OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
2008. február 20.
» Hozzászólások (10)

„Akkor én most ideteszem, te meg majd odaállsz”

Megértő gondolatok a nem értésről

Kádár Judit

Magyartanárnak készültem, pszichológus lettem. Miközben készülődtem, egyre mocorogtam, tettem-vettem, folyton csináltam valami mást is, mint a pályám, de sosem értettem pontosan, mi ez a nyugtalan kíváncsiság, mást-is-tehetnék bennem. Közben kitanultam a pszichodrámát, közben tanítottam tanárképző főiskolán frissen érettségizett ifjakat és régóta a pályán dolgozó tanárokat évekig, közben felnevelgettem (vicces ez a múltidő, hát nem lehet ezt igazán múltidőbe tenni) négy gyerekemet, közben interjúztam, fordítottam, szerkesztettem, írtam ezt-azt, csábultam bele kamaszcsoportok, munkanélküliek, iskolák, szervezetek, alapítványok, vallási közösségek világába. Teszem mindezt most is, mert csak nem múlik a nyugtalan kíváncsiság, kalandozhatnék felőlem. Ráadásul azt hiszem, hűséges vagyok.

A történetek, azok érdekelnek, azok közelében jó lennem. Meg a történetmondók közelében. Nem leszek én mindig pszichológus, pedig nagyon szeretek az lenni, de egyre többször kell szégyenkeznem a szakmám miatt, a szakmám mostani állapota miatt. Ez rossz, de a pályaelhagyás lehetősége nem rémít túlságosan – legfeljebb majd máshonnan, más szemszögből, másik székből, másik szobában (erdőben, réten, vonaton) hallgatom, mondom tovább a történeteket. Mert igazán semmi más nem számít, csak az, hogy a történetek rendesen, őszintén, egyszerűen végigmondhatók, végighallgathatók legyenek. A nagy tanulság, az „eszmei mondanivaló”, az okoskodás nem olyan nagyon fontos. A történetek megértéséhez nem szakértők, csak nyíltszívű emberek kellenek, akik nem a magyarázataikat kínálják, hanem a türelmüket, a figyelmüket, a jelenlétüket. Jelen lenni meg bárhol lehet.

A szövegértésről szeretnék most beszélni, ami gyerekeink, fiataljaink körében – mérten, bizonyítottan és felnövekedésük teljes hosszában az érettségiig bezárólag, sőt tovább – gyalázatosan alacsony szintű. Azért szeretnék erről beszélni, mert nagyon fontosnak gondolom, hiszen semmi nem épülhet az emberben, sem önértés, sem a másik értése, sem világértés, ha nem tud szöveget, történetet befogadni és megalkotni vagy újraalkotni. Ha nem tud, akkor a kondicionálás kis fehéregerének szintjén működik, tanulása nem haladja meg a közvetlen jutalommal vagy büntetéssel kipréselhető szintet, mi meg állhatunk a kezünket tördelve, hogy a mi dicséretünk már régen nem tartozik a számottevő és hatékony jutalmak közé, a mi intőnk, ripakodásunk, egyre drasztikusabb büntetéseink régóta nem számítanak a gyerekek szemében valódi tilalomfának. Részint azért nem, mert nincs elmondható közös történetünk, amennyi mégis van, az morzsalékos, részint azért, mert szánalmasan kevés eszközzel ruházzuk fel a fölnevelkedőket a történetek megértéséhez, vagy ami rosszabb: eleve meglévő eszközeiktől is megfosztjuk őket, és adunk helyettük használhatatlanokat. Ki ez a mi? – mindannyian, a gyerekek egész elgyengülő felnőtt világa.

Végig a szövegértésről fogok beszélni, de majd látjátok, közvetlenül (úgy értem, technikai értelemben) egyetlen szót sem fogok róla ejteni. Kezdetnek elmondok egy történetet, ami látszólag nagyon is messze esik választott témámtól.

Volt egyszer egy Craik és egy Lockhardt nevű pszichológus, akik az oly távoli hatvanas évek vége felé kíváncsiak lettek, van-e részünk abban, amit tudunk, vagyis a tudás megszerzése közben tett saját erőfeszítés képes-e önmagában gazdagítani a tudást. Mai mércével mérve technikaszegény, viszont töprengésben, társalkodásban gazdag kor volt az, úgyhogy kitaláltak egy nagyon egyszerű mérési módszert, s legott ki is próbálták feltevéseiket tanszékük irgalmatlanul sok hallgatóján – hát mit lehet tenni, ők voltak kéznél.

Annyi volt az egész, hogy kb. 30 szóból álló listát kapott egy-egy delikvens azzal a feladattal, hogy 1. csoport: olvasgassa, próbálja a szavakat megjegyezni, 2. csoport: mindegyik szóhoz párosítson egy-egy arra rímelő másik szót, 3. csoport: minden szóhoz párosítson egy-egy ellentétes jelentésű szót. Félóra elteltével, két óra elteltével, egy-két nap elteltével aztán megkérdezték a résztvevőket, mire emlékeznek az eredeti listaszavak közül. Az első csoport két óra múlva szinte semmire, napok múlva pedig abszolút semmire nem emlékezett, a második csoport tagjainak a kétórás felidézésnél még egész jó volt a teljesítménye, de egy-két napon belül elhanyatlottak, a harmadik csoport tagjai azonban érzékelhetően, mérhetően, szignifikánsan jó felidézési arányokat produkáltak még napok múlva is.

Craik és Lockhardt elvigyorodott. Beültek egy sörözőbe, és papírra vetették azóta rég feledésbe merült teóriájukat A feldolgozási szintek elmélete címmel. Azt a nagyon kézenfekvő, ámde roppant tanulságos – hát még pedagógiai szempontból milyen tanulságos! – gondolatukat írták le, hogy aminek a megértésére, saját tudásunk, tapasztalataink hálózatába való beleszövésére komoly erőfeszítést teszünk, az a miénk marad (és minél több, mélyebb az erőfeszítés, annál inkább), amit azonban mechanikusan, késztermékként fogyasztunk, vagy legfeljebb felületesen munkálunk meg, az kilökődik viharsebesen. Hogy a látszólagos idő- és energiapocsékolás jobb, mint az idő- és energiatakarékosság, a lassan fövögető étel emészthetőbb, mint a fölmelegített konzerv.

Kisgyerekkoromban rengeteg mesét hallgattam a nagymamámtól, anyukámtól, óvónőimtől, még a rádióból is. Ezek a mesék (klasszikus tündérmesék, népmesék) sem mélyebben szántók nem voltak, mint a maiak, sem kevesebb agresszív (mondhatni brutális) elem nem volt bennük, sem a tanulságuk nem volt bonyodalmasabb. Érdemes küzdeni, érdemes néha erről-arról lemondani, érdemes odafigyelni a jó tanácsokra, érdemes jónak, önzetlennek lenni, érdemes hinni abban, hogy bár kicsik vagyunk, némi támogatással képesek vagyunk úrrá lenni a nehézségeken – nagyjából ennyi, és igaz, ami igaz, ennyi a mai gyerekek által nézett legelvetemültebb rajzfilmek többségében is felbukkan. A mi meséink nem bölcsebbek voltak, csak hosszabbak, lassabban bontakozók, és sokkal-sokkal (de mennyire sokkal!) kevesebb volt bennük a kép, több a – látszólag öncélúan szórakoztató – apró változtatásokkal variált történetelem. Hallgatásuk közben volt időnk hozzájuk szövődni, elemről elemre hozzájuk adogatni a magunk élményeit, érzéseit, fölépíteni, kiszínezgetni nagy erejű belső képeinket. Ettől a mese átéltebb lett és megértett, ráhangolódó belső világunk megformáltabb, rendezettebb, teherbíróbb. Kezdtük szeretni a magunk erőfeszítését, mert a mindennapi, mindenesti erőfeszítés biztonságot adott, egybetartozás érzést még akkor is, mikor egyedül voltunk.

Mikor a gyerekeink kicsik voltak, szokásunk volt megkérdezni tőlük, mit szeretnének születésnapjukra, karácsonyra. Nem mindig azt kapták, de jó volt együtt ábrándozni, vágyakozni. Petra lányom ötéves korában ezt mondta: „Óriási nagy mesekönyvet kérek, de ne legyen benne kép”.

Amikor én kisiskolás voltam, folyton eljátszottuk, amit olvastunk. Először meséseket, aztán kalandos-indiánost, aztán utazósat, szerelmeset… Valamikor a felső tagozat körül belépett életünkbe a tévé, onnantól orionűrhajósat, daktarisat, később forszájtszagásat is játszottunk. Jól emlékszem Éva barátnőmék iskolához közeli lakására, ahol őrsgyűléseinket rendeztük, és ahol hetedikes korunkban (miután a fiúk hazamentek) jókaiztunk; főleg Baradlay Richárd akartunk lenni csatában, szerelemben, önfeláldozásban, súlyos lelki viharban, testi megpróbáltatásban, hómezőn, farkasok és delnők között. Akartunk lenni Edith és Aranka is.

Nagyon különböző képességűek voltunk, de szomjaztuk a történeteket. Őrsi naplót nem írtunk, de barátnőknek rendszeresen felolvasott titkos naplót évekig, valamint dalszövegeket, verseket, a bátrabbak és szentimentálisabbak lányregény kezdeményeket. Harmadikos voltam, amikor első fogalmazás házi feladatomat kaptam Hogyan főztem lágytojást? címmel. Mindig volt fogalmazásóránk, fogalmazásfüzetünk. Kedvenc tanárunk Biczó Judit néni volt, a rajztanárnő, aki hetente egyszer a teljes rajzórát végigmesélte a Waterloo Bridge-től Hemingway-ig, a trójai háborútól A tíz kicsi néger-ig. Tanulási problémáink voltak, nem is csekélyek, szövegértési problémára nem emlékszem.

Iskoláskoromat az érettségiig (és tovább) végigkísérte a feleltetés. Óra nem múlt nélküle, de még egyetemista korom első éveiből sem nagyon emlékszem írásbeli vizsgákra, tesztre pedig végképp nem, ilyesmivel nem is tudtunk volna mit kezdeni. A tesztműfajt húszévesen ismertem meg, amikor (a magyar szakról dezertálva) pszichológia szakos felvételire készültem; a Biológia korrepetitor volt az első tesztkönyv életemben, aminek kapcsán rádöbbentem, hogy a tudás nem elég, meg kell tanulnom egy minden eddigitől különböző algoritmust, ami (a látszat ellenére) nagyon távolról és lazán kapcsolódik csak a szövegértéshez, szövegfeldolgozáshoz, inkább valami szövege fosztott kulcsszó-összekapcsolási készséget követel.

Elég a nosztalgiázásból.

Évente körülbelül ötven (vagy több) óvodással találkozom, nagyon különböző nehézségűekkel, képességűekkel, nagyon különböző családokkal, intézményekkel a hátuk mögött. Zömében nem tudnak játszani, porosodni hagyják a bábokat, nincs közlekedési eszközük sem a mese világában, sem saját mindennapjaik történeteiben. Pedig jóformán reggeltől estig ülnek a tévé, videó, dvd előtt, nézik a mesének látszó képözönt. Az óvodában túlnyomórészt fejlesztik őket. Az értelmesebb, érdeklődőbb óvodások az állatos könyveket szeretik, és a természetfilmeket (a didaktikus célzatú valóságshow-t), az átlagosak a csillapíthatatlan izgalomban tartó, pörgős rajzfilmeket. Csakhogy ezek egyikének sincs a kisgyerek számára érthető „szövege”, közben/után-élhető, mondható története. A kicsi gyerek nem tud közvetlenül sem a valósághoz, sem a paneles-mákonyos felnőtt mondanivalóhoz kapcsolódni. A kicsi gyerek, ha kérem, játsszuk el, amit nézni szeret, eljátssza, hogyne játszaná. Rémpofákat vág, mágikus gesztikulációval kísért zörejeket és indulatszavakat hallat, magát földre vetve ráng, végül kijelenti, hogy felrobbant a Xhzliuto3i4uép, mert neki van a legtöbb erőbónuszkaktuszizéje. Aztán elmegy a kicsiny gyermek iskolába.

Iskolásaink egyre több tesztet írnak, munkafüzeteikben (nahát, nekünk azunk se vót!) szinte egyetlen feladatot sem látok, ahol legalább egyetlen értelmes mondatot le kéne írniuk, ehelyett vonalakat huzigálnak, számokat karikáznak, legfeljebb egy-egy szót biggyesztenek oda a jó jegyért, gyönyörű, előre nyomtatott ábrák magyarázó szavait – csak mondanám: mi lerajzoltunk bibét és porzót. Iskolásaink egyre kevesebbet felelnek – minél nagyobbak, annál kevesebbet, a gimnazisták már szinte egyáltalán nem –, ehelyett témazárókat írnak, nagyon gyakran ilyen címen is teszteket. Hogyan várható szövegértés szövegalkotás nélkül, ismereteim értelmes, összefüggő szöveggé komponálása, megmutatása, elvállalása nélkül?

Iskolásaink tankönyvei, a nyomdatechnika csudáinak hála, tele vannak vastagon szedett lényegkiemeléssel. Még dicsekszünk is ezzel, mert úgy hírlik, éhgyomorra fogyasztva jól gyógyítja a diszlexiát. Iskolásaink, akiket (akik közül még az igen jó képességűeket is) halálosan fáraszt egy-egy másfél oldalas, egybefüggő szöveg, villámgyorsan megtanulnak takarékosan és algoritmikusan működni: egybekapcsolják a sommás konzerv-tanulságokat, és megkímélik magukat attól, hogy a maguk megértésének ívén, a maguk feldolgozási útvonalának belső csomópontjait, elágazásait követve, önmaguk alkossák meg egy szöveg belső vázlatát. Fusson picit vissza a szemünk a jó öreg Craikre és Lockhardtra, és ha van egy kis időnk, tűnődjünk el azon, vajon kiváló technikánk tárgyi segédeszközeivel nem épp attól kíméljük-e meg a cseperedőket, ami a megértés, tudás egyetlen útja – az elmélyüléstől.

Jut eszembe, a gyerekek vázlatot írni sem tudnak, vajon erre megtanítjuk őket? Azért kérdezem, mert a jó vázlat nélkülözhetetlen, hiszen épp a feldolgozás egyre mélyülő belső szintjeit követi végig, annak személyes mintáit, folyamatait veti papírra. Ugye, mindannyiunknak vannak emlékei egy-egy vizsgaidőszak sebtében kölcsönkért csoporttárs jegyzeteiről? Ugye, milyen nehéz más jegyzetéből tanulni? Erről beszélek.

De nemcsak erről. Sok jó képességű gyereket (köztük nem kevés középiskolást) küldenek be hozzánk, a nevelési tanácsadóba azzal, hogy nagyon komoly szövegértési vagy általános tanulási zavarral küszködik. Szakvéleményezzük, mutassuk ki részképesség zavarát, fejlesszük, de legalább mentsük föl ebből-abból. Ezzel párhuzamosan sok-sok jó képességű gyereket látunk, akiknek meg a tanulási motivációját kéne fejlesztenünk, mert „esze, az lenne, csak lusta”. A kettő mögött nagyon sokszor ugyanaz a nehézség áll: a gyerek nem gondolja, nem érzi, hogy bármi köze lenne ahhoz, amit neki meg kéne tanulnia. Ha az ismeretszerzés, megértés, feldolgozás folyamatából már jó korán kivesszük őt, az ő aktivitását, részét, mitől és mire lenne motivált? A kibírásra és elfelejtésre.

A tanári, szülői kérés tanulási nehézség esetén nagyon gyakran egy megfelelő tanulási módszer megtanítására vonatkozik. Tanulás-módszertani segédkönyvekkel Dunát lehetne rekeszteni. Ígérem, soha nem fogom megírni a magamét, már csak azért sem, mert nem is igazán a sajátom, hanem mindannyiunké; ezt a módszert a világon minden diák ősidők óta ismeri. Én ezeket a „módszertelen” gyerekeket egyszerűen megtanítom puskázni, pontosabban puskát készíteni. Szépen, lassan, türelmesen. Te, Ági, ez még nagyon hosszú, hogy fogod ezt a hatalmas lapot elrejteni? Jó, ez már rövidebb, de most olyan bolhabetűkkel írtál, hogy esélyed nem lesz kibetűzni. Figyelj, amit már tudsz, ne írd le, csak a drága helyet pazarlod! Így, ilyenformán. A gyerek előbb-utóbb kutatni kezdi, mi a fontos, mi ad neki támpontot, ő belül hogyan szerkeszti, építi meg magában a megtanulandó szöveget. Mire használnia kéne a puskát, már nincs rá szüksége, viszont részint megtanulja az anyagot, részint megtanul valami nagyon fontosat saját magáról, és nem mellékesen – bár néha a gyerek számára is megdöbbentő felismerésként – kiderül, hogy neki ehhez köze van. Persze, hogy van, hát belekerült, csinálta, úgy került vele kapcsolatba, hogy közben egy percig sem veszítette el a saját magával való kapcsolatot, az önvizsgálat, önfelfedezés lehetőségét. Ennyit a motivációról; a dolgozatra kapott jegy mint jutalom csak a fehéregereket motiválja. A gyerek nem fehéregér.

De nem, mégsem csak ennyit akarok én mondani a motivációról. A szövegértés csak technikai értelemben kezdődik a szöveg kibetűzésénél, valódi kezdete az odaadó, hosszan fenntartott, feszült – ugyanakkor szinte játékosan lebegő – figyelem: a lélek szakadatlan oda-vissza útja kint és bent, Én és Az között. A figyelem nem más, mint a motiváció legfőbb jele, a megértés nélkülözhetetlen előfeltétele. A figyelem a szövegalkotás, szövegértés mint legemberibb alkotó-önalkotó tevékenység alfája és omegája: abból ered, ahhoz vezet.

Ha valamit, hát figyelni, azt tudunk – valószínűleg már az anyánk hasában kitartóan figyelünk, és kitartóan figyeljük saját figyelmünket. A csecsemő hosszú percekig tapasztja szemét az őt szoptató anyára, hosszú percekig képes egy fénynyaláb finom remegését ujjongva, gőgicsélve figyelni, egy fölé hajoló arcot szemével, kezével, szájával letapogatni, saját kezét vagy tappancsát tanulmányozni. A hároméves (amikor hagyjuk) órákig lenyűgözve figyeli a víz csurgását, a homokszemek pergését, a hangyabolyok életét. És mindenből szöveget alkot – világszöveget és önmaga-szöveget, a világ és önmaga kapcsolatának szövegét –, de ehhez az alkotáshoz ránk van szüksége, mert még nem ismeri a közös nyelv egynémely szavát, egynémely írásjelét. Mindenekelőtt a figyelmünkre van szüksége, komoly, fenntartás nélkül odaszentelődő, kitartó figyelmünkre, megértésünkre és motivációnkra.

Ugyebár egyre több a figyelemzavaros gyerek. A tömeges elvárás velük kapcsolatban sem más, mint a szövegértés, tanulás vagy motiváció egyéb zavaraival küszködőkre vonatkozó: teszteljük a hiányzó vagy gyengén működő részképességet, aztán fejlesszük, mert fejleszteni jó, fejleszteni muszáj. Száz gyerek közül kettő esetében valóban indokolt ez a kérés, célravezető ez a megoldás, kilencvennyolc esetében azonban csak a végtelen figyelmetlenségünket, motiválatlanságunkat, „szövegértési nehézségünket” tükrözi.

Hogyan is állunk a magunk szövegértési képességeivel és ennek előfeltételeivel, a figyelemmel és motivációval? Képesek vagyunk-e például értelmezni ezt az egyre gyakrabban elhangzó gyerek-mondatot: „Minek tanuljam meg, hát semmi szükségem nem lesz rá?” Mi őtőlük azt várjuk, hogy Homérosz, Jókai és az Ó-magyar Mária-siralom szövegét értsék. Ők mitőlünk azt várják, hogy ezt és az ehhez hasonló – szóban, viselkedésben megfogalmazott – mondataikat értelmes szövegként értsük, kezeljük. Ez a probléma bőven megérne egy vagy száz misét, ebben a pillanatban viszont csak azt szeretném mondani, hogy ha úgy értelmezzük a „semmi szükségem nem lesz rá” szövegrészt, mintha a gyermek azt közölné, nem ez lesz a szakmája, nem ezzel fog rengeteg pénz keresni, csillogó sikereket aratni, akkor megbuktunk az elemi szövegértés egyik legelső leckéjénél, ráadásul úgy, hogy bukásunk árát (az uv-csekket) nem magunkkal, hanem a gyerekkel fizettetjük meg. A gyerek mindössze azt hozta a tudomásunkra, hogy enni adtunk neki, de nem sütöttük meg a nyers húst, nem adtunk kést, villát, kanalat az ételhez, nem tettük számára lehetővé, hogy a saját személyében kapcsolatba lépjen és tartós kapcsolatban maradjon azzal, amit tőlünk kap. Ezt kéne értenünk, ebből kéne értelmes szöveget alkotnunk, értelmes cselekvési tervet fabrikálnunk a magunk számára. Ehelyett vígan félreértjük, és rögvest a gyermeket kezdjük fabrikálni: tananyagcsökkentjük, kompetenciafejlesztjük, felcédulázzuk, felmentjük, megbuktatjuk… kerék alá tesszük, onnan is kivesszük.

Sokat locsogtam, be is fejezem. Annál is inkább, mert magyar szakos egyetemista lányom vadul lökdös el a monitor elől. Kell az neki, hiszen még egy vizsgája hátravan. Kiváló jegyeket szerzett eddig, bár könyvet lapozni nemigen láttam, az internetről töltögeti le azokat a kivonatolt órajegyzeteket, amiket a tanárai fölrakosgattak az egyetem honlapjára. Úgyis azt kérdezik, mondja, amit leadtak, csak az időt fecsérelném, ha mást olvasnék. Nem is igen kapott kötelező irodalomjegyzéket, nehogy mégis belecsábuljon ez a különben szívesen és sokat olvasó, magyartanárnak készülő siheder a könyvlapozásba.

Szokott az én leányom mesélni az egyetemi óráiról (előadásairól, mert a kiscsoportos műfaj már-már ismeretlen), s magam is tapasztaltam beszámolói elborzasztó valóságát a számomra rendelt kötelező szakképzés egynémely (nem kevés) óráján. Bejön a tanár, leül, előkapja laptopját, egérrel rákeres, majd a falon megjelenik a mondóka csinosan pontokba szedett vázlata, amit aztán a falról olvashat a süket, a tanár felolvasásában meghallgathat a gyengénlátó. Aki pedig oda sem talált az órára, semmit nem veszít, hiszen egy héten belül ott lesz az egész cucc a honlapon. Én azt imádtam a legjobban ebben a blődliben, amikor egynémely powerpointos óránk végén a falon megjelent: „Viszontlátásra”.

Kádár Judit

--

Linkek

--

 » Kommentálom
 Kommentálom «
Várjon...

A hozzászólások megengedett tartalmával kapcsolatban lásd kommentelési irányelveinket.

Hozzászólások

Győry Katalin | 2014. november 5. | kpountney[kukac]gmail[pont]com
Biczó Judit nekem is volt rajztanárnőm az 1950-es évek elején. Nagyon szerettem őt.
Nem voltam tehetséges rajzoló, de Judit nénitől tanultam az egész görög-római mitológiát, a betű rajzolást, a kosztümtörténetet, és még sok más izgalmas dolgot, amelyet itt Franciaországban is hasznosíthattam, gyerekeimnek, tanítványaimnak átadhattam.
Nem tudom, hol olvastam pár évvel ezelőtt, hogy már nem él.
De hisz már én is 72 éves leszek.
Judith | 2013. december 19.
Milyen nagy orom hogy masok is emlekeznek a kivallo Biczo Judit nenire. Bevallom eppen o ra emlekezve utottem be a nevet hatha talalok masokat is akiknek maradatlan oromot okozott hajdanan. A tulajdonkepeni rajz orakra alig emlekszem bar sokszor dupla rajz ora is volt egyben es nagyon szerettem rajzolni de amiket es foleg ahogyan Judit neni meselt, az orokre felejthetetlen marad. Ez az igazi edukacio nem? Ket masik orszagban folytattam tanulamanyaimat, de oszinten mondhatom szamomra o volt a legkiemelkedobb edukator az osszes kozul. Biczo Andras illusztrator lanya volt, nem volt ferjnel. Vajjon tudja e valaki mi lett vele? A legnagyobb szeretettel emlekszem ra.
Szivelyes udvozlettel Londonbol Havas Judith
Biczó Éva Erzsébet | 2012. július 24. | biczo[pont]baba[kukac]gmail[pont]com
Nekem is Biczó Judit néni volt a rajztanárom és soha nem felejtem el ahogyan el tudta mesélni azokat a könyveket amit Ő olvasott. Én teljesen bele tudtam élni magam a történetekbe. Pl. Jane Eyre
Éva | 2008. november 11.
Kedves Judit!

” Kedvenc tanárunk Biczó Judit néni volt, a rajztanárnő, aki hetente egyszer a teljes rajzórát végigmesélte a Waterloo Bridge-től Hemingway-ig, a trójai háborútól A tíz kicsi néger-ig.”
A mai napig is nagyon nagy szeretettel, tisztelettel emlékszám Rá, valamint Alinka és Kürtös Júlia nénire is.
Üdvözöl:R.É.
Kitti | 2008. február 29.
Úgy gondolom, volt óvónőként, mindennek az alapja a zene, a mozgás és az élmény. Alapkövetelménye a türelem. Mélyen egyetértek Judittal. Pici korban ,Kodály szerint átéljük az élet ritmusát, zenéjét, élmény lesz mindennapi életünk, ritmussá alakul. Bennünk lüktet. Figyelünk egymásra, próbáljuk megismerni egymást, egymásból táplálkozni, építkezni. Kicsi korban halljuk nagyszüleink életélményeit, meséit, dalait. Találkozunk nagyszerű óvodapedagógusokkal, akik nem tesznek mást, csak türelemmel nevelnek: énekelnek, mesét mondanak, számolgatják velünk a világ jelenségeit. Majd iskolások leszünk, ahol kiscsibék módjára megyünk a tyúkanyó után és megtanulunk olvasni, számolni. Megnövünk és fölső tagozatosak leszünk, ellep bennünket a kamaszkor: küszködik közösen a tanár és a szülő. Motiválnak. Középiskolások leszünk és találkozunk a legjobb Gizi nénivel, aki órákra odakényszerít bennünket Ó Nagy Gábor Szinoníma-szótára mellé, közben tanulunk, filmklubba járunk, sportolunk, versenyekre járunk, bulizunk, felvételizünk, dolgozunk és pedagógusként szembesülünk, hogy valami elromlott. HOl? Mikor? Teljesítményorientáltság, telefon, laptop, tv, videó, dvd, internet! Mind a világot hozta hozzánk közelebb és egymást kapnyújtásnyi távolságra: mégis milyen messze kerültünk a gyerektől, a baráttól, a családtól: pont egy karnyújtásnyira: nem virtuálisan, hanem testközelből.
Szekszárdi Juli | 2008. február 23.
Juditkám! Ebben tökéletes közöttünk a nézetazonosság. És Achs Karcsi is deklarálta az egyetértést, tehát teljes (legalábbis hármunk között) a konszenzus. Ez sem kevés a mai feszültségektől terhes világban!
Kádár Judit | 2008. február 23. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Kedves Juli!

Nem, a látszat ellenére én nem haragszom a technika új és új eszközeire, nem látom az ördög patás lábát őbennük. Egy veszélyre szeretném azonban újra és újra felhívni a figyelmet, ami énszerintem nem csekély. Arra a veszélyre, ami a technikát (és a technikázást) nem egy lehetséges segédeszköznek tekinti, aminek használata előtt, közben, után az ember mérlegel, szem előtt tart arányt, mértéket, formát, mellékhatást, hanem „vívmánynak”, ami egy csapásra megoldja nyomasztó gondjainkat, ami önmagában érték és egyedül lehetséges útja a nagyszerű haladásnak.

Emlékszel, emlékszünk nagyszerű szocialista vívmányainkra: GYES, SZOT-beutalók, úttörő- és KISZ-táborok, a munkásgyerekek felkészítése az egyetemre, főiskolára… Az a helyzet, hogy ezek nagyon nagy része valóban vívmány volt, csakhogy az ájult, ideológiavezérelt, kötelező és kötelezően agyatlan rajongás, amivel körülvették őket, összességében és halmazatilag katasztrófához vezetett. Minden hasonlat sántít, de erről, ilyesmiről beszélek.

Még ha túl is élezem a mondandómat, ami keltheti a teljes elutasítás, gúny érzését abban, aki ezt az éles fogalmazást olvassa. Rettenetesen „nagypofájú” hasonlat következik. A zen-mesterek (esdve kérlek, azt ne hidd, hogy én…. jaj, dehogy, csak ismét plasztikussá szeretnék tenni egy szempontot) a fontos pillanatokban botjukkal hatalmasat sóztak a tanítvány fejére. Ez akkor következett be, amikor a tanítvány majdnem nagyon jót mondott, kérdezett, de a kérdés valódi súlyához mérten mégsem elég jót, végiggondoltat, és EZÉRT veszélyeset.

Én úgy látom, a higgadt, kiegyensúlyozott, szakmailag mindkét lábával a földön és mindkét lábával a fellegeken álló ember kezében minden jó eszköz jó marad. A kétségbeesett, önmagában, helyzeteiben elbizonytalanodott ember, akinek régóta nincs már elég türelme, kapacitása végiggondolni, hogy mit, mikor, mennyire, hogyan tanácsos alkalmazni, mit hogyan, milyen értékek, meggondolások szerint fontos kiegyensúlyozni, kapkod fűhöz-fához, csodás elixírt, mindent járó malmocskát, varázspálcát keres, belecsábul bármilyen „vívmány” csodatévő igéretébe, belekapaszkodik akármibe, amit felé nyújtanak, mintha az élete függne tőle. Tényleg az élete függ tőle, ezért elvakult és mértéktelen, mérlegeléstelen az eszközhasználatban. Az éles gúny, amit a szememre hánysz, ennek szól és ennyit kér: „Kapjunk a fejünkhöz, gondolkozzunk, mérlegeljünk és keressük meg azokat az értékeket, szempontokat, amik támpontot adhatnak a mérlegeléshez!”
Achs | 2008. február 22. | axkaro[kukac]vipmail[pont]hu
Kedves Judit!
Azt hiszem, nagyon egyetértünk.
Azt hiszem, mondom, kiabálom, hogy talán a legfontosabb feladatunk, hogy a gyerek megtanuljon befelé is nézni, csendben maradni, elmélyülni, magával találkozni; ahogy Jelenits István mondta egyszer: ELIDŐZNI valaminél. Elsősorban ezért haragszom az újabbnál újabb virtuális eszközre. (Kivéve a virtuális kongresszust...)
Köszönöm a szöveget, üdvözöllek.
A. K.
Szekszárdi Juli | 2008. február 22.
Kedves Judit!
Mint mindig, most is gyönyörűen mondasz okos és tanulságos dolgokat. Csak azt nem értem, hogy vajon miért utasítasz el minden technikai újdonságot, kezeled ezeket alig leplezett megvetéssel, amolyan "ördögtől valónak" tételezve. Senki sem tagadja, hogy a bennünket körülvevő "szép (vagy nem is annyira szép?) új világ" számtalan antihumánus elemet is tartalmaz, és valóban előfordul, hogy éppen a pedagógiai munka válik személytelenné, ha gépek helyettesítik az emberi kisugárzást.
Dehát ugyanez a lehetőség humánus célok érdekében is kihasználható, hiszen alakulnak az interneten kapcsolatok, közösségek, és még az is előfordul, hogy a kivetített (pl. Power Point) előadás nem elvesz, hanem hozzátesz a tartalomhoz, minőséghez. S hogy milyen fejlesztő hatást fejthetnek ki korunk új eszközei, arra példa lehet Veszprémi Attilának ezen a virtuális kongresszuson megjelent lenyűgöző gyűjteménye vagy a Nézőpontok rovatban látható, gyerekek által készített filmek.
Ez a világ soha többé nem lesz olyan lassú és méltóságteljes, mint a múltban. És kétségtelen, hogy az olvasás, a könyvek szerepe megváltozik. Sajnos az is tény, hogy a felgyorsuló világ, a szelektálatlan információzuhatag csábít a felületességre, és az elsajátításhoz, az élményszerzéshez, a gondolkodáshoz szükséges elmélyülés készsége, gyakran a lehetősége – az iskolában is – hiányzik.
Mivel azonban az idő kereke nem forgatható visszafelé, nekünk: felnőtteknek, pedagógusoknak (akár a pszichológusok segítségével) megoldást kell keresni erre a gondra. Megtalálni az elmélyülést, a töprengést, a szövegek értő olvasását, a régi történetek iránti kíváncsiságot kiváltó eszközöket, módszereket, és mindezzel együtt teret és lehetőséget biztosítani új történetek megalkotásához.
terepmunkás | 2008. február 21.
Köszönöm. Bepakoltál a tarisznyámba, s jó ha van gondolat, mihez nyúlni érték, mi miből csemegézni kihívás.
 Sajtófigyelő    Összes hír »
2020.06.04.
Nemzeti Pedagógus Kar: Rendeljék alá az iskolaőröket az igazgatóknak
Az intézkedésről a Nemzeti Pedagógus Kar (NPK) országos elnöksége úgy vélekedik: az iskolaőrök kényszerintézkedéssel megakadályozhatják, illetve elrettentéssel meggátolhatják az agressz...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2020.06.03.
LEZÁRÓ ÚJRAKEZDÉS – FÖLDES PETRA MÓDSZERTANI AJÁNLÁSA
Június első felében két hetük van a pedagógusoknak és a diákoknak arra, hogy egy új munkarendbe belerázódjanak, s egyidejűleg ettől a – mindenki számára extrém terhelést jelentő –...
(Forrás: ckpinfo)
--
2020.06.03.
Iskolarendőrök: a kormány megint büntetésben gondolkodik problémamegoldás helyett
Szeptembertől iskolaőröket küld 500 általános és középiskolába a kormány, akik a 12 évesnél idősebb gyerekeket szükség esetén meg is bilincselhetik. A tanárokat védenék az agresszi...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.06.02.
Belépés csak maszkban: fura időszak kezdődik kedden az iskolákban
Keddtől kinyitnak az iskolák: ügyeletet, illetve szükség esetén felzárkóztató órákat kell tartani. Tanárokkal és szülőkkel beszélve úgy tűnik, nagy tömeg nem lesz a tantermekben. A...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.05.31.
L. Ritók Nóra: Rengetegen estek pánikba...
Az okostelefon ma egyfajta státuszszimbólum, a jólétet jelző dolog. Mindenki megveszi, szeretné birtokolni, még akkor is, ha csak a legegyszerűbb funkcióit tudja használni. Így a telefonál...
(Forrás: Szeretlek, Magyarország)
--
2020.05.31.
Nemzetstratégiai unalom: a magyar érettségi hülyének nézte a diákokat
Természetesen nagy öröm, ha mindenki, vagy legalábbis minél többen le tudják tenni az érettségit. És minden országnak, Magyarországnak is szüksége van értelmiségiekre, de amilyen irányba...
(Forrás: válasz online)
--
2020.05.31.
Azért közoktatás, mert mindenkit megillet
Magyarország március közepén nem a digitális közoktatásra állt át. Egy tanári webkamera meg az osztály valamekkora részét mutató kis képek a pedagógus laptopján ugyanúgy frontális oktat...
(Forrás: mérce)
--
2020.05.31.
Gyarmathy Éva: ez a szörnyszülött se nem távoktatás, se nem digitális
A pedagógusok igen nagy része rugalmasan tudott alkalmazkodni a hirtelen változáshoz, miközben az oktatásirányítás régi, „a tananyagot leadni/számonkérni” elvárásával nem segített....
(Forrás: infostart)
--
2020.05.31.
Már munkába is állnak az iskolaőrök Nem csak prevenciós foglalkozásokat, védelmet is várnak a hatóságtól az intézmények
Több, mint kétezer rendőr működik közre az iskolák életében a mostani tanévben, akik főleg baleset- és bűnmegelőzési tanácsokkal látják el a diákokat, a jövőben ugyanakkor a taná...
(Forrás: Magyar Nemzet)
Utolsó üzenetek:
  OFOE

Kedves Olga! Ez olyan bonyolult munkajogi kérdés, hogy nem tudunk rá biztonságos választ adni. Javasoljuk, hogy keresse fel az
Oktatási Hivatal jogsegélyszolgálatát , ahonnan biztosan szakszerű választ kap.

Amennyiben tagja a PDSZ-nek, onnan is kaphat segítséget: http://www.pdsz.hu/cikk/36305

--
  Koszta Olga

Kedves OFOE!
A nők 40 éves kedvezményes nyugdíjba vonulásával kapcsolatban adódott problémám:
a Nyugdíjfolyósítótól már évekkel ezelőtt lekértem a pontos adatokat, amit azóta kötelezően kiegészítettek. Ennek alapján idén 2020.október 28-án meg lesz a kellő negyven évem, amivel jogosult leszek a kedvezményes nyugdíjra.Jár számomra 5 hónap felmentési idő és úgy beszéltük meg a munkaadómmal, hogy közös megegyezéssel kérem munkaviszonyom megszüntetését október 31-től.
Ennek alapján a felmentési idő június 1-től lép életbe.
Viszont mivel a szakoktatásban dolgozom,július 1-től1-től megszüntetik a közalkalmazotti jogviszony és átsorolnak a Munkatörvénykönyv hatálya alá.
Még nem írtam alá az új munkaszerződést.
Kérdéseim:
- Írjam-e alá az új szerződést?
- vonjam-e vissza a munkaviszonyom megszüntetésére vonatkozó kérelmemet?
- egyáltalán mit tegyek, mi lenne számomra a legkedvezőbb megoldás?
Nyugdíjba is szeretnék menni, viszont ha most felmondanak nekem, akkor nem lesz meg a 40 évem.
Tisztelettel: Koszta Olga

--
  OFOE

Kedves Erdélyi Virág! Úgy véljük, hogy ez a helyi vezetés (tankerület?) döntési joga. Az érintett kollégának pedagógiai végzettsége van, 6. osztályig az osztályfőnöki megbízatás jogossága sem lehet kétséges. A magasabb évfolyamokon nyilván nem lehet szakórája, nem biztos, hogy szerencsés, ha csak osztályfőnökként működik az adott osztályban. Hogy munkaközösségvezetőként be tudja tölteni a feladatát azon is múlik, hogy mi a munkaközösségvezető pontos feladatköre. Ha jó szervező, van megfelelő pedagógiai tudása, nem kizárt, hogy alkalmas a feladatra. Önmagában a szakvizsga és a középfokú vezetői végzettség nem garantálja a nagyobb hozzáértést főként az osztályfőnökséget illetően.

--
  Erdélyi Virág

Kedves Kollégák!
Lehet- e felső tagozaton osztályfőnöki munkaközösség- vezető az, akinek csak tanítói végzettsége van, amellyel max. 6 évfolyamon taníthat a műveltségterületének megfelelő szakon?
Mellesleg 3 éve van a munkaközösségben, ahol tőle 2 évtizeddel idősebb öt 50+os több diplomás, ped.szakvizsgás, ped.2 minősítésű, közoktatási vezetői végzettséggel rendelkező pedagógus van.

--
  OFOE

Kedves Doroginé Kiss Ildikó!
A Kjt. 24. § (1) bekezdése szerint "Ha a közalkalmazott munkaköre
ellátása mellett a munkáltató rendelkezése alapján átmenetileg más
munkakörébe tartozó feladatokat is ellát, s ezáltal jelentős
többletmunkát végez, illetményén felül a végzett munkával arányos
külön díjazás (helyettesítési díj) is megilleti." A helyettesítési díj
mértékét jogszabály nem határozza meg, csak azt, hogy a végzett
munkával arányosnak kell lennie. Az a javaslatom, hogy a fenti
rendelkezésre hivatkozva kérje, hogy részére az Mt. 139. §-ában
meghatározott óradíj legalább 50 százalékának megfelelő helyettesítési
díjat állapítsanak meg. Ha ezt a munkáltató megtagadja, munkaügyi per
indítható. (A választ a PDSZ jogi szakértőjétől kaptuk.)

--
  Szilágyi István

Tisztel Címzett!
Nagyon szépen köszönöm a szakszerű és megnyugtató válaszát.
Tisztelettel: Szilágyi István.

--
  OFOE

Kedves Szilágyi István! Pedagógus-munkakörben a köznevelési törvény 64. § (2a) bekezdése
alapján az évi 25 munkanap pótszabadság nem adható, hanem jár. A
pótszabadságból a 326/2013. (VIII. 30.) Korm. rendelet 30. § (2)
bekezdése alapján
a) továbbképzés, foglalkoztatást elősegítő képzés,
b) a nevelési-oktatási intézmény tevékenységi körébe tartozó nevelés,
oktatás, a pedagógiai szakszolgálati intézmény tevékenységi körébe
tartozó pedagógiai szakszolgálati tevékenység,
c) ha a pedagógus szabadságát részben vagy egészben a szorgalmi
időben, óvodapedagógus esetében - a június 1-jétől augusztus 31-éig
tartó időszak kivételével - a nevelési évben adják ki,
lehet legfeljebb 15 munkanapot igénybe venni. Az tehát nem jogszerű,
ha nem a fenti indokok valamelyike miatt, hanem úgymond, időarányosan
vesz le a pótszabadságból napokat a munkáltató. Javaslom, hogy ezt az
intézkedést ne fogadja el, hanem ragaszkodjon a pótszabadság
kiadásához. A felmentési időnek abban a felében, amikor munkavégzésre
kötelezhető, ki kell adni az időarányos szabadságot. Ha a szabadság
kiadására nincs mód, azt a jogviszony megszűnése esetén - az Mt. 125.
§-a szerint - pénzben kell megváltani. (A válszt a PDSZ jogi szakértőjétől kaptuk.)

--
  OFOE

Kedves Harmat Krisztina! Jogszerűnek jogszerű, mivel a munkaidő kötött és kötetlen munkaidőből
áll, csak éppen nem nevezhető etikusnak. Úgy lehet kivédeni, hogy a munkavállaló is kivehet az Mt. 122. § (2) bekezdése alapján hét munkanap szabadságot akkor, amikor akar, csak előtte 15 nappal be kell ezt jelenteni. (A válasz a PDSZ szakértőjétől érkezett.)

--
  Harmat Krisztina

Kedves OFOE!
Szeretném kérdezni, hogy jogszerű-e szorgalmi időben, tanítási (hétköznap) napon szabadságot elrendelni a pedagógus számára akkor, amikor annak nincs sem tanítási órája órarend szerint, sem más feladata a neveléssel-oktatással le nem kötött munkaidejében?
Köszönettel:
Harmat Krisztina

--
  Szilágyi István

Azt szeretném megkérdezni, hogy pedagógus munkakörben a 25nap pótszabadság jár, vagy adható? Nyugdíjazás előtt a munkáltató az időarányosan járó 18 nappótszabadságomból 11 napot igénybe vett a tanév zavartalan befejezése érdekében, amihez ugyan joga van, de én úgy gondolom, hogy mivel a felmentési időben nem került kiadásra az időarányos szabadság, azt a munkáltatónak pénzben kell megváltani. Sajnos nem igy történt. Kérdezem, hogy helyesen járt el a munkáltató? Várom megtisztelő válaszát!
Tisztelettel: Szilágyi István.

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Trencsényi Laci:] Nóri, újabb terminológiai vita köztünk. Ha elfogadod a tehetséggondozás és felzárkóztatás dichotómiáját (ahogyan az oktatáspolitika és a rosszul szocializált pedagóguselit gondolja), akkor elfogadod a szelekciós funkciót. Vagyis: Van, akinek tehetséggondozás jár (a konfidens […]
Az arányvesztés béklyójában »

--

[Bea:] Ezt el kellene lesni a színészek képzéséből. Régóta mondom :) Örülök, hogy a hallgatók is igényelnék.
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[vik:] Az egyetemi szinten valóban addig működhetett jól az "oktatás", amíg a tanárok és diákok "szintje" nem különült el a munkát illetően. Hiszen egyetemnek is azért nevezik (ma már hiába), mert a tanárok és diákok egyetemességén alapult, ahol a munka-tanulás […]
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[csilla:] nem provokálni szeretnék, de van olyan szakember, aki a gondolataimat olvassa, és tud számomra, olyan elméleti útmutatást adni, hogy hogyan gondozzak egy ma már 15 éves, abuzált, anyaszerepben lévő lánykamaszt! ezek a gyermekek nem kis számban kerülnek be a gyermekvédelmi […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] 2014. márciusában láttam ezt a filmet! Ma a Máltai Szeretet szolgálat működteti! nincs információm róla!https://index.hu/video/2011/08/29/tiszabo_s1e1/ https://index.indavideo.hu/video/Ha_nincs_iskola_elveszett_a_falu_1 Eltelt hét év! Ezen gyermekek, egy része, szavazóképes […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] borderline, hospitalizáció kamaszkorban! ha nem segítünk a családokon, mint ahogy Nóri teszi, 10 év múlva a társadalom gerincét sok-sok településen a ma gyermekei képviselik majd a felnőtt lakosságot! ha kiemeljük őket családjukból és átexportáljuk más településekre, […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Csilla:] Még mindig rágom minden szavát!Én ott vagyok, ahol ő nem! szakellátás a gyermekvédelemben, de voltam alapellátásban is! Voltam óvoda vezető is! Drága Ax! kérdeztem tőled! Mi ez? Kaptam rá választ! Látjátok Ti ezt? Láttátok ti ezt!? elviszlek benneteket! nem Nórihoz! máshová! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] Amikor először tettem javaslatot arra, hogy emeljünk ki gyerekeket családjukból, nem haboztam!Fájt, mert tudtam, benn ragadnak a rendszerben, sejtettem az abúzust! de láttam magam körül a tehetetlen környezetet is : védőnő, óvoda, iskola, aktív és passzív szociális eszközök! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Juli:] Kedves Péter! A "t. szerző" nagyon is jól ismeri a magyar valóságot, a hátrányos helyzetű térségek problémáit. Vajon kit lehet komolyan venni, és kit nem? Arra kérném, hogy mielőtt Ritók Nóráról azt állítja, hogy "íróasztal mögül okítja a kollégáit", […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Péter:] „Hatszáz évig nem akartak beilleszkedni, miért pont most akarnának?” „Ugyan már! Ismerek olyanokat, akik ki tudtak emelkedni. A többi miért nem akar?” Ezek a mondatok nem tekinthetők előítéletnek, inkább ténymegállapításnak. Kétségtelen tény, hogy nem kevés azoknak a […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--
OFOE (2001–2020) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek