OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
2008. január 23.
» Hozzászólások (20)

Emelt fővel tanárnak lenni...

... tizenhét évvel a rendszerváltás után,
ez a mi dolgunk, nem is kevés

Galambos Rita

Tizenhárom évig tanár,
tizenhat éve aktív civil, franciatanár, tankönyvíró,
tananyagfejlesztő, oktatási szakértő,
civil szervezetek létrehozója, vezetője,
a nonprofit menedzsment tanára,
aktív szülő és állampolgár.

Bevallom, azzal a szándékkal ültem neki ennek az írásnak, hogy megpróbáljam kibillenteni az elmélkedést a helyzetleíró módból egy konstruktívabb megközelítés irányába.

Alapvetően minden előttem szólóval egyetértek, maximálisan. Egyvalami viszont nagyon mélyen érint, mégpedig az a mód, ahogyan a megszólalók nem látnak tovább az igen lesújtó helyzet plasztikus leírásánál.

Sok megjegyzés kísértetiesen emlékeztet arra, ahogyan mindezt láttuk a 80-as években, én személy szerint a főváros nyolcadik kerületében, mai nevén a nyóckerben: akkor is voltak nagyon szegény, alultáplált gyerekek, alkoholista, felelőtlen szülők, prostitúció, gangek, órai engedetlenség, iskolai agresszió, elég kemény csínytevések. Két nagy különbséggel: az egyik az volt, hogy bár a helyzet nagyon lesújtó volt, mélyen hittünk abban, hogy ez meg fog változni (bár a töriterem falán az időegyenesen az állt, hogy 1980 körül eljő majd a kommunizmus, aztán ezt az időpontot állandóan tologatták előre, mígnem eljött a rendszerváltás). A másik különbség az volt, hogy akkor még azt gondoltuk, hogy mi (mezei pedagógusok) is tudunk valamit változtatni a helyzeten. Veszettül kerestük az alternatívákat, a jobb, más módszereket, azokat a módokat, ahogy elviselhetőbbé és hatékonyabbá tudjuk tenni a saját és a tanítványaink iskolai létezését. Kerestünk módszereket, kerestünk szövetségeseket, szóval aktivizálódtunk és próbáltunk változtatni. Egyre-másra alakultak az alapítványok, alternatív iskolák, kísérletek, nagy kivonulások stb.

Ez a lendület mára elfogyott, és a mindennapi megélhetésért, valamint az állás megtartásáért folytatott küzdelemben elsikkadt pár igen fontos kérdés, amit akkoriban oly sokat elemeztünk, körüljártunk.

Ilyen például az, hogy mi, pedagógusok, szakértők, tanácsadók, civilek, mit is tehetnénk. Felhívásokat, szakmai állásfoglalásokat fogalmaztunk, képeztük magunkat és próbálkoztunk. Igen, többes számban. És többes számban volt kivel megosztanunk azokat a nyomorúságokat, amelyekről eddig írtatok, de volt kivel megosztanunk az örömeinket és sikereinket is, mert azok is voltak számosan. Volt nekünk sokféle fórumunk, platformunk, szervezetünk, miegyebünk. Pénzünk az nem volt sok, de valahogy más volt a világ, nem is kellett annyi, mint most, meg azt a kevesebbet is mintha gyorsabban elő lehetett volna állítani.

Aztán hittünk abban, hogy a dolgoknak kell változniuk, és ez rengeteg erőt adott. Elképesztő dolgokat tudtunk csinálni merő ifjonti lelkesedésből, elkötelezettségből. Hegyeket mozgattunk meg.

Összességében valahogy optimisták, naivak, rettenthetetlenek voltunk.

Igen, múlt időben. Ma már idősebbek, kiábrándultak, kicsit fáradtak és főként csalódottak vagyunk, mert a dolgok nem úgy alakultak, ahogy alakulhattak volna. Ezt a részét már mindenki ismeri a történetnek.

Ha mindaz igaz és úgy van, ahogy leírtátok, márpedig igaz és úgy van, akkor mi következik mindebből? Az, hogy ez nem maradhat így, valaminek történnie kell. Maguktól ritkán történnek a dolgok, azokat általában emberek csinálják. Azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy a szakma (de kik is vagyunk?, kik is vagytok? kik is ők?) előrelátóan, felelősségteljesen, a rövid távú személyes érdekeket háttérbe szorítva végre érdemben szóljon hozzá a közoktatás ügyeihez, mint amilyen például az integráció, az intelligens iskola (intelligens táblák 400 milliárdért?), a kiszámíthatóság, az értékközpontúság, a szervezetfejlesztéssel egybekötött képzések, módszertani fejlesztések, a partnerségi viszonyok kialakítása, a gyerekek érdekei, a tanári pálya presztízsének növelése.

Igen, már hallom is a hangokat, nekem könnyű, mert én „civil” vagyok, aki a pálya széléről, az iskolán kívülről beszél. Igen, de éppen ezért merem megtenni, bár akkor is tettem, amikor iskolai tanár voltam, ugyanakkor azokban az időkben ritkák voltak az elbocsátások, elismerem.

Bocsássátok meg nekem, ha azt mondom, hogy a civil kurázsi hiányzik ebből a mai közoktatásból. Mintha az iskolavezetők, a tanárok, a szülők, minden szereplő állandóan visszaigazolná a döntéshozók elképzeléseit, vagyis szemben elfogadó, a valóságban cinikus, a szakmai kérdésekben kiábrándult. Sok iskolában hallottam például, hogy x állami projektet megcsinálták ímmel-ámmal, pontosabban részletes beszámolót készítettek, de érdemi munka nem nagyon folyt, hiszen a támogatás hónapokat késett, a tanárok nem is igen értették a dolgukat, és az egész túl sok macera volt. A civil világban rengeteg visszásság uralkodik az állami támogatásokkal kapcsolatban, de a civilek tűrnek, nem fognak össze, mert minden kis pénz is jobb, mint a semmi. Nincs közös érdekérvényesítés. Mindenhol az egyéni túlélési stratégiák működnek, nincs valós szolidaritás, politikai felhangoktól és manipulációtól mentes, okos összefogás.

És ez baj, márpedig triplán. Baj önmagában, mert ezáltal a döntéshozók elhiszik, hogy rendben mennek a dolgok, hogy meg lehet mindazt tenni, amit tesznek. Baj, mert a közvéleményben is erősödik az a nézet, hogy ez így rendben van. De ennél van egy még nagyobb baj, és az pedig a pozitív példa hiánya. Mi, akiknek az a dolgunk, hogy a jövő generációit neveljük, mert nemcsak az okításuk a dolgunk, hanem az is, hogy megmutassuk nekik: hogyan működik egy demokratikus jogállam, hogyan korrigálhatjuk okosan és higgadtan a rossz döntéseket, egyáltalán mibe és hogyan szólhat bele a polgár vagy a polgárok bizonyos csoportjai. Hogyan másképp tanulhatnák, mint jó példákon keresztül? Hát ezen a téren nem sok okunk van büszkének lenni. A diákok azt látják, hogy legfeljebb a passzív ellenállás működik, de igen kevés kreatív, hatékony módszert látnak arra, hogy változtassanak. Az iskolai diákönkormányzatok az esetek jelentős részében partiszervező csoporttá alakultak, fogalmuk sincs, mi mást kellene tenniük; sok helyütt éppen a felnőttek diszkreditálják őket azzal, hogy nektek itt nincs és nem is lesz beleszólásotok. Hány olyan ügyről tudunk, amikor diákok változásokat kezdeményeztek egy iskolában, a javaslatokat szépen végig is vitték, és látható, érezhető eredményeket értek el?

Az embernek az a benyomása, hogy a felnőtteknek, az iskolavezetőknek nem érdekük egy kritikusan gondolkodó, problémalátó, a közügyek iránt elkötelezett réteg kinevelése, mert akkor ők élni is fognak a jogaikkal, esetleg meg fogják kérdőjelezni a fennálló rendet.

Amúgy az a passzívnak és a közügyeket illetően érdektelennek kikiáltott ifjúságnak egy része (és nem a hőzöngő, manipulált csoportokra gondolok) igenis kér lehetőséget a dolgok intézéséből, irányításából, csak gyenge a hangjuk, kevés elismerést, pozitív megerősítést kapnak. A fiatalok közt nem trendi (még) ez a szerep. De csak addig, amíg mi, felnőttek nem vesszük komolyan, amit minden kutatás, no és a józan ész sugall: demokráciát (is) csak mintakövetés és tapasztalati tanulás útján lehet tanulni (lásd John Dewey idevonatkozó műveit, amiknek modern fordítására és kiadására érdemes lenne egy picit áldozni a nagy projektek milliárdjaiból).

Mi magunk mit teszünk annak érdekében, hogy a jövő generációi felelősségteljes polgárok, a környezetükért és önmagukért tenni tudó emberek legyenek? Kitaláltuk a módszereket, van erre stratégiánk? Gondolunk erre akkor, amikor tanítunk, döntéseket hozunk, ellenőrzőbe írunk, szülőit tartunk, konfliktusokat kezelünk? Hányszor gondolunk arra, hogy mi milyen mintát adunk?

Talán attól változhat a helyzet, lehetne elviselhetőbb, ami van, ha mi magunk is gondolkodnánk a kreatív, meghökkentő, akár jókedvű és pozitív üzeneteket hordozó megnyilvánulásokon. És akkor legalább annyit elmondhatunk: megpróbáltuk.

Galambos Rita

--

 » Kommentálom
 Kommentálom «
Várjon...

A hozzászólások megengedett tartalmával kapcsolatban lásd kommentelési irányelveinket.

Hozzászólások

Szávai István | 2008. január 28. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu
Én azt azért vitatnám, hogy "A felháborodás - a mai társadalomban - a szellemi ember létének legmagasabb rendű kifejezése."-de hagyjuk a részletkérdéseket. Valóban felháborító dolgok történnek, amiket szakmai kritikának kell alávetnünk, tiltakoznunk.

Egy másik részletkérdést viszont nem hagynék.

"...miért nincs nekünk még ma sem olyan tanárképzésünk, ami képessé tenné a tanárokat arra, hogy adott esetben máshol is kamatoztatni tudják képességeiket?
Miért nem tartják fontosnak a tanárképző intézmények, hogy piacképes tudást, hasznosítható készségeket fejlesszenek az intézményeikben (amúgy az adófizetők pénzéből)?"

Ebbe egyrészt bele van rejtve, hogy a pedagógus mester szaktudása nem piacképes tudás, ami többnyire persze így van, hisz az iskolák többségét nem a kereslet-kínálat törvényei működtetik, az ott megnyilvánuló pedagógus tudások nem jelentenek egyúttal belső szakmai rangsort, másrészt persze erre valószínűleg nem azzal kell reagálni, hogy ezt elismerve, megtartva, piacképesebb tudást adunk a tanárjelöltek kezébe.

Ugyanakkor valóban fontos lenne, hogy a tanárok, akik a szaktanárságon túl, tehát, hogy meg tudják tanítani a jó úszsátechnikától a logikai műveleteken át a ... szóval tudnak ismereteket közölni, képességeket fejleszteni, nos ezen túl pedagógusok is ( pl. osztályfőnökök), akikről süt, hogy otthon vannak az életben, képesek boldogulni az iskolán kívüli világban, eligazodnak egy raktárkezelés rejtelmeiben, stb.

Nem túl meggyőző egy olyan tanár, akiről az süt, hogy rá kizárólag a számokkal való műveletekben lehet számítani. (Ami nem zárja ki, hogy esetleg fakultációkat vezessenek számokhoz jól értő, de nem pedagógus végzettségű emberek.)



Szekszárdi Juli | 2008. január 28.
Kedves Rita! Neked teljesen igazad van: a kétségbeesés sehová sem vezet. Engem nagyon erősen foglalkoztat a kérdés, hogy milyen határig mentenek fel bennünket a nehéz körülmények. Tehát a pedagógust az egzisztenciális kiszolgáltatottság, az oktatásirányítás átgondolatlan kapkodása, a média felületes, szenzációéhes és pedagógusellenes megnyilvánulásai, a tanulókat a felnőttek talajvesztése, az értékek átrendeződése, a fenntartókat a pénzhiány stb. Ami az oly gyakran elmarasztalt tanárképzést érinti, ott személyesen is volt alkalmam megélni, hogy a legkorszerűbb és szakmaileg országszerte elismert törekvéseket (éppen a jövendő tanárok pályaszocializációját illetően) képes ellehetetleníteni a helyi hatalmi harc, a vezetés szűklátókörűsége, koncepciótlansága. Igazad van, hasonló példákat nyilvánvalóan szinte mindenki hozhat a saját területéről. És akkor nincs is mit csodálkozni azon, hogy éppen a legjobbak, a legfelkészültebbek és legelhivatottabbak kedvetlenednek el, égnek ki, menekülnek a pályáról (persze, ha van hová...). Egymástól elszigetelve erőtlenek vagyunk, de ha összegezzük az erőinket, közösen mérjük fel a helyzetet, még lehet esélyünk arra, hogy változtassunk. Lehet, hogy a civil szférában vannak még lehetőségek, éppen most ajánlott szövetséget Neumann Eszter. Nézzétek meg a http://civil.magyarorszagholnap.hu honlapot Ti is!
galambos rita | 2008. január 28.

Kifejezetten jól esett Judit humora, hiszen éppen ez volt az egyik dolog, amit hiányoltam ebből a borongós beszélgetésből itt a cyber térben: a humort, és az öniróniát.
Igen, mindaz átsüt az írásokon, amit igen határozottan állítasz pellengérre, és némi joggal. A példáid hátborzongatóak, de sajnos nem egyediek. Mindannyian tudnánk folytatni a sort.
Nekem folyamatosan az az érzésem, hogy Münnhausen báró módjára csak a hajunknál fogva húzhatjuk ki magunkat ebből a helyzetből.
Mégpedig nem a folyamatos magyarázkodással és a kibúvókkal, hanem a megoldásokat, a konstruktív és előrevivő megoldásokat előtérbe helyezve, és elszántan, humorral, optimizmussal.
Az egyik komment szerint a pedagógusok ma jobban félnek, mint a nyolcvanas években.
Akkor nehezebb volt elveszíteni egy állást, mint ma, ez tény. De miért nincs nekünk még ma sem olyan tanárképzésünk, ami képessé tenné a tanárokat arra, hogy adott esetben máshol is kamatoztatni tudják képességeiket?
Miért nem tartják fontosnak a tanárképző intézmények, hogy piacképes tudást, hasznosítható készségeket fejlesszenek az intézményeikben (amúgy az adófizetők pénzéből)?
Tudjuk, hogy pl. a jó egyetemeken végzett klasszika-filológusok egy része soha nem lesz klasszika-filológus, hanem lesz pl. sikeres kockázati elemző, vagy pénzügyi tanácsadó, politikai szövegíró, stb. A lényeg azok a képességek, amiket elsajátít 3 vagy 5 év alatt, és amik majd képessé teszik analitikus gondolkodásra, problémamegoldásra vagy éppen szövegelemzésre.
Állítom, hogy egy jó tanár, aki képes rendszeresen kordában tartani 30-35 kamaszt és közben hatékonyan megszervezni a tanítás- tanulás folyamatát, aki képes tervezni, értékelni, bátorítani és fegyelmet tartani (pofonok és intők nélkül), aki képes szót érteni a szülőkkel, kollégákkal és a szakmával, na az máshol sem fog alul maradni. Csak hát hol lehet megszerezni azt az önbizalmat, amivel valaki kimerészkedi az iskolából arra a bizonyos mítikus munkaerőpiacra?
Miért nem fontos még ma sem az egyén, a személyiség? „Az ember a legfőbb érték” éppen olyan üres szólam, mint volt a Tűz van babám! idején (ha van még valaki, aki emlékszik erre a filmre).
Miért asszisztálnak csöndben szakemberek olyan komoly tandíjas posztgraduális képzésekhez, ahol az oktatók nyíltan rasszisták, régi jegyzeteket szajkóznak, és garantáltan semmi relevánsat nem tanítanak?
Bocsánat, tisztelet a kivételnek. De az embernek állandóan az az érzése támad, hogy itt mindenki asszisztál valami középszerűhöz, valami értelmetlenhez egyszerűen azért, mert túl akarja élni. Diplomát akar, nyugalmat akar, leginkább nem akar konfrontálódni sem diákként, sem szülőként, sem semmiként.
Az iskolában a szülő nem mer szólni, mert majd a gyerekén verik le, az egyetemen nem szól a diák, mert ha a többinek jó, majd ő is túléli valahogy, nem szól a BKV járatain vagy a MÁV lekoszlott állomásain, hiszen nem azok a szerencsétlen alkalmazottak tehetnek az ésszerűtlenségekről, a koszról, a kényelmetlenségekről.
Csak éppen azt nem érzékeljük, amikor átcsúszunk egyfajta apátiába, érzéketlenségbe, ahol már nem érzékeljük a határt a mi saját felelősségünk és a többieké között.
Igen, én is sokszor érzem a fáradtságot, hogy miért már megint nekem kell szólnom, reklamálnom, kiállnom. Pici dolgok azok, amikben én képes vagyok szólni vagy tenni. De a sok kicsi összeadódik, és a példám másokat is felbátorít. Az én kicsi felháborodásaim másokat is inspirálnak. Pl. a körülöttem lévő fiatalokat, a gyerekeimet, a kollégáimat, a környezetemet általában.
Emlékszik még valaki Bálint György Intelmek kezdő felháborodókhoz c. írására? Érdemes lenne újból elővenni: "A felháborodás - a mai társadalomban - a szellemi ember létének legmagasabb rendű kifejezése. Felháborodni nem személyes sérelmekért, elvi alapon: ez az entellektüel végső és legintenzívebb teljesítménye..."(1936).



Neumann Eszter | 2008. január 27. | oktatas[kukac]magyarorszagholnap[pont]hu
itt az e-mailcímem is, szívesen válaszolok bármilyen felmerülő kérdésre, véleményre.
Neumann Eszter | 2008. január 27.
Kedves Rita, kedves fórumozók!

Örömmel olvasom a cikket, mert mi is hasonló céllal dolgozunk, és hoztunk létre egy olyan honlapot, amelyen reményeink szerint a szakma, és mindenki, aki a közoktatásban érintett, hallathatja hangját. A honlap címe http://civil.magyarorszagholnap.hu , és célja az, hogy az oktatási, a nyugdíj és az adóreformról teremtsen széleskörű vitát, olyat, amiben minden érintett kifejtheti véleményét, és javaslatot is tehet. Az oldal egyelőre még fejlődik, készülget, úgyhogy minden véleményre szükségünk van. Mi azon dolgozunk, hogy a javaslatok, kérdések, ha kellően kiérleltek és a többi fórumozótól kellő támogatottságot szereznek, akkor szakértők, illetékes döntéshozók elé kerüljenek, és ők megválaszolják őket. Szakértők alatt az Oktatási kerekasztal szakértőit értem: neves társadalomtudósok, akik immár egy éve egy oktatási reformcsomag előkészítésén dolgoznak - javaslataik megtekinthetők a www.oktatas.magyarorszagholnap.hu weboldalon. Kérem, látogassanak el az oldalunkra, írjanak cikket, tegyenek javaslatokat, szóljanak hozzá a közoktatás ügyeihez.
Szávai István | 2008. január 27. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu
Ja, arra nem reagáltam, kedves Judit, hogy a sebzettség...

Tanár szerepemből következően - nyilván jóval több sebet okoztam, mint amit elszenvedtem ( volt tízezer tanítványom, és három főnököm ), úgyhogy itt nagyon nehéz lenne magamat a szenvedők oldalán látnom. Előbbiekért pedig - a sebek okozásáért már ugye nyilvánosan vezekeltem, a magamról szóló gyermekszövegek publikálásával.

Úgyhogy ebben a dologban személyes érintettséget nem éreztem.
Szávai István | 2008. január 27. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu
Kedves Mátyás!
A még azt hiszi, hogy haragszom szelíd önirónia volt. ( Azon a mondatvégen jöttem rá, hogy én most tanári szövegekbe javítgatok, javításra szoruló mondatokkal, mert nincs idő, most épp két állásban dolgozom egyszerre. )

Egyebekben igazad van, harcolni kell, készülök rá.

Kedves Judit. Igazad van. Tételesen kellene beszélni, a felmerült gondolatokat - mondolatokat - szakmailag elemezni, ez az általásságoskodás alig több a semminél, talán még kevesebb is. ( " A ti beszédtek pedig legyen úgy-úgy vagy nem-nem.")



Kádár Judit | 2008. január 27. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Létszámolvasás következik: akinek a nevét mondom, álljon jobbra, ha jó tanár, illetve álljon balra, ha rossz (aki „jobban tenné, ha nem tenné, amit tesz” – ahogy István mondja). Aztán számolunk, hogy kiderüljön, kik vannak többségben, kik kisebbségben.

Vicces dolog ez a jó-rossz, kisebbség-többség, bűnös-áldozat dichotómia. De legalább olyan elborzasztó, mint amilyen vicces. Mintha folyna itt valami, amit a „sebesülések, megbántottságok vetélkedésének” nevezhetnénk. Mintha lenne egy kimondatlan megegyezés arról, hogy akikkel rosszul bánnak, azok jók, de legalábbis többségükben jók. Bizonyítás nem szükséges, az áldozat státusz magában hordozza a jó-ság (a jó többséghez tartozás) összes kritériumát. Az áldozat státusz automatikusan feljogosít arra is, hogy
1. ha bárki (most éppen Rita) bármi kritikait mond, azonnal megbántódjunk,
2. ha bárki (például Kati) bármilyen konkrét történetet mond, annak tartalmi részével ne foglalkozzunk, csak bólintsunk nagyot, hogy igen, ez is azt mutatja, milyen rossz nekünk,
3. lehetőleg semmilyen konkrétumról ne beszéljünk, és különösen ne, ha az valamilyen feladatot adna nekünk, erőfeszítésre vagy változásra próbálna ösztökélni minket.

Megjegyzés az áldozat=jó/többségében jó azonosításhoz:
Tudjátok, pszichológus vagyok, és ami többeknek még rosszabb: gyerekpszichológus. A hozzám kerülő gyerekek nagyon nagy többsége rettenetes állapotban van és igenis áldozat. Petivel másfél éve rendszeresen találkozom. Két hete elmesélte, hogyan vert meg egy nála két fejjel kisebb gyereket az iskolában, mert az nem akarta előre engedni az ebédre várakozó sorban. Az ebédszünet pont olyan hosszú, hogy a folyton éhes kamaszok zömének esélye ne legyen a matekdolgozat előtt nyugodtan megebédelni – de még futva se. „Te – mondom Petinek -, tudod, hogy ez baromi szemétség, pont olyan, mint amikor apu beiszik és jól megver téged, mert dühös, hogy még nincs kész a vacsora.”

Megjegyzés a többség-kisebbség kérdéséhez:
Hát nem tudom, még nem számoltam meg. Mondom, ami (aki) eszembe jut. Vajon az a tanítónő, aki sürgősséggel pszichológushoz küld egy másodikost, aki a tornaórán kigáncsolta a társát és a tanári kérdésre azt felelte: nem én voltam, a többség vagy a kisebbség? Az az énektanár, aki a fülénél fogva (üvöltve) végigvonszol egy negyedikest az iskola folyosóján, mert az nem tíz, hanem tizenkét jópontnál vitte ki neki a munkafüzetét az ötösért, hova sorolódik? Az a gimnáziumi matektanár, aki minden részletesebb magyarázatot ezekkel a szavakkal kezd: a gyépések kedvéért? Az a középiskolai matektanár (osztályfőnök, gyermekvédelmi felelős), aki a társától mobiltelefont lopó tizenöt éves diákot először elküldi a nevelési tanácsadó pszichológusához, aztán a következő héten fegyelmi bizottság élén kirúgja az iskolából (mellesleg törvénytelenül), végül még a Tanulási Képességeket Vizsgáló Szakértői Bizottsághoz is elküldi (a már kirúgott diákot) azzal az indokkal, hogy aki ilyet tesz, az „szellemileg nem normális”? Az az elitgimnáziumban tanító, diákönkormányzatot segítő tanár, aki megdühödik a DÖK új vezetőségére, mert azok a megszokott „programozósdi” helyett valóban érdekképviseleti munkát szeretnének? Az a másik elitgimnáziumban tanító magyartanárnő, aki mély meggyőződéssel vallja, hogy hetente egyszer meg kell alázni a diákot (méghozzá nem abban, amit nem tud, hanem éppen abban, amit tud), máskülönben hogyan lehetne elvárható tőle kiváló teljesítmény? Annak az iskolának a pedagógusai, ahol minden tizedik diák magántanuló, és ahol védelembe vételi eljárást kezdeményeztek egy gyerek (illetve a szülő) ellen, mivel az anyuka nem volt hajlandó elfogadni azt a javaslatot, hogy elsőosztályos (!) fia legyen magántanuló? Abbahagyom, de hadd mondjam: ezek a példák öt perc alatt kapásból jutottak eszembe.

Megjegyzés a túlérzékenységhez:
Én rettenetesen nagy bajnak tartom, ha benne ragadunk a hamis dichotomizálásban. Többek között azért, mert a teljes pedagógiai hatékonyság elillan, ha ebben benne ragadunk. Ha minden kritikát, önkritikát, feladatot elhárítunk azzal, hogy a saját helyzetünkért valaki más a felelős (a minisztérium, a sajtó, az önkormányzat, a szülők, a gyerekek, a társadalom állapota…), akkor pont úgy csinálunk, mint az a gyerek, akivel rosszul bánnak, és ettől feljogosítva érzi magát arra, hogy ő is rosszul bánjon a nála gyengébbekkel, és ne fogadjon el erre nézvést se kritikát, se megjegyzést, se javaslatot. Hogyan fogjuk mármost őt rávenni a változásra, ha – áldozat mivoltunknál fogva – mi magunk nem vagyunk hajlandók változni, sőt ennek a felvetésétől is megsértődünk, hiszen ha ők a rosszak, mi jók vagyunk, nekünk változni nem kell, változzon az, aki rossz? A másik oldalról nézve: hogyan fogjuk a valóban gyalázatosan képmutató, a valóságtól fényévekre rugaszkodott, gőgös, kiglancolt ötleteikkel (mint kisgyerek az új játékkal) szórakozó oktatásirányítóknak rányitni a szemét a tényleges gondokra, feladatokra, ha csak az áldozat=jó hamisságával tudjuk garantálni a magunk jó lelkiismeretét?

Egyik előző hozzászólásomra megkaptam, hogy addig nem vagyunk hajlandók esetmegbeszélésre járni (a körülöttünk zajló gyerek-történetekről felelősen, elkötelezetten, együttműködően, konstruktívan és rendszeresen beszélgetni), amíg nem kapunk több fizetést, amíg nem hagyják abba a hatalmasok a fenékberúgásokkal tűzdelt követelőzést, nem újítják föl az iskolákat és nem csapnak a saját kezükre, valahányszor újabb és újabb baromságokat akarnak törvényerőre emelni. Szuper. Erről beszélek. Maradok kisebbségben.
Csirmaz Mátyás | 2008. január 26.

Kedves István!

„Tenni kell, jövőt építeni, elsősorban óráinkon, iskolánkban, majd ezt a szellemiséget tovább „sugározva” a szakmai fórumokon, szervezetekben, ha nincsenek ilyenek, kezdjük el építeni.”:

- Ugyanezt hallottam (másoktól is, s ezt én is vallottam, vallom munkámban) 17 éve, 10 éve, 5 éve, 2 éve, s most is.
- A pedagógustársadalom jelentős része a „nappali” közoktatásban (leszámítva azokat, akikről azt mondod, hogy jobb is lenne, ha nem tennék, amit tesznek, s mindezek kisebbségben vannak-, ezzel egyetértek) tisztességesen végzi a munkáját: ki „korszerű”, ki „korszerűtlen” (nevezhetjük „hagyományos”) módszerekkel. Tudatosan beszélek csak a „nappali” közoktatásról (s nem az üzletszerűen folytatott oktatási tevékenységekről).

Hogyan lehetséges mégis, hogy oktatásunk, közoktatásunk az elmúlt 17 évben zuhanó-repülést végez?

- Hány szakmai fórum volt, van? Rengeteg. Hány civil szervezet van? Nagyon sok! Hogyan tudták eddig az érdekeiket, álláspontjukat, oktatáspolitikai döntésekben manifesztálódó rendszer-, vagy részrendszer-elemként érvényesíteni? Szinte sehogy! A döntéshozás és a civil társadalom (mondhatod: „szakma”) viszonya is kétrészre- szakadást jelez. S korántsem gondolom, hogy ebben csak a politikusok a felelősek. Az iskolarendszer, mint „céhes- társadalom” nincs. Van helyette közoktatást szabályozó jogrendszer, amely szinte köszönő viszonyban sincs a rendszert alkotó iskolák szükségleteivel, igényével, elképzeléseivel, belső jellemzőivel.

- Folyamatosan csak azt halljuk, hogy „így a pedagógus- társadalom!”, „úgy a pedagógus- társadalom!”. Talán az ő munkájuk következménye, hogy nem csak szegregált iskolák, hanem szegregált települések, szegregált térségek alakultak ki hazánkban? Olyan esélyegyenlőtlenség, amelyen, ha megszakadsz, se tudsz segíteni, csak fejed lehajtva, a helyi problémák adta szakmai/órai munkádba temetkezve végezni azt, amit úgy gondolod, kötelességed (erkölcsi és szakmai értelemben is).

- Többen az elhibázott társadalmi- gazdasági, s ebbe ágyazottan: oktatáspolitikai döntések sorozatáról beszélünk, amikor az elmúlt 10- 17 évről beszélünk közoktatás-ügyben. Ilyenkor szokták sokan „lesütni szemüket”, elbújni a hallgatásba, „dermedt csendbe burkolózni”, vagy megint a pedagógus-társadalom tennivalóiról beszélni, ahelyett hogy nevén nevezné a „gyereket”. Azt sem gondolom, hogy mi „hősök” (vagy „magányos őrültek”, stb.) vagyunk, mert az erről történő nyilvános megszólalás nekünk természetes. Arról nem tehetünk, hogy a „többségnek” nem (s ezt azért a többség sem várhatja el tőlünk).

(Miért haragudnék rád: Te nem vagy se „politikus”, se „oktatási rendszer-irányító”! Különben pedig esetükben sem személyekre haragszom, hanem a személy (vagy az általa képviselt szervezet) „negatív következményű tetteire”, vagy „cselekvési hiányára”, vagy „mellébeszélésére”.)

Abban viszont igazad van: hogyha nincs, akkor „kezdjük el építeni”. Szerintem is. S teljesen másképp, mint eddig.
Szekszárdi Juli | 2008. január 26.
Folytatom István gondolatát. Milyen szervezetekből is áll ma Magyarországon össze a civil világ? Ez az egyesület, amelynek a honlapján a vita zajlik, azért alakult meg, mert 7 évvel ezelőtt egy országos osztályfőnöki tanácskozáson igény mutatkozott rá. Van ugyanis egy bizonyos szakmaiság (ezt Magyarországon általában az "osztályfőnök" fogalom fejezi ki), ami az aktuális iskolai nevelés bonyolult kérdéskörét tartalmazza. Tehát ez a civil szervezet azért jött létre, és teszi 2001 óta a dolgát, mert a téma egészével érdemben sem a közoktatásirányítás sem a tudomány nem foglalkozik, sőt lenézi, hárítja, egyenesen ignorálja ezt, miközben a pedagógusok és szülők saját bőrükön érzik a kapcsolódó, egyre nehezebben kezelhető problémákat. Egy kényszerűségből létrejött civil szervezet vállalkozik egy megkerülhetetlen közfeladat ellátására abban reménykedve, hogy együtt az érintettekkel esélye lehet arra, hogy beleszóljön döntési folyamatokba, segítsen a gondokkal küszködőknek, és átmentsen a zavaros időkben egy olyan "ügyet", aminek eltűnése mindenki számára veszteség. Végső soron a szakmai érdekérvényesítést tekintjük legfontosabb feladatunknak, s hogy milyen eredménnyel, mekkora eséllyel? Erre nehéz válaszolni. Talán már sikerült észrevétetni magunkat, megszólítani a szakma egy részét. Ha közhivatalnokként, egyetemi oktatóként, tudományos kutatóként nem is, talán civilként még van mód arra, hogy átjussunk a rivaldán.
Szávai István | 2008. január 26. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu
Kedves Rita!
Először a javításokkal kezdeném:

„a megszólalók nem látnak tovább az igen lesújtó helyzet plasztikus leírásánál.”

Ami – remélhetőleg a vita során szép lassan átvált a leírt helyzet oksági viszonyainak feltárásába, majd a lehetséges kiutak felvázolásába..

a civil kurázsi hiányzik ebből a mai közoktatásból. Mintha az iskolavezetők, a tanárok, a szülők, minden szereplő állandóan visszaigazolná a döntéshozók elképzeléseit, vagyis szemben elfogadó, a valóságban cinikus, a szakmai kérdésekben kiábrándult.

A közoktatásból szerintem elsősorban a szakmai bátorság hiányzik, nekünk ugyanis ez a szakmánk, nem civilként nyilvánulunk meg, amikor szakmai kérdésekről beszélünk. Az, hogy milyen tanterv szerint tanítanék, legszívesebben, azon belül milyen módszertani kultúra alapján dolgoznék, szakmai ügy. Sőt, még az is szakmai kérdés: miképp tudom egy olyan iskolában megjeleníteni pedagógiai szándékomat, amely más tanterv és más módszertani kultúra alapján működik. Hogy szakmai döntéseimnek magánéletemet is érintő vonatkozásai is vannak, az még nem teszi civil üggyé a dolgot.

Nem mennék most bele abba a vitába, hogy a ma haszált civil fogalom mennyiben különbözik a rómaiak societas civilis-étől, csak arra utalnék, hogy számomra a civil, ebben az összefüggésben olyan embert jelent, aki megengedheti magának, hogy szabadidejéből – számára fontos társadalmi ügyekért tehessen valamit, és rendelkezik az ehhez szükséges anyagi eszközökkel is. Van, aki csak annyival, amennyiből megveszi a vonatjegyét, hogy elmenjen egy találkozóra, van, aki többel. Aki a szabadidejét a munkájától, családjától veszi el,nagy szenvedéllyel vetve magát a számára fontos társadalmi munkába, az vagy közösségéért fokozott felelősséget érző megfontolt polgár .- amennyiben pontosan be tudja mérni az onnan elvehető időket, energiákat, vagy szent, vagy szereptévesztő személyiségzavarban szenvedő lelkisérült.Illetve nyilván mindezek keverékei vagyunk.

Amint azonban nem rendelkezünk a szükséges anyagi eszközökkel, már behatárolódik a mozgásterünk, akkor már csak olyan feladatokra vállalkozhatunk, amiket valamilyen állami szervezet lát el, és szerintünk mi jobban és olcsóbban tudnánk ellátni. Ettől kezdve már keveredik a kritikusi és a kliensi szerep. Innen már igaz, hogy:

A civil világban rengeteg visszásság uralkodik az állami támogatásokkal kapcsolatban, de a civilek tűrnek, nem fognak össze, mert minden kis pénz is jobb, mint a semmi. Nincs közös érdekérvényesítés. Mindenhol az egyéni túlélési stratégiák működnek, nincs valós szolidaritás, politikai felhangoktól és manipulációtól mentes, okos összefogás.

És innen már csak egy kis lépés a megélhetési civil fogalma, aki a profitorientált világból kibukva, voltaképp ugyanazt tenné, ami ott nem ment neki, csak egy védettebb környezetben, és persze valamivel kisebb számjegyű juttatásért.

És, ha már benne vagyok a javításokba, miért hagynám ki Mátyást! Még azt hinné, haragszom rá.

a pedagógustársadalom jóval többet tesz ezért, mint az elvárható lenne tőlük!
Javítás: A pedagógustársadalom bizonyos részei, alrendszerei, ezeken belül bizonyos pedagógusok… és persze be kell ismerjük, hogy más alrendszerek, más pedagógusok juobb lenne, ha nem tennék, amit tesznek, de utóbbiak vannak kisebbségben.

Eddig a javítások, amik - úgy lehet - maguk is javításokra szorulnak.

A továbbiakról pedig:
Valóban. Tenni kell, jövőt építeni, elsősorban óráinkon, iskolánkban, majd ezt a szellemiséget tovább „sugározva” a szakmai fórumokon, szervezetekben, ha nincsenek ilyenek, kezdjük el építeni.
Szekszárdi Juli | 2008. január 24.
Szépek ezek a Schweitzer idézetek, és valóban örülök az emelkedett pillanatoknak. De engedtessék meg nekem, hogy vissza invitáljam a földre a kedves társasaságot. Bármennyire sajnálatos, ki kell bizony mondani, hogy a Rita által felidézett 68-as hangulat, hit és lelkesedés felett elszállt az idő. Jelenleg éppen ennek a generációnak a gyermekeivel (lehet, hogy unokáival) foglalkozik (küzd?) az iskola. Az ifjúság jobbik felét 68-ban valóban a lázas izgalom, a forradalminak nevezhető lendület jellemezte, az említett generáció tagjai számára léteztek lelkesítő hitek és eszmények. És voltak még hitei és eszményei a rendszerváltás idején felnőtté váló generációnak is (Földes Petra a fapados közoktatásról szólva éppen ezek elvesztéséről ír). De félre az emlékekkel! Mit kínálunk mi, különböző korszakok felnőtt generációi a ma fiataljainak? Ők miben hihetnek? A fogyasztói értékekben, esetleg egy-egy multinál befutható karrierben? Vagy a tévésztárrá válásban? Esetleg a határok nélküli szabadságban? Bármiben is, nehezen ért szót velük a felnőttek nemzedéke. (Nem Federmayer Kati az egyetlen, aki nem érti a gyerekeket.) Rita a civil kurázsit hiányolja, a civil mozgalom erőtlenségét kárhoztatja. Van-e esélyünk civilként a szakmai érdekérvényesítésre? Virtuális kongresszusunk éppen ezzel próbálkozik. Ez most nem 1968 és nem 1989. Mások a perspektívák, sok a csalódás, és kaotikus körülöttünk a világ beleértve a közoktatást is. Nem alaptalan a kollégák felvetése, hogy kiszolgáltatottan, egzisztenciális fenyegetés alatt nehéz bátornak lenni. Nem is áldozattá váló magányos hősökre van szükség, hanem az összefogásra, és legalább a virtuális térben egy konstruktív kommunikáció kereteinek megteremtésére. Ehhez pedig az lenne az első lépés, hogy túljutva az egyéni sérelmeken és indulatokon mindenki megtalálja saját felelősségét a dolgok alakulásában, mozgásterét a szükséges változtatásban. Az eddigiek alapján óvatos bizakodással várom a folytatást.
Csirmaz Mátyás | 2008. január 24.

"Mi magunk mit teszünk annak érdekében, hogy a jövő generációi felelősségteljes polgárok, a környezetükért és önmagukért tenni tudó emberek legyenek?" - Higgye el kedves Rita: a pedagógustársadalom jóval többet tesz ezért, mint az elvárható lenne tőlük! Azt viszont nem tudom, hogy mit tesz a politika, s az oktatásügy irányítói. Mert amit tesznek, az nem az. Nem szólamok kellenek- az elburjánzott mellébeszélések korszakát éljük. Többen tényeket írunk, s nem vitatkozik velünk senki-(10 éve)- hirtelen dermedt csend vesz körül?!
Olyan "demokrácia-ország" ez, ahol az emberek egyéni félelme súlyosan nagyobb, és mélyebb, mint az 1980-as években.
achs | 2008. január 24.
Ha már Albert Schweitzer, ez se csúnya:

Albert Schweitzer üzenete az ifjúságnak

Mint hű tanácsadó kísért utamon a meggyőződés: egész életünkben küzdenünk kell azért, hogy ugyanolyan készek legyünk a gondolkodásra és ugyanolyan fogékonyak maradjunk, mint ahogy ifjúkorunkban voltunk. Ösztönösen védekeztem ellene, hogy azzá váljak, akit a köznapi szóhasználatban " érett ember"-nek neveznek.
Az "érett" kifejezés - emberre alkalmazva - számomra mindig kínosan hangzott, s még ma is így hangzik. Az "elszegényedés", az "elkorcsosulás", az "eltompulás" szavakat is hallom e szó mellett mint fülsértő mellékhangokat. Az az érettség, amit látni vélünk az emberekben, csupán a sorssal megalkuvó ésszerűség.
Az egyes ember mások példája nyomán jut el ide, s közben ifjúsága értékes gondolatait és meggyőződéseit sorra feladja, Hitt az igazság győzelmében: már nem hisz benne. Hitt az emberekben: már nem hisz bennük. Hitt a jóban: már nem hisz benne.
Küzdött az igazságért: már nem küzd érte. Bízott a jóság és a békeszeretet hatalmában: már nem bízik benne. Tudott lelkesedni: most már nem tud. Hogy simábban hajózhasson az élet viharai és viszontagságai között, könnyített terhén. Kidobálta a nélkülözhetőnek vélt javakat. De amitől így megszabadult, az volt élelem- és ivóvíztartaléka. Most már könnyebben hajózik, de pusztulásra, sorvadásra ítélten.
Mindnyájunknak fel kell készülnünk arra, hogy az élet el akarja venni tőlünk a jóba és az igazba vetett hitünket, lelkesedésünket. De nem szabad eszméinket prédául dobni az életnek. Amikor az eszmék összeütköznek a valósággal, a tények általában elnyomják az eszméket. De ebből nem az következik, hogy az eszméknek előre le kell tenniük a fegyvert a tények előtt. Mindez csupán azt jelenti, hogy eszméink nem elég erősek. Nem elég erősek, mert nem elég tisztán és erősen, nem elég állhatatosan lakoznak bennünk.
Az eszme ereje kiszámíthatatlan. Egy csepp víz nem mutat semmi erőt. De a víz a szikla hasadékába kerül, és ott jéggé fagy, szétrepeszti a sziklát. Ha gőzzé válik, hatalmas gépek tengelyét hajtja. Tehát történt valami vele, ami a benne rejlő erőt hatékonnyá tette.
Ilyen az eszme is. Az eszmék gondolatok. Amíg csak gondolatok, hatástalan a bennük rejlő erő, bármilyen nagy lelkesedés, bármilyen szilárd meggyőződés szülte is őket. Erejük csak akkor válik hatásossá, ha egy talpig igaz ember jelleme hozzájuk kötődik.
Az érettség, amelyet fejlődésünk során el kell érnünk, nem más, mint önmagunk állandó formálása, hogy egyre szerényebbek, egyre szelídebbek, egyre igazságosabbak, egyre becsületesebbek, egyre békeszeretőbbek, egyre jóságosabbak, egyre együttérzőbbek legyünk. Nincs másféle kijózanodás, amit vállalhatunk. Ebben edződik az ifjúkor eszmeiségének lágyvasa az elveszíthetetlen életeszmény acéljává.
Úgy nőjetek bele eszméitekbe, hogy az élet ne tudja elragadni őket tőletek!

galambos rita | 2008. január 24.
Most kaptam, és nagyon idevalónak érzem:
KI A FIATAL?
A fiatalság mércéje nem az életkor, hanem a szellem és a lélek állapota: az akarat- és képzelőerő, az érzelmek intenzitása, a jókedv és a kalandvágy győzelme a lustaságon.
Csak az öregszik meg, aki lemond eszményeiről.
Az évek múlásával ráncossá lesz az arcod, de ha kialszik benned a lelkesedés, akkor lelked ráncosodik meg. Gondok,kétségek, az önbizalom hiánya, reménytelenség: mind hosszú évek, amelyek nemcsak a testet húzzák le a föld porába,
hanem a lelket is. Az ember - akár tizenhat éves, akár hatvanhat - csodára szomjazik, elámul a csillagok örökkévalóságán, a gondolatok és a dolgok szépségen, nem fél a kockázattól, gyermeki kíváncsisággal várja, mi lesz holnap, szabadon örül mindennek. Olyan fiatal vagy, mint a
reményeid, olyan öreg, mint a kétségeid. Olyan fiatal, mint az önbizalmad, olyan öreg, mint a félelmed. Fiatal, mint a hited, öreg, mint a csüggedésed. Fiatal vagy, amíg befogadod
a szépség, az öröm, a merészség, a nagyság; az ember, a föld, a végtelenség hírnökeit. Csak akkor öregszel meg, ha már nem szárnyalsz, és hagyod, hogy a pesszimizmus és a cinizmus megdermessze a szívedet.
Albert Schweitzer


galambos rita | 2008. január 23. | galambos[pont]rita[kukac]gmail[pont]com
Hogy kinek mi az érdeke? A hatalomnak mindenképpen az, hogy benne maradjon, az éhbérért dolgozó szakembernek meg az, hogy legyen munkája, lehetőleg olyan, aminek van valami köze a képzettségéhez és az érdeklődéséhez. Ez természetes. De:
Csak egy apró példa: országunk egy szép részén hagyományosan sok a málna és a ribizli, aminek gondos termesztéséből ezidáig lehetett szerény, de biztos jövedelemhez jutni. Az ország más vidékeiről is innen vitték a friss gyümölcsöt. Pár éve megjelent egy társaság, főként helyi politikusok cége, akik kilónként 30 (HARMINC) forintért vásárolják/nák fel a gyümölcsöt. A helyiek erre beintettek, hogy na annyiért nem, akkor inkább száradjon ki a málnatő, a saját felhasználásra szánt mennyiséget leszedik, a többit feketén eladják. Közben a környéken köztudottan magas a munkanélküliek aránya, a fiatalok menekülnek, gyönyörű falvak néptelenednek így el, ahová pesti értelmiségiek menekülnek a városi nyüzsgésből legalább hétvégére.
Eddig még senki nem próbált szembeszállni a "kizsákmányolókkal", inkább választották a passzív és kiúttalan ellenállást.
Nincs erő, nincs egy olyan kis soport, amelyik javaslattal állt volna elő, amelyik konstruktív megoldást talált volna.
Mindenki puffog magában, legfeljebb nem fog arra a pártra szavazni, amelyikbe a "kizsákmányolók" tartoznak, ennyi. És hamarosan feketén sem lesz friss málna. Ennyi.
Tehát én nem a tanárokat kárhoztatom. Mindannyiunkat, akik ilyen helyzetekben nem tudunk/merünk/akarunk megoldásokat találni, hanem megyünk a piacra 800 ft-ért málnát venni, mert az kényelmes.
Ismétlem: hiányolom a civil kurázsit, az erőfeszítéseket, hogy - még ha meg is tudom venni a málnát 800-ért, a dióbelet 2000-ért (azt meg 800-ért vásárolják fel), esetleg inkább tegyek azért, hogy a szomszédom a faluban, ahová én csak pihenni járok, jobban járjon. Ezzel persze hosszú távon én is jól járok, hiszen lesz a gyerekeinek reménye, hogy becsületes munkából meg tudnak élni, lesz precedens arra, hogy nem kell mindent hagyni, és hogy lehet civilizált, pártpolitikától mentes módon kiállni kisebb-nagyobb ügyekért.
A precedensek, a jó gyakorlatok hiányoznak, vagy ha vannak, nem kerülnek reflektorfénybe, mert a médiának nem ez a hír, a polgárok öntevékeny körei pedig hol léteznek, hol nem.
Szóval itt nem csak az iskoláról és a tanárokról van szó. Ott csak lecsapódik az, ami körülöttünk tapasztalható.
Az iskola nem a tanárok ügye vagy terepe: ott megjelenik a gyerek, a szülő, a helyi közösség és a tanár. Pontosabban az ő közös gondolkodásuk, erőfeszítésük eredménye lenne a jó, az intelligens, a közösségi iskola.
Kutatások bizonyítják, hogy aktív állampolgársági tudásokat és technikákat csak tapasztalati tanulás és mintakövetés útján lehet hatékonyan elsajátítani. Hát ez történik.
Ha John Dewey-t ma valaki elővenné (A demokrácia iskolája), akkor láthatná, nincs új a nap alatt, ezt már a harmincas években is tudta az, aki erről gondolkodott.
Mindebből az következik, hogy a kiszolgáltatott, kis keresetű tanár, szülő, szakmunkás is tud követendő példákat mutatni, ha ez fontos neki. Nem kell rögtön fejjel menni a falnak. Sőt! Ahogy azt az egyik kommentelő írja: hogy is zajlik egy szülői vagy tantestületi értekezlet? Hol jelenik ott meg a demokrácia? Vagy a DÖK-ben? Vagy a családban? Milyen technikákat gyakorolnak a felnőttek egymás közt és a fiatalokkal?
Vegyük már tudomásul, hogy a felnőtt, a szülő, a tanár, a közszereplő minta, akár akarja akár nem. Gondoljunk csak bele, hogy milyen mintákat nyújtunk mi a szürke mindennapokban? Ideje elgondolkodni.
u.i. A jó hír az, hogy akadnak jó, előremutató példák. Én optimista vagyok.
terepmunkás | 2008. január 23. | feketehajni[kukac]citromail[pont]hu
Ez talált, de telibe. Még 6 évvel ezelőtt is, azt hallottuk, olvastuk, próbáltuk, hogy minden iskola maga vegye kezébe sorsát, ki ismerné jobban az ott élő gyerekeket, tágabb közösséget, céljait, értékeit, s ki tudná jobban megmondani mit és hogyan, mint a helyiek. A nagy HPP legenda ideje. Lépésről lépésre, azt erősítve mit kell, azt kiemelve, mi még döcögős, s azt reptetve mi kiemelkedő. Aztán... lett negyedikben kompetencia mérés - mely lehetne akár lakmusz is, de nem az. A szó legszorosabb értelmében pénzügyi fenyegetettség mérőeszköze. Lett ezer szabályzó - mi elvághat a megélhetéstől egy egy intézményt. S lett bújócska és sunnyogás - település és szülő és intézmény és pályáztatók között a még megszerezhető forrásokért, ami rég nem plussz szolgáltatást jelent, hanem túlélést. És hiába tudom eszemmel, szívemmel, hogy nemkis eredmény ha bejön a fele - hiszen előbb, ők sem jártak, meg szüleik se - ha mindennap azt kiabálják mindenkit és azonnal! Mert ha nem, s rossz hiányzási mutató, elveszik iskolámtól, miből él.
gyuzsu | 2008. január 23.
Nagyon igaz ez az írás. De...(én már csak az ördög ügyvédje vagyok mindehol).
Manapság az a szisztéma működik minden szinten, hogy felfelé hajbók, lefelé rúgás, befelé morgás. igazgatótól kistanárig, valóban minden szinten.
És bizony Zöldbékát megerősítve, az egzisztenciális bizonytalanság nagyon nagy kényszer. Nem róhatjuk meg a pedagógustársadalmat, hogy nem minden tagja vállaja fel a forradalmár/mártír szerepet. Manapság tényleg veszélyes kinyitni a szánkat a legtöbb helyen legalábbis az. Saját sorsomon tapasztaltam ezt, elbocsátásomban nagyban benne lehetett az is, hogy akkor még ki mertem nyitni a számat. Ma már nem fogom. Mert a gyerekeimnek nem mondhatom azt, hogy anyátok bátor volt, elmondta a véleményét, ezért a közeljövőben mondjatok le a nyaralásról, külön úszásról és új bicajról. Netán a rántott húsról és
a sütiről.
Magam régebben igen könnyen kritizáltam a pedagógustársadalmat. De ha már mi is szidjuk a többieket, akkor végképp nem lesz közöttünk az összefogásnak még esélye sem.
zöldbéka | 2008. január 23.
Kedves Rita!
Minden szavaddal egyetértve menjünk kicsit tovább. Azt írod a fiatalok kapcsán, hogy nem érdekünk egy olyan réteg kinevelése, mely élni is tud jogaival és megkérdőjelezi a fennálló rendet. Én tovább szeretnék menni. Úgy gondolom, hogy az oktatásért felelősöknek sem érdekük olyan pedagógus társadalom "kinevelése", mely hallatja szavát mindaz ellen, ami nem működik, amit erőszakosan erőltetnek rá egy összeomlóban levő oktatási rendszerre, benne az azt még így-úgy működtetni tudó pedagógusokra. De nem érdekük a munkáltatóknak sem olyan pedagógus gárda kialakulása, mely helyi szinten próbálna meg egy jobb iskola reményében lépést tenni egy jobb oktatás felé. Azt érzem, hogy a cél minden szinten a "problémamentes" tömegek kinevelése, mely csendben végrehajtja "főnökei" terveit: gondolkodás, de főleg ellentmondás nélkül. Ezért hát, bár magam is hiányolom a pedagógusok aktivitását, mégis valamennyire meg tudom érteni őket (és köztük magamat is, noha ezzel megoldhatatlan probléma elé állítom újra és újra magam), hogy családdal, nyomorúságos kis fizetéssel, munkahelyhiánnyal küszködve, egzisztenciális biztonság nélkül nem vállalják fel véleményüket, nem keresnek utat gondolataik, elképzeléseik érvényesítéséhez. Hűha, most hallom már magamban az olvasók megjegyzéseit: -De hát nem a középkorban élünk, demokrácia van!? Igen? Tessék kijönni egy iskolába, megnézni egy nevelési értekezletet a gépiesen kezet felrakó, mindent jóváhagyó, közönyösen üldögélő pedagógusokkal akik magukban talán megfogalmazzák véleményüket, de NEM MERIK elmondani! Közel 20 évvel a rendszerváltás után!
Mindezek ellenére is vallom, hogy bűnösök közt cinkos, aki néma, és arra buzdítok minden kollégát, hogy merjék elmondani, akarják megtenni!
hadnagy márta | 2008. január 23.
Kedves Rita!
Őszintén örülök írásodnak, szívemből szóltál! Hallgatózzunk be egy kicsit szünetben a tanáriba, és nem pont ugyanolyanokat hallunk, mint amilyen megnyilvánulásokért a diákokat megszídjuk? Többször megbeszéltük már, hogy a diák ugyanúgy viszonyul a tanárhoz, ahogy az őhozzá. Próbáljunk, MERJÜNK őszinték lenni a diákokkal (szándékosan használom a diák és nem a gyerek kifejezést). Kezeljük őket partnerként, ha azt akarjuk hogy ők is partnernek tekintsenek. Ezt egész mostanáig meggyőződésből mondtam, mostantól viszont a saját tapasztalatom is alátámasztja. Szeptemberben végzős szakmunkás osztályt vettem át kolleganőtől, aki nyugdíjba ment. Nagyon féltem, mert két éven keresztül csak panaszt és rosszat hallottam róluk, ha nem lett volna a fenti meggyőződésem, talán el sem vállalom. Első perctől felnőttként, a lehetőség keretein belül egyenrangú partnerként kezeltem őket, őszintén megbeszéltem velük mindent, és ugyanezt kértem tőlük is. A félévi eredmények végül engem igazoltak: egyetlen egy bukás sem lett az osztályban és a magatartási helyzettel sincs semmi gond. Én azt gondolom igenis tudniuk kell, hogy a pedagógusoknak is vannak problémáik, hogy hogyan próbálják azt megoldani, és hogy nagyon sok olyan kérdés, helyzet van, ami esetenként nekünk sem tetszik, de a megoldást kell keresni, nem pedig a kihátrálást. Azt is el szoktam nekik mondani, hogy lehet, hogy pillanatnyilag nem ez tűnik a legjobb megoldásnak, de hosszútávon igenis ez a célravezető út. Ha ezt őszintén meg tudjuk velük beszélni, nem lesz belőle demagógia és akkor emelt fővel lehetünk tanárok.
 Sajtófigyelő    Összes hír »
2019.10.07.
A következő tanévtől átnevezik a szakgimnáziumokat és a szakközépiskolákat
"Az átjárhatóság lehetőségének növelése, valamint a közös szakmai tartalmak egyértelmű azonosítása érdekében közös ágazati tartalmak és ezekhez kapcsolódóan új ágazati struktú...
(Forrás: eduline)
--
2019.10.07.
L. Ritók Nóra: Emancipáció és nyomorúság
Aki a főállású anyaságból lép át a munkaerő-piacra, annak iszonyúan nehéz. Mert a pénz kell, a férfiak zöme már nem tudja eltartani a családot, ahogy a gyerekek intézményrendszerbe ker...
(Forrás: hvg/Nyomor széle blog)
--
2019.09.06.
Microsoft-botrány: újabb korrupciógyanús szálra bukkant Hadházy
A jelentésben szereplő történet szerint a NAV esetében egy Microsoft-alkalmazott tiltakozott is amiatt, hogy az úgynevezett alvállalkozónak nincsenek kompetenciái a munkához. Azonban felvilá...
(Forrás: Magyar Hang)
--
2019.09.06.
"Kérdezd meg szüleidet, miért nem vagy megkeresztelve" – adja feladatul az ötödikes tankönyv
Bánhegyi könyve nem először kap publicitást: 2015-ben a tiltakozások hatására vissza kellett vonni az általános iskolák ötödik, a hatodik és a hetedik osztályaiból az általa írt tört...
(Forrás: hvg.hu)
--
2019.09.04.
„Füttyre indítható, fegyelmezett szolgahadat képezünk” – Exkluzív interjú Vekerdy Tamással és fiával, Dániellel
Az egyikük önmagában intézmény – bármit mond, az futótűzként terjed az interneten, és szavait anyák ezrei tekintik szinte szentírásnak. A másikuk elbújni szeret, és a szűkebb környezet...
(Forrás: wmn.hu)
--
2019.09.03.
A szelekció rendkívül nagy arányú növekedése a magyar iskolarendszerben 2010 és 2017 között. Nahalka István írása
Számtalan szakember és szervezet hívta már fel a figyelmet arra, hogy a szelekciós, illetve az esélyegyenlőtlenségek növekedését eredményező folyamatok egyre veszélyesebbek Magyarországon...
(Forrás: tani-tani online)
--
2019.09.03.
Friss felmérés: a pedagógusok 18%-a az első lehetséges alkalommal elhagyná a pályát
A gyorsjelentés szerint a válaszadók 79%-a szerint túl kevés az ellenszolgáltatás és túl nagy az elvárás, 21%-a várja, hogy javuljon a helyzet, ezen felül 21%-a munkahelyet változtatna, é...
(Forrás: eduline)
--
2019.09.03.
A szülők csak nem akarják úgy taníttatni a gyereküket, ahogy Orbán mondja
Ha saját gyerekeikről van szó, nem veszik be a családok, hogy a munkaalapú társadalom nevében ne gimnáziumba, hanem szakképzésbe adják őket. Az új tanévben is nagyjából ugyanannyian kezdik...
(Forrás: hvg.hu)
--
2019.08.31.
A magyar oktatás színvonala 30 évvel maradt le a valóságtól, és ez a szám most megduplázódik
– mondta Rózsa Ildikó, a Resuli – a Megújuló Oktatásért Alapítvány vezetője a 24.hu-nak a köznevelési törvény módosításával kapcsolatban. A parlament júliusban szavazta meg a szeptembert...
(Forrás: 24.hu)
Utolsó üzenetek:
  OFOE

Kedves Zoltán!
A munkaszerződéssel foglalkoztatottakra is a pedagógus-előmeneteli
rendszer vonatkozik, a hozzá tartozó illetményrendszerrel, és a
szabadság. valamint pótszabadság is azonos, a távolléti díj számítása
az Nkt. alapján történik, a túlmunka díjazása, beleértve a
pihenőnapokon végzett munkát, mindenki esetében az Mt .és a
326/2013-as rendelet alapján történik, ahogy az eseti helyettesítésre
vonatkozó előírások is azonosak. Nem jár jubileumi jutalom, és a
végkielégítés is csak az Mt. alapján, ahogy távozáskor nincs
felmentési idő, hanem jóval rövidebb felmondási idő van. A nők negyven
év jogosultsági idő alapján nem kérhetik a felmentésüket, hanem közös
megegyezéssel vagy felmondással mehetnek el. A munkaviszony sokkal
könnyebb felmondással megszüntetni, mint felmentéssel, mert csak annyi
a kritérium, hogy az indok legyen valós és okszerű. Ha valakit
felmondással el akarnak küldeni, az Mt. hatálya alá tartozó munkáltató
esetében nem kötelező az előzetes állásfelajánlás. Küldök egy
összehasonlító táblázatot

((A választ a PDSZ jogi szakértőjétől kaptuk. Az ígért táblázatot a mail címre küldtük el).

--
  Tóth Zoltán

Üdvözlöm!
Szeretnék választ kapni az alábbi kérdésemre.
Alapítványnál, pedagógus munkakörben foglalkoztatott munkavállalóra a munatörvénykönyve vonatkozik. Minden kérdésben? Melyekben nem?
Különösen a heti munkaidő, az éves szabadság és a túlmunka díjazása (szombat, vasárnap) érdekelne.
Várom válaszát,
üdvözlettel: Zoltán

--
  ofoe

Kedves Rita! A gyermekvédelmi felelős munkakör 2012 szeptemberétől megszűnt, a feladat az osztályfőnökhöz került. Nem törvénymódosítás volt ez, hanem az új törvény és a hozzá kapcsolódó rendeletek tértek el a korábbiaktól. (A válasz a PDSZ jogi szakértőjétől érkezett.)

--
  ofoe

Kedves Katalin! Jól tudja : 22 órát kellett volna alapul venni, a tagóvoda vezetője - bár csoportban kell lenni 3 csoportos óvoda esetén, tehát nem függetlenített vezető -, de kap órakedvezményt. Tehát nem a 32 órát, hanem a 22 órát kell nézni és erre rászámolni a túlórát. (A választ Bakonyi Anna óvodai szakértő adta meg.)

--
  Mohácsi Katalin

Tisztelt OFOE!

Szeretnék állásfoglalást kérbi a következő helyzetre! Tagintézmény vezető vagyok egy 3 csoportos óvodában. Saját csoporttal foglalkozom,és látom el a vezetői feladatokat.Kolleganőm nem lesz ebben az évben, így egyedül látom el a feladatot a nap folyamán.A fenntartó eddig 50 óra ingyen munkát kért, majd a 32 óra feletti órákat számolta el részemre 90 %-os túlórával. Kérdésem az lenne, hogy jogos-e számomra az óvónők kötelező 32 órájával való számolás, mert az én kinevezésemben a 22 óra van megjelölve.EDDIG A 32 ÓRA FELETTI IDŐT számolták el ingyen 50 órai munka után.

Válaszukat nagyon köszönöm!
Üdvözlettel: Mohácsi Katalin

--
  Sasváriné Rita

Tisztelt Szerkesztőség!
Emlékeim szerint volt egy 2012. évi szabályozás mely az iskolai gyv felelős feladatkörét ill. annak változását írja le. Ha jól emlékszem, az ofő munkakörbe jobban beletették a gyv- t, míg a szakirányú képesítéssel nem rendelkező tul.képpen pedagógus gyv felelős feladatai arányosan csökkentek. Kb a kapcsolattartás segítése és a statisztika maradt meg neki. Meg is szűnt a 2 óra adható órakedvezménye. Most szükségem lenne arra az információra, hogy mely rendelet vagy törvénymódosítás írja le ezt a változást. Ebben kérem segítségüket. Tisztelettel: Sasváriné

--
  ofoe

Kedves Márta! Íme a válasz, amit a PDSZ jogi szakértőjének segítségével adunk meg.
Az Nkt. 62. § (5) bekezdése szerint a nevelési-oktatási és a pedagógiai szakszolgálati intézményekben pedagógus-munkakörökben
dolgozó pedagógus heti teljes munkaidejének nyolcvan százalékát (a továbbiakban: kötött munkaidő). A 326/2013. (VIII. 30.) Korm. rendelet
17. § (5) bekezdése szerint "a (4) bekezdésben meghatározottak alapján az egy pedagógusnak elrendelhető tanórai és egyéb foglalkozások,
pedagógiai szakszolgálati közvetlen foglalkozások száma egy tanítási napon a kettő, egy tanítási héten a hat órát nem haladhatja meg. A
neveléssel-oktatással lekötött munkaidő, óvodapedagógus esetében a kötött munkaidő felső határa felett eseti helyettesítés a (4)
bekezdésben foglaltak alapján rendelhető el, egy pedagógus számára tanítási évenként legfeljebb harminc tanítási napra, óvoda esetében egy nevelési éven belül legfeljebb harminc napra." A fentiekből következik, hogy nem teljes héten nem 26 órával kell számolni, hanem időarányosan, mivel ekkor a heti munkaidő 40 óránál kevesebb.
Az összevont helyettesítések esetében a Kjt. 24. § (1) bekezdését kell alkalmazni, amely szerint, ha a közalkalmazott munkaköre ellátása mellett a munkáltató rendelkezése alapján átmenetileg más munkakörébe tartozó feladatokat is ellát, s ezáltal jelentős többletmunkát végez,
illetményén felül a végzett munkával arányos külön díjazás (helyettesítési díj) is megilleti.
Reméljük, segítettünk.

--
  Márta

Szeretném megkérdezni, hogy ha egy munkahét nem minden napján dolgozunk, mert pl. munkaszüneti nap ( Nagypéntek), vagy szabadságot írt ki a vezető ( tavaszi szünet utáni nap), esetleg 1-1 tanítás nélküli munkanap esik a hétre, akkor is csak a 26 óra feletti helyettesítés számít bele abba a bizonyos 30 napba, amely felett már fizetni kell a helyettesítésekért? Nem kell ilyen esetekben arányosan csökkentve számítani a heti kötött munkaidőt, tehát nem max. 26-ban meghatározni? Az iskolavezetés szerint nem. :( Szerintem ez olyan, mintha ledolgoztatnák velünk pl.a szabadságot. Pl. egy nap a héten nem tartottam órákat, mert osztálykiránduláson voltam. Ezen a napon lett volna 4 órám, de mivel nem tartottam meg, azon a héten csak 22 órám volt, 4 óra helyettesítést is kiírhatnak, ami 26 óra alatt van, tehát nem is számít helyettesítésnek. Az összevont helyettesítések pedig egyáltalán nem számítanak nálunk helyettesítésnek. Rendben van ez így?Nagy a káosz. Senki nem tud semmit.Válaszát előre is köszönöm

--
  Eleonóra

Kedves OFOE!

Nagyon szépen köszönöm a válaszukat! :-)

Üdvözlettel: Németh Eleonóra

--
  ofoe

Kedves Eleonóra! Kicsit bonyolult a helyzeted mert a pedagógus munkaköröd alapján jár Neked a 21 munkanap alapszabadság, és a 25 munkanap pótszabadság. Az ápoló munkakör alapján viszont évi 21 munkanap alapszabadság és a Kjt. 57. § (1) bekezdése szerint a fizetési fokozatoddal egyenlő számú munkanap pótszabadság illet meg. Ugyanis a 326/2013. (VIII. 30.) Korm. rendelet 30. § (1) bek c)pontja alapján a kollégiumi ápoló munkakörben dolgozóknak nem jár az évi 25
munkanap pótszabadság, erre ["c) a nevelő és oktató munkát közvetlenül segítő munkakörök közül a pedagógiai asszisztens,szabadidő-szervező, gyermek- és ifjúságvédelmi felügyelő, pedagógiai
felügyelő, gyógypedagógiai asszisztens, pszichopedagógus, gyógytornász,munkakörben foglalkoztatottak jogosultak. (A válaszadásban a PDSZ jogi szakértője volt segítségünkre.)

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Trencsényi Laci:] Nóri, újabb terminológiai vita köztünk. Ha elfogadod a tehetséggondozás és felzárkóztatás dichotómiáját (ahogyan az oktatáspolitika és a rosszul szocializált pedagóguselit gondolja), akkor elfogadod a szelekciós funkciót. Vagyis: Van, akinek tehetséggondozás jár (a konfidens […]
Az arányvesztés béklyójában »

--

[Bea:] Ezt el kellene lesni a színészek képzéséből. Régóta mondom :) Örülök, hogy a hallgatók is igényelnék.
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[vik:] Az egyetemi szinten valóban addig működhetett jól az "oktatás", amíg a tanárok és diákok "szintje" nem különült el a munkát illetően. Hiszen egyetemnek is azért nevezik (ma már hiába), mert a tanárok és diákok egyetemességén alapult, ahol a munka-tanulás […]
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[csilla:] nem provokálni szeretnék, de van olyan szakember, aki a gondolataimat olvassa, és tud számomra, olyan elméleti útmutatást adni, hogy hogyan gondozzak egy ma már 15 éves, abuzált, anyaszerepben lévő lánykamaszt! ezek a gyermekek nem kis számban kerülnek be a gyermekvédelmi […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] 2014. márciusában láttam ezt a filmet! Ma a Máltai Szeretet szolgálat működteti! nincs információm róla!https://index.hu/video/2011/08/29/tiszabo_s1e1/ https://index.indavideo.hu/video/Ha_nincs_iskola_elveszett_a_falu_1 Eltelt hét év! Ezen gyermekek, egy része, szavazóképes […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] borderline, hospitalizáció kamaszkorban! ha nem segítünk a családokon, mint ahogy Nóri teszi, 10 év múlva a társadalom gerincét sok-sok településen a ma gyermekei képviselik majd a felnőtt lakosságot! ha kiemeljük őket családjukból és átexportáljuk más településekre, […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Csilla:] Még mindig rágom minden szavát!Én ott vagyok, ahol ő nem! szakellátás a gyermekvédelemben, de voltam alapellátásban is! Voltam óvoda vezető is! Drága Ax! kérdeztem tőled! Mi ez? Kaptam rá választ! Látjátok Ti ezt? Láttátok ti ezt!? elviszlek benneteket! nem Nórihoz! máshová! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] Amikor először tettem javaslatot arra, hogy emeljünk ki gyerekeket családjukból, nem haboztam!Fájt, mert tudtam, benn ragadnak a rendszerben, sejtettem az abúzust! de láttam magam körül a tehetetlen környezetet is : védőnő, óvoda, iskola, aktív és passzív szociális eszközök! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Juli:] Kedves Péter! A "t. szerző" nagyon is jól ismeri a magyar valóságot, a hátrányos helyzetű térségek problémáit. Vajon kit lehet komolyan venni, és kit nem? Arra kérném, hogy mielőtt Ritók Nóráról azt állítja, hogy "íróasztal mögül okítja a kollégáit", […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Péter:] „Hatszáz évig nem akartak beilleszkedni, miért pont most akarnának?” „Ugyan már! Ismerek olyanokat, akik ki tudtak emelkedni. A többi miért nem akar?” Ezek a mondatok nem tekinthetők előítéletnek, inkább ténymegállapításnak. Kétségtelen tény, hogy nem kevés azoknak a […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--
OFOE (2001–2019) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek