OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
2008. január 28.
» Hozzászólások (16)
Címkék:
 

Bodor Béla: Megy a juhász gördeszkán

Pedagóguskörökben is komoly feltűnést keltett Bodor Béla Élet és Irodalomban megjelent publicisztikája, mely nagyon kemény kritikát fogalmaz meg az iskolai oktatásról. Véleménye meglehetősen sarkított, de gondolatai éppen provokatív voltuk miatt továbbgondolásra, vitára ösztönöznek. Ezért tesszük itt közzé az írás néhány részletét.

Két témát ragoz az értelmiségi közbeszéd az utóbbi időben: az irodalom egyre súlyosabb térvesztése a társadalom minden szférájában az egyik, az oktatás (főként a felső-, de voltaképpen az egész) totális válsága a másik. Előbbitől főként a humán krecli hangos, utóbbiról ennek is, annak is, de inkább a természettudományoknak a kutatói/tanárai panaszkodnak. Túl sok a gyerek, mondják (még sohasem voltak ennyire rettenetesen, katasztrofálisan kevesen, teszem hozzá), és buták, mint a föld, nem tudnak semmit, nem is akarnak, és ha akarnának, sem tudnának, mert agyilag zoknik, elemi készségeik sincsenek meg, nem tudnak írni-olvasni, és a figyelmüket annyi ideig lehet lekötni, amennyit két évtizeddel ezelőtt az óvodai csoportok „tanterve” rögzített, tíz perc után sms-ezni kezdenek a pad alatt, vagy maszturbatív építőjátékot játszanak a mobiltelefonjukon. Ugyanakkor a másik panasz úgy hangzik, hogy a gyerekeket naphosszat nem lehet elrángatni sétálni vagy levitetni velük a szemetet, egész nap a számítógép billentyűit verik, vagy a televízió előtt ülnek és kattintgatják a távkapcsolót.

A „számítógépezésről” először is halkan megjegyezném, hogy ez a készülék egy univerzális eszköz, olyan, mint a könyv vagy a papír és a toll. Ezzel az erővel ők is mondhatnák rólunk, hogy egész nap csak könyvezünk vagy papírozunk. A kattintgatást is meg tudom érteni, én sem tudnám tíz másodpercnél hosszabb ideig nézni egyik csatorna adását sem, ha lenne a lakásunkban olyan készülék, ami erre való. Ajánlom mindenkinek, hogy egy határozott mozdulattal vágja el a kábelt, amin keresztül a bambuládába árad a hülyeség, és az egyik problémájuk már meg is oldódott. Írás-olvasásról annyit, hogy – nem túlzás – nagyságrendekkel többet írnak és olvasnak a mai tinédzserek, mint mi annak idején. Nem könyvet, hanem digitális dokumentumokat olvasnak, és nem kézzel írnak, hanem klaviatúrával. Blogot, e-mailt, fórumbejegyzést, hozzászólást a legváltozatosabb témákról, karakterlapot, profiloldalt, szexhirdetést, hazafias és szerelmi tárgyú költeményeket. Másképp írnak és olvasnak, más céllal és más figyelmi sémákat követve. De a tény attól még tény. Az is igaz, hogy szétbarmolják a helyesírást. Nem mondom, h :-) vok tőle, de nem egy katasztrófa. Az már nagyobb baj, hogy túl gyorsan és figyelmetlenül olvasnak. A szövegértésükkel elsősorban az a baj, hogy kapkodnak, kikapcsolnak, megint kapkodnak. Ennek a feloldása ma a pedagógia legfontosabb szakmai feladata.

[…]

Tegyük fel komolyan a kérdést: akarunk oktatást? Ha igen, miért? Ma Magyarországon azért működik oktatás (úgy, ahogy), mert a) benne van az alkotmányban, törvény szól róla és része a költségvetésnek, b) sok-sok embernek, intézménynek és hivatalnak érdeke fűződik hozzá és c) régen is volt, és más országokban is van, és senkinek sem volt eddig bátorsága, hogy javasolja a megszüntetését. Hát én ezt most megteszem. Állítom, hogy ha a gyerekeinket meztelenül kiraknánk az erdőbe, és felnőttkorukig feléjük sem néznénk, a kövektől, a növényektől és az állatoktól több használható ismeretet és készséget lesnének el, mint amire a mai iskola tanítja őket. (És ez a mai nagyon szélesen értendő. Évtizedekre visszamenően. Elvégre a maiaknak is járniuk kellett valahová.) A mai iskola vagy aránylag elviselhető hely, ahol az ember barátokat szerez és nem tanul semmit, vagy testet-lelket-szellemet nyomorító papagájképző, ahol a gyerekek azt sajátítják el, hogy a nekik feltett kérdésben megtalálják azt a formulát, amit már tanultak, és felidézzék az erre adandó helyes választ.

[…]

Az iskola a gyereket már hatesztendős korában számára beláthatatlan értelmű jelrendszerek használatára akarja kiképezni. Szikrányi érdeklődést sem mutat az iránt, hogy mi érdekli, mi foglalkoztatja, mi szórakoztatja, mi tudja felvillanyozni. És egész iskolai pályafutása során ezt fogja tapasztalni, időnként súlyosbítva azzal a felszólítással, hogy Édes fiam, használd már egy kicsit az eszed, gondolkodj a saját fejeddel, ismerd fel az összefüggéseket. A gyereknek tudnia kell, hogy a tanár ilyenkor csapdába akarja csalni. Valójában ugyanolyan papagájprodukcióra kíváncsi, mint mindig, csak ezúttal egy elrejtett, kódolt megoldásra kell visszaemlékeznie. Micsoda a kecske? Nem, nem állat, nem patás, nem rusnya jószág. A kecske a szegény ember tehene. A tanár mosolyog: Na látod, tudsz te, ha egy kicsit erőlködsz. Esetleg: A kecske a szavannai életközösség időzített bombája. Ez is nagyon jó. Fel kell ismerni, hogy a tanár melyik kérdezőfajtához tartozik, elő kell keresni a múltból a neki való mondatot, és alkalmazni. Ember persze így nem lesz a gyerekből, de jó tanuló igen. Aztán már az sem. Az egyetemen már csak egy hülye lesz a sok között. Az egyre gyengébb képességűek, a romló gyerekanyag egyik példánya.

[…]

(Élet és Irodalom, 2007. október 26., 43. szám)

--

Linkek

--

 » Kommentálom
 Kommentálom «
Várjon...

A hozzászólások megengedett tartalmával kapcsolatban lásd kommentelési irányelveinket.

Hozzászólások

cskati | 2008. február 3.
amire sulifon gondol, akár a hozzáadott érték is lehetne. ezt mérték is, nyilvánosságra is hozták. nagyon jó eredményünk volt. azóta nem mérik. :)
Szekszárdi Juli | 2008. február 3.
Teljesen igazad van, Sulifon: éppen ez a "tiszta, világos kinyilatkoztatás" hiányzik . Itt az ideje, hogy az egyre konkrétabb formában megfogalmazódó problémáinkkal az érintett illetésekhez forduljunk annak reményében, hogy olyan válaszokat kapunk majd tőlük, amelyek segítik a félreértések tisztázását, a feszültségek oldását, a konfliktusok kezelését, és amelyek által végre áttekinthetővé, kiszámíthatóvá, élhetővé és működtethetővé válik az iskola világa (is).
Sulifon | 2008. február 3.
Az első lépés szerintem az kellene legyen, hogy a kétségeket szüntessük meg. Integráljunk, vagy szegregáljunk, csak mondassék ki végre egyik, vagy a másik. Mert így nincs mihez alkalmazkodni. Csak a harc van, a remény, a bizonytalanság. Alkalmazkodás, elfogadás nélkül nincs túlélés! Az iskolák, egy városon belül is, bezárkóznak, elzárkóznak egymás elől, mert rejtegetni kell azt is, ha jó dolgok történnek belül,azt is, ha rossz. Nincs tapasztalatcsere, nincs együttműködés. Ha két különböző iskolában dolgozó pedagógus találkozik, megfagy a levegő körülöttük, mert egyik sem mer beszélni a másiknak napi tapasztalatairól, napi gyakorlatáról, fél attól, hogy árt vele saját közösségének. Együttműködés kizárólag az azonos gondokkal küzdő intézmények között fedezhető fel(elvétve).
Ha az oktatásirányítás úgy akarja, rendben van, fogadjuk el, hogy egy városban három iskola az alulszocializált réteg iskolája, kettő etnikai alapon szegregált, négy a szegényebb, de szocializációját tekintve a normál kategóriába tartozó réteg gyerekeinek nyújt oktatási szolgáltatást, három pedig a társadalmi-gazdasági elit kiszolgálója. Csak ne sunnyogjon tovább. Tegye ki a megfelelő táblát mindegyikre, vállalja fel, amit képvisel. Attól a pillanattól kezdve mindegyik iskolatípusban tanító tanerő emelt fővel vállalhatja a munkát, amit végez, mert onnantól nem arra kell majd büszkének lenni, hogy sikerült-e a legjobb családi hátszéllel rendelkező gyerekeket a maga iskolájában tudni, hanem arra, hogy milyen eredményesen dolgozik az adott iskolatípusban.
Innen a "durrantós végéről"(tanítói státusz) nem tudom eldönteni azt sem, hogy a kompetencia alapú oktatási program általános érvényű, szándékoznak kiterjeszteni az oktatás egészére, vagy megreked a jelenlegi szinten, jelezve ezzel azt, hogy az "elit"-re nem vonatkozó tanítási-tanulási program.
(A mi városunkban ugyanis úgy kommunikálják, hogy ez a program azokban az iskolákban került csak bevezetésre, ahol zömében hátrányos helyzetű tanulókkal foglalkoznak.)
Tiszta és világos kinyilatkoztatásra várunk. Utána jöhet az intelligens elszámoltatás, amely szókapcsolatban az első részre kell esnie a hangsúlynak.
Szekszárdi Juli | 2008. február 3.
Teljesen egyetértek Veled, Sulifon, csak azzal vitatkozom, hogy mi is legyen az első lépés. Mert szerintem pillanatnyilag nálunk nem a kutatóknál van az a bizonyos labda. Hopkins a messze távolból érkezve (aminek következtében kevésbé érintik az egész rendszer zavarai, hiányosságai) tisztán látja a folyamat egészének szükséges állomásait. Szerintem nálunk is léteznek jó elképzelések, egy részük itt-ott meg is valósul, helyi szinten akár eredményeket is hoz, a rendszer egészével azonban komoly gondok vannak. Azért úgy vélem, nem annyira a kutatókon, sokkal inkább az oktatás irányítóin a döntéshozókon van ma a legnagyobb felelősség, nekik kellene határozott, egyértelmű lépéseket tenni, és ehhez megnyerni, szövetségessé tenni a szakma egészét a kutatóktól az intézményekben működő pedagógusokig. Mert ebben a szétesettségben, ebben a szörnyű kapkodásban és esetlegességben, társadalmi konszenzussal is elfogadott, következetesen végigvitt koncepció (reform?) és az ehhez szükséges feltételrendszer biztosítása nélkül, ráadásul egy ilyen általánosan remény- és bizalomvesztett hangulatban az országos helyzet napról napra tovább romlik.
Sulifon | 2008. február 2.
Kedves Juli! Úgy gondolom, hogy mind a négy területen bőven van tennivalónk.
Az egyénre szabott tanulás még nagyon sok iskolában csak a szólamok szintjén létezik. Ráadásul az egyénre szabott tanulásnak nemcsak a képességek szerinti különbségek figyelembevételét kellene jelentenie, hanem az érdeklődésbeli különbségekét is. (vagy ez már utópia?)
Az együttműködés (gyerek-tanító-szülő-iskola-fenntartó-társadalmi környezet)segítő erejének kihasználhatóságához folyamatosan kommunikálnia kellene a közoktatásban zajló szemléletváltozást az oktatás irányítóinak is. A szülők egyáltalán nem, vagy alig igazodnak el abban a dzsungelben, ami ma jellemzi a folyamatosan változó iskolát. Nem kell messze mennem, elég, ha a saját iskolámban körülnézek. Félévkor az elsősök kompetencia alapú értékelést kaptak, a másodikosok egyik osztálya kompetencia alapú értékelést kapott, a párhuzamos osztályba járó gyerekek tantárgyi alapú értékelést. A két harmadikos osztályban is különböző értékelést kellett készíteni, mert más-más programmal haladnak. A negyedikesek idén kapnak először osztályzatot. Értékelésük tantárgyi alapú. És ez egy iskola, annak is csak az alsó tagozata. Ez az őrület tovább fokozható, amikor arról értesülök, hogy a szomszédos körzet iskolájában nem törődnek a központi irányítás döntésével, miszerint alsó tagozaton személyre szabott szöveges értékelést kell adni, ők osztályoznak is. Ha van a szerencsétlen szülőnek három alsó tagozatos gyermeke, csoda-e, ha az égre emeli a tekintetét!
Ebben a dzsungelben talán rendet vághatna, kijelölhetné a csapásirányt egy intelligens elszámoltató rendszer. Hogy végül a kérdésedre is válaszoljak, úgy gondolom nemcsak egy labda van. A legnagyobbnak az oktatáskutatóké látszik. És talán készen is áll az intelliges elszámoltatásra. Kérdés inkább az, hogy ki és miért tartja vissza?
Szekszárdi Juli | 2008. február 2.

Kedves Judit! A helyzet egyáltalán nem ilyen szélsőséges, és meglehetősen differenciált. Ormos Máriával egyáltalán nem lehet egyetérteni. Nem igaz, hogy nem írható át a gyerek-felnőtt viszony! Persze, hogy rég át van az már írva. Azt a vélekedést azonban nem osztom, hogy bármely félnek feltétel nélkül alkalmazkodnia kellene a másikhoz. (A felnőttnek a gyerekhez vagy a gyereknek a felnőtthöz.) Számomra a kölcsönösség és a folyamatos dialógus a kulcsszavak. Szóval egyáltalán nem látom a dolgot kilátástalannak, sőt. Szerintem jobb pillanataidban Te sem.

Kedves Sulifon! Teljesen igazad van. Valóban az egyre betegebb "dinoszaurusszal" (a közoktatás széthulló és kaotikussá váló rendszerével) kellene végre kezdeni valamit. Úgy gondolod, hogy egy "intelligens elszámoltató rendszerbe" helyezzük a reményünket és bizodalmunkat? Eszerint az oktatáskutatóknál lenne a labda?
Kádár Judit | 2008. február 2. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Juli, hát hogyne fogadnám el, amit mondasz. Csak az a gond, hogy miközben mi szép, szelíd, klasszikusan bájos Jónyer István - Magos Jutka féle pingpongot játszunk, a háló, a zöld asztal, az elegáns pörgetés, lazán nyesett labda biztonsága odavész.

Ormos úgy vágja le a labdát, hogy szétmegy az asztal (a gyerek-felnőtt viszony nem írható át), mire Bodor úgy csapja föl, olyan őrjöngő kétségbeeséssel, hogy leszakad a mennyezet (évtizedek óta át van írva... ha nem szocializálódunk hozzájuk, cseszhetjük a tudásunkat...). Ezek brutális kérdések, és attól félek, itt nem használ, ha átfogalmazzuk őket úgy, hogy könnyen egyetérthessünk.

"Sehova el nem futhatok, hogy minaret tetejéről kiabáljak a szélnek" (Kolinda) - ezt hallgatom.

De hisz megígértem, hogy most már hallgatok.
Szekszárdi Juli | 2008. február 2.

Kedves Judit!
Megpróbálok választ adni a kérdésre fenntartva persze a tévedés jogát.
Nem értek egyet azzal, hogy a gyereket kizárólagosan a kortárscsoport szocializálja. Az biztos, hogy van egy olyan életszakasz, amikor a kortárscsoport hatása aránytalanul nagy. A felnőtteknek (első sorban a családnak, de az iskolának is) azonban mindvégig komoly szerepük és felelősségük van a szocializációban, a folyamat követésében, a nélkülözhetetlen dialógus fenntartásában. Tehát nem szabad, hogy a felelős felnőttek (szülők, pedagógusok, pszichológusok stb.) azért, mert a világ jelenségei számukra érthetetlenek, váratlanok és megfejthetetlenek, elveszítsék a kontaktust a fiatalokkal. Azokkal a fiatalokkal, akikre nem csupán ők (és nem is kizárólagosan a kortársaik) hatnak.
Ez pedig nem sikerülhet, ha a különböző generációk nem bíznak egymásban, nem képesek az őszinte kommunikációra. Nem sikerülhet, ha bármelyikük azt hiszi, hogy csak ő mondja az egyedül üdvözítőt, előremutatót. (Nem gondolom tehát, hogy a felnőtteknek feltétel nélkül alkalmazkodniuk kell a fiatalokhoz. Ezen a ponton nem értek egyet az idézett szöveggel.)
Igenis a felnőttek törekedjenek megérteni a gyermekek világát, miközben igyekeznek megőrizni azokat az értékeiket, amelyek valóban megőrzésre érdemesek. Ugyanakkor vegyék észre a következő generációk gondolatai között azokat az új elemeket, amelyek által a világ is gazdagodik, frissebbé, színesebbé válik. S végül, de nem utolsó sorban igyekezzenek elérni, hogy a fiatalok meghallgassák és komolyan vegyék őket. Ez ugyan nehéz, de nem reménytelen feladat. Többeknek sikerült már...
Juditkám! El tudod ezt ilyen formában fogadni?
Sulifon | 2008. február 2.
Téli szünet volt még, pedagógiai uborkaszezon, amikor Bodor Béla írását olvastam. Azóta sokszor előkerestem újra, meg újra. Nagyon örültem, amikor az OFOE szerkesztői megvitatásra ajánlották itt, az Olvasónaplóban. Naponta többször is megnéztem, milyen hozzászólások érkeztek. Azt reméltem, gyakorló pedagógusok sora fog megszólalni.
Biztos vagyok benne, hogy az általános és középiskolákban dolgozó tanítók, tanárok legnagyobb része egyetértően, mégis tehetetlenül szégyellte magát, amikor a papagájképző iskola olvastán képek sora jelent meg lelki szemei előtt évtizedes napi gyakorlatából. Sokan közülük - köztük magam is - bizonyosan elgondolkodtak az okokon is.
Megpróbálom összegezni, én mire jutottam.
Kezdem azzal, hogy van-e szégyenkeznivalóm nekem, a tanító néninek? Igen, van. Most, sok év elteltével, amikor Móra bölcsessége, melyről A kalcinált szóda történetében olvashattunk, nemcsak megértésre talált bennem, hanem már bennem is lakik egy ideje, tudok-e élni vele? Merek-e élni vele? És ha élek vele, nem ártok-e hosszú távon a kis „papagájoknak”? Nem hozom-e hátrányos helyzetbe őket azzal, ha esetleg felső tagozatban, vagy a középiskolában az „egy kérdés, egy válasz, rossz válasz, hallgass!” ritusa szerint kényszerülnek működni? (Kényszerülnek, mert a számukra kijelölt percterveknek lehetetlen másként megfelelni!)
Szerintem az egész oktatásunk alapvető hibája, hogy megtervezésekor egy egyengyerek lebeg a fejekben, akinek tiszta és világos útját három éves korától huszonéves koráig percre beosztott tanterv szerint kell megjárnia. Útközben nem lassíthat, nem állhat meg, hogy megcsodáljon egy neki tetsző fát az út mentén, vagy egy bogarat a fűben, mert lemarad. Lekési a csatlakozást, az iskolaérettséget, a következő osztályfokot, tagozatot, középiskolát. Húsz év, negyvenöt perces pillanatfelvételekkel. Ez ma a közoktatás rendszere. Itt-ott azért már felfedezhető benne egy-egy kijózanodott közszolga, sőt már csoportokba verődve is megtalálhatók.Továbbmegyek, az oktatásirányításban is jelen vannak! Ettől azonban csak még betegebbnek látszik az a dinoszaurusz. A közoktatás dinoszaurusza pillanatnyilag kissé skizofrén.
Évekkel ezelőtt az Új Pedagógiai Szemle hasábjain „Minden iskola nagyszerű iskola” címmel jelent meg egy írás, melyben David Hopkins, az angol közoktatás vezető szaktekintélye ismertette a kiváló iskola ismérveit. Íme:
• Személyre szabott tanulás
• A fejlesztő értékelés és a professzionális tanulás közötti kapcsolat
• Együttműködés(gyerek-tanító-szülő-iskola-és a tágabb kör:önkormányzat, rendszer)
• Intelligens elszámoltatás

Ha Hopkins professzornak igaza van, - márpedig én hiszem, hogy igaza van – , akkor itt az ideje, hogy Móra írását kötelező szakirodalommá tegyük minden pedagógus számára. A kompetencia alapú tanítás-tanulás(magyarul hívhatnánk a józan ész pedagógiájának is) nagyszerű programjának általánossá tétele jó alapja lehet a személyre szabott tanulásnak, megteremti a fejlesztő értékelés és a hatékony tanulás közötti kapcsolatot. Az első két pont megvalósítása a mi feladatunk, gyakorló tanítóké, tanároké. (Szomorú, hogy még mindig bátorság is kell hozzá.)
Az együttműködés is(iskolán belül és kívül egyaránt) harmonikusabb lenne egy egységesebb szemléletű rendszerben. Amíg a szomszédos körzet válogató-szegregáló iskolájának pedagógusai – önhibájukon kívül, mert lejárt szavatosságú lakmuszt használnak - szentül hiszik, hogy az „egy kérdés, egy válasz, rossz válasz, hallgass!” tempóval elért eredményeik megkérdőjelezhetetlenek, és a csatlakozó (középiskola)járat is megerősíti ebben őket, addig a közoktatás dinoszaurusza skizofrén marad, és a kijózanodottak visszaesésének esélyét is növeli.
Végleges gyógyulást csak az hozhatna, ha a negyedik kritériumnak való megfelelés vezérelné végre oktatásunkat, az „intelligens elszámoltatás”. Az oktatáskutatók lépjenek ki elefántcsonttornyaikból, és vázoljanak fel egy olyan elszámoltató rendszert, amely érzékenyen reagál minden hozzáadott értékre, elismeri és felismeri a fejlődést, annak mértéke szerint segíti a továbblépésben a tanulni vágyókat, a motíválatlanok esetében pedig az érdeklődés felkeltésére fordított időt is a fejlődés eredményeként képes számításba venni. Az intelligens elszámoltató rendszerben nem lenne ennyi vita sem, hogy ki a jó pedagógus és ki a rossz, mert egy intelligens rendszerben lehetetlen vállalkozás lenne rossz pedagógusnak lenni.
Nagyot tévedtem?



Kádár Judit | 2008. február 2. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Juli, ígérem, utoljára... ebben utoljára.

Azt mondod: "közösen kellene választ keresnünk". Igen. Én mondanám is az első kérdést, mert az az érzésem, amíg erre nem feleltünk, a további kérdéseink és válaszaink érdektelenek. Itt vagyunk Bodor cikkénél, úgyhogy hadd vesse föl ő a kérdést egy ebbe a szemelvénybe be nem válogatott bekezdésével:

(Ormos Mária) "Legnagyobb tévedése azonban, amelyben az egész pedagógustársadalommal osztozni látszik, röviden így hangzik: "a gyerek-felnőtt-viszony nem írható át. A gyereket a felnőtt társadalom szocializálja, vagy nem szocializálja senki." Hát akkor lehet, hogy az utóbbi eset áll fenn, de a gyerek-felnőtt-viszony évtizedek óta át van írva. A gyereket a kortárscsoport szocializálja, mert a kompetenciák forgási sebessége átlépte az emberöltő határát. Vagyis mire a gyerek felnő, világából a felnőttek nem értenek semmit. Vagy szocializálódni tud a felnőtt társadalom a fiatal generációkhoz, vagy cseszheti a tudását, a kompetenciáit, a hagyományát, mindazt, amiről az élete szólt."

A részletek (az ezt vagy azt olvasás, az így vagy úgy olvasás) persze fontosak, de amíg erre a kérdésre nem felelünk, amíg ezt félresöpörhetőnek gondoljuk, addig annyi felelősséget sem vállaltunk, hogy kisorsoljuk, holnap ki megy közülünk A legyek ura szigetére összeszedni a gyerekhullákat.
Szekszárdi Juli | 2008. február 2.

Kedves Judit!
Bevallom nekem tetszett (most is tetszik) Bodor Béla És-beli írása, ami nagyon is alkalmas arra, hogy vitát provokáljon éppen a cikk egészéből a honlapunkra kiemelt, a nevelésre vonatkozó gondolatok miatt. A szerző nem pedagógus, felelős értelmiségiként mond véleményt az iskola működéséről és napjaink fiataljairól. Igazat kell adnom neki, amikor felpanaszolja az iskolai oktatás életidegenségét, a pedagógusok nagy részére jellemző berzenkedést a leválthatatlan számítógépes világtól.
Nem kell éppen szeretni azt, ami körülvesz bennünket, de mivel gyerekeinket nem tudjuk megóvni a létező világ hatásaitól, jobb ha inkább felkészítjük őket az ebben való boldogulásra. Anélkül persze, hogy feladnánk az elveinket, megtagadnánk megőrzendő értekeinket és figyelmen kívül hagynánk az életkori sajátosságokat. Tökéletesen egyetértek Veled, ami a hatások kiegyensúlyozását, a gyerekek mentálhigiénéjének védelmét, az ehhez kapcsolható szakmai felelősséget illeti, s itt valóban nem létezik külön pedagógiai és pszichológiai nézőpont.
A kérdés, hogy miként tegyük mindezt. Erre kellene közösen választ keresnünk. Úgy vélem, hogy az érdemi nézetkülönbség nem Te meg én közöttem van.
Kádár Judit | 2008. február 2. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Juli, néhány apróságot szeretnék hozzáfűzni a soraidhoz.

1. Különböző a vérmérsékletünk, én ilyen dühösködő némber vagyok. Bocsánat.
2. Nem nagyon tudok azzal mit kezdeni, hogy pszichológus szempontból igazam van, ámde… Akkor nincs igazam. Nem hiszek a pszichológiai szempont külön létezésében, amiként abban sem, hogy az iskolában élő gyerek más lenne, mint a pszichológusnál felbukkanó. Nézőpontokban természetesen hiszek, az eltérő tapasztalatok, eltérő helyszínek, más-más tükrökben tükröződés okozta eltérő perspektívákban nagyon is hiszek, és abban különösen, hogy ezeket az eltérő perspektívákat szívós, összehangolt munkával egyesíteni kéne, és nem a különbözőségüket hangsúlyozni.
3. Sose nem mondtam (legfeljebb ügyetlenül fogalmaztam, ezért így tűnhet), hogy ne vegyünk tudomást a világról, dobáljuk ki a technikai vívmányainkat, égessünk számítógépeket. Talán nem sikerült eléggé hangsúlyoznom, de én kiegyensúlyozásról beszéltem. A következtetéseink kiegyensúlyozásáról (BB-t ezért illettem kritikával), a gyerekek kezébe adott eszközök kiegyensúlyozásáról, a gyerekekkel való pedagógiai törődés kiegyensúlyozásáról. Csökötten hiszek abban, hogy az iskoláknak pont ez a dolga a gyerekeink életében, a kiegyensúlyozás, az erre való lelki, szellemi, társas képesség kialakítása – ezért van, ezért kell iskola. Mindig van valami, ami csálén megy a világban, ami nem működik vagy túlműködik. Mi, felnőttek nagyon bele vagyunk ragasztva a mába, annak is egy-egy szűk szeletébe, de a gyermekkel szemközt fenn kell tartanunk (és az iskolának radikálisan fenn kell tartania) a tágasságot, a gondolati, idői, téri perspektívát, hogy képessé tegyük őt arra, hogy majd kiegyensúlyozza, visszaszabályozza mindazt, amit mi már nem tudunk. Jó kis meló? Az. Némileg paradox? Nagyon az, úgyhogy a pedagógia az én szememben mindig – és nem kis mértékben – a művészi alkotással rokon.
4. Nagyon röviden arról, hogy hát mi is „számítógépezünk”. Igen, csakhogy mi felnőttek vagyunk, érettségünk folytán az már a mi felelősségünk, hogy belecsábulunk-e az addikcióba vagy nem. Ámde a gyermek, a fölserdületlen fiatal éretlen, számos életkorában, élethelyzetében fokozottan sérülékeny erre-arra, és az nem az ő felelőssége, hogy épségben megússza-e, amivel éretlenül, sérülékenyen találkozik, vagy nem. Én például teli borosüveget se adnék egy tízéves kezébe, pedig mértékkel fogyasztva a bor sem kártékony, sőt… Azt az elmebeteg ötletet pedig, hogy „kakaómentes számítógép”-pel szórjuk meg az óvodásokat, nem tudom elég súlyos szavakkal minősíteni.
5. Végül a kérésről. Nem azt kértem, hogy Bodor Béla eztán mindig kézzel vagy Erika írógéppel írjon, csak azt, hogy tízszer. Szeretném, ha megtapasztalná a különbséget, és azért szeretném, mert ha szert tesz egy ilyen (tíz ilyen) tapasztalatra, az éppen a kiegyensúlyozottabb látásmódban, ítéletalkotásban lehet a segítségére.
Szekszárdi Juli | 2008. február 2.

Bodor Béla írása a magyartanításról szóló vita részeként jelent meg, de nem első sorban a szűken értelmezett magyartanítással kapcsolatban fogalmaz meg valamennyi pedagógus számára figyelemreméltó gondolatokat. Ez nem tanulmány, hanem publicisztika, erős színekkel, helyenként szándékosan megdöbbentő képekkel, tehát érthető, hogy érzelmeket is kavar. De hordoz néhány olyan üzenetet, amelyen a felnőttek világának ideje lenne komolyan elgondolkodni.

Kádár Judit (és nem csak ő) nagyon nehezen éli meg azt, hogy a világ felgyorsult, a gyerekek szocializációs közege teljesen átalakult. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy (kölcsönvéve a címbéli képet) a ma iskolásai könnyebben képzelik el azt a bizonyos juhászt gördeszkán, mint szamáron. A világot pedig – mint tudjuk – nem lehet leváltani, nekünk kell górcső alá venni saját nevelői, tanári gyakorlatunkat. Akár válságstábot létrehozva kellene közösen gátat venni annak, hogy világunkból teljesen eltűnjenek pótolhatatlan értékek (például azok, amelyeket a művészetek hordoznak). Vegyük komolyan a nem pedagógus szerző jelzéseit: a pedagógustársadalomnak eszközöket kellene találni arra, hogy gyerekeink képessé váljanak az elmélyülésre, és a kor sugallta dinamizmus mellett szokjanak le a kapkodásról, a felületességről. Hogy tennünk kellene az iskola életidegensége, a sajnos létező "papagájképző" jellege ellen, ami bizony nagyban hozzájárul tanítványaink oly sokszor ostorozott motiválatlanságához.

Szávai Istvánnak (és nem csak neki) gyönyörű példái vannak arra, hogy a fiatalok motiválása nem reménytelen vállalkozás és nem csupán az általa képviselt vizuális kultúra területén. Igenis akadnak (nem is kevesen) pedagógusok, akik képesek élményszerűvé tenni akár klasszikus akár kortársírók és költők műveit. És akadnak énektanárok, akik képesek áthidalni a fiatalok zenei ízlése és a klasszikus zene közötti mély szakadékot. Hogy hogyan csinálják? Gondolom ösztönösen. De ez már egy másik (szintén Szávai Istvántól származó vitaindító) írás tárgya honlapunk virtuális kongresszusán.

Kellene egy válságstáb, mert valóban komoly gondok vannak. A fordulat akkora lehet, mint annak idején a könyvnyomtatás feltalálása idején. A mai kultúrát megőrizni törekvő értelmiség (mint magyarszakos és az idősebb generáció tagja én is közéjük számítom magam) akkora megrázkódtatást élhet át, mint amit annak idején a kódexmásolók. Képzeljétek csak el, akkoriban volt olyan írástudó, aki egy egész életet szentelt egy-egy csodálatos könyv másolására. Vajon mit érezhetett egy ilyen (művész)ember, amikor Gutenberg találmánya révén a könyv ponyvára kerülve tömegcikké vált? Az ennek következtében korszerűtlenné vált kódexmásolóknak persze nem volt meg a módjuk arra, hogy világgá kiáltsák bánatukat, a velük megesett méltánytalanságot.

Kedves Judit! Minden soroddal egyetértek, pszichológiai megközelítésben igazad van, csak a soraidból kiolvasható felháborodással nem tudok mit kezdeni. Bodor Béla nagyon plasztikusan leírt egy létező jelenséget. Te jelzed az aktuális helyzetben rejlő veszélyeket. Mit változtatna mindezen, ha a szerző ezen túl kézzel vagy írógéppel készítené a tanulmányait?

És ne kárhoztassuk a modern technológiát, hiszen mi is éppen a virtuális térben vitázunk, szervezkedünk, próbálunk konstruktív kommunikációt folytatni.
Kádár Judit | 2008. február 1. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Mikor az embert elragadja a nemes indulat, a szépírói hevület és a humorérzék, nem árt, ha kézközelben tartja a múzsáját, vagy kicsit pihenteti a szövegét, aztán később újra elolvassa. Ha ezek egyikét megteszi, jó eséllyel elkerülheti az erős felindulásból elkövetett gondolati túlfutás vétkét. Nagyon szép múzsát kívánok Bodor Bélának és/vagy nagyon sok időt a szövegpihentetéshez.

Egymás mellé helyez két (jogos) panaszt: 1. a gyermekek nem bírnak tíz percnél többet figyelni, 2. a gyermekek hat lóval sem elvontathatók a számítógép mellől. Itt meg is állhatna, és meditálhatna azon, vajon nincs-e összefüggés e két jelenség között. De nem teszi, mert az ostoba, régimódi tanárokon és iskolákon áhítja elverni a port, mondandóját (hogy ti. csak a Mauglik ússzák meg) jobban szolgálja saját figyelmetlensége, mint a belegondolás, kicsi belemélyülés a jelenségek mélységeibe.

Még most én sem mélyülök, csak követni próbálom a szemelvény logikáját. A „mai gyerek nem ír, nem olvas” panaszra adott replika következik: de olvas, csak mást: sms-t, blogot, internetes fórumot, emailt… Bár igaz, engedi meg BB, hogy más figyelmi sémákat követnek és szétbarmolják a helyesírást, amitől is a szerző nem boldog, de nem is tekinti katasztrófának.

És most jön a nagyobb baj: egy, ami szerinte is, egy, ami – ahogy nézem – csak szerintem az. Őszerinte (is) nagy baj, hogy a diákok „túl gyorsan és figyelmetlenül olvasnak. A szövegértésükkel elsősorban az a baj, hogy kapkodnak, kikapcsolnak, megint kapkodnak.” Énszerintem meg az a nagyobb baj, hogy ezt a kapkodó, ki- bekapcsoló, figyelmetlen, valódi bevonódást, megértést nélkülöző olvasást BB nem kapcsolja össze az általa bagatellizált „más figyelmi sémák”-kal, s mindkettőt az addiktív számítógépezéssel.

A helyzet az, hogy a számítógép használat az olvasással, a kicsit is bonyodalmasabb feladatmegoldással, sőt az egész tanulói létezéssel merőben ellentétes üzemmódot kíván a felhasználótól, mégpedig kétszeresen. Azt a szélsőségesen ingerkötött, interaktív működést teszi lehetővé és követeli meg, ami a billentyűnyomásra monitorkép változás, monitorkép változásra billentyűnyomás (mindez szekundum nagyságrendben) inger-válasz villódzásának ki- bekapcsolásában testesül meg: a mintázat nagy sebességű változásainak folyamatos pásztázása, az azokra adott nagy sebességű válasz, minimális késleltetés, azonnali megerősítés elvárása. Mármost nem is tudom, elég plasztikus-e a kép ahhoz, hogy megengedjek magamnak egy összekapcsolást, mielőtt továbbmegyek? Megengedek. Ez az üzemmód nagyon-nagyon sok pedagógusnak kétségbeejtően ismerős: ez a figyelemzavaros, indulatkontroll zavaros, a hiperaktivitás határáig nyugtalan gyermek működési módja. Ami ezzel szemben áll, az a prediktív, programkötött, késleltetéseket kibíró és beépítő működési mód: ez teszi lehetővé az elmélyülést, a megértést, a bevonódást. Ezt a számítógépes írás-olvasás (chatelés, játék…) nem teszi lehetővé, csak a lassú, lapozgatós olvasás, vagy – ahogy Walter Benjamin az 1920-as években (!) mondta – „a vizszintes olvasás”. Félreértés ne essen, én nem a hagyományos működésmód kizárólagosságát hirdetem, hanem a gyors, rugalmas reagálás és az elmélyült, integratív feldolgozás kiegyensúlyozását tartanám üdvösnek. Nem vagyok azonban biztos abban, hogy a gyorstüzelésű digitális ingerözön, a „kakaómentes számítógép” és a chatelés ebbe az irányba visz. Az ellenkezőjében vagyok biztos, különösen, ha azt is figyelembe veszem, hogy a gyerekek bizonyos életkoraikban (óvodás és kisiskolás kor, korai serdülőkor) fokozottan sérülékenyek ebben a tekintetben.

A második eltérés a hagyományos írás-olvasás és a digitális között a szöveg iránti elkötelezettség mértékében rejlik. Könyvvel is előfordul néha, hogy visszalapozok benne, mert nem értek valamit vagy kedvem támad újraolvasni egy-egy szövegrészt. De ez ritka, nyomtatott szöveget inkább lineárisan szokás olvasni, vagyis meglehetős önátadással, komoly odaszentelődéssel. Mindez nem igaz a digitális dokumentumra, különösen akkor (négy gyerekem van, rengeteg alkalmat ad ez, hogy megfigyeljem), ha az ember egyszerre öt-hat beszélgetést folytat párhuzamosan, közben játszik, zenét tölt le és még évfolyam dolgozatot is ír. De nemcsak az olvasás mélységét rontja az online-üzemmód. Az írással az a helyzet, hogy a régi ember nagyon lassan, átgondolva írt, aztán átolvasta, újragondolta és – legfeljebb egyszer – újra leírta a művet. Mindig volt piszkozat és tisztázat, de nem volt szövegszerkesztő a folyamatos racskázás-újraírás lehetőségével, nem volt helyesírás ellenőrző program, ami ugyan elég gügye, de ahhoz elég, hogy könnyen fölmentsem magam a folyamatos figyelem és önellenőrzés feladata alól. BB azt mondja, „szétbarmolják a helyesírást”, de ez „nem katasztrófa”. Én azt mondom, fölmentik magukat a saját szövegeikkel szembeni (nemcsak formai) felelősségvállalás alól, és ez bizony katasztrófa.

Azt szeretném kérni Bodor Bélától, következő tíz cikkét kézzel vagy hagyományos írógéppel írja.
Szávai István | 2008. február 1. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu
Nem szeretnék notórius hozzászóló színében feltűnni, de érzékeny pontomon érintett Bodor Béla szövege.
A látlelet nyilván jó, azonban az érvelésnek azon elemei, hogy:
- Bodor Bélának nagy élmény volt Dante, tehát minden gimnazistának az lehetne
- lánya osztályában az Antigoné komoly vitát robbantott ki..tehát alkalmas lehet minden osztályban komoly viták kirobbantására..

Nyilván ismeri mindenki a viccet:

Utazik a vonaton egy filozófus, egy fizikus és egy matematikus. Látnak egy fekete bárányt a domboldalon legelészni.
A filozófus azt mondja:
- Nahát, ebben az országban a bárányok feketék.
- Nono, válaszolja a fizikus- Én legfeljebb azt mondanám, hogy ebben az országban létezik legalább egy fekete bárány.
- Én nem mernék ilyen kategorikusan nyilatkozni – mondja a matematikus – hisz legfeljebb arról győződhettünk meg, hogy ebben az országban létezik legalább egy bárány, melynek legalább az egyik oldala fekete.

Hasonló érvként szembeszegezhetném, hogy nekem Cerouac Útonja volt serdülőkorom legnagyobb olvasmány-élménye ( persze azonnal hozzátenném, hogy tessék elolvasni a Gázos Bébit is! )

Tehát nem szegezem szembe. Egyedi esetek érdekesek lehetnek, de nem sokat bizonyítanak. tanári tapasztalataim egyébként azt mondatják, hogy mindkettőre szükség van, azaz kortárs, vagy problémaközpontú irodalmat kellene tanítani, irodalomtörténeti mélyfúrásokkal, de ez legyen az irodalom szakos kollégák gondja. És persze tőlük várnám a reflexiókat a Bodor Béla felvázolta helyzetképre is.




Szekszárdi Júlia | 2008. január 28.
Bodor Béla idézett írása egy az irodalomtanításról szóló vitához kapcsolódik. Selyem Zsuzsa a vitát összegző tanulmányában a következő módon reflektál a szerző véleményére (Bezárkózás az anakronizmusba http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=AGORA0801&article=2008-0107-1611-47COOT):
"A mai iskola - írja Bodor -, vagy aránylag elviselhető hely, ahol az ember barátokat szerez és nem tanul semmit, vagy testet-lelket-szellemet nyomorító papagájképző, ahol a gyerekek azt sajátítják el, hogy a nekik feltett kérdésben megtalálják azt a formulát, amit már tanultak, és felidézzék az erre adandó helyes választ." S ha ez így áll - és így áll az esetek elsöprő többségében -, azt gondolhatnánk, mi sem egyszerűbb, mint ezen változtatni: demokráciában élünk, az iskola is demokratikus intézmény, a tanárnak is, a diáknak is megvannak az ésszerű jogai, ha meg nincsenek meg, akkor harcolja ki, és nyerni fog, mert ma már ez alkotmányban rögzített jogunk, szóval elég, ha a tanár felkészült és nyitott, elég, ha nem adja meg, hogy egy kérdésre mi az egyetlen jó válasz, a diák gondolkodik, utánanéz, és kész, mindenki jól járt. De itt jönnek be a tantervek, még inkább viszont a homályos riogatás velük: hogy ezt meg ezt le kell darálni, nincs idő arra, hogy utánanézzenek, nincs idő arra, hogy a diákok keresgéljenek, esetleg rossz irányban, és kivárni, míg maguk jönnek rá a tévedésre, pláne nincs idő. A nadálynak két leánya van, addsza, addsza, ide az egyetlen helyes választ! Mire az egyetemre jutnak, a téves válaszokat megtoroló nyilvános megszégyenítés gyakorlatából kiindulva már nem mernek improvizálni, informálisan, a gondolkodás folyamatát jelző módon megszólalni. Gyakorlatilag tőmondatokban beszélik el a beléjük sulykolt társadalmi, esztétikai stb. előítéleteket.
 Sajtófigyelő    Összes hír »
2020.05.26.
Óriási az érdeklődés a nyári táborok iránt
A járvány miatt sok szülő használta fel a munkahelyi szabadságát, hogy a gyermekére vigyázhasson otthon, ezért ők nehezebben tudják majd megoldani a felügyeletet a nyári szünidő alatt....
(Forrás: magyar nemzet)
--
2020.05.22.
Negyedmillióért is találtunk nyári tábort, de az már tiszta Amerika
Minden akadály elhárult a nyári táborok útjából, mehetnek a gyerekek akár napközis, akár ottalvós táborokba. A bizonytalanság miatt így is kevesebben töltik majd így a vakációjukat, á...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.05.21.
Közalkalmazotti bértábla helyett titkos pontrendszer
lindult a szakképzésben dolgozó pedagógusok minősítése, ami majd az alapját képezi béreik meghatározásának, miután közalkalmazotti jogviszonyuk idén júliustól munkaviszonnyá alakul á...
(Forrás: Népszava)
--
2020.05.21.
Újranyíló iskolák: a tanárok szerint jó döntés
A kormány döntése meglepő, hiszen korábban egészen más opcióról volt szó: Horváth Péter, a Nemzeti Pedagógus Kar elnöke a hvg.hu-nak múlt héten arról beszélt, az oktatási akciócsoportban...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.05.21.
Lantos Gabriella: Tanárok és orvosok halálközeli élményei pandémia idején
Több százezer ember – tanárok, orvosok, ápolónők – azonnal megértette, hogy a magyar állam nincs többé. A közszolgáltatásokból csak annyi marad meg, amennyit ők személyesen meg tudnak...
(Forrás: 24.hu)
--
2020.05.19.
Jön a revans Gyöngyöspatáért: a Fidesz törvényt módosítana, hogy a szegregált diákok ne kaphassanak többé kártérítést
A gyöngyöspatai perrel csak egy szereplő járt jól, az a Soros-szervezet, amely az egészet kiagyalta, megszervezte és végigvitte - jelentette ki Horváth László miniszterelnöki megbízott, a...
(Forrás: 168 óra)
--
2020.05.19.
A gyermekmegőrzés nem váltja ki az otthoni tanulást
Megemelkedett az iskolai ügyeletet igénybe vevő gyerekek száma: míg a digitális munkarend első heteiben napi 3-400 diák, ma már 2400 tanuló veszi igénybe a gyermekfelügyeletet – válaszolta...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2020.05.19.
Csak egy jó kis válság kellett ehhez: óriási lehetőséget kaptak a magyar iskolák (interjú Vass Vilmossal)
Mennyi diákot ért el valójában a mostani munkarend? Mekkora volt a digitális eszközkielégítettség? Mennyire tudtak élni ezzel az új helyzettel a tanárok? Kik azok, akik innovatívak voltak...
(Forrás: Pénzcentrum)
--
2020.05.19.
Vissza az iskolába két hétre? Miért volna ez jó?
Az évet jobb lenne úgy lezárni, hogy személyes kontaktusban legyünk a kisgyerekekkel– foglalja össze egy borsodi tanító, miért is lenne jó egy tanév végi kéthetes „normál” iskola....
(Forrás: hvg.hu)
Utolsó üzenetek:
  OFOE

Kedves Erdélyi Virág! Úgy véljük, hogy ez a helyi vezetés (tankerület?) döntési joga. Az érintett kollégának pedagógiai végzettsége van, 6. osztályig az osztályfőnöki megbízatás jogossága sem lehet kétséges. A magasabb évfolyamokon nyilván nem lehet szakórája, nem biztos, hogy szerencsés, ha csak osztályfőnökként működik az adott osztályban. Hogy munkaközösségvezetőként be tudja tölteni a feladatát azon is múlik, hogy mi a munkaközösségvezető pontos feladatköre. Ha jó szervező, van megfelelő pedagógiai tudása, nem kizárt, hogy alkalmas a feladatra. Önmagában a szakvizsga és a középfokú vezetői végzettség nem garantálja a nagyobb hozzáértést főként az osztályfőnökséget illetően.

--
  Erdélyi Virág

Kedves Kollégák!
Lehet- e felső tagozaton osztályfőnöki munkaközösség- vezető az, akinek csak tanítói végzettsége van, amellyel max. 6 évfolyamon taníthat a műveltségterületének megfelelő szakon?
Mellesleg 3 éve van a munkaközösségben, ahol tőle 2 évtizeddel idősebb öt 50+os több diplomás, ped.szakvizsgás, ped.2 minősítésű, közoktatási vezetői végzettséggel rendelkező pedagógus van.

--
  OFOE

Kedves Doroginé Kiss Ildikó!
A Kjt. 24. § (1) bekezdése szerint "Ha a közalkalmazott munkaköre
ellátása mellett a munkáltató rendelkezése alapján átmenetileg más
munkakörébe tartozó feladatokat is ellát, s ezáltal jelentős
többletmunkát végez, illetményén felül a végzett munkával arányos
külön díjazás (helyettesítési díj) is megilleti." A helyettesítési díj
mértékét jogszabály nem határozza meg, csak azt, hogy a végzett
munkával arányosnak kell lennie. Az a javaslatom, hogy a fenti
rendelkezésre hivatkozva kérje, hogy részére az Mt. 139. §-ában
meghatározott óradíj legalább 50 százalékának megfelelő helyettesítési
díjat állapítsanak meg. Ha ezt a munkáltató megtagadja, munkaügyi per
indítható. (A választ a PDSZ jogi szakértőjétől kaptuk.)

--
  Szilágyi István

Tisztel Címzett!
Nagyon szépen köszönöm a szakszerű és megnyugtató válaszát.
Tisztelettel: Szilágyi István.

--
  OFOE

Kedves Szilágyi István! Pedagógus-munkakörben a köznevelési törvény 64. § (2a) bekezdése
alapján az évi 25 munkanap pótszabadság nem adható, hanem jár. A
pótszabadságból a 326/2013. (VIII. 30.) Korm. rendelet 30. § (2)
bekezdése alapján
a) továbbképzés, foglalkoztatást elősegítő képzés,
b) a nevelési-oktatási intézmény tevékenységi körébe tartozó nevelés,
oktatás, a pedagógiai szakszolgálati intézmény tevékenységi körébe
tartozó pedagógiai szakszolgálati tevékenység,
c) ha a pedagógus szabadságát részben vagy egészben a szorgalmi
időben, óvodapedagógus esetében - a június 1-jétől augusztus 31-éig
tartó időszak kivételével - a nevelési évben adják ki,
lehet legfeljebb 15 munkanapot igénybe venni. Az tehát nem jogszerű,
ha nem a fenti indokok valamelyike miatt, hanem úgymond, időarányosan
vesz le a pótszabadságból napokat a munkáltató. Javaslom, hogy ezt az
intézkedést ne fogadja el, hanem ragaszkodjon a pótszabadság
kiadásához. A felmentési időnek abban a felében, amikor munkavégzésre
kötelezhető, ki kell adni az időarányos szabadságot. Ha a szabadság
kiadására nincs mód, azt a jogviszony megszűnése esetén - az Mt. 125.
§-a szerint - pénzben kell megváltani. (A válszt a PDSZ jogi szakértőjétől kaptuk.)

--
  OFOE

Kedves Harmat Krisztina! Jogszerűnek jogszerű, mivel a munkaidő kötött és kötetlen munkaidőből
áll, csak éppen nem nevezhető etikusnak. Úgy lehet kivédeni, hogy a munkavállaló is kivehet az Mt. 122. § (2) bekezdése alapján hét munkanap szabadságot akkor, amikor akar, csak előtte 15 nappal be kell ezt jelenteni. (A válasz a PDSZ szakértőjétől érkezett.)

--
  Harmat Krisztina

Kedves OFOE!
Szeretném kérdezni, hogy jogszerű-e szorgalmi időben, tanítási (hétköznap) napon szabadságot elrendelni a pedagógus számára akkor, amikor annak nincs sem tanítási órája órarend szerint, sem más feladata a neveléssel-oktatással le nem kötött munkaidejében?
Köszönettel:
Harmat Krisztina

--
  Szilágyi István

Azt szeretném megkérdezni, hogy pedagógus munkakörben a 25nap pótszabadság jár, vagy adható? Nyugdíjazás előtt a munkáltató az időarányosan járó 18 nappótszabadságomból 11 napot igénybe vett a tanév zavartalan befejezése érdekében, amihez ugyan joga van, de én úgy gondolom, hogy mivel a felmentési időben nem került kiadásra az időarányos szabadság, azt a munkáltatónak pénzben kell megváltani. Sajnos nem igy történt. Kérdezem, hogy helyesen járt el a munkáltató? Várom megtisztelő válaszát!
Tisztelettel: Szilágyi István.

--
  Doroginé Kiss Ildikó

Tisztelt Egyesület!
Nyelvtanárként 2019 szeptember közepétől december 20-ig (téli szünet kezdete) az én tanulócsoportomat összevontam az említett idő alatt táppénzen levő kolléganőm csoportjával heti 3 órában. Ez összesen 3 osztályt érintett, ami heti heti 9 összevont órát jelentett. Mikor rákérdeztem, hogy ezért jár-e túlóra íj vagy valami plusz bér, azt a választ kaptam, hogy nem mert az összevont órákért semmi sem jár. Ráadásul ugyanígy több mint három hónapot már a tavalyi évben is helyettesítettem ugyan így. Kérdésem, valóban nem jár az összevont órák után túlóra? Mit mond erről a jogszabály?
Üdvözlettel: Doroginé Kiss Ildikó, tanár

--
  OFOE

Kedves Láng Róbert! Ime a szabály
Mt. 123. § (1) A szabadságot esedékességének évében kell kiadni.

(2) A szabadságot, ha a munkaviszony október elsején vagy azt követően kezdődött, a munkáltató az esedékességet követő év március 31-ig adhatja ki.

(3) A szabadságot, ha a munkavállaló oldalán felmerült ok miatt nem lehetett az (1) bekezdésben meghatározottak szerint kiadni, az ok megszűnésétől számított hatvan napon belül ki kell adni.

(4) Az esedékesség évében kell kiadottnak tekinteni a szabadságot, ha igénybevétele az esedékesség évében megkezdődik és a szabadság következő évben kiadott része nem haladja meg az öt munkanapot.

(A választ Nagy Erzsébettől, a PDSZ szakértőjétől kaptuk.)

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Trencsényi Laci:] Nóri, újabb terminológiai vita köztünk. Ha elfogadod a tehetséggondozás és felzárkóztatás dichotómiáját (ahogyan az oktatáspolitika és a rosszul szocializált pedagóguselit gondolja), akkor elfogadod a szelekciós funkciót. Vagyis: Van, akinek tehetséggondozás jár (a konfidens […]
Az arányvesztés béklyójában »

--

[Bea:] Ezt el kellene lesni a színészek képzéséből. Régóta mondom :) Örülök, hogy a hallgatók is igényelnék.
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[vik:] Az egyetemi szinten valóban addig működhetett jól az "oktatás", amíg a tanárok és diákok "szintje" nem különült el a munkát illetően. Hiszen egyetemnek is azért nevezik (ma már hiába), mert a tanárok és diákok egyetemességén alapult, ahol a munka-tanulás […]
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[csilla:] nem provokálni szeretnék, de van olyan szakember, aki a gondolataimat olvassa, és tud számomra, olyan elméleti útmutatást adni, hogy hogyan gondozzak egy ma már 15 éves, abuzált, anyaszerepben lévő lánykamaszt! ezek a gyermekek nem kis számban kerülnek be a gyermekvédelmi […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] 2014. márciusában láttam ezt a filmet! Ma a Máltai Szeretet szolgálat működteti! nincs információm róla!https://index.hu/video/2011/08/29/tiszabo_s1e1/ https://index.indavideo.hu/video/Ha_nincs_iskola_elveszett_a_falu_1 Eltelt hét év! Ezen gyermekek, egy része, szavazóképes […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] borderline, hospitalizáció kamaszkorban! ha nem segítünk a családokon, mint ahogy Nóri teszi, 10 év múlva a társadalom gerincét sok-sok településen a ma gyermekei képviselik majd a felnőtt lakosságot! ha kiemeljük őket családjukból és átexportáljuk más településekre, […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Csilla:] Még mindig rágom minden szavát!Én ott vagyok, ahol ő nem! szakellátás a gyermekvédelemben, de voltam alapellátásban is! Voltam óvoda vezető is! Drága Ax! kérdeztem tőled! Mi ez? Kaptam rá választ! Látjátok Ti ezt? Láttátok ti ezt!? elviszlek benneteket! nem Nórihoz! máshová! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] Amikor először tettem javaslatot arra, hogy emeljünk ki gyerekeket családjukból, nem haboztam!Fájt, mert tudtam, benn ragadnak a rendszerben, sejtettem az abúzust! de láttam magam körül a tehetetlen környezetet is : védőnő, óvoda, iskola, aktív és passzív szociális eszközök! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Juli:] Kedves Péter! A "t. szerző" nagyon is jól ismeri a magyar valóságot, a hátrányos helyzetű térségek problémáit. Vajon kit lehet komolyan venni, és kit nem? Arra kérném, hogy mielőtt Ritók Nóráról azt állítja, hogy "íróasztal mögül okítja a kollégáit", […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Péter:] „Hatszáz évig nem akartak beilleszkedni, miért pont most akarnának?” „Ugyan már! Ismerek olyanokat, akik ki tudtak emelkedni. A többi miért nem akar?” Ezek a mondatok nem tekinthetők előítéletnek, inkább ténymegállapításnak. Kétségtelen tény, hogy nem kevés azoknak a […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--
OFOE (2001–2020) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek