OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
2007. december 12.
» Hozzászólások (21)

Periklész ma

Federmayer Katalin

Nő, két hatalmas gyermek anyukája,
történelem-francia szakos tanár
és egy kicsit újságíró.

Arra gondoltam, leírom egy napomat. Vállalkozásom szerénynek tűnik, ám mégse higgyék, ez csak álszemérem. Titkon azt remélem, sokan magukra ismernek, sőt, nagyravágyó álmaimban még az is megfordult a fejemben, hogy majd egyszer, a szép jövőben, lelkes internetbúvárok véletlenül rábukkannak, és engem fognak forrásként elemezni egy történelemórán. Íme tehát egy nő, 54 éves, tanár, Magyarország, 2007.

Reggel 6 óra. Csörög a vekker. Kezdődik a nap. Vagy talán nem is most? Mondjuk inkább hajnali 3-kor, amikor meghallgattam egy riportot, aztán a híreket, viszont a Borbarátra már csak félig emlékszem. Mivel szerencsés éjszakám volt, kipihenten kelek fel. Ma különös kéjjel álldogálok a zuhany alatt. Kiélvezem a rám szakadó forró víz karmolását, most utoljára. Mert hogy délelőtt elzárják a gázt az egész házban. Ezt egész véletlenül, két nappal ezelőtt tudtam meg. A sztori több mint mókás. Minden este, mikor a ház csövese beugrik a pinceablakon, a gázcsőre huppan, ami az idők folyamán meghajlott, megrepedhetett, és bizony szivárogni kezdett. Gázszerelő ki, hiba 5 percen belül elhárítva, ám közben a nagy lebukás!!! A csőrendszer nem EU-konform, tehát ki kell cserélni! Tényállás: a gázművek kikapcsolja a gázt, de előtte a lakóközösség szavazza meg, hogy kérjük a gázműveket, korszerűsítés végett kapcsolja ki a gázt. (Ha Periklész ezt hallaná!) A jövőmet illetően minden OK! Tegnap megbeszéltem az igazgatónővel, hogy szorult esetben felmehetek a testnevelő tanári fölé épített galériára, ahol három széket összetolva egész kényelmesen ellehetek. Persze vehetnék én is gázpalackot, hozzá egy adekvát radiátort, de úgy döntöttem, inkább bejglire gyűjtök.

Szóval a zuhany. Utána gyors szépítkezés és irány a suli.

--

Az első óra: 9/G, a periklészi demokrácia. Nagyban magyarázok, mikor észreveszem, hogy az első padsorban jobbra, az a kislány milyen szomorú. Kérdem tőle, mi baja. Semmi. De hát fáj valamid? Nem, majd az óra után jobb lesz. Csak most, az órán van baj? Igen. Miért? Mert nem szeretem a tanárnőt. Mivel kipihent és higgadt vagyok, csak annyit mondok: nehéz lehet neked – és folytatom. Persze szegény Periklészre igen keveset gondolok. Végig ott zakatol a fejemben, miért utálhat ennyire ez a gyerek. Az óra után nem tudom megállni, és elmesélem a dohányzóban. Míg mondom, kezdem feldolgozni. (Szörnyű tanárbetegség, hogy csak hangosan beszélve vagyok képes gondolkodni.) Tisztelem bátorságáért, sajnálom ügyetlenségéért, és persze nagyon rossz a közérzetem. El is határozom, hogy ha a véletlen úgy hozza, ezt el is mondom neki. Mit tesz isten, rá két órára ott áll előttem a lány. Tisztelem a bátorságodat, de tudd, hogy mióta társadalomban élünk, nem szoktunk így viselkedni. Miért, mondjam inkább a tanárnő háta mögött? Nyelek egyet. És ekkor kifakad: már a múltkor is rákérdeztem, hogy miért ilyen szomorú, háromszor is. És hagyjam már, ne maceráljam. (Szolid lelkiismeret-furdalás, önvád után csak nem akarom feladni.) Na, meg nem tartom szerencsésnek, ha egy alá-fölérendeltségi viszonyban a „főnök” szemébe mond ilyet az ember. Köztünk nincs alá-fölérendeltségi viszony – így a gyermek. Kicsim, te nem vagy a barátnőm. Nekem sem lesz soha a tanárnő. Itt abbahagyom.

Most kell kiszállnom. Nem taníthatok tovább. Én is tüntetni fogok a buszsofőrökkel a korkedvezményes nyugdíjért.

Már régóta gyanítom, hogy nincs átjárás az ő világa és az én világom között. Dolgozatírás közben elnézegetem őket. Vannak pattanásos kamaszok, bíborba-bársonyba öltöztetett szende leánykák, visszafogott, ám szuper profi sminkes pofikák (ha az utcán látom, képtelenség megmondani, hány éves is lehet? Tizenöt? Harminckettő?). Eszembe jut a nejlon iskolaköpenyem, ami alatt két évig hordtam anyukám kinőtt szűkszoknyáját, a ropogósra vasalt fehér gallér, amit naponta cseréltünk a köpenyen. (Értem ám én József Attila anyukájának tisztaságmániáját!) Hirtelen témát vált az agyam, és bevillan Periklész beszéde: „és azoknak (a törvényeknek), amelyek bár íratlanok, megsértésüket gyalázatnak tekintjük.” Eszembe jut, mert nem tudom felejteni a kislánnyal folytatott – és vereséggel végződött – beszélgetésemet.

Vajon érti-e ezt a mondatot? El tudom-e neki magyarázni, mit jelent? Vagy úgy van ő ezzel, mint én az angol nevű tárgyakkal? (Tegnap a Redbull helyett – mit tudom én, mit akartam illusztrálni ezzel – azt mondtam, a Djuice. Éktelen röhögés.)

Gyors elhatározással úgy döntök, ezt a szöveget viszem be a faktra. Kapkodó fénymásolás, és már olvassuk is.

„… a szabadság szellemében intézzük el közügyeinket, és mindennapi tevékenységeink során nem válunk gyanakvókká egymással szemben …” Próbáljuk értelmezni a mondatot. Hogy világosabb legyen, elmesélem nekik barátnőm kisfiának történetét. Ferkó már ovis kora óta együtt homokozott, játszóterezett a barátjával. Most is iskolatársak, de egy ideje eltávolodtak egymástól. Merthogy – magyarázza –, a barátja miépes (?!) lett. 10 évesek.

„… a törvényeknek, különösképpen azoknak, amelyek az igazságtalansággal sújtottakat védik, […] megsértését gyalázatnak tekintjük.”

Újabb értelmező magyarázat, egy újabb barátnő története. 11 éves kislánya egy igen jó hírű iskolába jár. Jó családból való, válogatott gyerekek, tehetségesek és persze kissé kezelhetetlenek. No, ebbe a társaságba csöppen bele egy több éve bukdácsoló fiú. Ráadásul roma. Vagy csak egyszerűen cigány. Verekszik, durva, macerálja a csendeseket – vagy legalább is biztosan ilyen. Két hét múlva egy hisztitől elfúló anyuka telefonál a barátnőmnek, hogy most aztán elég, össze kell fogni, és tenni kell valamit. Ugyan, mire gondolhatott? Szeretném Engels tételét kiegészíteni. Nemcsak a család, de az iskola is lemodellezi a társadalmat. Kicsibe, sűrítve megvan itt minden, ami körülöttünk tombol: agresszió, előítélet, intolerancia, nyerészkedés, taposás, hízelgés. És én hiába tudom, mégis mindennap megdöbbent ez a mini felnőtt világ. Mindig elhiszem, hogy éktelen fájdalom hasogatja a gyermek fejét, és muszáj hazamennie. Meg se fordul a fejemben, hogy ez nem igaz. Tanárnak hazudni?

Hogy magyarázzam el nekik, a szülőknek azokat a bizonyos periklészi szabályokat! (Arról persze mélyen hallgatnék, hogy Periklész se volt smafu. Hogy mielőtt szólásra emelkedett volna az agórán, hogy nemes eszméit széthintse népének, gondosan megszervezte a spontán felcsattanó dörgő vastapsot.)

Muszáj nyugdíjba menni.

A hatodik óra után futás a szerkesztőségbe, aztán a minisztériumba, hogy riportot készítsek egy hölggyel. Nagyon élvezem ezt a munkát. Igaz, néha megfordul a fejemben, miért is csinálom immár két éve egy fillér nélkül, de aztán megnyugtatom magam. A délelőtt a gáz-, villany-, vízdíj, a délutáni magánórák a kalács (ld. Marie Antoinette – állítólag), a fennmaradó órácskák pedig a lélek luxusa. Tehát, irány a luxus. És tényleg, szájtátva hallgatom az NFT2-program grandiózus vízióját. El is határozom, hogy holnap elmondok mindent az igazgatóhelyettesnek. Hogy mi is… Csináljunk már valamit ezzel a fránya iskolával, mert recseg-ropog alattunk! Ásatag, avítt, haszontalan. De már hallom a választ. Jó, jó, de hát… És ekkor jön a szöveg. A gyerekanyag egyre rosszabb, rossz gyerekből nem lehet csodát művelni. Az önkormányzat úgysem engedi, mi lesz az idős kollégákkal, meg aztán végső soron nem is annyira rossz ez az iskola. Néha az az érzésem, hogy ennek a hetven embernek a kb. kilencven diplomája csak arra jó, hogy bebizonyítsa, miért rossz, ami van, illetve hogy miért nem lehet semmin sem változtatni. Vajon hogyan fogunk kikecmeregni a középpocsék iskolák csapdájából? Ahol még gurul a szekér, még van gyerek, ahol a haldokló testre még rá lehet aggatni egy-két csillogó fülbevalót, flitteres hastánckendőt (évenkénti koccintás a szülőkkel, karácsonyi koncert a dalos gyermekekkel, háziverseny töriből, tarokkszakkör.) Nem is tudom, szóljak-e az igazgatóhelyettesnek.

--

Már este van. Megint nem jutottam be a nyugdíjirodába (vagy a hogyishívjákba), hogy megtudjam, mi vár rám. Talán mégis jobb lenne, ha átmennék az állami nyugdíjba. Igaz, hogy nyolc év múlva már egy fillér sem lesz a kasszában, de mivel mi, nyugdíjasok leszünk többségben (és adjuk majd a szavazatok jelentős részét), hátha választások előtt megkorrumpálnak minket. Baromi büszke vagyok magamra, hogy így átlátok a szitán. Hiába, aki töritanár, az töritanár. Vagy számíthatok valami másra?

Felhívom a fiamat. Most ott van az apjánál. Mit csinált ma? Keresett magának munkát? Inkább nem hívom fel. Fáradt vagyok.

Hazaszaladok. A lakás már olyan, mint egy barlang. Hideg és üres. Egy nap is elég ahhoz, hogy szenvtelen tárggyá csupaszodjon a nagypapa szekrénye, a gyerekek rajza a falon, a kedvesemtől kapott virág. Kapkodva ledobálom a ruháimat, valamit magamra ráncigálok, és menekülök a nővéremékhez. Halkan belopódzom a fürdőszobába, zuhog rám a forró víz. Félálomban hallgatom a rádiót. Nem kapcsolom ki, úgyis felébredek.

Federmayer Katalin

--

Linkek

--

 » Kommentálom
 Kommentálom «
Várjon...

A hozzászólások megengedett tartalmával kapcsolatban lásd kommentelési irányelveinket.

Hozzászólások

1 proli | 2008. február 7.

Kedveseim, ilyenek vagyunk, magyarok, szeretünk siránkozni, állandóan zúgolódunk, morgolódunk a rendszer, a kapitalizmus ellen, de azokról, akik tenni próbálnak ellene, nem veszünk tudomást, undorodunk tőlük, hisz olyan durvák, nem szalonképesek!
Kényelmes álláspont, csak nem túl következetes és nem vezet sehova.
Federmayer Katalin | 2008. január 5.
Kedves Mindenki!
Hallgatásom némileg illetlennek tűnhet, ám az ok sokkal prózaibb: nincs otthon internetem, így csak a suliban ellopott percekben tudtam figyelemmel kísérni a kialakult dialógust. Milyen jó nem egyedül lenni! Milyen jó „magam fajtákkal” beszélgetni, akik értik, mit mondok, akik épp oly fontosnak érzik gondjaimat, és nem kell megjátszanom a „kisebb gondom is nagyobb annál, mint ami a suliban történik” című magyarázkodó „én csak egy kicsit vagyok tanár, tessék ezt nekem megbocsátani – kvázi embernek, értelmiséginek tekinteni” szerepet. (ld. tanár társadalom megbecsülése, helye társadalmunkban.)
Tehát kihasználva a hazai pálya előnyeit, hadd tegyek hozzá néhány szót.
Én nem bízom a „jövő olyan lesz, mint a ma iskolája” dologban, még akkor sem, ha igaz. Nem hiszem, ui. pontosan tudom, érzem, hogy milyen tapogatózva, bukdácsolva élem meg mindennapjaimat a ma iskolájában. És ha én feszengek benne, ha nem értem, ha nehezen tudok azonosulni vele, milyen gyerekeket „termelek”? Nem a kompetenciafejlesztéssel, az új módszerekkel van bajom, azt értem, sőt helyeslem. Nekem „csak” az iskolába beszűrődő világgal, (intolerancia, agresszivitás, törtetés, minimális befektetés-maximális kaszálás, érdek hajtotta pengő céltudatosság, szegénység, válás, félelem stb.), a szép új világ által meghódított, elvarázsolt gyerekekkel van bajom. Akkor sem a gyerekekkel, hanem a kor/kórtünettel, mert hiszen tehetetlennek érzem magam. Én nem vagyok mindenható Mátyás király, varázsvesszős tündér, hogy egyedül boncolgassam, majd egyenként megoldjam a konfliktusokat, már csak azért sem, mert a „külvilág” azonnal újratermeli azokat. Ebben tökéletesen egyet értek cskatival. Nem tudom garantálni az iskolai regenerációt sem, mert hiszen a magam problémáit sem tudom kezelni, én is csak szaladgálok az életemben, nem tudom magam regenerálni – azon okoknál fogva, melyeket Szekszárdi Juli is említett -, hogy tudnám akkor a gyerekeket! Ha sikerül, nagyszerű! De ezt célként, mindennapos kötelességemként nem tudom felvállalni.
Igen, nekem is szükségem lenne szupervízióra, hogy működni tudjak. Ide nekem azt a munkahelyi pszichológust, mentálhigiénés szakembert!
Nem tudom elfogadni, mint mindent megoldó eljárást az esetmegbeszélést sem. (igaz, ezt nincs jogom kijelenteni, hiszen soha nem is csináltam.) Engem a 70-es években az egyetemen történelemre tanítottak. Volt ugyan módszer-, és gyermeklélektan óránk is, de mikor ez annyit jelentett, hogy körökkel, háromszögekkel tudományosan telerajzolták a táblát, elmagyarázva, hogy a tanár „különféle kódok segítségével érintkezik a tanítandó közeggel” – hát itt én kiszálltam, és vállaltam a felkészületlenségemet. Én nem rendelkezem semmilyen képzettséggel, ami alkalmassá tenne engem a pszichés, kulturális, szociális problémák kezelésére.
A gondom tehát nem az egyes gyerek, nem az a kérdés: szeretem-e őt vagy sem. A gondom az, hogy nem szeretem a világot, amelyben élek (mert nem fogadom el az értékrendjét – ld. Leiner Károly), idegenül botorkálok benne, nehezen követem korom „termékeit”, a gyerekeket. Sem moralitásukat, sem kultúrájukat, sem konfliktusaikat nem ismerem annyira, hogy azonosulni tudjak velük. (Ezt persze egy kicsit a drámai hatás keltése végett mondom, eltúlozva, de azért mondom, mert van igazságtartalma is a dolognak.)
Furcsa, hogy az iskolában nem is a tanítás maga, hanem az annak optimális feltételeit biztosító morális, pszichés feltételek biztosítása okozza a legnagyobb feladatot. Ennek megteremtése – ha lehet – egy külön szakma. És én ezt a szakmát nem ismerem. Talán az is a gond, hogy a „kinti világot” is csak egy kicsit. Igyekszem csírányira összegömbölyödni és túlélni az elkerülhetetlen érintkezést vele. Talán ez az igazi baj?
cskati | 2008. január 2.
kedves judit!
számomra nagyon fontos dolgokat mondtál ki. nem szorosan a mondandódhoz kapcsolódva, de ami engem is foglalkoztat.
szégyen, hogy ma, magyarországon azt kelljen megélni, aki a közt szolgálja, a szegénységet választja. pedig így van. és ha ráadásul családfő is, vagy a párja is közszolga.. már ez rakja a terhet a vállunkra. hogy mégis maradunk? mert ezt szeretjük csinálni, és úgy érezzük, tudjuk is. ledolgozzuk a heti 40 órát, meg a többit, és ez természetesnek tűnik. eleve úgy szabják a feladatokat, hogy tudják, megszakíthatóak vagyunk. és akik meg nem vállalják fel ezt, ők a referencia, a hivatkozási alap. hogy nem dolgozunk eleget, meg jól. és akkor mi ráteszünk még egy lapáttal, hogy mentsük a becsületünket, és - ostobának vagyunk nézve. de nem tudom, mi lenne, ha mindenki elkezdene csak 8 órát dolgozni. és szív nélkül. meggyőződés nélkül. öröm nélkül. szerintem még széklábat se lehet muszájból faragni. hát még gyerekkel foglalkozni.. ha nem találok értelmet, örömet a munkámban, belepusztulok. ha nem hagyják, hogy értelme legyen a munkámnak, akkor is. nekem szerencsém van. naponta belehalok, de segítenek felkelni. belehalok, mert olyan problémákat kell(ene) megoldanom nap mint nap, ami nem az én kompetenciám. nincs hozzá eszköztáram, döntési jogköröm. próbálom keresni az utakat, de nem az én kezemben van a megoldás kulcsa. a baj csak az, hogy akinél van, az meg a kulcsot magánál tartja, a problémát meg, mint a forró krumplit, igyekszik minél gyorsabban odébb lökni. és én állok a sor végén... igen. nem szeretni kell a gyereket, hanem tisztelni. de ahhoz hogy tiszteljem, becsülnöm kell. jogokat biztosítani neki. jogot a tisztességes élethez. ne fázzon, éhezzen, ne féljen, szeressék, törődjenek vele, fontos legyen a családjának, a társadalomnak. egyre kevesebb gyerek élhet ezekkel a jogokkal. és nekem kell végignéznem, szenvednem (vele együtt) a fájdalmát, dühét, tehetetlenségét. ez őröl fel minket. és rágódunk, töprengünk, keressük a megoldásokat otthon, mosogatás közben, a saját gyerekünkkel való törődés helyett (bűn! de tesszük, mert nem tudunk másként tenni), az iskolában, a kollégákkal beszélgetve -esetmegbeszélés? jó lenne, ha mernénk őszinték lenni, (kiscsoportban megy, de testületileg nehéz) -szóval dolgozunk, mert erre szegődtünk.
mélypontjaimon végiggondoltam, otthagyom a pályát, a munka nem szégyen, tudok dolgozni bármit. de örömmel csak ezt. ezt akarom. csak hagynák végre...
királyi többesben írtam, mert attól tartok, nem vagyok egyedül. persze az örömeimmel se. mert az is van, számolatlan. és belerakom a piros léggömbbe, meg leülünk a kollégákkal, és erőt adunk egymásnak.
ez jó. hogy nem vagyok egyedül. az iskolámban se, meg itt ebben a virtuális tanári karban se.
Terepmunkás | 2007. december 22.
Biztosan ismeritek: "A jövő olyan lesz, mint a ma iskolája" Ennél több útravaló nem is kell. Hibázunk, kifulladunk, elfáradunk, értetlenkedünk, aztán felállunk, mert ez a munkánk. De nagyon jó, hogy van ez a hely, ahol megoszthatjuk ezeket az élményeket, mert nagy hiba a csukott osztályajtó mögött maradni.
Leiner Károly | 2007. december 21.
Kedves Judit! A félreérthetőséget valószínűleg az én pontatlanságom okozza: persze, hogy van "én", csak a gyerekek között nem "én" vagyok a fontos, hanem "ők". De minden cselekedetem mögött nagyon is tudatos "én" munkálkodik, aki amíg nevelget, félreteszi búját-baját.
Kati történetéről meg azért nem beszélgetünk, mert roppant kínos bevallani, hogy képtelenek vagyunk felvenni a harcot azzal az értékrend változással, ami az elmúlt 20 évet jellemzi. Nem nem értjük a gyerekeket(és szüleiket), hanem nem értjük meg, hogy hogyan lehet így "normális" életet élni. Nem készültünk fel arra, hogy iskoláinkba a (kutatások szerint) a gyerekek majdnem fele mély szegénységből érkezik majd, hozva annak minden nyűgjét, terhét és következményét. Amikor végeztem az iskoláimmal, akkor még én sem sejthettem, hogy olyan gyerekek tömege lép majd az iskolákba, akiknek szociokulturális hátrányaival a mai pedagógusok többsége képtelen lesz megbírkózni: tanulási, magatartási zavarok stb. Ami még nehezíti a helyzetet az az, hogy már a szüleik többsége is hordozta ennek problematikáját és mi képtelenek voltunk az elmúlt 15 évben megoldást találni erre!
Nem beszélgetünk a történetről, mert az minket is megcélzott: és bevallani, hogy mi is hibáztunk, hibázunk nem is olyan egyszerű.
Hogy hagytuk, hogy elvegyék önbecsülésünket,hitünket, erőnket. Többesszámban írom ezt, de magam nem vállalom fel! Ha így lenne, akkor nem tudnék bemenni a gyerekeim közé, nem tudnám értük felvállalni azokat a konfliktusokat, amikből a jelen körülmények között nem jöhetek ki győztesen, legfeljebb rész sikereket érhetek csak el! És nem tudnám magamért sem felvállani, hogy ne kelljen olyan álságos kompromisszumokat kötni, amelyek után fel kellene adnom saját elveimet, szellemiségemet.
Nem beszélünk róla, mert nézd meg, kik és hányan szólnak, szóltak hozzá az eddigi történetekhez! A többieknek nincs véleményük? Vagy nem merik felvállalni? Vagy nem is érdekli őket az egész?Nem emlékeztet ez kísértetiesen egy tanári kar gyűléseire, ahol senki sem szól hozzá, de mindenkinek meg van a véleménye,mindenki morog? Vagy egy óralátogatás megbeszélésére, ahol meglehet, hogy pocsék órát láttál, de ezt nem mondhatod meg? Vagy arra, hogy a tanáriba betett szakfolyóirat úgy kerül a tároló helyére, hogy a többség ki sem nyitotta? Soroljam még?
Van "én": a magam kudarcaival, nyomorúságával, és sokszor tehetetlenségével, de benn a gyerekeim között nem magamat látom... És eszembe sem jut az, hogy a hétvégéimet, a szabadidőmet tölthetném pihenéssel is, ahelyett, hogy gyerekekhez megyek zenélni, kölyköket viszek kirándulni, srácoknak vezetek kalandpedagógiai foglalkozásokat ... Akkor "ők" a fontosak...
Kádár Judit | 2007. december 21.
Károly, attól félek, mégsem gondolkodunk egyformán. Azt mondod, a suliban nincs "én" csak "ők". Én azt mondom, a jó isten mentsen ettől! Ha én nem vagyok ott, akkor magukra hagyom őket. Az a gondolat, hogy a magam nyomora, tehetetlensége ne legyen ott, a világért se jelentse, hogy én ne! Jön a karácsony (nekem már elmúlt a hanuka, de persze - tudj' isten, persze-e, de persze persze - nekem is jön a karácsony), azt javaslom az ünnep napjai alatt olvasgassunk Bubert, ha tehetjük, nevezetesen az Én és Te című remekét. Csodás.

Tehát dehogynem, az "én" ott van az iskolában, reméljük, akarjuk, hogy ott legyen, az a dolga, hogy ott legyen. Az ép, teljes, munkaképes, teherbíró, kreatív, Te-re irányulni, figyelni, kapcsolatba lépni képes én. Esetmegbeszélés (vagy nevezd bárhogyan), a közös történetek szakadatlan végigmondása, közös megértése, megoldásaik keresése éppen azért kell, hogy minden kudarc, nehézség és zökkenő ellenére ez a munka- és kapcsolatképes "én" mégis épen ott legyen.

Nekem most épp ez a gondom. Kati elmondott egy történetet, már egy hete elmondta. És nem beszélgetünk a történetéről. Miért?
Leiner Károly | 2007. december 21. | leinerk[kukac]freemail[pont]hu
Kedves Judit! Egyformán gondolkodunk: benn a suliban nincs "én", csak "ők", akikért mindent megteszünk - kéretlenül is. Többünk utána is pedagógus (pszichológus) marad -"szent őrültek", de talán így is jó... Ezt választottuk, tudtuk, szeretjük,és bízunk abban, hogy " ők ott fönt elrendezik, hogy jól érezzem magam a bőrömben, rendes fizetést kapjak és ne érezzek nyolc felől tízféle kést a torkomon."
Erőt, kitartás kívánok és áldott, békés Ünnepeket előtt!
Kádár Judit | 2007. december 20.
Kedves Károly, én nyertem, engem a négy gyerekem jövője... Ezt most nem a tréfa kedvéért mondom. Kamaszkorukban napi rendszerességgel vontak kérdőre (nagyon zordan), hogy miért nem a magánpraxist választottam. Volt (van) egy egyszerű válaszom: azért, mert a nagybörzsönyi, csörögi gyerekeket, tanítókat is megilleti mindaz, ami a rózsadombiakat. Persze ez nem jelenti, hogy könnyű ilyet mondani. Amikor a nyolcvanas évek elején (az apjukkal együtt) azt választottuk, hogy közalkalmazottak leszünk, azt tudtuk, hogy a nagyon sok munkát és a tisztes szegénységet választjuk, és az a helyzet, hogy ezt könnyű szívvel választottuk, pedig tudtuk, hogy nem kis feladatot adunk ezzel a döntésünkkel pici (vagy akkor még meg sem született) gyerekeinknek. Azt nem tudtuk, hogy a mélynyomort választjuk, és azt sem tudtuk, hogy mindeközben a mindennapi munkánk puszta elvégzéséért ( hogy azt végezzük, és ne valami egészen más minősíthetetlen, vállalhatatlan, formális baromságot, amit a változó és egyre életszerűtlenebb törvények, rendeletek a munkánkul megrémálmodnak) napi fogcsikorgató harcot kell vívnunk, hogy többször veszítsünk, mint győzzünk.

A helyzet az, hogy mindennek ellenére még csinálom, és ha csinálom, arra törekszem, hogy jól csináljam. Ez a törekvés azt is jelenti, hogy nem hagyhatom belefolyni érzelmi, anyagi, közérzeti, munkahelyi gondjaimat a munkámba. Az életem számos területén érzem magam tehetetlennek, kiszolgáltatottnak, de ott, abban a ficakban, ahol az általam vállalt szakmai, emberi felelősség tetté válik, és hat arra, aki a segítségemet kéri, nem lehet jelen a magam nyomora. Ott és abban nem élhetem át a tehetetlenséget. Többek között ezért használok visszapillantó tükröket, és ezért nem gondolom, hogy a visszapillantó tükrök szakadatlan használata valamiféle luxus lenne, amit majd akkor engedhetek meg magamnak, ha ők ott fönt elrendezik, hogy jól érezzem magam a bőrömben, rendes fizetést kapjak és ne érezzek nyolc felől tízféle kést a torkomon.

Egyik gyerekem gimnáziumában pár éve egy pályaorientációs program megvalósításában segédkeztem. Képeket vagdostunk, ragasztgattunk a programfüzethez, mikor a velem együtt ügyködő fiatal matektanárnő – hallván, mit és hol dolgozom – meglepődve nézett rám. „Jé, én úgy tudtam, hogy csak azok mennek nevelési tanácsadóba dolgozni, akik... khm... nem elég tehetségesek”. „Ez bizony így van” – válaszoltam készségesen. Kérlek, ezt is tedd hozzá az előző felsoroláshoz.

Van egy pont, ami után föl fogok állni, és nem csinálom tovább ezt a szakmát. Tudom, hol van az a pont: ott, ahol a mostanra minimálisra szűkült mozgástér nullára csökken, ott, ahonnan kezdve már csak árthatok, ha minden cselekedetemmel nem szegek meg legalább háromféle törvényt. Most még csak minden harmadikkal szegek meg egy-egyet, ennyit elbírok. Azt nem bírom el, ha addig, míg csinálom, nem csinálom jól, és azt tudom, hogy ez olyan szakma – és minden „emberes” szakma olyan, az orvosé, tanáré, lelkészé, családgondozóé is -, amit egyedül nem lehet jól csinálni. Ennyi. Hogy ha már naponta hússzor bele kell döglenem, hogy ők (ott fönt) mit tesznek velem és a rám bízottakkal, legalább abba ne kelljen naponta hússzor beledöglenem, hogy én (itt lent) mit teszek – magammal és a rám bízottakkal. Addig tudok megállni a lábamon, naponta tükörbe nézni, amíg ezt a kettőt radikálisan külön tudom tartani. Amikor ez lehetetlen lesz, abba fogom hagyni.
Leiner Károly | 2007. december 20. | leinerk[kukac]freemail[pont]hu
Kedves Judit!
Én szívesen megmutatom magamból, ami bennem megoldatlanul létezik: a baj az, hogy problémáim megoldásában én már nem vagyok kompetens. Ami rajtam múlik abban maximálisan, erőmön felül is igyekszem tenni, ilyenkor nem létezik a 40 óra, meg az 50 és a többi sem. A baj az, hogy "tele vagyok keserűséggel, nyomaszt a saját életem, a kifizetetlen számláim, kikapcsolt telefonom", a három gyermekem jövője, melybe nekem és családomnak egyre kevesebb beleszólása lehet( mindenki egyforma eséllyel tanulhat ma Magyarországon?), a társadalmi megbecsülésem teljes hiánya, a munkahelyi konfliktusok, melyeket többnyire a gyermekek érdekében kell felvállalnom a hierarchia, közöny, fáradtság, kiégettség ellenében - folytassam?
A lelkesedésemből soha nem veszítettem, de ellehetetlenülésem minden nyűgjét nap mint nap viselem: a korlátokat, melyeket az elmúlt 15-20 év elhibázott okatáspolitikája állított elénk, már nagyon nehezen ugrálom át.
Azt írod: idő, tér, alkalom van. Igen, talán lehetne, mert arra jut időm, amire akarom. Ez így igaz. De akarom-e? Akarhatom-e? Többségünk jóval a 40 óra felett dolgozik "szerelemből" - ezt már nem akarom felvállalni! Talán, ha azt mondanák, hogy jól megfizetik a munkámat (így beiskolázhatnám a gyerekeimet),akkor valószínűleg vállalnám a 60. órát is -esetmegbeszélésre. Addig pedig megpróbálok talpon maradni azzal, hogy bármilyen módon, de pénzt vigyek haza. Nem luxusra, megélni. És ezt teszik a kollégáim is!
Sajnos nem az mi kompetenciánk az oktatási rendszer megreformálása; kezdve a források előteremtésével,folytatva a pedagógusképzés átalakításával stb...
Én ettől vagyok elkeseredett: amit lehetett, azt megtettem és megteszem minden nap - de a "láncaimat" vegyék már le végre azok, akiknek ez a dolguk!
Szekszárdi Juli | 2007. december 20.
No de, ha a saját erő és energia kifogy, amire jó esély van, hiszen a belső erőforrások nem kimeríthetetlenek,akkor mi van? Ha a struktúrák huzamosan nem igazodnak a szükségletekhez, a legelszántabb és legelhívatottabb szakemberek is megkeserednek, kiégnek, és sajnos ez a folyamat kezd igencsak jellemző lenni. Amellett, hogy csak egy bizonyos határig ment fel bennünket pedagógusokat,pszichológusokat, kutatókat, hogy a körülmények tagadhatatlanul romlanak. Persze, mindennek ellenére mindenkinek tennie kellene a dolgát a maga területén. De előbb-utóbb mégiscsak el kellene érni, hogy ne gúzsba kötve kelljen táncolni, hiszen ez fárasztó, elkedvetlenítő. Próbálkoznunk kell persze, mi is próbálkozunk mindennek ellenére, akár ezzel a virtuális kongresszussal is. Olvasva a hozzászólásokat és időnként ellátogatva a virtuális tantestület tagjainak a blogjaira, tapasztalni lehet, hogy sokan vannak/vagyunk, akik akarunk változtatni. De ehhez, igazad van, mindenek előtt kinek-kinek sajátmagát kellene karban tartania, feltöltődnie, erőt merítenie.
Kádár Judit | 2007. december 19.
Juli, lehetek-e őszinte? A kérdés valódi, majd meglátod, de költői is, mert persze, mi mást tehetnék?

A helyzet az, hogy idő, tér, alkalom van. Mi nem vagyunk. Negyvenórás a pedagógus munkaideje, az enyém is, hiszen nevelési tanácsadóban mindenki pedagógus státuszban van, a pszichológus is. Tanároknak a dolgozatjavítás, nekünk a tesztek értékelése, tanároknak az óravázlat készítés, órákra készülés, nekünk a terápiás tervek készítése, a folyamatok követése, nekik az ilyen naplók, nekünk az amolyanok, mindenkinek a röhejesen sok és fölösleges és redundáns adminisztráció… Jó lenne, ha nem vetélkednénk, kinek mennyi a terhe. Fáradtak vagyunk, fáradtak ők is.

Amikor év elején ránk nyomasztották az óraszámemelést, ráadásul olyan pluszfeladatokat, amitől a bicska is kinyílt a zsebünkben, a szívünkhöz kaptunk. Én akkor vezetőként azt láttam, hogy nincs mese, tennünk kell valamit, mert ebben tönkremegyünk. Azt mondtam, legyen az eddigi egyszer másfél órás esetmegbeszélő team helyett hetente kettő, vagyis összesen három óra. Sokkal több nehéz, majdnem megoldhatatlan helyzetünk lesz idén, többször kell beszélnünk egymással, megerősítenünk egymást a biztonság, a kompetencia érzésében. Nagyobb a nyomás, rohadtabb a helyzet, óhatatlanul többet fogunk hibázni, nagyobb szükségünk van egymásra, egymás támogatására, bölcsességére, figyelmére. Nem lincseltek meg ezért a javaslatért, már fél éve így működünk, és köszönöm, jól vagyunk.

Huszonéve dolgozom itt, szenvedélyem, vesszőparipám, hogy az iskolákkal, óvodákkal, gyermekjóléti szolgálatokkal keressem a rendszeres együttműködés – ezen belül a rendszeres esetmegbeszélés – lehetőségét. Nagyon nehéz. 101 gyerekintézményünk közül alig egy tucatban sikerült valami kis eredményt elérni. Egyetlen óvodánk van, ahol ez az intézmény kultúrájának a része lett, és mondhatom, ez Vác legjobb ovija. Nem a helyi Rózsadomb gyerkőcei járnak oda, nem alapítványi vagy magánovi, hanem közönséges lakótelepi óvoda. Két éve minden hónapban rászánnak az óvónők – mindegyik, még soha egyetlen óvónő sem hiányzott! – egy estét, és fél öttől fél hétig, hétig esetmegbeszélünk. Baromi jó.

A helyzet az, hogy két éve a Budapest nyolcadik kerületében heti rendszerességgel csinálunk esetmegbeszélő csoportokat és egyéni szupervíziót szociális és oktatási területen dolgozóknak. Két év alatt három csoportunk volt. Rengeteg szociális munkás, családgondozó, pszichiátriai utógondozó, BRFK, nyugdíjas otthon, hajléktalanszálló munkatársa, de a pedagógusok közül egyetlen óvónő volt csak, aki megfordult nálunk. A csoport ingyenes, a találkozások időpontját úgy beszéljük meg, hogy az lehetőleg mindenkinek (amennyire lehet) alkalmas legyen, és mégsem. De nem adtuk fel, idén akkreditáltunk egy hatvan órás képzést pedagógusok számára, amiben harminc óra esetmegbeszélés is szerepel, arra ráharapott az egyik kerületi iskola. Odamegyünk.

Hát így. A baj nem az, hogy nincs idő, nincs hely, hanem azt hiszem az, hogy annyira tönkrevertnek érezzük magunkat, hogy nem bírunk, nem akarunk, félünk tükörbe nézni. Nem akarunk jobban működni, nem akarunk erőt feszíteni, nem akarunk változni, hanem – mint a dühös, csalódott kisgyerek – ágálunk, hogy miért megint én legyek a jó, miért megint én tegyek valamit, amikor velem mindig csak a rosszat teszik. És a még sokkal nagyobb baj az, hogy még ebben is igazunk van. Csak hát a felelősség értük, a valódi gyerekekért azért még a mienk marad.

Szóval végül mégis igazad van: nincs hely, nincs idő. Csak nem odakint nincs, hanem idebent. Az „odakint” most éppen cudarul bánik velünk, és ettől mi sem tudunk jól bánni sem magunkkal, sem egymással, sem azokkal, akikért felelősséget viselünk. Bár megpróbálhatnánk mégis.
Szia. Judit
Szekszárdi Juli | 2007. december 19.
Kedves Judit! Neked általában igazad van. A gond az, hogy az esetmegbeszélésre se hely, se tér, se idő nincs az iskolában, de még a felsőoktatásban is egyre inkább zsugorodik a lehetősége. Úgy tudom, hogy ezt a jogos igények, szükségletek és a feltételek közötti ellentmondást Te magad is érzed és tapasztalod. Akkor most merre és hogyan tovább? Hogy lehetne kereteket teremteni a nyugodt műhelymunkára, a pedagógusok önismeretének,szociális képességeinek fejlesztésére, a megélt esetek elemzésére, megbeszélésére (szükség esetén külső segítő szakember igénybevételével)? Kitől várható, hogy segít a hiányzó feltételek megteremtésében?
Kádár Judit | 2007. december 19.
Kati, este nagyon fáradt voltam, igyekeztem gyorsan mondani, így nem biztos, hogy világosan fogalmaztam. Illetve most látom, hogy biztosan nem, legalább egy pontatlanság és egy homály ott éktelenkedik. Úgyhogy bocsánat, hogy ismét...

A pontatlanság a "felnőtt fül", mert ez sem teljesen igaz. Képzelje el, hogy egy konferencián, előadáson, továbbképzésen vagy egy egyszerű tantestületi értekezleten az előadó (netán saját igazgatója) megáll a beszédben, és hirtelenjében Magához fordul mondván: "Kedves kolléga, úgy látom, nem képes kitartó figyelemmel követni, amit mondok, talán bántja valami vagy rosszul érzi magát. Kérem, tegyen most a többiek előtt feltáró jellegű vallomást arról, mi nyomja a szívét!" Ez bizony felnőtt fülnek sem az a rendes, tapintatos, jókor jövő és könnyen megválaszolható aggodalmas kérdés, erre bizony a felnőtt is azt felelné - lényegében, bár stilárisan biztos ügyesebben palástolva a lényeget -, hogy "Kicsim, nem vagyok a barátnőd".

A homály. Én pszichológus vagyok, napra nap gyerekek, gyerekcsoportok felé fordulok, a helyzeteink közepében ott a szenvedés, a nehézség, a baj. Sokszorosan jelentősnek tűnik hát a kérdés, szeretem-e őket, szeretem-e a gyerekeket úgy általában. Hát tudja a fene, olyikat igen, olyikat nem, általában nem tudom értelmezni ezt a kérdést évi kb. száz gyerek szeretéséről. Ahogy nyilván nem tudom értelmezni a kérdést a magyarok, a romák, a zsidók, a biciklisták szeretéséről. Egyébként meg NEM az a dolgom (a tanáré sem!), hogy szeressem őket, hanem, hogy segítsek nekik. A szeretet spontán jövő, személyes és - valljuk be - nagyon maszatos érzés, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ha a szeretetre támaszkodom a szakmaiság helyett, sokra jutunk mi ketten: a gyerek és én. Tabukat sértek, tudom, de olyan nagyon ez nem zavar. Engem az foglalkoztat, hogyan tudok egy-egy gyerekre eléggé figyelni, hogyan tudom az érzékenységét elég jól, találóan, de tapintatosan jelezni neki - éppen akkor, amikor és amilyen formában ezt ő képes elfogadni tőlem.

A helyzet az, hogy amikor tele vagyok keserűséggel, nyomaszt a saját életem, a kifizetetlen számláim, kikapcsolt telefonom, akkor nagyon nagy erőfeszítést kell tennem ezért a maszatolatlan figyelemért, rettentő erővel kell küzdenem érte, és persze nem mindig vagyok sikeres. Ilyenkor eszem nélkül futok szupervízióba, esetmegbeszélésre, hogy a magam terhét le tudjam venni a gyerekről, különben semmi esélyem arra, hogy őt megértsem, neki segítsek. Különben csak az tud történni, ami érzésem szerint a maguk történetében történt: hogy a kettőnk nyomora - egyre keservesebb, markánsabb, mélyebb vonásaiban - egymást tükrözi. Ilyenkor még akkor is magam felé fordulok, ha látszólag teljes figyelmemmel őfelé nézek, és minél inkább őt próbálom látni, annál inkább a saját keservem lesz ott látható... plusz a vágy, hogy ő segítsen rajtam (azzal, hogy legalább az ő dolgában sikeresnek, rendben levőnek látom magamat), a harag, a mélyülő rossz érzés, hogy ő miért ilyen cudar velem (hogy ezt az egyszerű vágyamat sem képes, sem hajlandó teljesíteni), pedig én mindent megteszek. Csak egyetlen józan pillanat kell, aztán uccu, irány a szupervízió.

Azt mondtam, hálás vagyok. Így igaz, mert bár többször írtam, hogy ez baj, az baj, a legnagyobb baj az, ha nem vagyunk képesek elmondani, megmutatni mindazt, ami megoldatlanul bennünk van. Ezért mondom, kérem, visítom mindenütt, ahova csak hívnak, vagy ahol kéretlenül felbukkanok: esetmegbeszélés! Most. Mindig. Folyamatosan. Mert előbb egymást kell biztonságba helyeznünk, addig semmi esélyünk arra, hogy a ránk bízottakat megértsük és biztonságban tartsuk.

Hát nem is tudom, a homály nőtt, vagy valamit sikerült tisztáznom.
Üdv. Judit
Kádár Judit | 2007. december 18.
Kedves Kati! Írása központi tanulsága nekem az, hogy a rossz közérzet komoly rizikó. A kamaszé is meg a tanáráé is - körülbelül egymást tükrözik. Azt írja (már a válaszok között), szereti ezeket a gyerekeket, de nem érti. Az baj. Merthogy ők se saját magukat, úgyhogy nekünk felnőtteknek itt körülöttük más, fontosabb dolgunk alig van, mint hogy értsük őket, mert ha már ők se meg mi se, hát az katasztrófa.

Kezdetnek a helyzetet próbálom érteni. Tanórán a kamasztársak előtt, fülük hallatára megkérdez egy leányt, hogy mi a baja. Ez felnőtt fülnek tisztes, rendes, udvarias polgári aggodalom. Felnőtt fül ezt a kérdést így hallja: "Segíthetek valamit?" De hogy hallja egy kamasz az övéi között? Erősítővel, torzítóval, kb. így "Menstruálsz vagy kimaradt?", "Kirúgott a pasid?", "Szétvert az apád?", "Beszívtál?"...

A helyzet az, hogy a gyermek válasza az órán - erősítővel, torzítóval, vagyis ahogy a pubitól elvárható - gyakorlatilag ugyanaz, és ugyanolyan adekvát, mint a teljes helyzetet lezáró tanári összegzés: "Kicsim, nem vagyok a barátnőd". Ezt mondja a "nem szeretem a tanárnőt" mondás, csak megbántott kamaszul mondja.

Nagyon erősen tükröző helyzet, de nem ez a baj. Egy pillanatra sincs felismerve, csak pörög a kínlódás spirálján, ez a baj. EZ a rossz közérzet kockázata.

Bocsánat. És izgalmas volt, és hálás vagyok, hogy ezt a nagyon meredek helyzetet megmutatta.

Kádár Judit
Fóti Péter | 2007. december 18. | peter[pont]foti[kukac]runbox[pont]com
Uups, az elöbb megadott helyen nem tölthetö le
a cikk. Igy marad saját honlapom:

( www.fóti-péter.hu vagy ha ez nem müködik akkor
www.xn--fti-pter-f1a9g.hu )
Fóti Péter | 2007. december 18. | peter[pont]foti[kukac]runbox[pont]com
Kedves Federmayer Katalin,

Magam is meglepödtem, amikor egy 1970-ben megjelent irásban arról olvastam, hogy különbség van a között, hogy valaki szereti a gyerekeket, vagy tiszteli öket. (love or respect). Az irás, amit Joseph Agassi irt, aki Karl Popper egyik tanitványa a mellé teszi le a garast, hogy a tisztelet a fontosabb. Mindezeket csak megerösiti kedvenc irom George Dennison, aki a következöket irja az iskoláról, ahol dolgozott:

A gyerekkel szemben mindig igazságosak és figyelmesek voltunk. Ez nem azt jelenti, hogy soha ne lettünk volna dühösek vagy, hogy soha nem ordítottunk rájuk (ahogyan ?k is ránk). Amit mondani akarok, hogy az élet tényének - büszkeségét, amely már a legkisebbeket is jellemzi komolyan vettük. Soha nem kényszeríttettük Öket olyasmire, ami az ?ket megilletÖ önállóságot megsértette volna.

Mindez persze egy egészen más tipusu iskolában történt, mint amilyenekkel ma rendelkezünk. Mindezekröl irtam a

http://www.tani-tani.info/index.php/Kezdőlap

ról letölthetö irásomban. Ebbe az irányba kellene haladni, hogy az iskola a társadalom életében egy regenerativ faktor legyen, ne ugy mint ma, amikor az iskola inkább hozzátesz a gyerekek és a tanárok szenvedéseihez.

Péter Fóti
Federmayer Katalin | 2007. december 16.
Kedves Péter-Pál!
Sajnálom, hogy csak most tudok érdemben válaszolni a kérdésére, viszont a szükségből nyert időm lehetővé tette, hogy elgondolkodjam kérdésén. Mert noha a válasz roppant egyszerű, mégis bonyolult elmondanom. Az első kérdés, amit magamnak feltettem: mit is jelenthet neked/önnek a szeretet? Mert ha azt érti ezen, hogy úgy igazán, ahogy az ember szereti a saját kölykét, szüleit, barátait, férjét/kedvesét – akkor nem. Úgy már nem tudom szeretni a gyerekeket, mert egyszerűen nem bírom. Én is, mint minden kezdő pedagógus, átestem azon a gyermekbetegségen, hogy minden egyes tanítványom a barátom, gyerekem volt, varrtam nekik ruhát, hallgattam éjszakákon át az életük történetét, de rá kellett jönnöm, hogy ezt a tempót sem érzelmekkel, sem idegekkel nem bírom. Ezért tehát kidolgoztam magamnak egy módszert, ami megélhetővé tette számomra a szeretetet. Erről viszont nem tudok mit mondani, mert egy kicsit úgy érzem, a „támadásra” „védekezéssel” kellene válaszolnom (de igen, én igen is szeretem a gyerekeket, már csak családi tradícióból is mert apám, nővérem, férjem, az ő szülei is tanárok…..), de ezt nem tudom megtenni. Valahogy úgy vagyok ezzel, mint a magyarságomal. Nem veszek fel „nem turista, magyar vagyok”, „100%-os magyar” című pólókat, mert ami természetes, azt természetellenes bizonygatni.
A másik kérdés, amivel szembesülnöm kellett, vajon miért volt úgy értelmezhető az írásom, hogy ez legyen a kicsengése? Szándékom szerint én nem egy konkrét tanárról, egy konkrét gyerekről/osztályról szerettem volna írni, hanem a két különböző generáció különböző szocializáltságú világ eltérő értékrendjének összeütközéséről. Sőt, titkon még azt is reméltem, hogy sikerült leírnom a makro környezetünk visszásságait, amiktől az iskola sem tudja távol tartani magát.
A válaszom tehát: képességeim, lelkem lehetőségei szerint igyekszem nyitott és elfogadó lenni a gyerekekkel, viszont elkeserít – és főleg tehetetlenné tesz, amikor olyan gyerekekkel találkozom, akiket a kor kórsága megbetegített. Ahhoz szerettem volna segítséget kapni tőled/öntől és másoktól, hogy miként, mitől, kitől kaphatnék erőt és hitet, hogy úrrá tudjak lenni olyan helyzeteken, amelyeket én nem tudok kezelni.
Ebben viszont kérem a segítségedet/segítségét és mindenki másét!
Szekszárdi Juli | 2007. december 15.
"Amikor én voltam kisiskolás, nem volt kompetenciaalapú-oktatás, kooperatív tanulás, meg még ki tudja miféle ezmegaz. Volt 1 könyv 1 füzet, ennek ellenére elég jól megtanultam/tunk írni, olvasni, számolni. Igaz, mi tényvalóságosan játszottunk (indiánosdit pl.), ha szórakozni akartunk, a saját agyműködésünkre voltunk utalva.
Volt egy működő rendszer, iskolatípusokkal, értékelési rendszerrel, hierarchiával, amibe belepiszkáltak, innentől kezdve az egész instabillá vált.
Szöveges értékelés vagy osztályzás a mai állapotok szerint egykutya, ha a sorok között kell olvasni, akkor mit sem ér."- írja kecupp, a virtuális tantestület egy tagja Sulifon blogján, ahol most éppen olyan izgalmas kérdésekről folyik szenvedélyes hangú vita, mint hogy mire vezetne, ha bekameráznák az osztálytermeket, megoldás lehet-e a testi fenyítés, mit ér az ember, ha tanár stb. Érdemes ellátogatni ezekre a virtuális értekezletekre! http://sulifon.blog.hu/2007/12/09/title_16843#comments
Federmayer Katalin | 2007. december 14.
Rövid válaszom: igen, szeretem a gyerekeket (az iskolában is), a problémám az, hogy nem értem őket. Jelenleg vonaton ülök, vidékre utazom. A rövid választ bediktáltam, de mivel csak vasárnap leszek gépközelben, akkor tudok részletes választ adni.
Péter-Pál | 2007. december 14.
Kedves Katalin! Szereti Ön a gyerekeket? (Mármint az iskolában.)
Petra | 2007. december 12.
Megérintett az írásod.
Azt írod, hogy most kell elmenni nyugdíjba (acting out).
Olvasom a Sulifon blog hozzászólásaiban, hogy most már igazán vissza kellene állítani a testi fenyítést (agresszió).
Ezek a válaszaink. Mert muszáj valamit válaszolnunk a lelkünket égető kérdésre, és ennél jobb választ nem találunk. Mondanánk Periklészt, mondanánk a demokráciát, s ezt ők így, ebben a formában nem hallják meg. Mi pedig lassan megőrülünk ebben, s elkezdünk nyugdíjról és/vagy körmösről ábrándozni. Adott egy felnőtt generáció, akinek életkori feladata, hogy a fiatalabbakért – szellemi, lelki, testi épülésükért - felelősséget vállaljon. Ezt mi AKARJUK, a zsigereinkbe van írva, mert ez a középkorú ember ÉLETFELADATA általában is, ha pedig tanárnak szegődtünk, akkor különösen. Adott egy fiatal generáció, akik – bármilyen meglepő (különben nem is meglepő, ez a világon a legtermészetesebb) – a lelkük mélyén kifejezetten igényelnék ezt. (Tanárjelöltekkel sokat beszéltünk arról, hogy mennyire magukra hagyatottan, modell, támasz, útmutatás nélkül érezték és érzik magukat kamaszként, fiatalként.) Két szerencsétlen, egymást elveszített generáció. Úgy érezzük, elhagytak minket a „nevelendő” gyermekeink, nem kíváncsiak ránk. Ők úgy érzik, elhagytuk őket, mivel nem szolgálunk számukra használható útmutatással. Úgy sejtem, visszaút a merev generációs struktúrába, életkori tekintély-hierarchiába nincs. Valami mást kell kitalálni tehát… DE. Nem kell ahhoz magunkból bohócot, a Pál utcai fiúkból hip-hop boy-okat (lásd Achs Károly utalása a Köznevelés-interjúra), Periklészből akcióhőst csinálni, hogy eljussunk a fiatalokhoz. Azt azonban nem ússzuk meg, hogy ismerjük őket… Ez az ára, hogy ők is kíváncsiak legyenek ránk (visszatérve az iskolához: az általunk képviselt tananyagra).
S ez az, amivel ők is és mi is a lehető legjobban járhatunk. Ők sanszot kapnak arra, hogy élhessenek (persze, értelemszerűen, amennyire tudnak) a számukra felkínált élettapasztalatunkkal s nem utolsósorba értékekkel. Mi visszanyerjük az életfeladatunkat. S nem mellesleg nyerünk a bolton egy egészségesebb társadalmat.
Talán ez az elkeseredett keresés elvezet minket ide...
 Sajtófigyelő    Összes hír »
2019.04.19.
„Kiemelkedő” csaló iskolák. Nahalka István írásas
Felmerülnek jogi és oktatásigazgatási kérdések is. Nem vagyok jogász, nem tudom megmondani, hogy a kompetenciamérések során történő csalás jogi értelemben minek minősül. Ha van ilyen...
(Forrás: tani-tani online)
--
2019.04.18.
Odaszúrt az MTA Palkovicséknak egy méretest
Az ITM eddig nem árulta el, hogy javítaná a magyar innovációs teljesítményt, sőt a kormány adós egy részletes tanulmánnyal, de addig is az MTA összeálított egyet, az Eötvös 2020+ anyagot...
(Forrás: hvg.hu)
--
2019.04.17.
Ötéves technikumok lesznek a szakgimnáziumokból
2020 szeptemberétől a mostani szakgimnáziumok ötéves technikummá, a szakközépiskolák pedig hároméves szakképző iskolákká alakulnak – jelentette be Pölöskei Gáborné, az Innováció...
(Forrás: hvg.hu)
--
2019.04.15.
Megreformálnák a tanári pályaalkalmasságit
Jelenlegi formájában nem tölti be valódi szerepét a pedagógusok pálya­alkalmassági vizsgálata az érintett oktatók és hallgatók szerint. A felvételi részét képező vizsgálat jórészt...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2019.04.15.
A gyermekek érdekét helyezi előtérbe a szaktárca
Az Igazságügyi Minisztérium lépéseket készül tenni azért, hogy a gyermekek legfőbb érdekét szem előtt tartó szabályozás szülessen az úgynevezett jogellenes gyermekelviteli ügyekben....
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2019.04.15.
A több napja tartó lengyel tanársztrájkról
Ez a magyar médiában néhány példától (itt, itt, itt és itt) eltekintve egyelőre nem kapott nagy figyelmet. A cikkben a sztrájk okait és körülményeit járom körül, mely a Taní-tani Online...
(Forrás: tani-tani online)
--
2019.04.13.
Félelmetes, hogy itt tartunk, és az is félelmetes, hogy nem tiltakozunk
Elnézve az eseményeket, a reakciókat, az általános folyamatokat, komolyan megkérdőjeleződik bennem, van-e értelme az egésznek. Mennyivel egyszerűbb lenne szülőként kimenekíteni a saját...
(Forrás: ckpinfo)
--
2019.04.13.
Orbán Viktor ma azt tesz az oktatás rendszerével, amit akar
Az oktatás szereplői közül mára lényegében már csak a diákok azok, akik érdemben lennének képesek hallatni a hangjukat, de a NER résen van: a kormány ellen többször és több fórumon...
(Forrás: 168 óra)
--
2019.04.13.
Palkovics szerint az MTA átláthatatlan, év végéig pedig át kell szervezni
Cáfolta az MTA hivatalos közleményében Palkovics László innovációs- és technológiai minisztérium Hír Televíziónak adott korábbi nyilatkozatát, melyben azt állította:„A magyar kormá...
(Forrás: mérce)
Utolsó üzenetek:
  ofoe

Kedves Zoé! Nagyon örülünk, ha csatlakozol hozzánk.
A jelentkezési lapot a következő linken találod. A kitöltött és aláírt lapot szkenneld be, és küldd el az osztalyfonokok@gmail címre. Ha a szkennelés problémát okoz, küldheted postán is: OFOE, 1025 Budapest, Zöldlomb u- 56/a. Üdvözlettel az egyesület elnöksége.

--
  Németh Zoé

Kedves OFOE Csapat,
hogy lehetek az Egyesület tagja?

--
  ofoe

Kedves Emese! Amennyiben 1958. szept. 1. előtt születtél, automatikusan a Ped. II-be kerülsz, egyébként pedig a Ped. I-be. A fizetési kategóriát ugyanúgy kell megállapítani, mint a közalkalmazotti fizetési fokozatot: az eddigi közalkalmazotti jogviszonyaid, illetve
olyan munkaviszonyaid alapján, amelyek alatt már rendelkeztél a jelenlegi munkaköröd betöltéséhez szükséges végzettséggel. Ha volt 1992. júl. 1. előtt munkaviszonyod, az is beleszámít, ha ezek alapján jó az 5-ös besorolás, akkor a Ped.
I. fokozat 5. kategóriájába fogsz kerülni. Az illetményalapot az egyetemi végzettség alapján kell megállapítani,ez a 101.500 Ft.
vetítési alap 180%-a.
A mailedre küldünk egy bértáblát is. (A választ nagyon szépen köszönjük a PDSZ szakértőjének.)

--
  Emese

Tisztelt Szerkesztők!
Segítségüket szeretném kérni néhány információval kapcsolatban.
Magyar-német-könyvtár szakos egyetemi végzettséggel rendelkező pedagógus vagyok, azonban 2007. és 2019. között nem végig dolgoztam pedagógusként, viszont most lehetőségem van ismét tanárként tevékenykedni.
2007. dec. 13-tól egy iskolában könyvtárosként dolgoztam heti 30 órában. 2008. szept. 1-től ugyanebben az iskolában könyvtárostanárként tevékenykedtem heti 40 órában 2013. márc. 17-ig. Ebben az időszakban (2007. dec. 13. és 2013. márc. 17. között tanítottam is magyar nyelv és irodalmat. Ez a szerződésemben nem jelent meg, bérkiegészítésként kaptam meg az óráim díját.)
2013. márc. 18-tól egy kulturális központban, közalkalmazotti jogviszonyban dolgozom könyvtárosként (2016. július 31-ig), illetve gyűjteménykezelőként (2016. aug. 1-től a mai napig). Jelenleg a közalkalmazotti bértáblán H 5-ös besorolással rendelkezem.
Kérdésem a pedagógus előmeneteli rendszerrel kapcsolatban az lenne, hogy a fenti háttérrel, mire számíthatok (ped. II. besorolás pl.), hova kerülök besorolva a pedagógus bértáblát tekintve, mire figyeljek szerződéskötéskor?
Válaszukat előre is köszönöm! Üdvözlettel: Adoryán Emese

--
  ofoe

Kedves Kérdezőnk!
A pótlékot nyilván az kapja meg, aki ellátja a feladatot. A táppénzen lévő kolléga nyilván nem veheti fel a rendelkezésre álló összeget Az osztályfőnöki munkát érintő jogszabályokról itt tájékozódhat.

--
  ofoe

Kedves Kautnik András! Természetesen megjelentetjük az összefoglalóját, nagyon köszönjük, ha megkapjuk. Kíváncsian várjuk, üdvözlettel Szekszárdi Júlia

--
  Kautnik András

Tisztelt Ofoe!
Szívesen készítenék egy pályaorientációs összefoglalót a duális képzésről: ofőknek, diákoknak, szülőknek... Ez egy új, az esélyegyenlőséget, a munkaerő-piaci elhelyezkedést segítő képzési forma. Osztályfőnökként érdekes kérdéseket kaptam a duális képzéssel kapcsolatban. Megszólaltatnám a Kamara egyik szakértőjét, de szeretnék azzal az "ígérettel" fellépni, hogy le fog jönni a beszélgetés az OFOE honlapján. Lehetségez ez? Köszönettel és üdvözlettel, Kautnik András (Szent Gellért Gimnázium).

--
  KMM

Tisztelt szerkesztőség, ha egy kolléga 3 hétig táppénzen volt, és közben az intézményvezető kérésére én látam el helyette az ofő-i feladatokat törvény szerint nekem jár osztályfőnöki pótlék? Illetve milyen törvény rendeletben találok ezzel kapcsolatos kérdéseimre választ. Nagyon köszönöm

--
  ofoe

Kedves Kérdezőnk! A pótlékot feltételezhetően a táppénzes időszakban kapja meg a helyettesítő kolléga. Amint ismét munkába állsz, mint működő osztályfőnöknek nyilván Neked jár továbbra is a pótlék.

--
  Sz. Józsefné

Az osztályfőnöki pótlék elvehető-e attól a munkavállalótól aki pár hetes táppénzen van, és odaadható-e a kollégának? Köteles-e a kolléga visszaadni, a munkavállaló visszatér a táppénzről?

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Trencsényi Laci:] Nóri, újabb terminológiai vita köztünk. Ha elfogadod a tehetséggondozás és felzárkóztatás dichotómiáját (ahogyan az oktatáspolitika és a rosszul szocializált pedagóguselit gondolja), akkor elfogadod a szelekciós funkciót. Vagyis: Van, akinek tehetséggondozás jár (a konfidens […]
Az arányvesztés béklyójában »

--

[Bea:] Ezt el kellene lesni a színészek képzéséből. Régóta mondom :) Örülök, hogy a hallgatók is igényelnék.
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[vik:] Az egyetemi szinten valóban addig működhetett jól az "oktatás", amíg a tanárok és diákok "szintje" nem különült el a munkát illetően. Hiszen egyetemnek is azért nevezik (ma már hiába), mert a tanárok és diákok egyetemességén alapult, ahol a munka-tanulás […]
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[csilla:] nem provokálni szeretnék, de van olyan szakember, aki a gondolataimat olvassa, és tud számomra, olyan elméleti útmutatást adni, hogy hogyan gondozzak egy ma már 15 éves, abuzált, anyaszerepben lévő lánykamaszt! ezek a gyermekek nem kis számban kerülnek be a gyermekvédelmi […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] 2014. márciusában láttam ezt a filmet! Ma a Máltai Szeretet szolgálat működteti! nincs információm róla!https://index.hu/video/2011/08/29/tiszabo_s1e1/ https://index.indavideo.hu/video/Ha_nincs_iskola_elveszett_a_falu_1 Eltelt hét év! Ezen gyermekek, egy része, szavazóképes […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] borderline, hospitalizáció kamaszkorban! ha nem segítünk a családokon, mint ahogy Nóri teszi, 10 év múlva a társadalom gerincét sok-sok településen a ma gyermekei képviselik majd a felnőtt lakosságot! ha kiemeljük őket családjukból és átexportáljuk más településekre, […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Csilla:] Még mindig rágom minden szavát!Én ott vagyok, ahol ő nem! szakellátás a gyermekvédelemben, de voltam alapellátásban is! Voltam óvoda vezető is! Drága Ax! kérdeztem tőled! Mi ez? Kaptam rá választ! Látjátok Ti ezt? Láttátok ti ezt!? elviszlek benneteket! nem Nórihoz! máshová! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] Amikor először tettem javaslatot arra, hogy emeljünk ki gyerekeket családjukból, nem haboztam!Fájt, mert tudtam, benn ragadnak a rendszerben, sejtettem az abúzust! de láttam magam körül a tehetetlen környezetet is : védőnő, óvoda, iskola, aktív és passzív szociális eszközök! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Juli:] Kedves Péter! A "t. szerző" nagyon is jól ismeri a magyar valóságot, a hátrányos helyzetű térségek problémáit. Vajon kit lehet komolyan venni, és kit nem? Arra kérném, hogy mielőtt Ritók Nóráról azt állítja, hogy "íróasztal mögül okítja a kollégáit", […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Péter:] „Hatszáz évig nem akartak beilleszkedni, miért pont most akarnának?” „Ugyan már! Ismerek olyanokat, akik ki tudtak emelkedni. A többi miért nem akar?” Ezek a mondatok nem tekinthetők előítéletnek, inkább ténymegállapításnak. Kétségtelen tény, hogy nem kevés azoknak a […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--
OFOE (2001–2019) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek