OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
2008. február 6.
» Hozzászólások (7)

A VII. Nevelésügyi Kongresszus egy lehetséges feladatáról

Veszprémi Attila

32 éves középiskolai magyartanári lennék, ha ilyen státuszban dolgoznék. Valójában sok-sok kollégával együtt gyerekeknek szervezek alkotó- és előadóművészeti szakköröket, táborokat, vagy épp előadásokat – körülbelül tíz éve – egy aktív és konstruktív családi hagyomány keretében és keretein kívül. Megépítettem és gondozom egy nagy újpesti iskola nagyon nagy honlapját. Egyéb pedagógiai jellegű és más lapok szerkesztésében is részt veszek, lényegében ebből élek. Az említett iskolában évek óta foglalkozom szöveges és zenés hangfelvételekkel, azok kreatív zenei rendezésével vagy épp előadássá formálásával. Leginkább az alaposan megtiport kulturális szabadság lehetőségeinek illata késztet működésre, a rengeteg szeretet, siker, a jó pár kudarc és a kevés irigység mellett. Van egy zenekarom is, akikkel most már tényleg fogunk próbálni, megígérem.

--

„Látja ám a’ Irdatlan Bácsi: nem valami jó a gyerek! Gondolja, odaáll már a gyerek mellé... Na de mekkora is vót ez a’ odaállás?...”

Alább, különböző szöveghelyeken egy budapesti iskola diákjainak művészeti jellegű alkotásai, főleg hangfelvételei, rajzai, festményei bukkannak fel. Ennyi biztos. Az alábbi szöveg azonban – noha egészen nagyképűnek tűnő tanácsokat fogalmaz meg – bizonytalan, ezért rendre megtöri önmagát a fent említett, tőle igen különböző textúrákkal. Ez azonban nem segít rajta semmit. Igaz, nem is ront. Valójában az alábbi szöveg, és az azt megtörő képek és hangok semmiben sem különböznek egymástól. Éppen erről szól a szöveg – és akkor ez volt a második, egyben utolsó magabiztos állítás.

1.

Az iskola világa, és benne a pedagógusok nagy része a jelek szerint – változatos reakciókkal, de simulékonyan – elfogadja és lakja is az élet élésének azon tematizáló szerkezeteit, amelyeket a mindenkori hatalom készít neki játékszerül. Ennek hátrányos volta azonban azért nem feltűnő, mert a közbeszédben és a szakmában harsányan tematizált kérdés úgy szól: mi a probléma, és hogyan tudjuk megoldani? Ez remekül hangzik, csakhogy a kérdés mindkét fele felelőtlenül feltett kérdés, amennyiben nem előzik meg alapvetőbb kérdések, hogy ne mondjam: kételyek.

Képzeljünk el egy reklámcéllal gyártott, tenyérbe fogható kirakós mozaikot, melyet a teremőr néni a múzeumlátogatók kezébe nyom, s elmondja, hogy azon egy nagyon szép absztrakt múzeumi kép darabjai vannak összekeverve. Ebben a játékban – ismerjük talán mindannyian – az egymás mellett eltolható mozaikdarabkák közt pontosan egy darabkányi hiány van, s e változó pozíciójú hiány körül kell a darabkákat ide-oda tologatni, hogy azok a vágyott rendbe álljanak, s kirajzolják a képet. A tologatás elvileg egy probléma megoldását célzó tevékenység, ahol a probléma az, hogy nincs rend, a cél pedig az , hogy legyen.

Nézzük előbb, hogy a helyzet mely nehézségeivel nem foglalkozom most. Az egyik – a „hogyan” – úgy foglalható össze: mindenki más-más sorrendben, más-más irányban kezd tologatni, hiszen a rendrakás személyes szokásai és a felhasználni tudott kompetenciák nem azonosak. A másik elhanyagolható nehézség – a „mi” problémája, vagyis az a feszültség, amikor mindenki legalább egy kicsit másféle rendet képzel el a tologatás eredményeként megvalósítani.

E két nehézség azért hanyagolandó el, mert az efféle különbségek kimondása elfedi a valódi rákérdezés szükségességét: vajon relevánsak-e azok az alapok, amelyekre alapozva ezek a különbségek kimondhatók. Hogy releváns-e a rendrakás mint tevékenység, releváns-e a rend mint cél. Mert: rend és rakás mit is akarjuk hogy jelentsenek voltaképp? És ami a legfőbb: mindez releváns-e az öröm szempontjából – vagy valami másféle okból vagyunk-e bennük érdekeltek inkább, esetleg csupán értelmezetlen szavakkal űzünk mágiát. Ez utóbbi kérdések sajnos nemigen merülnek föl mint akár csak fontos tényezők.

Markoljuk meg újra a kirakósunkat, és nézzük a kevésbé feltűnő nehézségeket, amelyek épp ezért fontosabbak. Az egyik, hogy a tologató munka során minden eltoló mozdulatra mindenképp újratermelődik az egy mozaikdarabkányi hiány. Sőt, még akkor is ott lesz, amikor a „mű” elkészül. Ilyenkor, ha lenne időnk elmélázni rajta, könnyen rádöbbenhetnénk, hogy csakis e hiány jelenléte tette lehetővé, hogy egyáltalán legyen probléma. A probléma felmerülése a hiány jelenlétének köszönhető. Adva volna-e a probléma, ha a műanyag felületen látott képben nem volna mozaikdarabka-hiány? Valószínűleg nem. A hiányzó darabka jelenléte ezzel szemben még akkor is felhív a tologatásra, ha a kirakós játékot már kirakva kapjuk a kezünkbe a teremőr nénitől. Ezt a hiányt valaki szándékosan odatette.

2.

A totalitárius hatalom nem biztosít olyan (legitim) hiányt, amely körül rendezgetni lenne szabad a mozaikdarabkákat. A rend az ő deklarációjában mozdíthatatlan és megkérdőjelezhetetlen, a hiány: nincs, említése sem lehet legitim. Ennek az erőszakos mozdulatlanságnak van előnye is: hatalmi pozíciója feltűnőbb. Mivel az egyénnek itt nem szabad tologató tevékenységbe fogni, tologatás helyett időt és energiát szánhat szemlélődésre, a deklarált rendről való hosszas gondolkodásra vagy mélázásra.

A demokratikus hatalom ennél jóval ügyesebben legitimálja magát. A demokratikus rendszer biztosítja a hiányt, amely jelenlétével azonnal tematizálja a problémát, miszerint: rendet kell tenni, mert nincs rend és mert rendet lehet tenni. A bejelentett hiány így értelmezhető: „a különböző (legitim) társadalmi csoportok igényeinek teljes összeegyeztethetőségének lehetetlensége, illetve e lehetetlenség bevallása”. A probléma deklarálva, a lehetőségek emberbarátnak látszanak, a tologatás tehát beindul. Az így át- és áthelyeződő hiány körül pedig – egy-egy csoportnak nem tetsző mozaik-konstelláció láttán – meg-megújulhat a tologató erő, így szemlélődésre nincs idő. Ez így egy végtelen történet, amely nem történik. Sehonnan sehová sem halad, miközben a mozgás akár hisztérikussá gyorsításával egyenesen fejlődésnek tételezi önmagát.

A fenti bekezdésben leírtak a demokratikus rendszer keretei között történnek így. Itt kell felfigyelnünk a kirakós játékhelyzet legfontosabb nehézségére: mind a hiány, mind a tologatás azért jöhet létre és működhet, mert a mozaikot körbezáró keret egyszerűen kijelenti: a probléma megoldása a kereten belül, a rendszeren belül végezhető el. Ezzel egyúttal azt is kijelenti, hogy a probléma ott van, deklarálja, hogy a probléma mi, illetve hogy a probléma: van. Ám a deklaráló egyik deklarációját sem igazolja más, csupán a deklaráló által felállított keretek. A kereteken kívül pedig esetleg minden áll a maga útján.

Ez – gondolva a kereteken kívüli, átélhető valóságok ilyen szintű elhanyagolására – elég ijesztő.

A mai magyar közbeszédben – akár a médiáról, akár szakmai vagy civil fórumokról beszélünk – jellemző a demokratikus hatalmi rendszer egyénekbe oltott deklarációinak öntudatlan átélése, akár pro, akár kontra. Nem baj és nem szükségtelen, hogy a közbeszéd pénzzel, szakszervezetiséggel, uniós igazodással, piaci hatékonysággal – racionális-nak mondott dolgokkal – foglalkozik, De az baj, hogy ezt a hatalom keretek közé szorított kirakósának hiánytologatójaként teszi. Nemigen veszi észre, hogy a szeretet, gyűlölet, beszéd, erőszak, ész, kommunikáció, teljesítmény, képességek, hatékonyság, gondolkodás, kompetencia kifejezések a hatalom kirakósában (és gyakran a szakirodaloméban is) tologatott mozaikkockák csupán. Az, hogy ezek mögött és körött mélységes, kiismerhetetlenül igazi, és rejtélyes módon összefüggő szubsztanciák léteznek, elsikkad – holott valós anyaguk csak ezeknek a szubsztanciáknak van. Ezzel azonban ma leginkább csak a művészet törődik, és megkockáztatom, hogy ez mindig így volt. A művészet alapvető szubsztanciája az öröm, a dolgok kiismerése és e kiismerés soha be nem teljesíthető lehetőségei fölött érzett öröm. Ezzel szemben a „józan” (valójában saját világmodellező konstrukcióiból föl nem néző) szakmai és közbeszéd szentül hiszi, hogy a valóságról lehet józanul (valójában saját világmodellező konstrukcióiból föl nem nézve) beszélni. De képzeljünk el egy józan tologatót, ahogy kirakósába nézve beszél és beszél – miközben a tudomásul nem vett valóság szépen lecseréli, újra lecseréli, majd végül lebontja körülötte az egész múzeumot. Akkor majd fölnéz és megijed vajon?

Az örömön mint szubsztancián ma Magyarországon többszörös átok ül. Így aztán nemigen látszik más, csak maga az átok. Ugyanis amin az átok ül, arra nemigen kérdezünk rá: mi is az. Az életünket betáblázó hatalom időnket és energiánkat felélő külső, kifelé teljesítő, szerepszerű létezésbe kényszerít minket, ahol aztán persze remekül lehet százféleképp tematizálnia az átkot és annak lehetséges feloldását – s ezzel azt a látszatot kelteni, mintha a valóságról beszélnénk. Ebből a szerepszerű vakságból és süketségből fakad, hogy az ún. oktatási reformoknak gyakorlatilag nincs hatásuk a valóságra. Hogyan is lehetne, amikor az oktatásirányítás egy reformmal sosem azt tűzi ki célul, hogy mi és hogyan legyen jó (hiszen ennek valós szubsztanciájára nem is kérdez rá), hanem azt, hogy ami jelenleg (szerinte) rossz, azt hogyan akadályozza meg. Ne szegregáltassék a gyerek és a család, ne lehessen buktatni, ne lehessen osztályozni (vagy ne lehessen nem osztályozni), ne lehessen pofozni. Ez a nem azonban passzív nem. Azt még a legemberibb jóindulatában sem veszi észre az irányító, hogy az átok feloldásával hiába próbálkozik, mert a külső normák által hajszolt társadalomban a hajsza diszfunkcionalitásának legelterjedtebb ellenmérge maga az átok, az átkozódás. És átkozódáson értem most mindazt, ami az öröm hiánya nyomán az iskola napi valóságában megvalósul a fülhúzástól a késelésig, a szóbeli megalázástól és aljas beszólásokig, a türelmetlenségtől a rossz ízű fáradtságon át az undorig.

3.

A VII. Nevelésügyi Kongresszusnak – de a pedagógusoknak is, a tudatos szülőknek is és minden érdeklődőnek – ezért az volna egy igen kedves és izgalmas feladata, hogy az örömelv alapvetőségét a primér módon felfogott hatékonyság-elvvel szemben kertelés nélkül – noha rengeteg kertelés után – bevallja és deklarálja. Ez – hogy ugorjunk egy nagyot – a napi gyakorlatban először is azt jelentené, hogy ki-ki lehetőségei szerint leáll azokkal a tevékenységekkel, melyek láthatóan csak a ballasztot, a fecsegést, a felesleget termelik – és tudatosan nem tesz meg valamit csak azért, mert hatalma által megteheti. Magyarán: nemcsak elkerüli, hanem vissza is utasítja az agresszorszerepet a vele egy térben létezőkkel szemben. Ez volna az aktív nem. A tologató abbahagyja a tologatást, megsimogatja a versenyszellem, a gazdasági fejlődés és a konformizmus buksi fejét, és zsebre dugja őket, hadd örüljenek ott egymásnak. Nem pihenésként, nem kikapcsolódásként újabb harcok előtt, hanem aktív nemcsinálásként. Ahogyan megtagadunk egy tűzparancsot.

A gazdasági fejlődésnek – mely a technokráciában olyan gyorsan termeli a válaszokat, hogy a kérdéseket nincs is időnk föltenni – nem maradna más, mint hogy vegye a panamakalapját és menjen szabadságra. Mire pedig megjönne, már más ülne a helyén. Mondjuk a ráció, kiskosztümben. A ráció kiskosztümben aztán nem tenne mást, mint titokban fölvenné a gazdasági fejlődést tanácsadónak, aztán békén hagyna minket – amúgy aktívan. Ami a következőképp nézne ki:

A ráció nem százezerért venné a kiskosztümjét el nem számolandó juttatásból – és ennek örülne. Aztán például direkt sosem küldene az iskolába kimutatás-kérést az ebédbefizetés-időpontok fiúk és lányok közti megoszlásának az iskolai díszhalak énekhangjára vonatkozó hatásairól valamilyen homályos jelentőségű tudományos paradigma tesztelése céljából. Vagy reálisabban: direkt és örömmel nem akarna negyven gyereket na, dolgozzatok! felkiáltással beültetni egy 4x4 méteres terembe. Borzalmasan reálisan: nem úgy szervezne versmondóversenyt, hogy egy versmondó egyedül áll a pogácsázó zsűri előtt, a többiek meg addig kint várnak a folyosón. És nem nyúlná le az iskoládban tíz éve finomított szöveges értékelési rendszert, és nem tenné közzé a saját neve alatt a minisztérium honlapján. És ha véletlenül azt akarná fennhangon megjegyezni, hogy „ezek a kurva iskolák maguk akarják eldönteni, hogy hogyan működjenek”, akkor előtte legalább rendesen a helyére tolná a telefonkagylót, mert azért szégyellné magát csöppet. Nem mondaná a tanári gyakorlóóra után, hogy ne támaszkodj fél fenékkel a tanári asztalnak, mert az rombolja a tekintélyt. Egyetemi adjunktusként nem nézne értetlenül arra, aki az X Kiadó könyveit kritikával illeti, és nem mondaná, hogy mi azokkal a baj, nagyon aranyos rózsaszínűek, és az én gyerekeim is ebből tanulnak”. És direkt és örömmel nem nevezné a Y szennylapot napilapnak.

Ezzel szemben direkt elolvasná azt az Y szennylap vagy a Z (ez mondjuk egy helyi ingyenes kiadvány) vagy a Z’ webhely cikkeit, aztán bevinné az osztályba, a tanáriba, hogy na, idenézzetek, szociolingvisztikai ájulat, ezt kitárgyaljuk. Egyetemi adjunktusként tankönyvparódiát íratna a hallgatósággal, ami aztán meg is jelenne a húsvéti könyvpiacon. Tanári gyakorlóóra után azt mondaná, hogy „ne legyél ideges és még ennyire se féltsd a tekintélyed – ha nem félted, annál több lesz belőle!” Maga mesélné el nevetve, hogy egy vita után a „kurva iskolák” szókapcsolatot használta, de „bocs, picit túlfutott a munkanap, üljünk már le kicsit egy ötputtonyos tokaji társaságában”. Büszkén jelentetné meg a minisztérium honlapján az iskolád szöveges értékelési rendszerét, mondván: „ide nézzetek, ugye hogy nélkülünk is milyen klasszul működik a dolog?” Lelkes, gátlástalan versmondóversenyt szervezne a hallgatóság körében verbuvált improvizáló táncosokkal. Lefújna egymás után tizenkét millenniumi zászlóátadást és három reneszánszéve-megnyitót, hogy legyen pénz a tantermek felújítására. Aztán biztosítana nektek tíz oldalt a kerületi vagy városi lapban, ahol beszámolhattok arról, aminek örültetek az idei tanévben. Vagy épp arról, aminek nem.

Az életnek – nem a nagybetűsnek, hanem a valóságosan élt, málnalekváros és szaros életnek – nem az a célja, hogy úgy töltsük el, ahogyan szokás. Az a célja, hogy úgy töltsük el, ahogyan . Ahogyan öröm neked, nekem és nekik. Nem bedőlni normáknak és szokásoknak, rendeknek és rangoknak, mert ezek sosem az ezek szerint élőket, rokonaikat és üzletfeleiket védelmezik, hanem a szokások, normák, rendek és rangok által harsányan önlegitimáló hatalmat – melynek aktuális birtokosai is sokszor csupán a technokrata kizárólagosság látszatának áldozatai. Nem bedőlni annak, hogy azt a kirakóst valóban feltétlenül ki kell rakni. Nem kell, hanem lehet – és csak azért, mert lehet, nem kell. Ha sejlik rajta az ábra, lehet „tanácsot kérni” tőle. Mint egy jegyzetfüzettől vagy nyelvemléktől. Tudni kell tologatni is. De mindenekelőtt tudni kell fölnézni belőle, lehetőleg egymásra.

Ezután már elég, ha kirakósunkat magunk elé tartva jobbról-balról megszemléljük, majd föltesszük a falra – kerete már úgyis van –, aztán együtt kilépünk a múzeumból.

Veszprémi Attila

--

 » Kommentálom
 Kommentálom «
Várjon...

A hozzászólások megengedett tartalmával kapcsolatban lásd kommentelési irányelveinket.

Hozzászólások

Stermeczky Zsolt Gábor | 2008. március 15. | zsolesz0502[kukac]freemail[pont]hu
Az írásból nekem nem csupán pedagógia, hanem egy egész életfelfogás, filozófia jött át. Meglehetősen nagy látókörbe sikerült helyezni ezt az írást, én mégis megpróbálnám "lefordítani": röviden arról van szó, hogy ne szorítsuk magunkat a hatalom keretei által kreált szűk ketrec közé, hanem szökjünk ki belőle, sőt, törjük szét, mert ezáltal magunkat tudjuk megvalósítani, és még másokon is sokkal könnyebben segíthetünk vele (maradva a keret-hasonlatnál: egy olyan keretet alkotunk saját magunknak, amit már eleve megrongáltunk, hogy más lássa kívülről, és tudja, hogy belenyúlhatna, ha akarna. És ha akar, bele is nyúl...)
Ugyanakkor felmerül bennem egy kérdés? Vajon hogy értessük ezt meg azokkal, akik ponthogy a kereten belül vannak? Hogy értessük meg velük akkor, ha netalántán mi próbálnánk nekik magyarázni, de az jön át tőlük, hogy ők csakazértis a kereten belül akarnak maradni? Akkor ők egyszerűen hataloméhesek? Le lehet ezt zárni ennyivel? Hagyjuk ott szegényeket a zárt keretükön belül?
Szávai István | 2008. február 8. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu
Erre a keretek közötti közlekedésre természetesen még visszatérek, meg az ellenpedagógia-pedagógia problémára is, meg...
Na, szóval adott ez a szöveg, meg Judit, meg Júlia elég átgondolnivalót. Mégis csak érdemes volt beindítani ezt az irtuális ( kedves szerk. kérném így hagyni!) kongresszust.
Veszprémi Attila | 2008. február 7. | vattila[kukac]kig[pont]hu
Mindenekelőtt is köszönet a kommentekért! Kedves Juli, a károlyisoknak tolmácsoltam köszönetedet, köszöneteteket! A továbbiakban pedig csak védekezem, talán túl sokat is:)

Kedves Judit,

Vérig sértettél, hogy a _törvény_ fogalmával hoztad hírbe a szövegemet:)) Komolyra fordítva: szerintem a nem-cselekvés még csak nem is a „megoldások kezdete”, hanem a megoldás maga. Mert - és most elorzom az idézeted irányát – végre fölszakítja a törvény szövedékét, és - pont ez a lényeg - nem indítja be a tologatást, mert NEM csinál helyette semmit. Ugyanis nem _helyette_ csinál valamit. Nem másik törvényt, nem másik keretet tesz egy előző helyett, helyébe (van helye?). Hanem megmutatja a kereteket, az törvényeket, avagy épp hűlt helyüket! - kb. azt teszi, amit hiányolsz a mondandómból, pedig benne van. Ezzel - ezt az ellenvetést nem is értem, lehet, hogy ez az én hibám - szóval ezzel nem „félretolom” a tűzparancsot macástól, szennylapostól, hanem éppenhogy vizsgálati kotextusba helyezem, gátlástalanul bevonom a megismerésbe, keretből-keretbe ugrálásba. Éppenhogy nem "tolom félre". A szövegem pont az ellenkezőjét meséli, sőt, ajánlgatja az "esetleírós" részben. Ugyanerről beszéltem évekkel ezelőtt egy Taní-taniban, amikor azt írtam, hogy a színjátszó táborunk „nem kikapcsolódás, hanem be”. Az, hogy nem tologatok, éppen nem azt jelenti, hogy a keretet tagadom, hanem az ellenkezőjét: ki tudok lépni belőle – elé, és rá tudok mutatni.

Második bekezdésed „Mit?”-kezdetű kérdéseire a válasz nem az, amelyeket felsorolsz, hanem egyszerűen ez: az örömöt. Ezt - mint a gúzsba kötöttség tárgyát - ennél nem bonyolultabb megállapítani. Az öröm pedig nem jelent tologatós keretet, vagy csak erősen erőltetett verbalitással lehetne ráhúzni ezt a szerepet. Minden bonyolultság ez után jön, a cikk (legalábbis szövegtörzsében) nem tekintette feladatának ezeket nagyon firtatni.

Továbbá ezt írod:
„...azt is mondani, hogy valóságos valósága csak az alapvető szubsztancialitásnak van, nagyon erős keret, ami (...) bizony rögvest beindítja a tologatást...”

Ha a szubsztancialitást (pontosítva: a szubsztanciákat!) tekintem az egyetlen valóságnak mondható valóságnak – de két mondattal előtte azt állítottam, hogy amazok „kiismerhetetlenül igaziak” –, akkor ez pontosan azt jelenti, hogy olyan gyűjtőfogalmat avattam „szubsztanciák” néven, amibe bizony bármi belefér, ami a nem kelti a totális megismerhetőség látszatát, de igazinak látszik. Ettől rá lehetne sütni, hogy ez itt az értéktulajdonítás és referncialitás nélküli betűkirakós a Régi Királyok Városában (M. Ende Végtelen Törénet) Csakhogy az, ott: kizárólagos kommunikációs cselekvés. Nálam viszont szó se volt arról hogy a nem-valóságnak tekintett mozaikkockákat – kommunikációnk mai és mindenkori leggyakoribb darabjait – letagadom. Éppenhogy nem: tudatosítom. Ez véd meg attól, hogy tologassak.

Nem beszéltem végesen felsorolható alapvető szubsztanciákról sem, csupán a művészettel kapcsolatban _egy_ ilyet említettem mint éppenséggel az írásom tárgyát. Illetve azt mondtam, hogy a Hetediknek bevallania és deklarálnia kellene az örömöt mint ilyet – még azt is megszabtam: mivel szemben. A szövegben előtte a "deklarál" fogalom végig mint kommunikációs stikli van beállítva – nem véletlenül használom direkt ugyanezt a szót a cikkben mint az én vágyaim netovábbjának kifejezőjét is: ilyen stiklit várok el a Hetediktől is, bizony.

Továbbá a kommentedben, ha jól érzékelem, úgy állítod be, mintha én a saját szabadságomról, szabadságvágyamról beszélnék (pl. itt: „valójában a keret foglya maradtam, hiszen egyedül annak tagadása hat rám felszabadítóan” stb.). De én nem arról beszélek, hogy én mire vágyom. Arról beszélek, hogy szerintem mire van szükség. Szüksége. Másnak. Nekem is, dehát én is más vagyok. A pedagógiai gyakorlatban nem az a pragmatikus (úgy értem most, hogy: jól hasznosíthatóan előkészített) célom, hogy én szabad legyek és örüljek, hanem hogy a gyerek legyen az és örüljön.

„Az az öröm, hogy a pontosság, (ön)fegyelem, józanság nem zárja ki a virtust, a szépséget és az alkotás belülről jövő lendületét, hanem ellenkezőleg, lehetővé teszi.” – Igen, ennek előző fázisáról szól a szöveg: a tologatás nem-csinálásának öröméről és szabad levegőjéről. Ami az általad mondottakat, kívántakat megalapozza. Mely mondottakat és kívántakat én tudatosan elősegítem a suliban, ennyiben – és csak ennyiben! – a hangfelvételek miattam szólnak úgy, ahogy pl. A „zsebredugás” pedig nem tagadás (és nézd meg azt is még egyszer, mi történik a szövegben a zsebredugotz g. fejlődéssel...) A zsebredugásból csak te avattál tagadás-szimbólumot, és megint, más hivatkozással mondom: a „szabadság nem a nehéz vagy kellemetlen (akár téves, csúnya, elitélendő) dolgok tagadásában (zsebredugásában) rejlik” mondat - amennyiben ellenvetésnek szántad – szükségtelen volt, hiszen a szöveg éppen erről beszél.

Egy zen-mestertől pedig egyszer azt kérdezte valaki - bizonyos Ingmar Bergman -, hogy: „Mi van azokkal, akik nem akarnak és nem tudnak hinni?” Nem válaszolt. (A hetedik [!] pecsét c. filmben.)
---

Kedves Jan!

Azt hiszem, nem _átkoztam_ az átkot a cikkben, hanem kissé megvilágítani igyekeztem inkább. A linkek pedig szintén nem pont figyelmeztetésed jogosságát mutatják. Az oktatáspolitikai törekvések tartalmával viszont – ebben asszem, igazad van – valóban behatóbban kéne ismerkednem, ha már nagy a pofám:)
A másikkal nem értek egyet. A sz**t nem kell bevinni az iskolába, de csak azért nem, mert már ott van. Ez az egyszerűbb megvilágítás. A másik: a „jó szöveg” fogalma már nem olyan egyszerű, mint régen (és régen se kellett volna, hogy az legyen). Ha egy XY szennylap egyértelműen „rossz szöveg”, egy Kosztolányi pedig „jó”, akkor mi a gyerekvers, a dada, a sátánista metál dalszövegei stb.? Kicsit olyan ez, mintha a 20. századi énekbeszédet azért nem tanítanánk egy suliban, mert „hamisan énekelnek benne”.
Másfelől az olvasás lelki munka, de nem feltétlenül az iskolában. Az iskolában inkább közös élmény és/mert elsősorban előadás, meghangosítás (kéne hogy legyen).

Sokkal mobilabb, teherbíróbb konstrukciók épülhetnek úgy a tanulásban résztvevők fejében, mint ha kanonizáljuk a tudástartalmakat. Ezzel függ össze kissé az is, amiért én ódzkodom a „kiművelt emberfő” (előre meghatározott tudástalapzatra mért célszobor) fogalmától és az „iskola polgára” fogalom birtokos szerkezetétől. És nem gondolom, hogy a cél egy kikalapált tudástartalom alapján működő szociolingvisztikai ájulat-beazonosítás. (Erre már sokan rá is fáztak). A cél talán inkább az, hogy az ember – ő maga – tanuljon meg örömmel el is ájulni (to do it) ezek hatása alatt.
---

Kedves István!

Mivel fentebb már Juditnak válaszoltam hosszan – és Te alapvetően rá hivatkozol – nem ismétlem magam. Csak még1szer annyi: nincsen szó tagadásról – megtagadásról van szó, ami homlokegyenest az ellenkezője, hiszen nem tagadja, hanem éppenhogy relevánssá teszi azt a tűzparancsot mint problémát.

Másfelől szó se volt építkezésről. Az aktív nemcsinálás egy elhibázott építkezés _leállítása_, műemlékké nyilvánítása és a felesleg összesöprése. Csak levegőhöz és helyhez juttat. Hogy hogyan lehet azon a helyen és abban a levegőben nap mint nap tevékenykedni - építkezni, mégpedig marhára igenlésből -, arról a cikk – legalábbis szövegtörzsében – nem beszél.

Szávai István | 2008. február 7.
"Be akartam vezetni az anarchiát, de senki nem tartotta be a szabályokat!"

Én elfogadom az Attila által felállított, és Judit által is elfogadott keret-metafórát, ha kissé nehezemre esik is. ( Okokat lásd a www.freeweb.hu/kapcsoskonyv lap szakterem, képkeretezés fejezetben)Nem kötözködök, hogy ha csak a művészet képes, akkor az evangéliumot, vagy mondjuk Ancsel éva bekezdéseit művészetnek tekintsem-e...

Nekem Attila szövegéből az jött át, ide a didaktikus ( én) földszintjére, hogy valahol gyökerénél kellene megragadni a problémát ( keretek, hatalom szándékai... ezt régóta nem értem, a mindenkori hatalmakról mindig feltételezzük, hogy pozitív szándékait nulla, negatívakat 100%-közeli hatékonysággal tudja megvalósítani...), aztán jön egy kis szövegrész arról, hogy viselkedjünk már normálisan!

Szerintem is. Kezdjük azzal, hogy ne essünk a hatalom hibájába, ne tagadásból építkezzünk, hanem, ahogy Judit mondja:
"A legtöbb, amit a gyereknek az iskola adni tud, a sok-sok keret együttlátásának, az együttlátás szabadságának öröme. Az az öröm, hogy a bogár egyszerre hangzó és látszó valóság, a tápláléklánc része és a fáraó hatalmának misztikus megtestesítője, hogy nézhetem a szárnyát mikroszkóp alatt, vagy értelmezhetem szakadatlan jövés-menését a mező életének összefüggéseiben, egy vers motívumaként vagy a hegedű technikai és érzelemkifejező lehetőségeinek ámulatával. Az az öröm, hogy minden keret szükséges, tiszteletreméltó és biztonságos, és minden elmozdulás két vagy több keret között fölszabadító és csodás."
( Judit, most nagyon ott voltál szakmailag, majd csak holnap kezdem finomítgatni, hogy persze azért nem minden, meg nem mindig, meg, hogy azért a gyönyörűség néha keserédes...)


Ceterum censeo: életet, élményeket, gyermekre szabott élményeket az iskolákba.

Szekszárdi Juli | 2008. február 7.
Judit és János olyan okosakat ír, általában egyet is értek velük, de pillanatnyilag a napló által nyújtott élmény közvetlen hatása alatt állok... A Veszprémi Attila által létrehozott(Petra szavait kölcsönvéve) "posztmodern multimédiás napló", rövid távon nehezen verbalizálható érzelmeket kelt bennem. Elsőként az a (tudom: szörnyű banális) gondolatom támadt, hogy milyen színes a gyermeki világ, s erről – napi nyűgeink közepette – bizony hajlamosak vagyunk hosszabb-rövidebb időre megfeledkezni . Íme, az annyit elmarasztalt és "nehezen érthető" gyerekek, kicsik és nagyok milyen fantasztikus teljesítményekre képesek, csak lehetőséget kell adni rá.
Vajon miért marad iskoláinkban olyan kevés idő és tér az ilyen dolgokra? Erről sem ártana szót váltani. Hiszen a művészeti nevelés (irodalom, zene, vizuális nevelés, színjátszás, filmcsinálás) napjainkban általánosan tapasztalható háttérbe szorulása, jobb esetben másodvonalba utasítása, bizonyítható presztízsvesztése tragédia, ennek a tendenciának ugyanis döntő része, felelőssége van az eldurvulásban, az érzelmi kultúra elsivárosodásában, az agresszió terjedésében.
A honlapunkon zajló kongresszuson Szávai István írásával, az ehhez, valamint a Bodor Béla-cikkhez kapcsolódó hozzászólásokkal megindult egy diskurzus a művészeti nevelésről, első sorban annak a közoktatási rendszer egészében rejlő akadályairól. Ez töredékes maradt, de remélem éppen e napló hatására folytatódni és gazdagodni fog.
Ezért is biztatok arra minden kedves látogatót, hogy ne sajnálja az időt Veszprémi Attila alkotásának alapos megismerésétől. Nem elegendő átfutni a szöveget, meg kell nézni, hallgatni a kapcsolt linkeket: gyerekalkotások hihetetlenül gazdag és rendkívül színvonalas, helyenként katartikus művészi élményt nyújtó anyagába tekinthetünk be. Mindannyiunk nevében köszönet érte a szerzőnek, a Károlyi István 12 évfolyamos Gimnázium közreműködő tanulóinak és az őket segítő pedagógusoknak!
jan | 2008. február 7.
Kedves Attila!
Mivel Kádár Judit sokkal szebben megfogalmazta azt, amit írni akartam, csak két megjegyzésre szorítkozom.
Tetszetős, amit az oktatáspolitikáról írsz. Ugyanakkor mégsem igaz. Mind Magyar Bálintnak, mind Pokorni Zoltánnak volt elképzelése arról, hogyan legyen jó. Mégsem lett jó. Tehát itt az aktív törekvések tartalmával is meg kellene közelebbről ismerkednünk. Nem elég az átkot átkozni.
A másik egyszerűbb: nem hiszem, hogy nagy szükség van arra, hogy bevigyük a szennylapot és összes társát az osztályba, tanáriba (legfeljebb nagyritkán). Ennél egyszerűbb, ha az iskola jó szövegek olvasásával edzi polgárait -- az olvasás főként lelki munka (nem mindegy, hogy mire fordítjuk lelki energiánkat). Az ily módon kiművelt emberfők aztán úgyis könnyedén beazonosítják a szociolingvisztikai ájulatokat.
Kádár Judit | 2008. február 7. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Roppant gazdagságú szöveg, még ha imitt-amott bele is feledkezik önmagába, a szavai bűvöletébe, a szólás bűvöletébe, a megbűvölt képi és hangáramlatok bűvöletébe. Legizgalmasabb részét nekem az átok-ellenátok szekvenciák ördögi (elátkozott) köreinek megmutatása jelentette. És itt mindjárt egy kedves paradoxon (tényleg az, alig ismerek nagyobb láttató, átéltető erőt, mint egy jó kis paradoxon a maga gyomorgörcsig vagy kacagásig ható erejével) mutatkozik a maga színe virágában: mi is ez a szöveg, ha nem igéző avagy ellenátok, ami az örömelv és a kreativitás hatalmát hívja harcba a látszat-valóság látszat-racionalitásához látszat-alkalmazkodó szerepkonzervekkel szemben?

Aztán „a törvény szövevénye mindig fölfeslik valahol”. Mondjuk ott, Attila, ahol a megoldások szerinted a nem-et mondásnál, nem-cselekvésnél kezdődnek. Hiszen ez az általad olyan pontosan és hatalmas revelatív erővel fölfestett átok-ellenátok kör egy másik hiánypontba támaszkodó körzővel meghúzva! Nem teljesíteni egy tűzparancsot? – van-e a szívnek, lelkiismeretnek ennél kedvesebb feladata? De hogy mit is csinálni helyette, az már más kérdés. Az már nagyon keretfüggő, akármilyen személyes, értékkel bélelt ez az új keret. Mert mondhatom (mondhatod), hogy a szeretet, gyűlölet, öröm, lelkesedés, spontaneitás, indulat, meghatottság az alapvető szubsztanciák, de egyben azt is mondani, hogy valóságos valósága csak az alapvető szubsztancialitásnak van, nagyon erős keret, ami – hacsak nem tekintjük magunkat istennek, de legalábbis az ő egyetlen igazsága kútfejének – bizony rögvest beindítja a tologatást.

Először is az eltologatást. Eltologatjuk magunktól a százezer forintos, el nem számolt kiskosztümét ama macának, eltologatjuk a szennylapot, a szennylap hazug átvarázsolását napilappá, el a lelketlen szavaltatást, a bármi-izé-év megnyitókat, a semmiről beszámoltatást… mindent, ami gúzsba köti, megbénítja az igazi… Az igazi mit? Az igazi kreativitást? Az igazi kapcsolatot? Az igazi valóságlátást? A félfenékkel támaszkodva is igazi tekintélyt? Bármi a válasz erre a kérdésre, az keretet jelent, mégpedig (ismét az isten-lét vagy guru-lét fent említett kivételével) nem teljesen kitöltött keretet. Moralizáló értelemben a nem teljesen kitöltött keret üres kockája a Rossz, babonás értelemben az Átok, lételméletileg a Nem-valóság, ismeretelméletileg a Nem-valóságnak tételezett valóságrész.

A fölnézés gesztusánál magam sem ismerek fontosabb mozdulatot. Amikor fölnézek, kijövök az addig egyedülinek tekintett keretből, és olyankor, abban a pillanatban szabadnak érzem magam. De itt a paradoxon: ha ezt a szabadságot (aminek örülök, hát hogy a fenébe ne örülnék?) végtelennek tételezem, akkor valójában a keret foglya maradtam, hiszen egyedül annak tagadása hat rám felszabadítóan, vagyis pontról pontra viszonyban kell maradjak vele – igaz, tagadó viszonyban. Ha egy keretből fölnézve a csillagos eget vélem tehát megpillantani, téves úton járok. Ha egy keretből fölnézve más kereteket pillantok meg vagy vélek megpillantani, és ennek még mindig örülök, mert ezt nem szabadságom korlátozásának gondolom, hanem magát a szabadságot ismerem föl benne, akkor jó.

A legtöbb, amit a gyereknek az iskola adni tud, a sok-sok keret együttlátásának, az együttlátás szabadságának öröme. Az az öröm, hogy a bogár egyszerre hangzó és látszó valóság, a tápláléklánc része és a fáraó hatalmának misztikus megtestesítője, hogy nézhetem a szárnyát mikroszkóp alatt, vagy értelmezhetem szakadatlan jövés-menését a mező életének összefüggéseiben, egy vers motívumaként vagy a hegedű technikai és érzelemkifejező lehetőségeinek ámulatával. Az az öröm, hogy minden keret szükséges, tiszteletreméltó és biztonságos, és minden elmozdulás két vagy több keret között fölszabadító és csodás. Az az öröm, hogy a pontosság, (ön)fegyelem, józanság nem zárja ki a virtust, a szépséget és az alkotás belülről jövő lendületét, hanem ellenkezőleg, lehetővé teszi. Az az öröm, hogy a szabadság nem a nehéz vagy kellemetlen (akár téves, csúnya, elitélendő) dolgok tagadásában (zsebredugásában) rejlik, hanem a kiegyensúlyozásában.

Egy zen-mesterről mesélik, hogy egyszer egy tanítványa megkérdezte tőle: Igaz-e, hogy minden hang a Buddha hangja? Igaz, felelte a mester. „Ó, mesterem – szólt a tanítvány – miért hallgattatod el akkor azt a hangot, amit ez az erjedő mocsok kelt?” A történet (a zen-tanítók bevett gyakorlata) szerint ezen a ponton a mester botjával nagyot vágott tanítványa fejére, aki legott megvilágosult, vagyis maga is Buddhává vált. A kommentátorok nem mulasztják el kiemelni: nem azért, mert helytelen dolgot kérdezett. A mester az én értelmezésemben pusztán (és roppant drasztikusan) élményszerűvé tette tanítványa számára tulajdon igazságát, egyben tudtára adta, hogy csak akkor méltó arra, hogy mesterré (Buddhává) váljon, ha elviseli ezt az élményt. Vagyis azt közölte az egyik keretből eufórikusan és gőgösen szabadulni vágyóval: amibe kerülni áhítasz, az is egy keret, lássuk, kibírod-e a súlyát ennek a felismerésnek? Ha kibírod, akkor le tudsz mondani az áhításról, akkor beszélhetsz az – akár mindent – elfogadásról, akkor Buddha vagy. Akkor tanító vagy.
 Sajtófigyelő    Összes hír »
2019.09.06.
Microsoft-botrány: újabb korrupciógyanús szálra bukkant Hadházy
A jelentésben szereplő történet szerint a NAV esetében egy Microsoft-alkalmazott tiltakozott is amiatt, hogy az úgynevezett alvállalkozónak nincsenek kompetenciái a munkához. Azonban felvilá...
(Forrás: Magyar Hang)
--
2019.09.06.
"Kérdezd meg szüleidet, miért nem vagy megkeresztelve" – adja feladatul az ötödikes tankönyv
Bánhegyi könyve nem először kap publicitást: 2015-ben a tiltakozások hatására vissza kellett vonni az általános iskolák ötödik, a hatodik és a hetedik osztályaiból az általa írt tört...
(Forrás: hvg.hu)
--
2019.09.04.
„Füttyre indítható, fegyelmezett szolgahadat képezünk” – Exkluzív interjú Vekerdy Tamással és fiával, Dániellel
Az egyikük önmagában intézmény – bármit mond, az futótűzként terjed az interneten, és szavait anyák ezrei tekintik szinte szentírásnak. A másikuk elbújni szeret, és a szűkebb környezet...
(Forrás: wmn.hu)
--
2019.09.03.
A szelekció rendkívül nagy arányú növekedése a magyar iskolarendszerben 2010 és 2017 között. Nahalka István írása
Számtalan szakember és szervezet hívta már fel a figyelmet arra, hogy a szelekciós, illetve az esélyegyenlőtlenségek növekedését eredményező folyamatok egyre veszélyesebbek Magyarországon...
(Forrás: tani-tani online)
--
2019.09.03.
Friss felmérés: a pedagógusok 18%-a az első lehetséges alkalommal elhagyná a pályát
A gyorsjelentés szerint a válaszadók 79%-a szerint túl kevés az ellenszolgáltatás és túl nagy az elvárás, 21%-a várja, hogy javuljon a helyzet, ezen felül 21%-a munkahelyet változtatna, é...
(Forrás: eduline)
--
2019.09.03.
A szülők csak nem akarják úgy taníttatni a gyereküket, ahogy Orbán mondja
Ha saját gyerekeikről van szó, nem veszik be a családok, hogy a munkaalapú társadalom nevében ne gimnáziumba, hanem szakképzésbe adják őket. Az új tanévben is nagyjából ugyanannyian kezdik...
(Forrás: hvg.hu)
--
2019.08.31.
A magyar oktatás színvonala 30 évvel maradt le a valóságtól, és ez a szám most megduplázódik
– mondta Rózsa Ildikó, a Resuli – a Megújuló Oktatásért Alapítvány vezetője a 24.hu-nak a köznevelési törvény módosításával kapcsolatban. A parlament júliusban szavazta meg a szeptembert...
(Forrás: 24.hu)
--
2019.08.31.
A köznevelési törvény módosításainak eltörlését kéri az ellenzék az Alkotmánybíróságtól
Az ellenzék ma sajtótájékoztatón jelentette be, hogy készített egy alkotmánybírósági beadványt, amely minden alkotmánysértő módosítást pontról pontra végigvesz, és kéri ezek eltö...
(Forrás: mérce)
--
2019.08.31.
Vád alatt az érettségit közreadó nyomdász
Vádat emeltek az érettségi feladatokat kiszivárogtató nyomdai alkalmazott ellen – közölte a Bács-Kiskun Megyei Főügyészség. A vádirat szerint a 41 éves, lajosmizsei férfi egy helyi nyomd...
(Forrás: Magyar Nemzet)
Utolsó üzenetek:
  ofoe

Kedves Rita! A gyermekvédelmi felelős munkakör 2012 szeptemberétől megszűnt, a feladat az osztályfőnökhöz került. Nem törvénymódosítás volt ez, hanem az új törvény és a hozzá kapcsolódó rendeletek tértek el a korábbiaktól. (A válasz a PDSZ jogi szakértőjétől érkezett.)

--
  ofoe

Kedves Katalin! Jól tudja : 22 órát kellett volna alapul venni, a tagóvoda vezetője - bár csoportban kell lenni 3 csoportos óvoda esetén, tehát nem függetlenített vezető -, de kap órakedvezményt. Tehát nem a 32 órát, hanem a 22 órát kell nézni és erre rászámolni a túlórát. (A választ Bakonyi Anna óvodai szakértő adta meg.)

--
  Mohácsi Katalin

Tisztelt OFOE!

Szeretnék állásfoglalást kérbi a következő helyzetre! Tagintézmény vezető vagyok egy 3 csoportos óvodában. Saját csoporttal foglalkozom,és látom el a vezetői feladatokat.Kolleganőm nem lesz ebben az évben, így egyedül látom el a feladatot a nap folyamán.A fenntartó eddig 50 óra ingyen munkát kért, majd a 32 óra feletti órákat számolta el részemre 90 %-os túlórával. Kérdésem az lenne, hogy jogos-e számomra az óvónők kötelező 32 órájával való számolás, mert az én kinevezésemben a 22 óra van megjelölve.EDDIG A 32 ÓRA FELETTI IDŐT számolták el ingyen 50 órai munka után.

Válaszukat nagyon köszönöm!
Üdvözlettel: Mohácsi Katalin

--
  Sasváriné Rita

Tisztelt Szerkesztőség!
Emlékeim szerint volt egy 2012. évi szabályozás mely az iskolai gyv felelős feladatkörét ill. annak változását írja le. Ha jól emlékszem, az ofő munkakörbe jobban beletették a gyv- t, míg a szakirányú képesítéssel nem rendelkező tul.képpen pedagógus gyv felelős feladatai arányosan csökkentek. Kb a kapcsolattartás segítése és a statisztika maradt meg neki. Meg is szűnt a 2 óra adható órakedvezménye. Most szükségem lenne arra az információra, hogy mely rendelet vagy törvénymódosítás írja le ezt a változást. Ebben kérem segítségüket. Tisztelettel: Sasváriné

--
  ofoe

Kedves Márta! Íme a válasz, amit a PDSZ jogi szakértőjének segítségével adunk meg.
Az Nkt. 62. § (5) bekezdése szerint a nevelési-oktatási és a pedagógiai szakszolgálati intézményekben pedagógus-munkakörökben
dolgozó pedagógus heti teljes munkaidejének nyolcvan százalékát (a továbbiakban: kötött munkaidő). A 326/2013. (VIII. 30.) Korm. rendelet
17. § (5) bekezdése szerint "a (4) bekezdésben meghatározottak alapján az egy pedagógusnak elrendelhető tanórai és egyéb foglalkozások,
pedagógiai szakszolgálati közvetlen foglalkozások száma egy tanítási napon a kettő, egy tanítási héten a hat órát nem haladhatja meg. A
neveléssel-oktatással lekötött munkaidő, óvodapedagógus esetében a kötött munkaidő felső határa felett eseti helyettesítés a (4)
bekezdésben foglaltak alapján rendelhető el, egy pedagógus számára tanítási évenként legfeljebb harminc tanítási napra, óvoda esetében egy nevelési éven belül legfeljebb harminc napra." A fentiekből következik, hogy nem teljes héten nem 26 órával kell számolni, hanem időarányosan, mivel ekkor a heti munkaidő 40 óránál kevesebb.
Az összevont helyettesítések esetében a Kjt. 24. § (1) bekezdését kell alkalmazni, amely szerint, ha a közalkalmazott munkaköre ellátása mellett a munkáltató rendelkezése alapján átmenetileg más munkakörébe tartozó feladatokat is ellát, s ezáltal jelentős többletmunkát végez,
illetményén felül a végzett munkával arányos külön díjazás (helyettesítési díj) is megilleti.
Reméljük, segítettünk.

--
  Márta

Szeretném megkérdezni, hogy ha egy munkahét nem minden napján dolgozunk, mert pl. munkaszüneti nap ( Nagypéntek), vagy szabadságot írt ki a vezető ( tavaszi szünet utáni nap), esetleg 1-1 tanítás nélküli munkanap esik a hétre, akkor is csak a 26 óra feletti helyettesítés számít bele abba a bizonyos 30 napba, amely felett már fizetni kell a helyettesítésekért? Nem kell ilyen esetekben arányosan csökkentve számítani a heti kötött munkaidőt, tehát nem max. 26-ban meghatározni? Az iskolavezetés szerint nem. :( Szerintem ez olyan, mintha ledolgoztatnák velünk pl.a szabadságot. Pl. egy nap a héten nem tartottam órákat, mert osztálykiránduláson voltam. Ezen a napon lett volna 4 órám, de mivel nem tartottam meg, azon a héten csak 22 órám volt, 4 óra helyettesítést is kiírhatnak, ami 26 óra alatt van, tehát nem is számít helyettesítésnek. Az összevont helyettesítések pedig egyáltalán nem számítanak nálunk helyettesítésnek. Rendben van ez így?Nagy a káosz. Senki nem tud semmit.Válaszát előre is köszönöm

--
  Eleonóra

Kedves OFOE!

Nagyon szépen köszönöm a válaszukat! :-)

Üdvözlettel: Németh Eleonóra

--
  ofoe

Kedves Eleonóra! Kicsit bonyolult a helyzeted mert a pedagógus munkaköröd alapján jár Neked a 21 munkanap alapszabadság, és a 25 munkanap pótszabadság. Az ápoló munkakör alapján viszont évi 21 munkanap alapszabadság és a Kjt. 57. § (1) bekezdése szerint a fizetési fokozatoddal egyenlő számú munkanap pótszabadság illet meg. Ugyanis a 326/2013. (VIII. 30.) Korm. rendelet 30. § (1) bek c)pontja alapján a kollégiumi ápoló munkakörben dolgozóknak nem jár az évi 25
munkanap pótszabadság, erre ["c) a nevelő és oktató munkát közvetlenül segítő munkakörök közül a pedagógiai asszisztens,szabadidő-szervező, gyermek- és ifjúságvédelmi felügyelő, pedagógiai
felügyelő, gyógypedagógiai asszisztens, pszichopedagógus, gyógytornász,munkakörben foglalkoztatottak jogosultak. (A válaszadásban a PDSZ jogi szakértője volt segítségünkre.)

--
  ofoe

Kedves Krisztina! Nagyon nehéz a konkrét helyzet pontos ismerete nélkül érdemi tanácsot adni, de megpróbálom. Az első lépés valóban átgondolni azt, hogy Te magad mennyiben vagy felelős az adott problémáért. A figyelmeztetőkkel, intőkkel csak a saját feszültségedet oldod némileg, eredményt nem tudsz elérni. Gondold át, hogy melyik ponton romlott el a kapcsolat az adott csoporttal, eleve így fogadtak, vagy menetközben történt valami. Az a soraidból kiderül, hogy nincs köztetek bizalmi kapcsolat, tehát kommunikáció helyett hadakoztok. Időt kellene szánni arra, hogy a problémát tisztázzátok, megállapodásra jussatok a közös megoldás módjában. Ennek vannak különböző technikái. Fontos, hogy ne személyes sértésként kezeld az ügyet, hanem közös megoldandó problémaként. Nem ördögtől való, amit a kollégáid tanácsolnak, hogy fordulj pszichológushoz, aki segíthet azon, hogy a Benned való görcsöt fel tudd oldani. Amíg Te magad nem jutsz túl ezen a görcsön, nem tudod kézbe venni az ügyeket. Ezek a diákok már nem kamaszok, fiatal felnőttek, nekik is fontos, hogy eljussanak az érettségiig, és matematikából is elérjenek egy bizonyos szintet. Ez lehet az a közös ügy, amin együttesen és nem egymás ellenében kellene dolgoznotok. Szívesen levelezek erről Veled privátban is, ha akarod, de nem minden részlet tartozik a nyilvánosságra. Jelezd, ha ezt szeretnéd. Üdvözlettel Szekszárdi Juli

--
  László Krisztina

Kedves OFOE!
Nem tudom mennyire válaszolható meg a kérdésem. Egy középiskolában tanítok, heti 27 órában matematikát, 8 érettségis csoportnak. (Plusz a korrepetálások, plusz a helyettesítések.) Nagyon szeretem a diákjaimat, de mint mindenhol, ahol emberek vannak, előfordulnak konfliktusok. A kb 110 diákból, akiket két éve tanítok, van kb 15, akik állandóan csak a hibát keresik a munkámban, agresszíven és lekezelően bánnak velem, sokszor megaláznak a csoport egésze előtt. Amikor esetleg szaktanári figyelmeztetést adok nekik, akkor hangosan kiröhögnek, hogy az ő szüleiket ez nem érdekli. (Ezek a diákok már 17-19 évesek, mivel a nyelvi tagozat nulladik évfolyama egy évvel megnöveli a középiskolai tanévek számát.) Semmivel nem tudom őket sem motiválni, sem fegyelmezni, tönkre teszik az óráimat.) Hiába fordultam az osztályfőnökökhöz segítségért, mind ők, mind az igazgató-helyettes és a munkaközösség vezető szerint, ez az én hibám, azért viselkednek így velem, mert ez "belőlem jön". Közben az iskolából folyamatosan mennek el a tanárok, és hiába keresett a szakom, (angol-matek) úgy érzem, hogy nem becsülik meg a munkámat. Hiába az a kb 90 diák aki jól teljesít, (nem egy dícséretes 5-ös is van, és emelt matematika érettségi előkészítő csoportok is), hiába a rengeteg dolgozat, számonkérés, ingyen korrepetálás, rendszeres, hogy káromkodva, csapkodva, üvöltözve csapják az asztalomra a kijavított dolgozatot, mert az nem négyes, hanem csak hármas. És közben a vezetőség, az osztályfőnökök és a munkaközösség vezető szerint is, nekem kell változtatnom, pszichológushoz mennem, mert engem nem lehet elviselni. Meg kell jegyezzem, ezek az emberek 25-30 éve vannak ebben az iskolában. Ez a matematika státusz, amit én megkaptam 2 éve, egy előző iskolavezetéstől, már nagyon régóta, úgymond, "forgó hely" volt, mert - más tanárok elmondása szerint - mindig "volt valami probléma a matek tanárokkal". Minden más matematika tanár az iskolában, már 10-20-30 éve itt tanít.
Nem igazán tudom, mit kezdhetnék a problémával. Tudnának esetleg tanácsot adni?
Köszönettel: Krisztina

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Trencsényi Laci:] Nóri, újabb terminológiai vita köztünk. Ha elfogadod a tehetséggondozás és felzárkóztatás dichotómiáját (ahogyan az oktatáspolitika és a rosszul szocializált pedagóguselit gondolja), akkor elfogadod a szelekciós funkciót. Vagyis: Van, akinek tehetséggondozás jár (a konfidens […]
Az arányvesztés béklyójában »

--

[Bea:] Ezt el kellene lesni a színészek képzéséből. Régóta mondom :) Örülök, hogy a hallgatók is igényelnék.
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[vik:] Az egyetemi szinten valóban addig működhetett jól az "oktatás", amíg a tanárok és diákok "szintje" nem különült el a munkát illetően. Hiszen egyetemnek is azért nevezik (ma már hiába), mert a tanárok és diákok egyetemességén alapult, ahol a munka-tanulás […]
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[csilla:] nem provokálni szeretnék, de van olyan szakember, aki a gondolataimat olvassa, és tud számomra, olyan elméleti útmutatást adni, hogy hogyan gondozzak egy ma már 15 éves, abuzált, anyaszerepben lévő lánykamaszt! ezek a gyermekek nem kis számban kerülnek be a gyermekvédelmi […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] 2014. márciusában láttam ezt a filmet! Ma a Máltai Szeretet szolgálat működteti! nincs információm róla!https://index.hu/video/2011/08/29/tiszabo_s1e1/ https://index.indavideo.hu/video/Ha_nincs_iskola_elveszett_a_falu_1 Eltelt hét év! Ezen gyermekek, egy része, szavazóképes […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] borderline, hospitalizáció kamaszkorban! ha nem segítünk a családokon, mint ahogy Nóri teszi, 10 év múlva a társadalom gerincét sok-sok településen a ma gyermekei képviselik majd a felnőtt lakosságot! ha kiemeljük őket családjukból és átexportáljuk más településekre, […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Csilla:] Még mindig rágom minden szavát!Én ott vagyok, ahol ő nem! szakellátás a gyermekvédelemben, de voltam alapellátásban is! Voltam óvoda vezető is! Drága Ax! kérdeztem tőled! Mi ez? Kaptam rá választ! Látjátok Ti ezt? Láttátok ti ezt!? elviszlek benneteket! nem Nórihoz! máshová! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] Amikor először tettem javaslatot arra, hogy emeljünk ki gyerekeket családjukból, nem haboztam!Fájt, mert tudtam, benn ragadnak a rendszerben, sejtettem az abúzust! de láttam magam körül a tehetetlen környezetet is : védőnő, óvoda, iskola, aktív és passzív szociális eszközök! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Juli:] Kedves Péter! A "t. szerző" nagyon is jól ismeri a magyar valóságot, a hátrányos helyzetű térségek problémáit. Vajon kit lehet komolyan venni, és kit nem? Arra kérném, hogy mielőtt Ritók Nóráról azt állítja, hogy "íróasztal mögül okítja a kollégáit", […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Péter:] „Hatszáz évig nem akartak beilleszkedni, miért pont most akarnának?” „Ugyan már! Ismerek olyanokat, akik ki tudtak emelkedni. A többi miért nem akar?” Ezek a mondatok nem tekinthetők előítéletnek, inkább ténymegállapításnak. Kétségtelen tény, hogy nem kevés azoknak a […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--
OFOE (2001–2019) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek