OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
2008. február 13.
» Hozzászólások (21)

Rekviem a pedagógiai intézetekért

Hercz Mária

Szeptember elsején születtem. Az iskolakezdés napján. Azt hiszem, ez határozta meg az életemet. A hatodik születésnapon kezdtem, az ötvenedik évembe lépve fejeztem be a tanulást – összeadva a katedra mindkét oldalán töltöttem egy-egy negyedszázadot: pályakezdőként alsósokat tanítottam, öt évvel később felsősöket, s közben óvodásokat is, így ment ez 17 évig főállásban, később óraadóként. 1997-től a megyei pedagógiai intézet munkatársa lettem. Hogy hogyan kerültem vissza a katedrára öt évvel ezelőtt? Erről (is) szól az írásom.

Lehet, hogy aki pedagógusnak született, az hiába próbál hivatalnok lenni, vagy vállalkozó, vagy egyéb jól jövedelmező tevékenységeket végezni, igazán akkor boldog, amikor csillogó szempárok néznek rá, legyenek azok öt- vagy ötvenévesek? Sokan sokszor csodálták, hogy mi mindenhez van energiám – mosolyogva... Ők nem tudhatják a titkomat: visszakapom (megnövelve) tanítványaimtól és munkatársaimtól.

Négy és fél éve én hagytam el. Elhagytam, mert lehetetlenné vált vele maradni. Pedig az életem volt, hittem benne. Hittem, hogy jó, hittem, hogy nem pótolható. Számomra nem pótolható! Hatni tudtam rá, és ő hatott rám. Én más lettem általa, s – ma már biztos – ő is más lett általam. Mint minden szakításnál, az ember szíve mélyén reméli, hogy nem pótolható, de az esze azt mondja: mindenki az, még te is. Mint minden szakításnál, az embernek eszébe jut: egyszer még hiányzom neked. Egyszer majd kiderül, nekem volt igazam. Mint minden szakításnál, az emberben felmerül az „ott fogsz majd sírni...” vigasztaló gondolata. Aztán, amikor tényleg baj éri a másikat, ha a pillanat töredékére fel is merül az „úgy kellett neked” érzése, a következőben azonban már vele sír, érte sír.

Nem, nem tévedés a cím, nem egy szerelem történetéről írok. Vagy mégis? Bizonyos szempontból igen. Csíkszentmihályi Mihály (Flow című) könyvének olvasása óta tudom, hogy nem hiba, nem személyiségzavar, nem munkamánia – mint addig hittem –, ha az ember szereti a munkáját. Ha nem érzi tehernek, ha nem fárasztja. A flow, az áramlat érzése a szerző véleménye szerint leginkább a szerelmes állapothoz hasonlítható, amikor a világ megszűnik körülöttünk, a fájdalom elmúlik, fáradtság nincs... Ha az ember a munkájában (is) megtalálja ezt az érzést, már tudja később, hogy mit keres, miért, hogyan szeretne dolgozni.

A dolog más szempontból is nagyon hasonlít a szerelemre – amíg benne élünk, visz minket „az áramlat”, de csak akkor tudatosul bennünk, amikor már elmúlt. Az első reakció a „soha többé nem gondolni rá”, hogy elviselhetőbbé váljon a hiánya. Aztán az idő múlásával már képesek vagyunk újra emlékezni, jó szívvel is, és racionálisan végiggondolni: mi volt az, ami a legszebb volt, a legjobb volt benne.

Most, hogy a mi megyénket is elérte az évekkel ezelőtt indult lavina, mely lassan-lassan eltemette a pedagógiai intézeteket, most már szembe kell néznem mindazokkal a kérdésekkel, amelyeket az elválásunk óta kitöröltem a gondolataimból.

Mi volt a legszebb benne?

Talán a közös remény, ami összekötötte a különböző megyék és a főváros szakembereit: hogy részesei lehetünk egy európai színvonalú közoktatás felépítésének. Talán az együttgondolkodás, az országos szakmai munkaközösségek, melyek közös célokat határoztak meg, közös fejlesztéseket vittek véghez, kicserélték produktumaikat. Csak a szépre emlékezem? Nem. Voltak nehézségeink. Voltak nehézségeink, konfliktusaink, tanultuk az együttműködést.

De mégis: egy közösség része voltunk (intézeten belül), s egy közösség része voltunk (országosan), melynek minden megyében és a fővárosban élt egy-egy tagja, akire számíthattunk, akivel együtt gondolkodhattunk, akivel együtt dolgoztunk, közös célok érdekében. Akkor úgy hittük, az a dolgunk, hogy minél többet segíthessünk megyénk intézményeinek munkaköri kötelességként, minél hatékonyabban használjuk fel a költségvetési pénzeket, ne végezzünk párhuzamos munkákat. Azt hittük, hogy nekünk kell tudnunk az utat, amit szaktanácsadóink segítségével megmutathatunk az iskoláknak. Rendszeresen szerveztünk szakmai programokat saját fejlődésünk érdekében. Tanultunk, mert éreztük, hogy szükség van a tudásunkra.

Akkor úgy hittük, hogy együtt sokkal többet érünk, és sokkal többet érünk el. S ez így is volt. Pályázatokat írtunk, s nem kis bevételt szereztünk évről évre intézményeinknek (s a fenntartó önkormányzatnak). S közben igyekeztünk minél több ingyenes szolgáltatást nyújtani, s azt lehetőleg az iskolákba, vagy legalább a kistérségbe helybe vinni.

Egy évtized emlékei, avagy: milyen volt?

A rendszerváltás után néhány évvel valami elkezdődött – lentről vagy fentről, nem is tudom pontosan, talán is-is. Benne volt a levegőben. Kinyílt a világ. Úgy tűnt, komolyan kezdik venni „fent”, hogy „lent” („vidéken”) is van óvoda, iskola, hogy lenne megújulási, megújítási szándék, és ehhez költségvetési támogatást is rendeltek. Lépésről lépésre úgy tűnt, halad a világ (a gyermekintézmények világa).

A kilencvenes évek közepének pedagógiai intézeteiről írok, akkortól volt szerencsém benne élni. Akkoriban még nem kellett a létünkért harcolni, illetve ha kellett is, azt szakmai, gazdasági eredményekkel meg lehetett védeni. Az utóbbi 5-7 évben már mintha valami más lenne fontosabb... Hogy mi? Sokan tudják a választ, azt hiszem. Főként azok, akik még emlékeznek rá, s tudják, mi a különbség. Akik már nem, azok kedvéért menjünk vissza egy kicsit időben.

A kilencvenes évek közepe táján tehát költségvetési pénzből fejlesztették a pedagógiai intézeteket, új funkciókra új szakembereket vettek fel főállásba. Az intézmény nevébe bekerült a „szakmai szolgáltató” kifejezés. Akkor még nem is sejtettük, hogy eljön az az idő, amikor már nem lesz természetes, hogy legalább megyénként (kerületenként) van egy olyan hely, ami szolgáltat. Akinek törvény által előírt kötelessége, hogy segítsen, ha szükséges, sőt: vegye észre, ha segíteni kell. Törvény határozta meg, hogy milyen területeken kell szolgáltatást nyújtania. A főállású munkatársak 10-15 fős csapatát szaktanácsadók kötötték össze az óvodákkal, iskolákkal, kollégiumokkal. Állandó megbízásuk volt, megyénként – talán lobbifüggően – változó számban.

Pályázati pénzekhez lehetett jutni további szakemberek foglalkoztatásához, a körzeti szaktanácsadói hálózat kiépítéséhez: így a kisebb falvakba, távolabbi területekre is jutott szaktanácsadó.

Minden szakterületre állíthattunk valakit az iskolához elérhető távolságra. Nemcsak a tantárgyi rendszert fedte le ekkor már a szakemberhálózat, hanem a nevelés speciális területeit is. Az azonos területeken dolgozó (pl. több tanító, óvónő), illetve a hasonló nevelési, oktatási területeken tevékenykedő szaktanácsadók egy-egy főállású pedagógiai intézeti munkatárs irányításával munkaközösségeket alkottak (sokszor lelkes pedagóguscsoportok dolgoztak velük együtt rendszeresen), közösen szerveztek programokat, megosztották a munkát. Akkoriban fejlődtek a „hálózatok”. A nevelési területeken dolgozók fő feladata a szakmai hálózatok, munkaközösségek kialakítása volt, azt szerettük volna elérni, hogy minden iskolában legyen valaki, aki ott és akkor tud segíteni, amikor kell. Pezsgő szakmai élet folyt: munkaközösségi foglalkozások, őszi és tavaszi pedagógiai napok, megyeszerte minden szakterületen ingyenes programokkal, pályázatból ingyenes továbbképzésekkel.

Természetesen megkezdődött a bevételteremtő tevékenység is konferenciák, fizetős továbbképzések keretében. A „piacosodásról” akkor azt hittük, hogy jó következménnyel jár majd. Hiszen az intézmények választhatnak szolgáltatót, szolgáltatást, ez pedig minőségi kényszert jelent. (Mi lett a vége? Vagy még most sem a vége van? Az iskolák erre szánható kerete elkezdett csökkeni... – vagyis momentán nincs fizetőképes kereslet.)

Akkoriban törvényben rögzítették, hogy a szaktanácsadóknak és a belső munkatársaknak adott időn belül szakvizsgát kell tenniük, szakértői oklevelekkel lehet majd csak szakterületükön dolgozniuk. A legfrissebb tudás áramlott be az ismét egyetemre járó kollégákon keresztül. Lehetőség nyílt a megyei, fővárosi intézményeknek hídként összekötni az egyetemi kutatókat az óvodákkal, iskolákkal. Intézmények sokasága kapcsolódhatott be az egyetemek kutatási programjaiba, sajátíthatott el olyan tudást, ami valóban segített a gyakorlatban.

A legszebb talán mégis az volt, hogy a fenntartó önkormányzatok elkezdték az iskoláikat „dédelgetni”, más szemmel nézni. A közösen írt és megszerzett pályázati keretből olyan szakmai fejlesztésekre volt lehetőség, aminek eredményei kimutathatóak voltak, helyi tanfolyamok, tudás- és nevelési vizsgálatok, képességmérés- és fejlesztés stb. Volt egy kisváros, ahol az önkormányzat – a központi források megszűnte után is – évekig saját szakmai keretéből támogatta az elsősök képességmérését és képességfejlesztését, a nagyobbak (mai szóval fogalmazva) kompetenciamérését. Finanszírozta a szakmai munkaközösség működését, jutalmazta azokat a tanítókat, akik részt vettek a gyermekek fejlesztésében. Nem voltak gazdagok, csak megértették: az emberi tőkébe invesztálni a leginkább kifizetődő befektetés.

S kinyílt az út Európa felé is. A Tempus Közalapítvány segítségével pedagógiai intézeti munkatársként részt vehettem egy belgiumi uniós konferencián, ahol négy ország pedagógus-képzőivel megálmodtunk, majd megnyertünk egy pályázatot: öt évig dolgoztunk együtt az európaiságra nevelés témakörében. Más intézetek más kapcsolatokat építettek ki. A vasfüggöny keleti oldaláról idealizált nyugati nevelési gyakorlatról kiderült: nem megvalósíthatatlan, csak kitartás és közös program kell hozzá. Tapasztaltuk, hogy a tudásunk, a kreativitásunk, a szakmánk miatt nincs mit szégyenkeznünk. A nyugati tapasztalatok arról, hogy milyen módon kellett nekik is megküzdeniük évtizedeken keresztül a pedagógusok gondolkodásában élő tradíciókkal, reményt keltettek: talán nekünk is sikerülhet. Azt is láttuk, hogy az oktatás sehol sem politikamentes, sőt. Esetleg megteremthető lehet az egyensúlyi állapot jól működő szülői és civil szervezetek bevonásával. (A nálunk kissé lejáratott demokratikusan módhatározót nem merem ugyan hangosan kimondani, de azért csendben mellé gondolom.). S még egy apró, nem csak engem érintő megjegyzés: Portugáliában három év alatt lecserélték az autóikat a kollégáink – az oktatás eredményessége fizetésnövekedéssel járt... (Az én autóm húszéves, sietnünk kellene!)

Sikertörténetnek hangzik, ugye?

Azt hittük mi is. Kollégáimmal megálmodtunk egy új szellemű pedagógiai intézetet, ami még jobban szolgálná a köz érdekét, s egyben nyereségesen is működne. De aztán jött a ... – nem akarom, vagy merem leírni – és döntött. Nem, ma már nem a személyes sérelem a fontos, hisz a... azzal, hogy elvágta a személyes „pedintézetes” karrierem, hogy a munkatársaim és a független szakértők véleménye ellenére „átszavazott”, hogy nem lettem egy fantasztikus csapat vezetője, nekem személyesen még jót is tett.

Főiskolán tanítok. Nem íróasztalnál ülök. Azzal foglalkozom, amit szeretek, igyekszem tanítványaimat „nevelni” korhatár nélkül, keményen dolgozom azért, hogy hiteles legyek magam előtt, hogy meg tudjam tanítani – s ne csak leadni – a tananyagot, s óráról órára feltöltődöm hallgatóim visszajelzéseiből. A többiekért és az iskolákért való napi küzdelem, stressz helyett megszereztem a két bűvös betűt a nevem elé. Boldog vagyok, de: ez egy más világ. A bennem élő tudós-tanárnak azért hiányzik a gyakorlati szakember napi kihívása, a „világmegváltó” alkotó közösség, amely segíteni akart és tudott az óvodák, iskolák mindennapjaiban. Az egyszer s mindenkorra elveszett. Az intézet idén decemberben gyakorlatilag megszűnt. Át- vagy kiszervezik – számomra szörnyűek ezek a divatos szavak.

Az én esetem megtörténtekor már nem is volt különleges, hiszen akkoriban jó egy éve rendre-másra érkeztek a hírek: nem X lett az igazgató, aki pedig szakmailag országosan elismert szakember, hanem Y, aki – bár a szakmáról semmit nem tud – a programjában könnyen felfogható bevételt ígért. Máshol kellett a hely egy magasabb pozícióból visszatért szakembernek. Megint máshol a szakmáért élő-haló köztiszteletben álló igazgatót nyugdíjazták, hogy át lehessen szervezni az intézetet, eltűntetni a szaktanácsadói hálózatot, a kistérségi szakmai munkaközösségeket, hiszen mindez pénzbe kerül. Megint máshol... nem, nem folytatom. Nincs értelme.

Ami azért fontos: személyesen senkit sem kell sajnálni, hiszen a széket alóluk el lehetett venni, de a tudásukat nem. A hitüket sem. A kapcsolataikat sem. Ma legtöbbjük szakértőként, szakértői cég vezetőjeként dolgozik, vagy magán pedagógiai intézetet vezet, felsőoktatásban tanít – tehát egyénileg nagyobb karriert futottak be. Mégis... Azok, akiknek az élete összeforrt a szakmai szolgáltatással, akik a pótlékkal növelt közalkalmazotti fizetés mellett is boldogok voltak, mert egy rendszer fejlesztői, katalizátorai – vagy legyünk szerényebbek – segítői lehettek, nem feltétlenül érzik magukat jobban magasabb állásban, gyakran magasabb jövedelemmel, de akarva-akaratlanul látva, hogy lassan még a helyét is sóval szórják fel az ő valamikor termékeny területüknek.

Észrevette valaki, hogy fokozatosan leépült egy jól működő rendszer? Átgondolta valahol valaki, hogy mi történt szépen lassan, lépésről lépésre? Hogy mit veszített a közoktatás? Hogy mit veszítettek az óvodák, az iskolák, a pedagógusok? Nem, nem azok, akik ma is meg tudják szerezni a pályázati támogatást, nem is azok, akik szerencsés helyre születtek, akiknek sikerül „tűzközelben” maradni, hanem a többiek.

Akikhez nem jut el az információ (a pályázatokról, a szakma újdonságairól), akiknek nincs pályázatírási tapasztalatuk, akiknek nincs pénzük szakértői-, szaktanácsadói segítséget kérni, akiknek nincs módjuk a drága konferenciákat megfizetni, akik nem jutnak el a szakmai programokra, továbbképzésekre, mert a nagyváros messze van, busz ritkán megy, a nevelőtestület kicsi, helyettesítésre nincs mód, s egyébként is a szakvizsgák finanszírozására kell a pénz.

Akiknek nincs módjuk szakmai önképzésre sem, mert az iskolában nincs idejük szakmai folyóiratokat olvasni, s az az idő, amikor előfizettek rá, hogy otthon kéznél legyen, elmúlt... Csak az idősebb generáció emlékszik, hogyan várta a Tanító legújabb számát, gyűjtögette a Módszertani lapok ötleteit. Mondhatnánk, hogy az interneten minden elérhetnek. Igen, valóban. Ha van gépük otthon, hisz a tanári szoba egy-egy internetes gépére sokan várnak. Ha tudják, hogy mit keressenek, hol és hogyan. Az átlagtanárnak azonban a mindennapok sodrásában nincs ereje, nincs felesleges energiája arra, hogy önmagának, önmagáért fejlődjék.

Lassan, de biztosan elmosta a... – nem tudom, nem akarom, vagy nem merem megnevezni –, de valami elmosta a szaktanácsadói hálózatot. Mint a tenger a sziklákat, lassan, fokozatosan, s mire észrevesszük, hogy már csak homokszemcsék maradnak, abból nincs visszaépítés. Azok kedvéért, akik az utóbbi öt évben szerezték a diplomájukat, meg kell említenünk, hogy a szaktanácsadói rendszer kialakítása annak idején szimbólum értékű volt. Hiszen ez jelentette azt, hogy megszűnt a szakfelügyelet, a bármikor, akár bejelentés nélkül fentről érkező ellenőrző-bíráló, sokszor rettegett ember megjelenése az iskolában (bár személyesen sok fantasztikus személyiséget is volt szerencsém köztük ismerni).

Helyette a szaktanácsadók, a szakma helyi elismert gyakorló szakemberei látogattak rendszeresen az óvodába és az iskolába ingyenesen, azaz a költségvetésből finanszírozva. Szaktanácsadók, akikkel le lehetett ülni egy-egy szakmai munkaközösségnek megbeszélni az aktuális gondokat, aki meglátogatta a foglalkozásokat, az órákat, szakmailag értékelte és tanácsokat adott. Aki szakmai bemutató órákat, módszertani foglalkozásokat (ma divatos kifejezéssel workshop-okat) szervezett helyben, a konkrét igények alapján, az adott iskolában. Akit fel lehetett hívni, ha valami gond támadt. Aki összekötötte az iskolákat egymással és az oktatásirányítás különböző szintjeivel. Aki rajta tartotta kezét a szakma „ütőerén”, tudta, mire van szükség, s arról is volt elképzelése, hogyan. Aki konferenciákon, képzéseken vett részt, aki ismerte a szakma eredményeit, országos kapcsolatait felhasználva rendszeresen ingyenes továbbképzéseket (előadások, szakmai napok, bemutató órák) szervezett, és sok esetben klubokat, munkaközösségeket vezetett. Emellett tanított, így belülről is ismerte az iskola világát.

Az első hullám az állandó megbízatású szaktanácsadók számának csökkentése volt, aztán lassan csak alkalmi megbízással működtek, majd az iskolák számára fizetőssé váltak. Tehát pont azok számára megfizethetetlenné, akiknek szükségük lenne rá. Kit lehet ma felhívni egy szakmai problémával – ingyen? Ki figyel az osztályterem ajtaját magára csukó pedagógus gondjaira? Ki képviseli szakmai fórumokon? Ki segít neki eligazodni a tankönyvek, taneszközök piacán? Ki veszi észre, hogy a kiégés jelei mutatkoznak rajta? Ki biztatja, hogy „igenis jó, amit csinálsz”?

Volt egy szervezet, amit úgy neveztek: pedagógiai (szakmai szolgáltató) intézetek

Jól képzett és elhivatott szakemberekkel, jól képzett és elhivatott szaktanácsadókkal működött. Folyamatos kapcsolatban állt a szakma tudósaival; tudást, értéket, szemléletet közvetített. Aztán jött a..., és elkezdte csökkenteni a pályázati forrásokat, csökkenteni az intézetek támogatását, csökkenteni a költségeket. A megyék önmaguk döntöttek: fenn tudják-e tartani pedagógiai intézetüket. Néhány megye, kerület akad, ahol a fenntartónak ma is fontos ez az ügy. Akik áldozatot vállalnak érte – talán azért, mert tudják: jó beruházás. (Isten áldja őket, csak támogassák őket, álljanak melléjük a gyakorló pedagógusok, amíg még lehet!).

A fenntartók tehát sokféleképpen döntöttek, több lépcsőben. Van, ahol egy-egy felsőoktatási intézményhez kapcsolták (csökkentett létszámmal és feladatkörrel); van, ahol gazdasági társaságok működtetik; van, ahol csak a kötelező feladatellátásról tudnak már gondoskodni; van, ahol külső céget bíznak meg vele.

Látszólag tehát nem szüntették meg. Nem, valóban. Csak a fő hivatása szűnt meg: segíteni (közpénzből), szakmai tudásközpontnak lenni „lent”, az iskolák közelében, olyan hidat képezni az oktatáspolitika és az egyes pedagógus között, melyen mindkét haladhat az információ. Értem: kényszerpálya. Pénzhiány. Lehet. De ugye nem felejtjük el, hogy az emberi erőforrásba való befektetés egy ország leghatékonyabban megtérülő beruházása?

Requiemet a halottakért szokás mondani. A halottakért, akiket szerettünk. Név szerint akartam felsorolni őket. Bár összegyűjtöttem, hogy a megyei, kerületi (állami fenntartású) pedagógiai szolgáltatók közül kikért szól a harang, de még mindig nem teljes a lista. Két megyében, úgy tűnik, éppen most... Van, akiket csak átszerveztek (csatoltak), csökkentettek, s van, akik helyett már csak fantomiroda működik. Leírhatnám, hogy melyiket milyen módon alakították át, hogyan folytatódott a törvényben előírt szolgáltatás. Leírhatnám az „utódok” neveit is. Nem! Óhatatlanul a politizálás gyanújába keverednék, amit nem szeretnék, ellenkezőleg: meggyőződésem, hogy ez szakmai kérdés, és szakmai összefogással kell megoldani. Lehet, hogy ezt felejtettük el? S ez az állapot csak átmeneti?

Optimista lelkem igyekszik vigasztalni: lehet, hogy tévedek, lehet, hogy a „pedagógiai intézet” mégsem halott. Hogy tovább él, csak a forma változik. Csak a szervezeti keret változik. Csak a tulajdonos változik. Csak a finanszírozása változik. Csak a célok változnak. Csak a tartalom változik. Csak az ott dolgozók változnak. Csak a vele kapcsolatban állók változnak. Csak a... Tényleg tovább él?

Vagy ha nem, ugye az emlékeinkben tovább fog, és talán egyszer újra lesz valaki, aki megérti, hogy helyi szakmai műhelyek, közösségek, s azok országos hálózatai nélkül nincs haladás? Ugye lesz, aki tudja: a jövő kulcsa az osztálytermekben dolgozó pedagógusok kezében van? Nekik kell folyamatos szakmai segítséget kapniuk – ingyen. Velük együtt kell gondolkodni, és nem helyettük!

Hercz Mária

--

 » Kommentálom
 Kommentálom «
Várjon...

A hozzászólások megengedett tartalmával kapcsolatban lásd kommentelési irányelveinket.

Hozzászólások

Takács Zsolt | 2008. március 19. | tzsolt56[kukac]vipmail[pont]hu
Nem biztos, hogy itt a bölcsek köve, de többünk feltett kérdéseire, és válaszainkra, a témával kapcsolatban felmutatott részleges adalékainkra, a hozzászólásaink mellé, itt olvasható egy fajta válasz.
http://index.hu/politika/belfold/commitm03/
Szekszárdi Juli | 2008. március 5.
Kedves Imre! Feltétlenül teszünk lépéseket, hogy megszólítsuk a "másik oldalt". Tehát a felelősöket, a döntéshozókat. Vannak erre vonatkozóan terveink, de nagyon nehéz megszólítható embert találni "odaát". Nagyon köszönöm valamennyiünk nevében, hogy
közreműködik ebben a civil mozgolódásban. Ha van ötlete, hogy kinek címezhetnénk közvetlenül ennek a pedagógiai szolgáltatások sanyarú állapotáról szóló virtuális szekciónak az anyagát, nagyon szívesen vennénk. És nagyon örülnénk minden civil és nem civil szövetségesnek is.
Herpai Imre | 2008. március 3. | herpai[pont]imre[kukac]chello[pont]hu
Talán nem illik kétszer szólni,ezért elnézést.Úgy tűnik,akiknek közvetlenül fájt,azok kiirták magukból,akik meg tehetnek róla/érte,azok hallgatnak - esetleg nem olvassák a honlapot.Mély szakmai meggyőződésem,hogy többről van szó,mint a pedagógiai intézetek felszámolásáról.A szak-és szakmai szolgáltatások anomáliái,az alapfokú művészetoktatás tragikomédiája,a csodaszernek kikiáltott kistérségi átszervezések,a szakmai logikát nélkülöző fejlesztési pályázatok kiirása/vagy éppen a kiirás tologatása/,stb...mind-mind tünetei valami mélyebb dolognak.Lehet,hogy egyszer majd oktatáskutatóink kikutatják,hogy minek.Mútkori hozzászólásomban néhány "alulnézeti"állitást fogalmaztam meg--remélve,hogy valaki megcáfolja.A reményem nem vált be,igy nem tudom,hogy nem tévedtem-e?Mindenesetre megismétlem állitásaim lényegét:
1.A központi és a helyi hatalomnak ma sincs joga semmibe venni az intézmények szakmai önállóságát.Az önáálóság egyik alapismérve a szakmai szolgáltatásokhoz való szabad hozzáférés joga.
2.Az ágazatot érintő szakmai jogszabályok többségét nem tartják be.
3.Az esetleges,koncepciótlan,reaktiv szakmapolitika két évtized után sem találta meg /ha egyáltalán keresi/a decentralizált viszonyok között egyensúlyt biztositó irányitási rendszert.
4.A közoktatás fejlesztésére-főleg pályázati úton-az utóbbi évtizedben milliárdokat forditottak.Egy 2001-ben végzett,következmények nélkül maradt ÁSZ vizsgálaton kivül érdemben soha,semmilyen szakmai elszámoltatás nem történt,a befektetések "hozadékát"nem hatásvizsgálatok,hanem ciklusonkénti politikai rángások alapján itélték/itélik meg.
5.Nem volt és nincs olyan szakmai innováció,amely elegendő felkészülési lehetőséget,időt,idejében kapott anyagi támogatást,türelmet és főleg mindvégig folyamatos szakmai segitő hátteret kapott volna.
6.Hosszútávú,konszenzusos szakmai érdekek helyett a mindenkori hatalomgyakorlók napi érdekei,sok esetben érdekeltségei határozták/határozzák meg döntéseket.
7.A megyei pedagógiai intézetek felszámolása előre eldöntötten,néha még szófordulatokban is egységes forgatókönyv szerint zajlik.

Lehetséges,hogy tévedek,jó lenne hinni,hogy tévednek a rekviemet jogosnak tartó Kollégáim.
Titokban még abban is reménykedem,hogy szándékosan provokativ véleményem megszólalásra készteti:
-azokat a szolgáltatókat.akik úgy gondolják,hogy a túlélés érdekében minden kompromisszumot meg kell kötni,
-azokat az oktatáskutatókat,akik szerint a szakmai szolgáltatásban történt totális piacositás pozitiv folyamat,
-azokat a volt minisztériumi vezetőket,akik közhivataluk letétele után piaci szolgáltatók lettek,
-azokat a jelenlegi minisztériumi vezetőket,akik a szakmai szolgáltatók számtalan jelzésére,megkeresésére nem reagáltak,
-de leginkább és elsősorban pedagógus Kollégáinkat,---mert a rekviem bizony róluk szól.
Takács Zsolt | 2008. február 19. | tzsolt56[kukac]vipmail[pont]hu
Kedves Judit!
A pedagógiai szakszolgálat, a pedagógiai szakmai szolgáltatás, és a tanulási képességet vizsgáló szakértői és rehabilitációs bizottságok működésének összemosása talán nem időszerű sem attól, hogy az SNI - a korábban aposztrofált szakmapolitikai idiotizmuis és a gazdasági megszorítások eredményeként -, folyamatosan átértékelődik, átpolitizálódik, újabb és újabb értelmezést (és finanszírozást) nyer, sem attól, hogy a piacosodás kitermeli az eredeti tőkefelhalmozódás analógiái szerint, a maga "nagy halait", és működési ellentmondásait.Ezeken kívül azért sem, mert nem azonos típusú szolgáltatásai az oktatási rendszernek.
Az, hogy mindegyik rendszer ingadozik a működése feltételeinek mezején, Herpai Imre elemző hozzászólása szerint szükségszerű.
Természetesen nem azért, mert Ő, vagy én ezt állítjuk.
Talán az egyik lehetséges ok, hogy a közoktatás, a szakképzés, a felsőoktatás, a felnőttoktatás hosszú évek óta tartalmi szabályozási és finanszírozási szempontból nem áll azonos oldalon. Ez azért tudathasadásos állapot, mert a közszolgáltatások állami és önkormányzati feladatellátása még mindig dominál a felsorolt ágazatokban, miközben a lehető legolcsóbban működő állam megteremtése csak kizárólag abból a szempontból fontos az aktuál-, (és hatalom-gyakorló) politikának, hogy a pillanatnyi "nagypolitikai célok" eléréséhez milyen területekről és hogyan lehetne forrásokat kivonni, és az aktuálisan legjobban szorító válsághelyzetek kezelésére átcsoportosítani (lásd tandíj, vizitdíj, szakképzési hozzájárulások kezelésse, TISZK alapítási kötelezettség, a megszűnő pedagógus álláshelyek és a megszüntetésükhöz kialakított költségvetési pályázati rendszer...).
Miközben a közoktatás pl. változatlanul közfeladat, a közoktatás tartalmi szabályozása a jogalkotás hierarchiája szerint szabályozott, működése a hatalmon levő politikai erő költségvetési kényszerpályáitól függ, ami "természetesen" megint csak a jogalkotási hierarchia egy másik pólusán, de a rendszeren belül működik.
Az aktuális hozzászólásom elején felsorolt 3 terület mindegyikének -nem piac által szabályozott- működtetése, fontos szakmapolitikai, döntéselőkészítő és szabályozó eszköz lenne, ami az oktatás tartalmi fejlesztéséhez, fenntarthatóságához elengedhetetlen!
Elengedhetetlen lenne annak az ellentétnek a feloldása is, hogy a szakmapolitika tartalmi szabályozást kellene megvalósítson, miközben folyamatosan pofonokat, mélyütéseket kap, amik az ágazatban foglalkoztatottak munkáltatási szabályváltozásaiból, a költségvetés aktuális kompromisszumaiból jönnek, és az egész rendszer működési alapját biztosító finanszírozás a folyamatosan csökkenő ellátotti létszámhoz, - mint fejkvóta számítási alaphoz- van kötve.
Ezzel nem az az igazi baj, hogy én személy szerint nem látom a jelenlegi status quo feloldási esélyeit, hanem az, hogy a szélesebb értelemben vett szakmán belül senki sem mutatkozik ezügyben, aki megoldási alternatívákat kínálna, szakmai, vagy civil közbeszéd tárgyává merne tenni.
Például EU-s pályázatból 2-3 éve 100 milliós nagyságrendben felújított, szakmai programjai tekintetében is kivállóan működő falusi ÁMK-t a tőle 10-12 km-re levő "csinált város" eszkalálhat, felszámolhat azon az alapon, hogy a zsáktelepülésnek nincs a tartós foglalkoztatottságra=egzisztencia=család- és gyermekszám emelkedésre reális esélye, kvázi az elfogyó iskolások -a törvényi létszámhatárok alatti számuk miatt-, a városi mikrotérségi oktatási rendszerben fognak "landolni".Közben "természetesen" a felújított, korszerű, szakmai kivállóság-díjjal kitüntetett pedagógusközösséggel működő iskola megszűnik, gazdaságtalan fenntarthatósági mutatói miatt.
Ezekért az egymástól különálló döntésekért, amikről tudjuk, hogy összefüggnek és a fenntiek determinálják, ki viszi majd el a "balhét"?
Kádár Judit | 2008. február 18. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Az "SNI- definíció",- s e tanulók után járó költségvetési támogatás szabályozása, s változásai is megérnek egy "misét".

Misét? Káromkodást! Meg egy keserű kérdést: három szakma - a pedagógus, a gyógypedagógus, a pszichológus - emberei hogyan tűrhették (tűrhettük) ezt el hang nélkül?!!!!

Azt mondod: a civil társadalom megerősödése. Úgy legyen. Halkan teszem hozzá: vajha a civilen kívül a szakmák társadalmai is megerősödnének - az biza jó lenne, nagyon jó. Ha nem jobban, csak annyira, hogy ne sunnyognánk magunkban (vagy legszűkebb köreinkben) átkozódva, amikor politikai és/vagy pénzügyi megfontolások rendre felülírnak szakmai szempontokat. Vajha lennének szakmai szempontjaink és lenne kurázsink azt mondani: NEM. Vajha lenne hangunk egymással beszélgetni, aztán bátran, barátságosan, okosan beszélgetni azokkal, akik csak pénzügyérekkel és EU-jogászokkal beszélgetnek. A gyerekekről.
Csirmaz Mátyás | 2008. február 18.

Kedves Judit!
Az "SNI- definíció",- s e tanulók után járó költségvetési támogatás szabályozása, s változásai is megérnek egy "misét".

"Belefulladni" vagy "hajózni" csak addig kell, míg meg nem erősödik a civil társadalom ahhoz, hogy a kontroll szerepet be tudja tölteni.
Persze a "ma" arra is szolgál, hogy erősödjön, felkészüljön e szerep betöltésére (még optimizmus is szorult belém), ám ehhez neki is igencsak változtatnia kell magán, hogy erre alkalmas legyen (ennek jeleit már látom).
Nincs más út a közoktatásban (sem): vagy ez, vagy az abszurditás tartósítása (az SNI-sek esetében éppúgy, mint a közoktatás nagyon sok területén).

Kádár Judit | 2008. február 18. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Kedves Mátyás! Meghalni vagy hajózni?

A legújabb (értelmezhetetlen, de hisz már az elődje is az volt) SNI definíció visszaküldi a körzeti iskolákba azokat, akiket eddig onnan (javarészt indokolatlanul) kipenderített, megvonja a „pénzes” címkét azoktól, akiket eddig (javarészt ugyancsak indokolatlanul) felpántlikázott. Az óvodai, iskolai pedagógusoktól, fejlesztő pedagógusoktól megvonja a jogot arra, hogy önállóan döntsenek, fejlesszenek, a gyerekek közvetlen ismeretéből, változásainak folyamatos nyomon követéséből származó tudásuk alapján a maguk szakmai kompetenciáján belül végezzék a felzárkóztatást, pedagógiai rehabilitációt, és maguk döntsék el, van-e ehhez szükségük – és ha igen, mikor és miben – külső segítségre. A központ úgy látja, a gyerekek fejlesztésére szánt pénzek sokhelyütt másra csordogáltak el, a folyamatok ellenőrizetlenül folynak, a gyerekek nem fejlődnek…

A mostani állapot szerint még „csak” a vizsgálatot, diagnosztizálást, a fejlesztési terveket, a fejlesztés nyomon követését, a pedagógus ellenőrzését, a gyerek kontrollvizsgálatát bízzák a nevelési tanácsadókra. A tervezett következő ütem az, hogy az ehhez szükséges pénzt is a pedagógiai szakszolgálatoknak (lánykori név: nevtan) osztják ki, azok kötnek majd minden egyes gyerekre szerződést az iskolákkal, aztán – ha az ellenőrzés során úgy látják, hogy a gyerek mégsem fejlődik – ugyanők vonják meg a pénzt, rendelik magukhoz a fejlesztést és a fejlesztendőt. A „korbács és kockacukor” elve, a „pénztárca mint póráz” elve, a gyanakvás és kompetenciafosztás elve. Más kérdés, hogy ebben a rendszerben dolgozni majd nem tudunk, csak a rendszert működtetni – de hisz már régóta alig teszünk mást, a valódi terápiás óráinkra így-úgy lopkodjuk, törvénytelenkedjük össze az egyre zsugorodó időt.

Közel húsz éve küszködök, hogy a nevtan-ban ne ellenséget lássanak a gyerekintézmények, hanem partnert, akihez fordulhatnak, akivel konzultálhatnak. Egyik első vezetői ténykedésem az volt, hogy megtiltottam munkatársaimnak a szűrővizsgálatokat (hát mert a maradék kompetenciaérzésüktől is megfosztja a pedagógusokat), viszont rendszeressé tettem a pedagógus konzultációt, iskolai, óvodai esetmegbeszéléseket. Igyekeztem, hogy a gyerekintézmények motiváltak legyenek arra, hogy együttműködjünk – méghozzá szimmetrikus, partneri viszonyban legyünk együttműködők. A mostani rendeletmódosítások következményeikben azt az ősemberi állapotot állítják vissza, amikor magukra hagyott, kompetenciájukban megkérdőjelezett, előre megvádolt és büntetett (vagy fenyegetett) intézmények, pedagógusok ismét az ellenséget fogják látni bennünk.

Amikor májusban kiderült, hogy ez a baljóslatú helyzet közeleg, preventív lépésre szántuk el magunkat. Megterveztünk egy előadásokból és műhelymunkából álló egész éves sorozatot, amivel minden érdeklődő körzeti óvodát, iskolát fölkeresünk, hogy új alapokra helyezzük együttműködésünket, kialakítsunk egy közös nyelvet vagy tovább finomítsuk a félig-meddig már kimunkáltat, eloszlassuk a félreértéseket, a gyanakvást. A megyei közoktatásfejlesztési közalapítvány éppen kiírt egy pályázatot, annak egyik alpontja épp kapóra jött. Másfél milliót pályáztunk, ez – a technikai kellékeken túl – a résztvevőknek 3000 Ft/os bruttó órabért jelentett volna. Ha kiszámoljátok ennek a nettó megfelelőjét, észrevehetitek, hogy még így is „szerelemből” csináltuk volna a dolgot. Nem ingyen, de azért bővecskén szerelemből. Decemberben eredményt hirdettek. Nyertünk – százhetvenezret.

Azért megcsináljuk. Amit ezért kapunk, abból jövő évvégén elmegyünk egyet fagyizni. De amit mondani szeretnék, az, hogy ebben a 170 ezerben egy szemlélet tükröződik. Ugyanaz a szemlélet, mint ami ellehetetleníti a szaktanácsadói munkát.
Csirmaz Mátyás | 2008. február 18.

A rekviem az egész magyar közoktatásért szól (s azon belül a Pedagógiai Intézetekért), sajnos. Nyolc évig voltam ilyen intézménynél szaktanácsadó (most "szakértő" vagyok), s úgy van, ahogyan itt a többség által írva vagyon, ezért nincs is mit hozzátennem.

Amíg a civil társadalom nem képes összefogni, s elérni, hogy a közoktatással kapcsolatos politikai döntéseket kontrollálja, addig éljük e döntések,-s általuk teremtett abszurdkövetkezmények, s a kiszolgáltatottság-érzés mindennapjait. Panaszaink pedig tengerré dagadnak, amelybe vagy belefulladunk, vagy megtanulunk hajózni rajta.
Herpai Imre | 2008. február 18. | herpai[pont]imre[kukac]chello[pont]hu
A kálvária végetért...
Felkavaró irás Hercz Mária reqiemje.Közel két és fél évtizedet töltöttem a pedagógiai szakmai szolgáltatásban munkatársként,vezetőként,az utóbbi években az önkormányzati szolgáltatók szövetségének egyik vezetőjeként.Megpróbálok tárgy-és tényszerű lenni.
Ime,két évtized oktatáspolitikája alulnézetből...vagy ha ugy tetszik,a kálvária stációi
--Az 1980-as évek derekán máig érvényes oktatáspoltikai felismerések születtek:a nagy átfogó reformok kudarchoz vezettek,mert hiányzott a szakmai folyamatosság:mert nem önállóak a pedagógusok:mert nem áll mögöttük segitő-támogató hálózat.A rendszert tehát folyamatosan kell fejleszteni úgy,hogy az érdekeltek /pedagógus,szülő,tanuló,helyi társadalom/szakmai tekintetben önálló döntéseket hozhassanak, és mindebben segitse őket a pedagógiai intézetek hálózata, a segitő-fejlesztő szaktanácsadás.Ez akkor is azt jelentette,hogy a hatalomnak nem dolga és nem joga a szakmai irányitás.Érthető,hogy mind központi bürökrácia,mind a megyei tanácsi hatalom gyanakodva,ellenérzésekkel figyelte az intézeteket,de akkor még a törvényeknek volt kényszeritő ereje.Robbanásszerűen megjelentek a pedagógiai innovációk,a pedagógiai progresszió képviselői teret,lehetőséget kaptak az intézetek szervezésében.
--Mindezek ellenére a rendszerváltás után politikai cimkével ellátott,megszüntetésre itélt képződmény lettünk,mignem a ma is hatályos közoktatási törvény legitimálta a szakmai szolgáltatásokat.
--Ezt jókor tette,hiszen a következő években mélyreható átalakulási folyamatok indultak be:NAT,Helyi tantervek,Pedagógiai programok,Helyi nevelési programok,Önkörmányzati intézkedési tervek,kormányrendeletben szabályozott továbbképzés-és megjelentek az elkülönitett állami források a közoktatás fejlesztésére,a támogató szolgálat kialakitására,a szakértői közremüködés igénybevételére...Ezekben az években a pedagógiai intézetek az oktatásfejlesztés elkötelezett hivei,eszközei,motorja voltak.
Éppen ez vetette fel néhai nagyon tisztelt Pőcze Gábor kérdéseit már 1998-ban:
-mi az állam feladata és felelőssége a szakmai szolgáltatásban
-mit lehet és mit nem szabad piacositani
-hol válik el az ellenőrzés a szakmai szolgáltatástól?
Valójában ezek a kérdések arról szólnak:van-e távlatos,időtálló oktatáspoltikai elkpzelés arról,hogy a decentralizált rendszerben kinek mi a dolga,felelőssége és azt milyen eszközökkel látja el.Ma sincs releváns válasz,sőt...
--Ezért nem meglepő,hogy az a törékeny egyensúlyi helyzet,szakmai együttmüködés,ami az iskolák körül létrejött a programalkotás idején,igen gyorsan felbomlott.Az évtized elejétől a fejlesztésre,szakmai szolgáltatásra,továbbképzésre forditható összegek csökkennek,ágazati védelmük és felhasználási kötöttségük megszünik,szakmai felhasználásukat érdemben senki nem ellenőrzi.Ezért van,hogy az általuk generált fontos fejlesztések torzók maradnak,az alkalmazási folyamatban az iskolák magukra hagyottak.A piacositás következménye:a rendszeres,állandó szolgáltatások leépülnek,a források a fenntartók kizárólagos rendelkezésébe kerültek,költségvetési lyukakat vagy irányitási kompetencia hiányokat betöltendő.
Sokféle érdek,érdekeltség magyarázhatja azt,hogy a szakmai szolgáltatók aggódó,figyelemfelhivó jelzései,javaslatai teljesen visszhang nélkül maradtak-az V.kerületből leginkább.
--Ugyanakkor a pedagógiai intézetek kulcsszerepet töltöttek be a minőségfejlesztés segitésében,az érettségiztető pedagógusok felkészitésében,az uniós fejlesztési projektekben.../l.bővebben a Jelentés...2006.háttértanulmányát/.
--Vannak,akik úgy vélik ,hogy aszolgáltatások totális piacositása jó.Azonban ha érdekmentesen gondolkodunk,belátható:a piaci szolgáltató ott és addig müködik,ahol és ameddg pénzt tud szerezni.Az iskoláktól,óvodáktól,pedagógusoktól,tanulóktól,szülőktől,a fenntartók jelentős részétől nem tud:őket tehát nem is szolgálja.
--Ami a most zajló felszámolási folyamatot illet:arról bizony politikamentesen kimondható,hogy előre megtervezett,összehangolt,egységes forgatókönyv szerint zajló folyamatról van szó--nem szakmai inditékokból.
--Igen,volt egy hálózat,kitünően képzett munkatársakkal.Ki vette/veszi észre eltünésüket azok közül,akik képesek és akarnak is értük,az általuk képviselt szakmaiságért szót emelni?Lesz-e valaha olyan központi és helyi szakpolitika,amely képes szük napi érdekein,érdekeltségein túl azt ia fontosnak tartani hogy kollégáink szakmai önáálóságuk jogán kapjanak rendszeres,szabadon igénybevehető támogatást.
--Ha bele gondolunk,hogy melyik pedagógiai intézettel mi és hogyan történt/történik,s hogy mindezt közömbösen,önérdekei ellen is cselekedve nézi a szaktárca-optimizmusra nincs sok okunk.
--Ezért hát:a kálvária véget ért,de a reqiem nem csak értünk szól....
Szekszárdi Juli | 2008. február 18.

Kedves István! Nem vehető rossznéven, hogy Hercz Mari lírai stílusban szól egy helyi közoktatáspolitikai kérdésről, amit ő (és ezzel nincs egyedül) nem közoktatáspolitikaként, hanem személyes sorsként él meg. A virtuális kongresszuson amúgysem tanulmányokat kértünk, hanem naplókat, esszéket, a felkért szerző által szabadon válaszott műfajban megfogalmazott egyéni gondolatokat. Nagyon fontosnak tartjuk ugyanis annak a felszínre hozását, hogy a közoktatás különböző szereplői miként élték meg az utóbbi éveknek a rendszer egészére ható változásait.

Éppen a Te hozzászólásod döbbentett rá (nem első ízben persze) arra, hogy itt bizony úgy esett szét egy rendszer, hogy senki sem kutatta, elemezte mélyrehatóan, hogy hogyan is működött, melyek a megőrzendő és a valóban túlhaladott, megszűntetendő elemei. (A Jelentés a magyar közoktatásról háromévenként megjelenő köteteiben szerepel ugyan egy állandó fejezet az irányításról, ennek a helyi szintjéről,a szakmai tanácsadás aktuális helyzetéről és az Új Pedagógiai Szemlében is olvasható néhány erről szóló írás, de tudományos igényű elemzést valóban nem találtam én sem.) Ennek híján csak azt tudom leírni, amit felkért szakértőként (OKI munkatásként) az országot járva személyesen tapasztaltam. Bár tapasztalataim széleskörűek, nem mondhatni, hogy megállapításaim megállnák a helyüket kutatásmódszertani szempontból. Biztonsággal kijelenthetem azonban, hogy csaknem egy évtizeden át létezett az országban egy olyan – megyénként különböző színvonalon működő – szakember gárda, amely azért kapta a fizetését, hogy segítsen az iskoláknak, az egyes pedagógusoknak napi munkájukban. Jelentős részüknek sikerült igen jó, bizalmi viszonyt kialakítaniuk, a valódi szükségleteket kielégíteniük, és érdemi segítséget nyújtaniuk.

A probléma (és ez a témáról megjelent tanulmányokból is kiderül) akkor erősödött fel, amikor követhetetlenné váltak a közoktatáspolitikai döntések. Hiszen a NAT bevezetése óta (amivel kapcsolatban elmaradt az igazi implementáció) még az sem világos, hogy melyik tanterv van érvényben, a helyi tantervek minek feleljenek meg; azután jött a kampányszerű, végig sem vitt minőségbiztosítás majd minőségirányítás majd a kompetenciaalapú oktatás, az emelt szintű érettségi szinte évenként újabb kampány formájában. Nem tisztem eldönteni, hogy ezekre szükség volt/van-e vagy sem, de azt biztonsággal állítom, hogy az egyes folyamatok nem tudtak beteljesülni, a szakmai teljesítmények visszajelzései esetleges (gyakran formális) szempontok alapján készültek, gyakran el is maradtak, és nem egyszer elsöpörték az egészet az újabb ilyen-olyan feladatok, "kihívások". Ehhez a kapkodáshoz járult hozzá (erre tett utalást Miklósi László az első hozzászólásában) a piac erőteljes megjelenése a közoktatásban és emellett az önkormányzatok anyagi ellehetetlenülése, a pályázati rendszer átláthatatlansága. Ebben a politikai-finanszírozási káoszban az a segító attitűd, ami a helyi tanácsadásban dolgozók (és a helyi pedagógiai intézetek) egy jelentős részét jellemezte, egyre inkább elerőtlenedett, a bürokratikus kötelezettségek elhatalmasodtak, és a "mindenki a piacról él, illetve a mindenkinek meg kell élnie valamiből" szellemisége bizony demoralizált, kontraszelektált és elűzte a pályáról az elhivatottakat. Akik közülük pedig mégis csak "szolgáltak" volna tovább, azok körül szétesett a rendszer.

Kedves István, az általad leírt lehangoló példa sem egyedi persze, hiszen a szakmai színvonal, a pedagógiai professzionalizmus (a gyerekek szükségletei szerint való munkálkodás) mint igény és lehetőség alig kerül szóba. Ebben az elbürokratizálódó, átpolitizált, indokolatlanul piacosodó és elszegényedő közegben az egyik első áldozat éppen az általad olyan hitelesen képviselt művészeti nevelés volt. És nem tagadható, hogy áldozattá vált a segítő attitűddel, szakmai igényességgel, az iskolák, a pedagógusok igényeit szolgálni igyekvő pedagógiai szolgáltatás is. Jó, a piacon sok minden található. Változó minőségben és gyakran igen magas árért. (És persze vannak központi, pályázati úton elnyerhető, ingyenes szolgáltatások is, de ezekről most nem szeretnék szólni, mert ez már egy másik,rendkívül ellentmondásos történet.)

Legalább itt kapjanak néhány köszönő szót azok a szakemberek, akik hosszú időn keresztül önzetlenül szolgálták a pedagógiai szakma ügyét. Érthető, hogy sokaknak fáj közülük az, ami velük, körülöttük történt. Indokolt tehát a requiem.

Szávai István | 2008. február 18.
Szaktanácsadóként dolgoztam néhány évig a JNKSZ megyei Pedagógiai Intézetben,eközben megtapasztalhattam egy inkább a helyi lehetőségekre tekintő, és inkább a központi elvárásoknak megfelelni igyekvő vezető tevékenységének pozitívumait - negatívumait. ( Utóbbiakból jóval több jutott, nem szokásom a kollégák fényezése - enyhén szólva - de az intézetben szinte kivétel nélkül... á, egyszerűen jó volt bemenni, együtt készülni valamire.
Amiért végül kiléptem: alig tudtam közelebb hozni az elmélet és gyakorlat olló két szárát. Hatvan órás továbbképzésemre készülve a "kortárs" művészetpedagógiák gyakorlati megismertetésén túl olyan elemi isemeretátadásra kényszerültem, mint:
benti felszerelés használatának megszervezése
elemi technikai ismeretek
szakterem kialakítása.

És sajnos a kollégák az iskolába visszatérve bizony csak egészen foltszerűen tudták hasznosítani a tanultakat. Belvárosi elit iskolában bukott meg az innovatív igyekezet, mert termet kellett volna cserélni a történelem szakos kollégával. Az, hogy megújuljon ( vízzel ellátott, szertárba nyíló szakterme legyen ) egy iskola vizuálpedagógiai gyakorlata, megbukott azon, hogy a költözés a szemben lévő terembe valami enyhe presztízsveszteséget okozott volna az idősebb, tekintélyesebb kollégának.
Ez kérem szépen szemléletemben a legaljasabb árulások egyike, amit a gyermekek ellen elkövethet egy iskolavezetés, még az sem menti, hogy nem tudják mit tesznek.
Ebben az esetben érzésem szerint ez volt az a hajszál, ami az egyébként igyekvő, de nem túlságosan képzett kolléganőt végül pályaelhagyásra késztette.

Eléggé benne éltem ekkor a megye közoktatási, közigazgatási világában, pontosan láttam, hogy a helyi minőségjavító érdekeltségek megteremtése nélkül végül is egy kvázi minőségjavítás fogja elborítani az iskolákat ( Lásd: Minőségbiztosítás az iskolákban, talán a Taní-tani-ban jött le tőlem).
Ebben már nem akartam résztvenni, kiléptem.

Hercz Mária sorait olvasva nekem bizony egykori intézeti munkatársaim "hozzáállása" rémlett fel, vitathatatlan elhivatottság, azonban talán nem ártott volna valamivel több tényanyag, megszervezett programok, továbbképzések, stb. akár az érzelmi mondandó rovására is. Tudom milyen nehéz ezek minőségét néhány mondatban jelezni, mostani munkája pedig nyilván ne,m teszi lehetővé egy tanulmányszerű munka megírását, ami pedig nyilván komoly adalék lehetne újabb minőségfejlesztési próbálkozásainkhoz. ( Ha valaki tud ilyen irodalomról, örömmel venném a címeket.)
Takács Zsolt (még mindig ) | 2008. február 17. | tzsolt56[kukac]vipmail[pont]hu
Kitti kommentárjához szeretnék a pontosság és a tárgyilagosság kedvéért néhány apró, de a törvényesség kereteiről nem megfeledkező észrevételt tenni.
Az első mindjárt az, hogy a pedagógiai intézetek közoktatási területen működő szakértőket a közoktatási intézmény, az oktatási intézmény fenntartója, vagy az ott dolgozó pedagógus megrendelése, felkérése alapján közvetíthettek a Kt 36.§ 2. bekezdésének, és a 10/1994. (V. 13.) MKM rendelet "a pedagógiai-szakmai szolgáltatásokat ellátó intézményekről és a pedagógiai-szakmai szolgáltatásokban való közreműködés feltételeiről"
című rendeletnek megfelelően.
Az a szakértő, akinek Kitti aláírta a munka nem teljesítése ellenére is a számláját, nagy valószínűséggel n e m peadagógiai intézeti megbízást teljesített, mert a pedagógiai intézetek a szakértők megbízása esetén, zömmel a szakértővel állapodtak meg a munka elvégzéséről, és az intézetek számláztak, nem a szakértő. Az intézetek a számlák alapján befolyt összegből fizettek a szakértőknek megbízási díjat.
Ezen túlmenően egyébként minden megyei pedagógiai intézet a fent hivatkozott jogszabályoknak megfelelően s z a k t a n á c s a d ó i l i s t á t adhatott köre, nyilvános pályázat eredményeként, határozott időre.
Szakértői listát nem adhatott közre, legfeljebb a tanácsadó kínálatában jelenhetett meg, hogy az illető országos szakértői listán is szerepel!
A közoktatási (és egyéb) területeken működő szakértők szakértői regisztrációját az Oktatási Hivatal (korábban OKÉV) kezeli, és szedi be érte a rendeletben előírt díjakat.
Minden MPI kényesen ügyelt arra, hogy az általa működtetett tanácsadói feladat-, és szerepkör a szakértőitől elkülönüljön, a szakértői tevékenységhez elválaszthatatlanul kötődő ellenőrzési tevékenység dominanciája ne mosódhasson össze a tanácsadói szereppel. (Minden közoktatási vezetőképző, és szakértői szerepre felkészítést felvállaló, szakvizsgára képző szervezet kiemelt kérdésként kezeli mint szakmai, mint etikai szempontból a tanácsadói és a szakértői szerep határozott elkülönítését.)
17 évi intézményvezetői munka után csatlakoztam az MPI-hez Tolna megyében, és távozásom után is intézményvezetésben dolgozom.
A közoktatási vezetőképzésben gyakorlatvezetőként működtem több évig, tehát tapasztalatból tudom, hogy a vezetőképzőt végzettek is ugyanazt tanulták meg a tanácsadói szerep és a szakértői szerep közti különbségről, amit leírtam.
Nem feladatom sem a szakértők, sem a szaktanácsadók fogadatlan prókátoraként szegődni.
A fenntieket csak azok kedvéért írtam le, akik nemcsak a cikket, hanem a hozzászólásokat is elolvassák.
Az MPI-k hálózata egyébként nem a szakértői és tanácsadói szerep összegabalyodása miatt lehetetlenült el.
Ingyenes szolgáltatói tevékenység pedig Tolna megyében (és szerintem a többi megyében is) 2005-ig biztosan volt. Pályázatok eredményességéből, megyei önkormányzati költségvetési támogatásból például.
Timár Nicolette | 2008. február 16. | tiniki[kukac]citromail[pont]hu
A szerzővel együtt koptattuk a tanítóképző padjait, nem "kontraszelektált" pedagógusok vagyunk, hanem ha lehet mondani: erre születtünk. A mai napig a legjobb barátnők vagyunk, de most nem a barátság, hanem a tisztelet szól belőlem.
A tisztelet azért, mert felvállalta, hogy egy nagyon személyes hangvételű írása jelenjen meg, melyből mélyen átsüt a szakmai alázat, az aggodalom.
A mai napig tanító vagyok, átéltem pályakezdőként a rettegett szakfelügyelő látogatását, aztán volt szerencsém szaktanácsadótól tényleges szakmai támogatást kapni és aztán már nem volt pénz semmire. Illetve volt 4 év, mikor bázis iskolája voltunk egy kiadónak, a bemutatókra a kiadó hívott és fizetett szaktanácsadót, aki segítette munkánkat. Most sokszor úgy érzem magamra hagytak. 30 év után a tanítványaim eredményeiből, szüleik visszajelzéseiből tudom, hogy jó úton járok, de néha szükségem lenne egy kis külső megerősítésre, "lélek simogatásra".
Tisztában vagyok azzal, hogy amiről én most itt írtam, az csak egy kis szelete volt az egykori ped. intézetes tevékenységnek, de nekünk gyakorló pedagógusoknak ez a szakmai segítség sokat jelentett. Nem említve a továbbképzéseket, a szakmailag hiteles méréseket.
Ismerve a szerzőt, a legjobb barátnőmet, tudom, hogy mindig azon fog dolgozni, hogy tudását átadja, de az a szakmai tenni akarás, ami akkor ott a ped. intézetben megjelent, alakulóban volt soha nem jön vissza. Elmosta a politika vihara.
kitti | 2008. február 15.
Lehet,hogy csak nekem vannak rossz tapasztalataim? Milyen ingyenesség???? "Írd már alá, hogy szakértőztem, most nincs időm de kell a számla! Majd egy hónap múlva arra járok és bepótoljuk!" Hat évig voltam intézményvezető, de munkám során egyetlen igaz szakértővel találkoztam, aki szakmailag, pénzügyileg, emberileg is a példaképemnek tekinthettem. Ő ellenőrzést végzett és segített!!!!
Pozsonyi Ferenc | 2008. február 15.
Le vagyok döbbenve. A pedagógiai intézetekről tulajdonképpen ezidáig semmi információm nem volt (max annyi, hogy igen, talán a margón olvastam vagy az utcán egy tábla reklámozta vagy
valami), most legalább tudom, hogy létezett egy műhely, amit a politika irányvonalának megfelelően módszeresen megdöglesztettek. Azt nem tudom,
csak érzem, a stílusból átjön, hogy űrt hagyott maga mögött, amit senki nem fog betömni - mert nem is akarják, meg minek. Gyakorló pedagógustól
idézek: "El lehet menni 'elit-iskolába' tanítani, ahol nincsenek ilyen gondok, mert befizetnek továbbképzésre."

Gyakorlótanításomra révedek vissza: egyedül nem megy. Hiába van internet, hiába van teletömve a könyvtár teachers' bookokkal, kútfőből nagyon nehéz bármit is teremteni. Ha netalántán pályakezdőként bekerülök egy általános iskolába, ki fog segíteni, továbbképezni, fortélyt vagy csak új szemléletmódot mutatni: a megfáradt, kiégett, agyongyötört kollégák? A tankönyvcsalád mintatervei? Vagy elfelejtem a kötöttségeket és megyek a saját fejem után, mint Frank McCourt az új könyvében?

Egyre inkább hatalmába kerít a gondolat, hogy az pedagógiának nincs egzakt célja, a hatékonyság valahol félúton elveszik, végül az egész belefullad az unalom és érdektelenség mocsarába.
Takács Zsolt | 2008. február 14. | tzsolt56[kukac]vipmail[pont]hu
Nem kis érzelmi megrendüléssel olvastam a cikket, és a hozzászólásokat. 1996-tól 2006-ig szintén tagja voltam ennek a nagyszerű csapatnak. Tolna megye Pedagógiai Intézete például, az akkori vezetője Palotás Zoltán kiválló és tiszteletre méltó irányításával, nemcsak a szolgáltató intézetet építette, hanem a Pedagógiai Szakmai Szolgáltatók Országos Szövetségének létrehozásával, és országos szervezetté tételével, is szolgálta ennek a szakmai tudásbázisnak a kiteljesedését. Oroszlán Balázzsal, Vassné Dömötör Rozáliával, Csonka Csabával és többi megyei szolgáltató versenyfelelősével együtt formáltam azt a koncepciót, amitől azt reméltük, hogy az iskolák tehetséggondozó munkáját mérő országos, regionális és megyei versenyrendszer szervezési, lebonyolítási rendszere jól áttekinthető, egységes, körültekintően megalkotott eljárásrend szerint működjön.
A Győr Moson Soporon Megyei Intézet szakmai gesztorságával, és az ott dolgozó kollégákkal, Annási Ferenccel, Görcsné Muzsai Viktóriával, és még sok más kollégával együtt dolgoztunk azon, hogy a Hollandiában kiválóan működő belső gondozói rendszert országszerte megismertessük, és a rotterdami CED Pedagógiai Szolgáltató szervezetének mentorálásával a minőségfejlesztés egy lehetséges útjaként népszerűsítsük.
Ennek az intézményrendszernek volt köszönhető, hogy az EU-s oktatási innovációkra jelentős hatást gyakorló HEFOP TIOK intézkedés megvalósulásában több pedagógiai intézet konzorcium-vezető gesztorként vett részt az új, kompetencia alapú oktatási programok kipróbálásában, a pedagógusok e tevékenységre való felkészítésében meghatározó szerepet vállalt.
Nos mindez a magyarországi pedagógiatörténet egy-egy momentuma mára.
Jött néhány olyan vállalkozás, és egy kiiktathatatlan szakmapolitikai idiotizmus - költségvetési megfontolásoktól támogatva-, ami szakmai teljesítményeiktől függetlenül lemészárolta a rendszert. Azt ugyan a mai napig nem tudta bizonyítani, hogy jobb annál, amit az előző időkben ez a lelkes, és önmagát, saját szervezetét folyamatosan megújító csapat produkált, csak jobban helyezkedett, vállalkozási "áraival" aláígért a működő intézmények összkiadásának, és ellenfél nélkül nyerhetett. Ezeket a "piaci" szereplőket ugyanis nem terhelte olcsó áraik kialakításánál az, hogy egy jelentős közszolgálati múlttal (és bérrel járulékokkal, stb-vel) rendelkező szervezetet sokkal költségesebb fenntartani, mint egy más szférában főállásúként megfizetett csapat szakértő munkatársait.
Tehát in memoriam MPI-k, kár volt hagyni, hogy tönkremenjetek, mert a romjaitokon hízhatnak szabadon, és gátlástalanul a piac hiénái is.
Oroszlán Balázs | 2008. február 14. | basko11[kukac]gmail[pont]com
Marika munkatársa voltam az Intézetben, 6 és fél év után én is eljöttem tavaly márciusban. A kezdeti nehézségek után úgy gondolom hogy a tanulmányi versenyes vonalon sikerült igazán jó eredményeket elérni, és nagyon elismertek minket ezen a vonalon, ez általános vélemény volt. De az utóbbi 2-3 évben a szakmai és a pénzügyi háttér is elakadt, s néhány üdítő kivételtől eltekintve nem sikerült ezt a helyzetet már lényegesen javítani. Véleményem szerint igazából ezt a rendszert, ami még a rendszerváltozás előtt épült ki nagyrészben a tehetetlenségi erő vitte tovább, legalábbis ezt láttam a vége felé. Mivel mindent pénzben kezdtek el mérni, így a pénztelenség mindent megölt, végül is nem bűn pénzért is dolgozni, főleg igényesen és magas szakmai színvonalon. Most nem tudom pontosan mi van az intézetünkkel, de nagy lehet a baj, én tavaly márciusban 1 évet adtam még, sajna bejött, úgy látom hogy vége, végleg.Szomorú hogy évek összegyűlt munkáját kell veszni látni, ezt a versenyszervezői munkacsoport minden tagja megerősítette, de hát ez van. A kitartóknak további kitartást kívánok.Remélem Marika és még jónéhány kolléga szava a Szalay utcáig, de legalább a Megyeház térig hallatszik majd.
Horváthné Zilahy Ágnes | 2008. február 14. | zilahy[kukac]mailbox[pont]hu
Horváthné Zilahy Ágnes febr.14.
Még külső munkatársként dolgozom a pedagógiai intézetben.Hogy meddig? Szeretem a szaktanácsadói és szakértői munkámat,pedagógiai tapasztalataimat pedig publikálom.Szakmailag én sem tudok azonosulni a ped. intézetek szétverésével.
Butola Zoltán | 2008. február 14.
Mint egykor volt pedagógiai intézeti munkatárs(a), s ma, mint gyakorló iskolaigazgató, a szerző minden érdemi megállapításával - sajnos! - egyetértek. Igen, magunkra maradtunk itt, az iskolában, de nem most, hanem már jó ideje, azóta, hogy nincs a költségvetésükben fedezet szaktanácsadók, szakértők díjazására. Mert mindig van fontosabb: a másoddiploma megszerzésének támogatása, a kötelező akkreditált továbbképzés (rész)finanszírozása, vagy éppen az aktuális gázszámla kifizetése.
A pedagóiai intézeteket a rendszerváltás időszakában sokan egyfajta Kádár-kori csökevénynek, "ejtőernyős-bázisnak" tekintették, talán a '90-es évek közepére enyészett el ez a szemlélet, az intézmények fent leírt - valóságos! - átalakulása eredményeként. Ma már nem tudom, hogy egyes körökben minek tekintik újabban a pedagógiai intézeteket, de a volt és jelenlegi fenntartók bizonyára kidobott pénz elnyelőinek.
A magam részéről köszönöm Hercz Máriának, hogy időt és energiát szánt e cikk megírására.
Sipeki Irén | 2008. február 13. | isipeki[kukac]chello[pont]hu
Nagyon szubjektív hangvételű, de egyben tényszerű összefoglalása a változásoknak. A magam részéről bízom benne, hogy a szakmaiság előbb-utóbb újra értékké válik. Valószinűleg szélesebb összefogással sok nehézséget át lehetne hidalni, a jó szakemberek adottak.
Miklósi László | 2008. február 13.
A Tolna megyei ped. intézet volt az első áldozat. Annak idején a szakmában ez (viszonylag) nagy port vert fel. Mára már szinte föl sem tűnik ez az erózió. Vajon a ped. intézeti hálózat szétesése a rendszerváltás logikus következménye? Az érték, a minőség most nem védendő, támogatandó? A mai világban ki mondhatja meg, mi a jó? Érdekes ez egyáltalán? A politika? A szakértő? Bizonyos, hogy a szakértő független?
Van-e ma helye az ingyenességnek? (V.ö.: piac / esélyegyenlőség!)
...
 Sajtófigyelő    Összes hír »
2019.04.25.
Államosítanák a Dr. Ámbédkar Gimnáziumot
Kérdés, hogy a kormány képes-e szakmailag irányítani egy ennyire speciális intézményt, ahol a pedagógiai módszerek is teljesen eltérők az egyen köntösbe öltöztetett állami intézmények...
(Forrás: 168 óra)
--
2019.04.25.
Három percet kértek Orbántól: a budaörsi pedagógusok kiállnak magukért
A budaörsi pedagógusok emlékeztettek arra is, hogy mára ott tartunk, hogy az ország összes pedagógiai szakmai szervezete, a szakszervezetek, de a kormányt döntései meghozatalában segítő c...
(Forrás: mérce)
--
2019.04.25.
Jogos a diákkövetelés: minőségi oktatás nélkül nem elvárható a nyelvvizsga
A minisztérium intézkedése súlyos támadás az esélyegyenlőség ellen. Rengeteg olyan diák szorul ezzel ki a felsőoktatásból, akiknél a szülőknek nincs anyagi lehetőségük a gyenge iskolai...
(Forrás: Szülői Hang)
--
2019.04.25.
Az Emmi mentette meg a bezárástól a sajókazai Dr. Ámbédkar Gimnáziumot
„A napokban megjelent álhírekkel szemben” az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) mentette meg az azonnali bezárástól az egyébként nem állami fenntartású, buddhista közösség által...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2019.04.25.
Egyre alacsonyabb a fiatal tanárok aránya az általános iskolákban
Égetően hiányzik a fiatal korosztály az oktatásból. 2017-re 13 százalékra csökkent a 35 év alattiak aránya az általános iskolai tanárok között a 2011-es 16 százalékról, az 55 év feletti...
(Forrás: Pénzcentrum)
--
2019.04.19.
„Kiemelkedő” csaló iskolák. Nahalka István írásas
Felmerülnek jogi és oktatásigazgatási kérdések is. Nem vagyok jogász, nem tudom megmondani, hogy a kompetenciamérések során történő csalás jogi értelemben minek minősül. Ha van ilyen...
(Forrás: tani-tani online)
--
2019.04.18.
Odaszúrt az MTA Palkovicséknak egy méretest
Az ITM eddig nem árulta el, hogy javítaná a magyar innovációs teljesítményt, sőt a kormány adós egy részletes tanulmánnyal, de addig is az MTA összeálított egyet, az Eötvös 2020+ anyagot...
(Forrás: hvg.hu)
--
2019.04.17.
Ötéves technikumok lesznek a szakgimnáziumokból
2020 szeptemberétől a mostani szakgimnáziumok ötéves technikummá, a szakközépiskolák pedig hároméves szakképző iskolákká alakulnak – jelentette be Pölöskei Gáborné, az Innováció...
(Forrás: hvg.hu)
--
2019.04.15.
Megreformálnák a tanári pályaalkalmasságit
Jelenlegi formájában nem tölti be valódi szerepét a pedagógusok pálya­alkalmassági vizsgálata az érintett oktatók és hallgatók szerint. A felvételi részét képező vizsgálat jórészt...
(Forrás: Magyar Nemzet)
Utolsó üzenetek:
  ofoe

Kedves Zoé! Nagyon örülünk, ha csatlakozol hozzánk.
A jelentkezési lapot a következő linken találod. A kitöltött és aláírt lapot szkenneld be, és küldd el az osztalyfonokok@gmail címre. Ha a szkennelés problémát okoz, küldheted postán is: OFOE, 1025 Budapest, Zöldlomb u- 56/a. Üdvözlettel az egyesület elnöksége.

--
  Németh Zoé

Kedves OFOE Csapat,
hogy lehetek az Egyesület tagja?

--
  ofoe

Kedves Emese! Amennyiben 1958. szept. 1. előtt születtél, automatikusan a Ped. II-be kerülsz, egyébként pedig a Ped. I-be. A fizetési kategóriát ugyanúgy kell megállapítani, mint a közalkalmazotti fizetési fokozatot: az eddigi közalkalmazotti jogviszonyaid, illetve
olyan munkaviszonyaid alapján, amelyek alatt már rendelkeztél a jelenlegi munkaköröd betöltéséhez szükséges végzettséggel. Ha volt 1992. júl. 1. előtt munkaviszonyod, az is beleszámít, ha ezek alapján jó az 5-ös besorolás, akkor a Ped.
I. fokozat 5. kategóriájába fogsz kerülni. Az illetményalapot az egyetemi végzettség alapján kell megállapítani,ez a 101.500 Ft.
vetítési alap 180%-a.
A mailedre küldünk egy bértáblát is. (A választ nagyon szépen köszönjük a PDSZ szakértőjének.)

--
  Emese

Tisztelt Szerkesztők!
Segítségüket szeretném kérni néhány információval kapcsolatban.
Magyar-német-könyvtár szakos egyetemi végzettséggel rendelkező pedagógus vagyok, azonban 2007. és 2019. között nem végig dolgoztam pedagógusként, viszont most lehetőségem van ismét tanárként tevékenykedni.
2007. dec. 13-tól egy iskolában könyvtárosként dolgoztam heti 30 órában. 2008. szept. 1-től ugyanebben az iskolában könyvtárostanárként tevékenykedtem heti 40 órában 2013. márc. 17-ig. Ebben az időszakban (2007. dec. 13. és 2013. márc. 17. között tanítottam is magyar nyelv és irodalmat. Ez a szerződésemben nem jelent meg, bérkiegészítésként kaptam meg az óráim díját.)
2013. márc. 18-tól egy kulturális központban, közalkalmazotti jogviszonyban dolgozom könyvtárosként (2016. július 31-ig), illetve gyűjteménykezelőként (2016. aug. 1-től a mai napig). Jelenleg a közalkalmazotti bértáblán H 5-ös besorolással rendelkezem.
Kérdésem a pedagógus előmeneteli rendszerrel kapcsolatban az lenne, hogy a fenti háttérrel, mire számíthatok (ped. II. besorolás pl.), hova kerülök besorolva a pedagógus bértáblát tekintve, mire figyeljek szerződéskötéskor?
Válaszukat előre is köszönöm! Üdvözlettel: Adoryán Emese

--
  ofoe

Kedves Kérdezőnk!
A pótlékot nyilván az kapja meg, aki ellátja a feladatot. A táppénzen lévő kolléga nyilván nem veheti fel a rendelkezésre álló összeget Az osztályfőnöki munkát érintő jogszabályokról itt tájékozódhat.

--
  ofoe

Kedves Kautnik András! Természetesen megjelentetjük az összefoglalóját, nagyon köszönjük, ha megkapjuk. Kíváncsian várjuk, üdvözlettel Szekszárdi Júlia

--
  Kautnik András

Tisztelt Ofoe!
Szívesen készítenék egy pályaorientációs összefoglalót a duális képzésről: ofőknek, diákoknak, szülőknek... Ez egy új, az esélyegyenlőséget, a munkaerő-piaci elhelyezkedést segítő képzési forma. Osztályfőnökként érdekes kérdéseket kaptam a duális képzéssel kapcsolatban. Megszólaltatnám a Kamara egyik szakértőjét, de szeretnék azzal az "ígérettel" fellépni, hogy le fog jönni a beszélgetés az OFOE honlapján. Lehetségez ez? Köszönettel és üdvözlettel, Kautnik András (Szent Gellért Gimnázium).

--
  KMM

Tisztelt szerkesztőség, ha egy kolléga 3 hétig táppénzen volt, és közben az intézményvezető kérésére én látam el helyette az ofő-i feladatokat törvény szerint nekem jár osztályfőnöki pótlék? Illetve milyen törvény rendeletben találok ezzel kapcsolatos kérdéseimre választ. Nagyon köszönöm

--
  ofoe

Kedves Kérdezőnk! A pótlékot feltételezhetően a táppénzes időszakban kapja meg a helyettesítő kolléga. Amint ismét munkába állsz, mint működő osztályfőnöknek nyilván Neked jár továbbra is a pótlék.

--
  Sz. Józsefné

Az osztályfőnöki pótlék elvehető-e attól a munkavállalótól aki pár hetes táppénzen van, és odaadható-e a kollégának? Köteles-e a kolléga visszaadni, a munkavállaló visszatér a táppénzről?

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Trencsényi Laci:] Nóri, újabb terminológiai vita köztünk. Ha elfogadod a tehetséggondozás és felzárkóztatás dichotómiáját (ahogyan az oktatáspolitika és a rosszul szocializált pedagóguselit gondolja), akkor elfogadod a szelekciós funkciót. Vagyis: Van, akinek tehetséggondozás jár (a konfidens […]
Az arányvesztés béklyójában »

--

[Bea:] Ezt el kellene lesni a színészek képzéséből. Régóta mondom :) Örülök, hogy a hallgatók is igényelnék.
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[vik:] Az egyetemi szinten valóban addig működhetett jól az "oktatás", amíg a tanárok és diákok "szintje" nem különült el a munkát illetően. Hiszen egyetemnek is azért nevezik (ma már hiába), mert a tanárok és diákok egyetemességén alapult, ahol a munka-tanulás […]
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[csilla:] nem provokálni szeretnék, de van olyan szakember, aki a gondolataimat olvassa, és tud számomra, olyan elméleti útmutatást adni, hogy hogyan gondozzak egy ma már 15 éves, abuzált, anyaszerepben lévő lánykamaszt! ezek a gyermekek nem kis számban kerülnek be a gyermekvédelmi […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] 2014. márciusában láttam ezt a filmet! Ma a Máltai Szeretet szolgálat működteti! nincs információm róla!https://index.hu/video/2011/08/29/tiszabo_s1e1/ https://index.indavideo.hu/video/Ha_nincs_iskola_elveszett_a_falu_1 Eltelt hét év! Ezen gyermekek, egy része, szavazóképes […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] borderline, hospitalizáció kamaszkorban! ha nem segítünk a családokon, mint ahogy Nóri teszi, 10 év múlva a társadalom gerincét sok-sok településen a ma gyermekei képviselik majd a felnőtt lakosságot! ha kiemeljük őket családjukból és átexportáljuk más településekre, […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Csilla:] Még mindig rágom minden szavát!Én ott vagyok, ahol ő nem! szakellátás a gyermekvédelemben, de voltam alapellátásban is! Voltam óvoda vezető is! Drága Ax! kérdeztem tőled! Mi ez? Kaptam rá választ! Látjátok Ti ezt? Láttátok ti ezt!? elviszlek benneteket! nem Nórihoz! máshová! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] Amikor először tettem javaslatot arra, hogy emeljünk ki gyerekeket családjukból, nem haboztam!Fájt, mert tudtam, benn ragadnak a rendszerben, sejtettem az abúzust! de láttam magam körül a tehetetlen környezetet is : védőnő, óvoda, iskola, aktív és passzív szociális eszközök! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Juli:] Kedves Péter! A "t. szerző" nagyon is jól ismeri a magyar valóságot, a hátrányos helyzetű térségek problémáit. Vajon kit lehet komolyan venni, és kit nem? Arra kérném, hogy mielőtt Ritók Nóráról azt állítja, hogy "íróasztal mögül okítja a kollégáit", […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Péter:] „Hatszáz évig nem akartak beilleszkedni, miért pont most akarnának?” „Ugyan már! Ismerek olyanokat, akik ki tudtak emelkedni. A többi miért nem akar?” Ezek a mondatok nem tekinthetők előítéletnek, inkább ténymegállapításnak. Kétségtelen tény, hogy nem kevés azoknak a […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--
OFOE (2001–2019) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek