék, de van olyan szakember, aki a gondolataimat olvassa, és tud számomra, olyan elméleti útmutatást adni, hogy hogyan gondozzak egy ma már 15 éves, abuzált, anyaszerepben lévő lánykamaszt! ezek a gyermekek nem kis számban kerülnek be a gyermekvédelmi […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] 2014. márciusában láttam ezt a filmet! Ma a Máltai Szeretet szolgálat működteti! nincs információm róla!https://index.hu/video/2011/08/29/tiszabo_s1e1/ https://index.indavideo.hu/video/Ha_nincs_iskola_elveszett_a_falu_1 Eltelt hét év! Ezen gyermekek, egy része, szavazóképes […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] borderline, hospitalizáció kamaszkorban! ha nem segítünk a családokon, mint ahogy Nóri teszi, 10 év múlva a társadalom gerincét sok-sok településen a ma gyermekei képviselik majd a felnőtt lakosságot! ha kiemeljük őket családjukból és átexportáljuk más településekre, […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Csilla:] Még mindig rágom minden szavát!Én ott vagyok, ahol ő nem! szakellátás a gyermekvédelemben, de voltam alapellátásban is! Voltam óvoda vezető is! Drága Ax! kérdeztem tőled! Mi ez? Kaptam rá választ! Látjátok Ti ezt? Láttátok ti ezt!? elviszlek benneteket! nem Nórihoz! máshová! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] Amikor először tettem javaslatot arra, hogy emeljünk ki gyerekeket családjukból, nem haboztam!Fájt, mert tudtam, benn ragadnak a rendszerben, sejtettem az abúzust! de láttam magam körül a tehetetlen környezetet is : védőnő, óvoda, iskola, aktív és passzív szociális eszközök! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Juli:] Kedves Péter! A "t. szerző" nagyon is jól ismeri a magyar valóságot, a hátrányos helyzetű térségek problémáit. Vajon kit lehet komolyan venni, és kit nem? Arra kérném, hogy mielőtt Ritók Nóráról azt állítja, hogy "íróasztal mögül okítja a kollégáit", […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Péter:] „Hatszáz évig nem akartak beilleszkedni, miért pont most akarnának?” „Ugyan már! Ismerek olyanokat, akik ki tudtak emelkedni. A többi miért nem akar?” Ezek a mondatok nem tekinthetők előítéletnek, inkább ténymegállapításnak. Kétségtelen tény, hogy nem kevés azoknak a […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--
OFOE (2001–2019) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek