Cinizmus és moralizálás nélkül

Beszélgetés Heller Ágnessel

Publicisztikai közhely immár, amit kétségtelenül naponta megtapasztaltunk, tudniillik, hogy morális válságban élünk. Mit jelent ez valójában?

– Hegel azt mondotta a Jogfilozófiában, hogy a modern világban három erkölcsi hatalom létezik: az állam, a civiltársadalom és a család. Erkölcsi hatalmaknak olyan hatalmakat nevezett, amelyeknek van erejük ahhoz, hogy az emberektől önfeláldozást követeljenek. Vagyis azt, hogy a polgárok természetesnek tartsák, hogy az életükből, az egészségükből, a személyiségükből valamit egy ügy oltárán feláldozzanak. Például volt idő, amikor a társadalom tagjainak átlaga elfogadta, hogy a hazáért édes és magasztos meghalni. s nem kellett különösen kiváló embernek lenni ahhoz, hogy a családunkért és bizonyos civil szervezetekért, például az egyházunkért önkéntes áldozatokat hozzunk. De létezett mondjuk a munkásetika is, amelynek egyik első számú parancsolata volt: aki sztrájktörő, az többé nem tisztességes, az csirkefogó. Ilyen volt a munkásetika. Tehát a kérdés elsősorban az, hogy ilyen és hasonló általánosan elismert erkölcsi hatalmakat ismerünk-e a mai Magyarországon. Mert ahhoz, hogy egy modern világ igazából működjön, reprodukció- és fejlődőképes legyen, erkölcsi hatalmakra bizony szükség volna.

Az említett erkölcsi hatalmakat a szocializmus évtizedei már egyenként és együtt is alaposan megtépázták.

– A Kádár-rendszer nagyon rossz örökséget hagyott ránk az erkölcsi hatalmakat illetően is. Ráadásul az emberek fél évszázad alatt kétszer élték meg, hogy a mindennapi élet egész szerkezete megváltozott. A szocializmusban megváltozott az a mód, ahogyan a pénzt szerezték, ahogyan állásba kerültek, ahogyan a gyerekeiket taníttatták, ahogyan nyaraltak, ahogyan templomba jártak vagy nem jártak, amiről beszéltek, amilyen újságot olvastak. Mindezek kezdetben rettenetes sokkot okozott. Utálták az emberek, és mire megszokták, kezdték kiismerni magukat a rendszer működésében, az egész megint tökéletesen megváltozott. A normák bizonytalanok lettek. Az igazságosság például elemi normája az etikának. Igazságos az az ember, aki a létező normákat és szabályokat azokra alkalmazza, akikre alkalmazandók, és folyamatosan alkalmazza, nem tesz kivételt. Aki kivételez, az igazságtalan.

Ha nem tudjuk, mik a szabályok, akkor fogalmunk sincs, hogy egy teljesítményre kettest, hármast vagy négyest kapunk. Ez volt a helyzet a sztálini korszakban, amelyben fogalmuk sem volt az embereknek, hogy a tett és a következmény között mi a kapcsolat. Tehát az igazságosság kategóriája egyszerűen nem létezett – ez volt a teljes önkény. A Kádár-korszak második felére – akármilyen is volt ez az időszak – az emberek újra kiismerték a szabályokat, tudták, hogyan értelmezzék, adott esetben hogyan játsszák ki azokat, s hogy minek nagyjából mi lesz a következménye. Most megint nem ismerik az emberek a szabályokat, a normákat, s ennek következtében mindig azt hiszik, hogy igazságtalanság történik. És miért történik igazságtalanság? Mert vannak egyes emberek, akik kiszipolyoznak bennünket, mert a politikusok lopnak, csalnak, hazudnak. Talán nem is korruptabbak nálunk a politikusok, mint bárhol a világon, se ez a gyanú merül föl mindenkiben, mert nem tudják, hogy milyen szabályok szerint cselekednek. Labilitás alakult ki a szabály- és normarendszerben. Ami erkölcsileg kifogásolható, nem feltétlenül erkölcsi bűn is egyben. Gondolkodásunkban meg kellene jelennie a méltányosság fogalmában, ami nem feltétlenül azonos az igazságossággal. A méltányosság mindig egy rugalmas fogalom, az emberek erkölcsi érzéséhez alkalmazkodik.

(...)

Az én erkölcsi érzékem szerint, amennyiben az ember képes enni adni a gyerekeinek, tudja őket ruházni és iskoláztatni, és mindenkinek jut meleg szoba, akkor alantas dolog irigykedniük azért, mert a másik többet kap. De addig, amíg olyan emberek, akik sokat dolgoznak, és nem maguk választják a szegénységet, mégis nyomorban élnek, és sem etetni, sem iskolázni nem tudják a gyermekeiket kielégítően nos, addig az ilyenfajta erkölcsi ellenérzés indokolt.

(...)

Morálfilozófia című, tavaly megjelent kötetében Brechtet idézi: „nagy a kísértés a jóra”, de ma, amikor éppenséggel azt látjuk, hogy a rosszra mekkora a kísértés, nem kap az egyén valamiféle kibúvót a morális felelősségvállalás alól?

– A tisztességes ember nem korrupt, nem csal, nem hazudik. Viszont tisztességes ember nem átlagos. Mert az emberek többsége ugyan többé-kevésbé tisztességes, de nem feltétlenül teljesen az. A helyzetnek olyannak kell lennie, hogy a nem egészen tisztességes ember is úgy cselekedjen, mintha igazán tisztességes lenne. Ha a tisztesség normatív érték a társadalomban, akkor, ha nem is vagy igazán tisztességes, mégis úgy kell viselkedned, mintha az lennél. Mintha sosem korrumpálódnál, sosem hazudnál.

Voltaképpen kevesebb cinizmus kellene. Mert nem arról van szó, hogy itt az emberek rosszabbak, mint másutt. Nem igaz, hogy abszolúte erkölcstelenek. Csak nem tettetnek mást, mint amit valójában csinálnak. Holott a tettetés, a „lábujjhegyeskedés” nem olyan rossz dolog. Mindig el kell választani azt, ami de facto adott, és ami jó lenne, ha lenne. Nincs képünk arról, hogy mi lenne a helyes, ha nem állítjuk példaképül a tisztességes embereket, akik azért mégiscsak léteznek. A két világ, a cselekvések világa és a normák világa összefonódik. De ha állandóan azt szajkózzuk, hogy erkölcsi válság van, az is egy fajtája a cinizmusnak.

Igazából az a véleményem, hogy a moralizálás és a cinizmus ugyanannak az éremnek a két oldala. Moralizálásnak nevezem azt, ha mindig morális szemrehányást teszünk a világnak: az emberek aljasak, korruptak, mindenki erkölcstelen. Cinizmus pedig, ha azt mondjuk, hogy rendben van, hiszen mindenki így csinálja, ki törődik vele. Szerintem a normatív gondolkodást kellene megerősíteni. Hogy nem lehet korruptnak lenni, hogy nem szabad hazudozni a politikában. Elhallgatni lehet, de hazudni nem. Mert ha nem is teljesítjük be egészen a normákat, azért törekedni kellene a megközelítésükre. Elgondolni, hogy mi lenne a helyesebb.

(...)

A normák tartalma mindig változik, ez természetes. Az a kérdés, hogy a normákon belül tisztességes emberek tudunk-e maradni. Nagyon egyszerűen meg tudom fogalmazni, hogy az a tisztességes ember, aki tudja, hogy jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint másokkal szemben elkövetni. Hogy pedig mi az igazságtalanság az adott kontextusban, az az adott normarendszertől függ. Amikor én voltam fiatal, az volt a választás, hogy köpünk-e a barátainkra, vagy kizárnak az egyetemről. Az unokáim – hála istennek – már másfajta választások előtt állnak. Ők a saját normáik között fognak élni, s remélem, nem fogják becsapni az üzlettársukat. Vagy például ha az interneten játszanak, nem fognak szadisztikus pornográfiát terjeszteni. Ezek a mi számunkra még nem voltak problémák. A két alapérték azonban nem változott, s ez a szabadság és az élet. Az igazi dráma akkor jön létre, amikor a szabadság és az élet között van konfliktus. Ilyen például az euthanázia vagy az abortusz kérdése. Ez már új konfliktus, mert például az orvosnak régen nem állt módjában technikailag életben tartania azt, akinek az élete már nem volt élet. A felelősségvállalás az alapvető az ilyen drámai konfliktusok esetében.

(...)

(Részletek Tóth Klára Heller Ágnessel folytatott beszélgetéséből, Magyar Hírlap, 1997. február 1.)