OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
2008. április 16.
» Hozzászólások (74)

Az idegen

Találkozásom cigány gyerekekkel

Peer Krisztina

Peer Krisztina vagyok. Nem tanár egy iskolában. Pedig gyerekkoromban annak készültem, még azután, hogy a zöldséges pályáról letettem.
Egy általános iskolában dolgozom, ahol a három éve bevezetett magatartásmódosító modellprogram szakmai koordinációját végzem. Fiatal vagyok, és nő. Ez most nem válik előnyömre, de próbálkozom.

Közel érzem magamhoz a cigány kultúrát. Valami olyat közvetít, amiben otthonosan érzem magam. Idővel azt vettem észre, valahogy mindig a cigánysággal foglalkozom: az egyetemi dolgozataimban, az utcán, a médiában és a munkámban is. Szeretek közöttük lenni.

„Koszos pohárból inni, de mindig elfogadni valamit”

Nem is tudom, mikor volt először, hogy megérintett valami, mert még a gyerekkori cigány szomszédaimmal sem töltöttem olyan sok időt. Ráadásul egyszer úgy pofon vágott egy fiú kislány koromban, hogy eleredt az orrom vére, egyszerre sírtam és nevettem. Aztán máskor, még valláspróbálgatós időszakomban, a templomba menet leszállítottak a bicajomról, és a fülbevalómat követelték. Rövid hajam miatt fiúnak néztek, ezért elengedtek, de segített a hazugság is, hogy bizsu az ékszerem. Ez lenne a cigány „rafkóság”? Mert ha igen, akkor tetszik. Akkor tetszett.

A főiskolán aztán találkoztam egy cigány fiúval, akivel barátságot kötöttem. Ő sokat segített nekem megérteni szokásaikat, életüket. Toborzott nekem kísérleti alanyokat a vizsgálataimhoz (általános pszichológiai műhelymunka: fájdalomtűrés és fájdalomkifejezés, személyiségpszichológiai műhelymunka: Lépésről lépésre iskolai program bemutatása), többször elhívtam aktuális munkahelyemre beszélgetni a cigányságról, a cigány családokról és az általunk felállított „problematikájukról”. Számított, hogy értelmiségi.

A főiskola után több helyen dolgoztam: családot gondoztam gyerekjóléti szolgálatban, ahol a cigány családok nálam kötöttek ki, azaz egy nagy klán, mindenki mindenkinek a rokona alapon. Szerettem hozzájuk járni, bepillantani a világukba, együtt enni velük. Ez nagyon fontos volt, még akkor is, ha a szörnyű lakáskörülmények miatt olyan kosz volt, hogy a táskám sem szívesen tettem le. Koszos pohárból inni, de mindig elfogadni valamit. És ez nemcsak nekik volt fontos! Minden látogatáskor az egész család megjelent, körülvett, részt vett… Ha a rendszer elvárásait nézem, nem is voltam „jó gyermekvédő”.

Aztán egy alapítványnál három évig csoportokat vezettem iskolákban, ahol szintén többször találkoztam cigány gyerekekkel. Így ismertem meg az iskolát, ahol két évig dolgoztam családi kapcsolattartóként, ettől a tanévtől pedig programkoordinátorként.

Újratanítás

Sok a cigány gyerek, de ezt papírra nem szívesen írjuk le, nem is szabad, hiszen akkor az már szegregáció. De hát mi tettük azzá! Mindenhonnan kicsapott, kudarcok sorozatát átélt gyerekek ők, akik már a negyedik-ötödik iskolájukat tapossák, bőven „ellátva” magatartási, érzelmi és tanulási zavarokkal.

De ki mondja, hogy ezek valóban léteznek, és nemcsak mi címkézünk, gyártunk papírokat, mert így sokkal könnyebb elviselni őket, eltávolítani, ha már csak a bajt okozzák? Ha mi, pedagógusok, tehetetlenek vagyunk? Sajnos léteznek még ilyen „gyűjtőhelyek”.

Ezért vezettünk be egy amerikai modellprogramot, amely érzelmi és viselkedészavaros, magatartásproblémás gyermekeknek segít szociális készségeik újratanításában (re-edukáció). A filozófiája, hogy a viselkedés tanult, így meg is lehet azt változtatni. Néhány év eltelte után a gyerekek lehetőség szerint visszatérnek a „normál oktatási rendszerbe”. Sajnálom, hogy erre egyáltalán szükség van. De van.

Szóval velük töltöm a napjaim egy részét, órákat látogatok, szabadidős programot szervezek, egyéni és csoportos foglalkozásokat (élménypedagógia) tartok.

Amikor idekerültem dolgozni, alig volt olyan gyerek, aki ne próbálkozott volna a határfeszegetéssel: a tegezéssel a fiatal korom miatt, a külsőmre tett megjegyzésekkel, hogy zavarba hozzanak, a cigány-magyar kérdés boncolgatásával. Mint nőnek, különösen nehéz helyzetem volt/van, naponta kell a családi normák ellenében tiszteletet elérnem náluk. Sokszor megizzasztottak és hoztak zavarba, de ezt soha nem lepleztem. Nem titkoltam, hogy ez kellemetlen, bánt, s hogy adott esetben mit gondolok egyes helyzetekről.

Szeretem, ha egy gyerek egyenrangúnak érzi magát mellettem. Ez okoz is némi konfliktust akkor, amikor tanórákat látogatok… Azt tapasztalom, hogy még mindig nehezen fogadjuk el, ha egy gyereknek igaza van. Nem mindig vesszük észre, mennyire tudjuk őket bántani megjegyzéseinkkel. Talán éppen ezért élem ismételten identitáskrízisem: pszichológusnak lenni pedagógusok között (úgy, hogy elengedhetetlen, kicsit tanár is legyek). És hogyan is vethetném össze ezt azzal, milyen lehet cigánynak lenni nem cigányok között…

Nem feledkezem el azokról a gyerekekről sem az iskolában, akik pusztán azért, mert nem cigányok, állandó harcot vívnak a túlélésért. Hiszen itt ők a kisebbség. Így ez a természetes. Emellett minden tiszteletem azoké a pedagógusoké, akik nap mint nap türelemmel és szeretettel fordulnak a diákok felé, értik őket és beszélnek a nyelvükön. Azt tudják nyújtani, amit korábban nem tapasztaltak. Mikor jut eszünkbe csak azért felhívni egy szülőt, hogy elmeséljük: a gyermeke ma szépen teljesített, ma már az ötből három órán dolgozott, ma nem bántott senkit… A legapróbb (látszólag jelentéktelen) pozitív visszajelzés is segíti a családot abban, hogy tegyen egy lépést azon a hídon, ami köztük és az iskola között van.

Fontos az őszinteség és a nyitottság, ez mentőöv lehet a kellemetlen helyzetekben. Még akkor is, ha én csak az a „magyar” maradok, aki elnyerte bizalmukat; a „vörös hajú Kriszta néni”.

És van még egy út a cigány gyerekek felé, ez pedig a humor. Nagyon szeretik a vicceket, értékelik, és jó együtt nevetni velük.

Látni azt, hogy azok a fiatalok, akik sok kudarccal érkeztek hozzánk, s negatív tapasztalatokkal az iskolákról és tanárokról, jól tudják érezni magukat egy iskolában. Csak meg kell találni bennük azt, ami érték. És ez számomra nem a klasszikus értelemben vett teljesítmény, amit egy iskola megkövetel. Ebben ők nem jók, kevéssé motiválja őket a tanulás. Nem hiszik el, hogy sikerülhet nekik, csak a ma a fontos, hogy holnap mi lesz, nem számít. Talán azért, mert a családban sem érték, talán azért, mert nem is hagyjuk nekik. Lehessen büszkének lenni a bizonyítványon túl másra is!

Vagy mégsem ennyire egyszerű…? Amikor egy srácot sikerült bejuttatni egy első osztályú futballklubba, ahol egyedüli cigányként azonnal elfogadták, mert tehetséges volt, mert akarta, azt éreztem, minden sikerülhet. De amikor a tagdíjból inkább motort vett, elkeseredtem. Aztán rájöttem: miért is bízna abban, hogy focista lesz belőle? A motor pedig ott volt, meg tudta érinteni; még akkor is többet jelentett, ha gyorsan lába kélt…

Szeretnék abban segíteni, hogy megtalálják saját válaszaikat, és mi ne hátráltassuk ebben őket. Tudjanak úgy dönteni, hogy rendelkeznek az ehhez szükséges tudással.

A tavalyi év elején megkérdeztem tanulóinkat, milyen céljaik vannak az életben. Bevallom, a válasz engem is meglepett. Azt gondoltam, hogy a többéves túlkorosság mellett jelentős nehézséget jelent az is, hogy a tanulók többségének nincs elképzelése a jövőjéről. Ezt megcáfolták a kérdőívre adott válaszaik, amelyben a gyerekeknek az alábbi kategóriák közül kellett megjelölniük, milyen céljaik is vannak az életben.

A feltett kérdés: Mik a céljaid?

A tanulók 80%-a megjelölte a továbbtanulást, második helyezést kapott a sok pénz, csak harmadik helyen szerepelt a munka. A továbbtanulás megjelölése mellett több gyereknél is megjelentek a „nagyon szeretnék”, „kérem, segítsenek benne” mondatok, amiből arra lehet következtetni, hogy számukra eddigi sikertelenségük következtében a továbbtanulás csak álom, ami akkor létezik, ha lecsukjuk a szemünket.

A felmérés azt mutatja, hogy a tanulóknak vannak céljaik, csak ezeket nem mindig tudják összekapcsolni azzal, hogy a célok eléréséhez mit kell tenniük. És ebben van a mi szerepünk: utat mutatni nekik, lehetőséget teremteni arra, hogy megtapasztalják a sikert.

Tudom, ehhez nagyon kell a család, nélkülük nem megy. Olyan családok, akik szeretik a gyerekeiket, akik együtt nevelik egymás unokáját, keresztlányát, unokatestvérét és még annak a testvérét is. Akik szívesen veszik a családlátogatást (mindig van meleg leves és kóla), akik kezdenek bízni az iskolában, akik mindig egy lépéssel közelebb merészkednek. Akik egyre inkább részt vesznek az iskolai programokon, büszkén nézik gyerekeik kiállításait, szerepléseiket, akik jelzik, ha a gyerek beteg (még igazolást is küldenek), akik most már előbb felhívnak, mielőtt kérdezés nélkül asztalt borogatnának. Legyenek szereplői az iskola életének!

A szép és a szomorú

Megmutatni azt, hogy igenis vannak diplomás cigány művészek, irodalmárok, médiaszakemberek, kultúraantropológusok, szociológusok… Az én fejemben is sokáig csak a zene és a tánc jelent meg, amikor a cigány művészetre vagy az értelmiségi rétegre gondoltam. Élnünk kell a sokszínű cigány értelmiség minél több tagjának bemutatásával.

A cigány képzőművészet alkotásaival való találkozásom a szépet és a szomorút hozta össze bennem és valami elfelejtetett.

Ráczné Kalányosi Gyöngyi festőművész rövid írását idézem: „1965. szeptember 27-én születtem Komlón. A Kossuth aknán laktunk a cigánytelepen. Már óvodás koromban ismerkedtem a festészettel, amikor nagynéném, Orsós Teréz, elvitt az iskolájába, ahol éppen rajzóra volt. Én is kaptam rajzlapot, festéket, ecsetet, és elkezdtem festeni. Kilenc éves voltam, negyedik osztályos tanuló, amikor a komlói Fürst Sándor Általános Iskolában megismerkedtem Pongrácz Éva rajztanárnővel. Ettől a naptól éjjel-nappal festettem. Reggel mentem az iskolába és csak este mentem haza. Legtöbbször egy nap csak egyszer ettem. Amikor elkezdtem festeni, élénk színeket használtam. Virító kéket, világos rózsaszínt és narancssárgát. Madarakat, szárnyas embereket, a nyarat, a telet, a cigánytelepet, cigány gyerekeket és a papától meséket festettem le. Nyolc éves koromtól négy testvéremre kellett vigyázni, főzni, takarítani. Szüleim elvárták tőlem, hogy úgy gondozzam testvéreimet, mint egy felnőtt. Az iskolában nem ment a tanulás, hisz nem volt senki, aki segítsen nekem. A festészet azonban egyre több örömöt adott. Szabadnak éreztem magam ilyenkor, és azért festettem szárnyas embereket és kétfejű nőket. A tanulás nem ment olyan jól, mint kellett volna, ezért tanáraim csúfoltak.”

Ráczné Kalányosi Gyöngyi alkotása

Ráczné Kalányosi Gyöngyi alkotása

„Az a vágyam, hogy festményeimmel nagyon sok embernek szerezzek örömet, és ne érjen a korábbihoz hasonló több csalódás az emberekben. Ma már gyerekeknek szakkört vezetek az öt saját gyerekem mellett. Pécsett egy összevont, külvárosi intézményben, a Csokonai Vitéz Mihály Általános Iskolában és Szakiskolába pedagógus asszisztensként dolgozom. Szakképesítésem megszerzése érdekében középiskolát kell végeznem. Remélem, kitartásom elég lesz ehhez a nagy tervhez. Munkahelyem nagyon biztat, segít a lehetőségekhez képest célom elérésében. Jelenleg is nagyon rossz anyagi körülmények között élünk öt gyermekemmel és férjemmel, aki szívbeteg. Ennek ellenére még most is rengeteget festek saját, és remélhetőleg mások kedvére, nagy-nagy örömmel.”

A kiszámítható keretek biztonsága

Már második éve működik nálunk a Roma Mentor Projekt (Farkas Róbert, Kovács Antal és Jutasi Tamás jóvoltából), ahol kétheti rendszerességgel cigány művészek, zenészek dolgoznak együtt a fiatalokkal.

A csoportfoglalkozások központi témája a cigány kultúra mélyebb megismerése. Erre nagyon nagy szükség van, mert diákjaink ismeretei a roma kultúráról igen hiányosak, nagy részük egyáltalán nem vagy csak részben gyakorolja a szokásokat, tartja a hagyományokat. Mindemellett nem beszélik a cigány nyelvet, bár szavakat vagy kifejezéseket ismernek és olykor használnak is. Zenekultúrájuk beszűkült, szegényes, a cigány művészekről, művészetről keveset tudnak.

Hiszek abban, hogy megértéssel párosuló bizalom a kiindulópontja egy új tanulási élménynek. Egy olyan tapasztalatnak, mely segít a gyerek számára felismerni, hogy igenis használhat egy felnőttet arra, hogy megtanuljon dolgokat: olvasni, szeretetet kifejezni, zenélni vagy egyszerűen csak önmaga lenni. Ebben nagyon fontos szerepe lehet a mentoroknak és a programot segítő szakembernek: kiszámíthatónak, következetesnek kell lenniük, akik felelősséggel végzik munkájukat.

A kétheti rendszeres találkozó biztonságot és állandóságot nyújtott a fiataloknak, kiszámíthatóvá tette az életüknek ezt a szeletét. Tudták, mire számíthatnak, és a mentorok soha nem hagyták őket cserben. Tartoztak egy csoporthoz, ami az övék volt. Azáltal, hogy megtapasztalták, bízhatnak valakikben, könnyebben bíznak meg a többi emberben. Ezt segíti, hogy az iskola pedagógusa is jelen van ezeken a foglalkozásokon, együttműködik a mentorokkal, így a kapcsolatot tovább építheti az iskolában. Rugalmasan alkalmazkodtunk a gyerekek igényeihez és aktuális állapotukhoz. Ha szerettek volna megosztani valamit életükből, meghallgattuk őket, ha ettől elzárkóztak, akkor engedtük, hogy csak jelen legyenek. A gyerekek egy része a program befejezése után is rendszeresen tartotta a mentorokkal a kapcsolatot, elmentek a fellépéseikre, elmesélték, mi történt velük.

A kiszámítható keretek a biztonság legfőbb forrásai egy olyan gyermek számára, aki most fedezi fel a világ és önmaga dimenzióit. Az a felnőtt, aki biztonságos kereteket teremt, elnyeri bizalmát.

***

Az öröm mellett sok nehézséget rejt magában a munka, amit végzek. Nap mint nap ütközöm egy kultúrába, egy „társadalommal” a hátam mögött. Elvárásokba, amit nem tartok fontosnak, mégis ott vannak. De ebben az írásban örülni szerettem volna, mert szükségünk van rá. Hogy meglássuk a saját sikereinket. Apró talpakkal csak picit lehet lépni, de akkor is haladunk. És hogy ki siratja inkább a cigány kultúrát, ők vagy mi, tényleg nem tudom…

Peer Krisztina

--

 » Kommentálom
 Kommentálom «
Várjon...

A hozzászólások megengedett tartalmával kapcsolatban lásd kommentelési irányelveinket.

Hozzászólások

pável | 2008. november 14.
Kedves Sandi!
Azért úgy gondolom, ezt az egész ügyet az alapoknál kellene kezdeni! Magyarországon, az Alkotmány szerint minden ember egyenlő, és magyar! Lehet valaki német, tót, sváb, örmény, ruszi, avagy roma. Minden állampolgár magyar, és ez az alap. Minden állampolgárnak vannak jogai, és KÖTELESSÉGEI! Az, hogy valamely népcsoport ápolni akarja a saját hagyományait, kulturáját természetes dolog. Az, ha ebben még segit az állam is, ha az a teher nem túlságosan nagy, helyénvaló. Innentől a lényeg: elfogadhatlannak tartom azt a magatartást, hogy a többség alkalmazkodó képességét, toleranciáját, segitségét elvárják úgy, hogy a kisebbség nagyobbik része nem fogadja el az alapnormákat. Úgy tekintik, mintha rájuk csak a jogok követelése az amit el kell fogadni, de a kötelességekből az alkalmazkodásból semmit sem kell betartani. Addig, amig ahogy ön is fogalmaz, a kialakult roma elit, roma vezetés is csak a jogokat ismertetik a népcsoporttal, nem tudatosítják, nem követelnek elvárásokat is a romákól, addig nem is lesz más csak elutasítás. Mondhatjuk integrációnak, asszimilációnak, vagy aminek akarjuk, ez mind maszlag. Azt lehet, és kell segiteni,aki tenni is akar. Az nem igazán jó megoldás, hogy a többségtől elvárjuk azt, aminek a töredékét sem a kisebbség egy jelentős részétől.
Tanitsák meg a romáknak a kötelezettségeiket is párhuzamosan a jogaikkal, és talánkönnyebb lesz a helyzet. Helytelen gyakorlatnak tartom, hogy ha valaki azt mondja a romának, hogy roma, az a válasz, hogy ő nem roma, hanem magyar! Ugyanez az ember, ha valami olyat tesz, ami ellentétes az alapvető emberi, társadalmi normákkal, azonnal romaügy, rasszizmus lesz az egészből!
Lakatos | 2008. július 28.
Kedves Krisztina!Jövőre fogok diplomázni tudnál segíteni nekem egy dokumentum film elkészítésében címe:A kiemelkedés útja
sandi | 2008. május 24.
kedves nóra. az integráció szóban, egy olyan
csengést vélek felfedezni, ami (esetünkben) egy előírt ember típust "tenyészt".
úgy érzem az integráció nem veszi figyelembe az
ember személyiségét. így a cél érdekében
feláldozható az ember lelke. a sikertelen integrálás pedig a pácienst látja elfogadhatatlannak.
aztán lehet, hogy én értem félre a szót.
bevallom nem néztem utána.
de ami fontosabb, hogy hasonlóan látjuk a kérdésre adandó válasz első lépését.
L. Ritók Nóra | 2008. május 18. | l[pont]ritoknora[kukac]freemail[pont]hu
Bocs, elnéztem, kihez szólok. Helyesen: Kedves "Sandi" (A Mazsu szövegének forrása engem is érdekelne...)
L. Ritók Nóra | 2008. május 18. | l[pont]ritoknora[kukac]freemail[pont]hu
Kedves Mazsu! Az asszimilációt, a beolvasztást, (amit szellemesen beidomításnak írsz),el kell különítenünk az integrálástól, mert az a mássággal együtt történő elfogadást, az önazonnosság melletti betagozódást jelenti. Én is azt gondolom, a többség az asszimilációt akarja a cigánysággal kapcsolatban. Az integráció első lépése az elfogadás, az asszimilációé a nem elfogadás. Nem az integáció fogalmával van a baj, hanem az értelmezésével.
Szekszárdi Juli | 2008. május 18.
Kedves "Mazsu"! Mivel május 12-én közzé tett soraid nagy hatást keltettek, amit az is igazol, hogy több blogon is idézik őket, meg szeretném tudni, hogy saját "mű"-e, vagy Te is találtad valahol. A forrástól függetlenül köszönjük a közlését, hiszen gyönyörű és igaz gondolatokat taralmaz, nem véletlen, hogy többünkre olyan erős hatást gyakorolt.
sandi | 2008. május 18.
nagyon fontosnak tartom megjegyezni:amennyiben akkor fogadhatóak el a cigányok ha integrálódtak, úgy nem elfogadottak. mert pl. ha az integrált cigány akár egy percre is kilép az elöirt szerepéből, büdös cigány lesz.tehát ha olyan kontextusba akarjuk látni a cigányt amiben számunkra megfelelő, akkor integrálás nélkül is tudni kell elfogadni (amit itt látok is több hozzászólónál). és a magam példáján is azt látom, h. a környezetemben lévő magyarok (minthogy döntő többséggel magyarok az ismerőseim)elfogadtak, és így már nem is látnak rajtam annyi integrálni valót. viszont azt a cigányt akit beidomitani akarnak és utána elfogadni, az csak egy probléma halmazt jelent. ami pedig nyilvánvaló, hogy szakadék van a cigányok és a magyar társadalom közt. és valóban a cigányságnak kell idomulnia a társadalom tőbbségéhez de a többség részéről a leghatékonyabb eszköz az elfogadás lehet. ha valakit elfogadok, könnyebben kitalálom, miféle segítséget nyújthatok neki, mintha egy általunk elútasított személyt akarnánk a felfogott érdekeinknek megfelelően, együttélésre kiképezni.
L. Ritók Nóra | 2008. május 16. | l[pont]ritoknora[kukac]freemail[pont]hu
De lehet, hogy addig jó, amíg magunkkal is bajunk van. Talán az a baj, hogy egy csomó ember nem tipródik ezen annyit, mint mi. (Egy csomó pedagógus sem.) Talán az, hogy mi annyit tipródunk. Mi biztosan jobban élnénk, ha nem tipródnánk, de akinek ez a lételeme, leke rajta. Nekem az. Szerintem neked is.És még sokunknak. Addig jó...
Szávai | 2008. május 16. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu
Pontatlan voltam. Az első találkozásokkor gond ez inkább.

Nem beszéltünk még a vándorélet, a cigánymódra élés romantikájáról, Lorca cigánylányait, ( Zöld szeretlek, zöld imádlak) Utassy, Nagy László sorokat is lehetne itt idézni, vagy Bari Károly Ritszosz verséből, Osztojkán Bélát...amik persze bizonyos értelemben mesevilágba visznek, de ezt se hagyjuk említés nélkül.

Rossz emberek lennénk, csak mert úgy szeretjük felebarátunkat, mint önmagunkat? Vagyishogy velük is van annyi bajunk mint magunkkal?

L. Ritók Nóra | 2008. május 16. | l[pont]ritoknora[kukac]freemail[pont]hu
Nem vagyok még mindig meggyőzve az én nem eőítéletességemről, lehet, hogy én nem vagyok olyan jó ember.... Majd még gondolkodom magamon.Ez a kultúraazonos kommunikáció nekem még nem okozott gondot. Tegnap pl. remekül elbeszélgettünk egyik kedvenc cigány tanítványommal, őszintén, nagyon komoly dolgokról. 17 éves fiú, és most halt meg az édesanyja. Azt akarom ezzel mondani, hogy bizalmas beszélgetés volt, a temetés részleteiről, meg az átalakuló életükről, mindkettőnknek fontos volt, de nem kellett másképp csinálnom semmit, mint ahogy szoktam. Nem éreztem magma sem nagy fehérnek, sem másnak. Viszont ez a dolog érdekes a vizuális kommunkició szempontjából. Ugye, én, nap, mint nap kultúraazonos kommunikációt folytathatnék velük, a cigánygiccs megjelenhetne a suliban, vagy rásegíthetnék, nem lenne nagy erőfeszítés, felbukkan néha, de nem vesszük fel a fonalat. Mert érdekes ez is. Lehet "cigányosan" festeni, csak meg kell nézni egy roma gyűjteményt... És most nem a néhány nagy, elimert roma festő és naiv festő munkájáról beszélek. Hanem ami volt és van mellette. Elmennék egészen a győzikeség fogalmáig. Persze tudom, ez a díszcigányság nem kultúraazonosság, de mégi sokan ezzel azonosítják, beszédben, mentalitásban, képi kommunikációban. Ez ugye, nekünk vicces. Hát így vagyok valahogy a kultúraazonos kommunikációval is.
Szávai | 2008. május 16. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu
Na, de hogy valami konstruktívat is mondjak, elég komoly probléma lehet a kultúraazonos kommunikáció bizonyos roma gyerekekkel, hogy ne legyél sem nagy fehér ember, se a vajda majmolója, tudj átvenni kedves játékosságal bizonyos beszédmódokat, hogy az ne tűnjön csúfolódásnak...
Persze ez sem kizárólagos roma probléma, hiszen a lecsúszott magyar gyerekeknél is van hasonló gond.
Szávai | 2008. május 16. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu
Bocs, nem tudom mi van velem mostanában, már harmadik eset, hogy nevet keverek. Folyton összeszavakat a keverem.
Majd figyelek.
Én előítéletességnek azt tartom, ha már akkor kész az ítéletem valakiről, mielőtt megismertem volna.
Épp egy órával ezelőtt hallgattam végig az autószalonban egy roma fiatalember és a kereskedő beszélgetését ( 15 perc), és pontosan be tudtam mérni abból a szempontból, hogy üzletileg mit várhatnék tőle, de arról csak sejtéseim vannak, milyen szeretettel nevelheti a gyerekét. Ez a sejtés természetesen előzetes élményeimből, tapasztalataimból táplálkozik, előítéletes akkor lennék, ha ezt komolyan venném.

Előítéletes az a rendőr, aki látva a J. néni ablakán véres baltával a kezében kiugró Laci nevű falurosszát, hallva belülről:
- Megölt Laci...
gumibottal tarkón vágja a delikvenset, ahelyett, hogy elmorfondírozna, hátha Laci ott találta a nénit, látta az alakon kiugró gyilkost, felkapta a baltát, hogy utána menjen, a néni meg voltaképp azt akarta mondani, hogy megölt Laci a Józsi?

Azzal nincs semmi problémám, hogy az ájtatos álszenteket előítéletesnek nevezed. Ismerük mindannyian a megélhetési ( vagy farizeus) emberszeretőket.

Csak azzal van, ha az írmagját is ki akarja valaki gyomlálni a mindennapi tapasztalataim bizonyos általánosításának, előítéletesség címén.
L. Ritók Nóra | 2008. május 16. | l[pont]ritoknora[kukac]freemail[pont]hu
Kedves István! Nem gondolom, hogy így van. Persze van igazság abban, amit írsz, de talán azt kellene pontosan definiálni, mi az az előítéletesség. Mivel ez is egy viszonylagos fogalom, az a nehéz benne, hogy meghúzzuk a határvonalat, mi a rossz élményű gyanakvás, és mi az előítélet. És ezt a nehéz. Én sokat gondolkodtam rajta, mit érzek, hogyan tudom az általad is írt negatív élményektől függetleníteni magam a munkában, vagy a magánéletben. De túl sok képmutatást is látok ezzel az egésszel kapcsolatban: pedagógusokat, akik olyan szűzanyai tekintettel, mosolyogva állnak a plénum elé, hogy íme ők, akik a becsületesek, nem előítéletesek, akik csak a jót látják, és még kenyérrel sem dobnak vissza..... De ez képmutatás, szerintem.Nem egyszer tapasztaltam magánemberként ugyanezen személyeknél a "magunk közt vagyunk" szituációkban a rasszizmus határát súroló megjegyzéseket. Na, ezért én inkább azt mondom: én az vagyok. De tudok evvel együtt élni, dolgozni.Neked nincsenek előítéleteid? Ja, és Nóri vagyok (nem Rita)! A Ritók a vezetéknevem.
Szávai | 2008. május 16. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu
Könyörgöm! Ígérem utoljára! Rita! Nem mindenki előítéletes. Te sem vagy az. Kulturális hátteredből adódóan érzékeny vagy bizonyos dolgokra! Mivel hússzor tapasztaltál valamit, négyszer meg nem, ezért hasonló helyzetben természetes módon elevenednek meg negatív emléknyomaid! Történjék meg csak egyszer, hogy valahol sós vizet kapsz inni, egy darabig minden pohár vízbe gyanakodva kortyolsz.
Ilyenek vagyunk.
Ha látok egy jól öltözött, jókedvű roma családot vonulni valahová, nyilván örömmel nézem őket, eszembe sem jut, hogy lopni mennek.
Ha ugyanők rosszul öltözöttek, sajnálom őket.
Ha nem jókedvűek, ordítoznak egymással, fájdalmat érzek.
Ha néhány roma fiú randalírozik az utcán, kb. ugyanazt érzem, mintha nem romák lennének, dühöt, ezt-azt. Persze tudom, hogy romák, de itt, a városban nem kell attól tartanom, hogy rendre utasításuknak mindenféle nem kívánt következménye lesz majd ( bevert ablak, stb.) Ha falun élnék, zárt közösségben, nyilván másfajta indulataim támadnának.
De ezt ne nevezzük előítéletességnek!
L. Ritók Nóra | 2008. május 15. | l[pont]ritoknora[kukac]freemail[pont]hu
Igen, az a baj, hogy mindig, mindenki elragadtatja magát. Mindkét oldal, és ezért nem képes senki nyugodtan, higgadtan, a következményekre is gondolva beszélni a problémákról. Ennél a kérdésnél pillanatok alatt feljön az indulat, nézzétek csak meg ennek a vitaindítónak a hozzászólásait. Kicsit nyugodtabban , átgondoltabban kellene a témához közeledni, és akkor nem szaladnánk bele sem a sztereotípiákba, sem a szélsőséges megjegyzésekbe. És ezt mindkét félre gondolva mondom, a cigányokra és a nem cigányokra is. Meg köztünk is a két végletre. Ja, mielőtt megkérdezi bárki, én is "köztük" dolgozom,(26.éve!) nap, mint nap, nekem is vannak konfliktusaim, én is előítéletes vagyok, mint mindenki, de tudom, hogy körülöttem gyerekek vannak, akik különféle családokból jönnek, más-más problémákkal.Nekem is tele lesz a hócipőm néha, mert összajön minden, vagyis nem jön össze semmi, de mindennap újra be tudok (még) menni dolgozni. És optimista vagyok. Velük kapcsolatban is. Még egy példa, igazolásul: A múlt héten lopás volt a suliban, az egyik kolléga táskájából eltűnt egy tárca, amibe előzőleg tett bele 7500 Ft térítlési díjat, egy kivételesen nem gyermekvédelmi kedvezményes gyerek kötelező térítési díját. Egy gyerek eltűnt, meglett a tárca a Wc-ben, a többiek látni vélték, hogy ő volt, rendőrség, stb., hazamentek utána, agresszív apuka, rendőr sem tehet semmit, a gyerek nagyon ideges, másnap bevallja, hogy ő volt, szülő fel a suliba, neki a másik gyereknek, hogy ő bíztatta, a fele összeget visszadja, az ő törvénye szerint a másik felét adja meg a felbújtó, ő fenyegetőzve a kocsmába el, stb, stb....Ja, a poént el ne feledjem: NEM CIGÁNY VOLT! Itt dől meg (és nap mint nap újra oda, és vissza), a sztereotíp általánosítás.Szóval: én olyan helyen dolgozom, ahol vannak gondok, és megpróbáljuk emberi, normális módon kezelni.Az indulat ártalmas, minden emberi kapcsolatban. Nem?
Nagy György | 2008. május 15.
Köszönöm Szávai kolléga kiegészítését, igaza van. Én olyan helyen élek -és dolgozom-, ahol. Meg olyan helyen, ahol nem ítélkeztünk így vagy úgy, hanem tettünk azért, hogy ne kelljen ítélkezni. Könnyű volt? Nem! De ha akkor nem teszünk semmit, ma mi is a frusztrált, előítéletesek táborát szaporítjuk vélhetően. Egy kicsit valóban elragadtattam magam, de mondanivalóm lényegét továbbra is vállalom, és vallom.
Szávai | 2008. május 15.
Nem tudom, hogy, de lemaradt a vége. De azért sem ússzátok meg:

Na, jó, lehet, hogy kissé elvetettem a sulykot, de nem provokatív szándékkal. A sulyokelvetést amúgy sem én kezdtem.

Nehezen hinném, hogy Nagy György kolléga egyetlen magyar gyerektől sem kapott annyi szeretetet mint a "cigányoktól" ( így, összefoglalva), legfeljebb nem volt olyan látványos. Szóval itt is elvártam volna azt a bizonyos: "Én olyan helyen dolgoztam, ahol.... " kiegészítést.

És akkor már csak az van hátra, hogy megvalljam, mindezekben azért nem vagyok teljesen bizonyos.
Várnám a reagálásokat erről a bizonyos segítők szubkulturális homálylátása teóriáról.
Szávai István | 2008. május 15. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu
Nagyon messziről kezdeném.
Az apuka tolja a babakocsit!
- Jaj, de aranyos? Fiú vagy lány?
- De ember, még csak fél éves! Majd felnő, és eldönti.

Na, menjünk közelebb:

Gondolom sokan látták már a reklámfilmet, amiben a Down kóros fiú azt mondja, hogy ".... de mi az, hogy normális? Én speciális akarok lenni!"

Ez, kérem szépen, a tunya, közönyös többségi társadalom arcába vágott kesztyű. "Hát nem értitek meg, hogy egy Down-os gyerek soha nem lehet nem Down-os?"

Ilyet, egy igazán a Downosok világában élő gondozó egyszerűen nem tehet meg. Nem vagdoshat arcba kesztyűket.

Helyesen: Azt mondják, legyek normális, de hát .... valami ( Én nem vagyok az? ) Nem akarom itt most elvégezni egy PR-os két heti munkáját, mindenesetre, aki a fentit elkövette, az nem lát ki a saját szubkultúrájából. Illetve rosszul lát ki.

És ezzel már ott is vagyok a lényegnél. Igaz minden, amit Vera szövegére írtatok, nincs vitám egyetlen kötőszóval sem. Mindössze azt tettem volna oda elé:
"Kedves Vera
Elképzelhető, hogy te egy olyan helyen élsz, ahol sajnos mind a tizenvalahány roma család ilyen, olyan, meg amolyan. De akkor ezt írd oda elé! Hogy sajnos én olyan helyen élek. Mert, ha ez elmarad, akkor kénytelen vagyok a kollégák véleményéhez csatlakozni."

Nagy György | 2008. május 15.
Kedves Vera!
Remélem nem pedagógus vagy! Ha igen őszintén sajnálom a tanítványaidat! Az előítélet sugárzik, nem kell mondani jelen van a gesztusokban. A gyerekek pedig roppantul veszik a ki nem mondott szavakat. Előítéletes pedagógus előítéletes gyerekeket nevel. Ez pedig nem jó senkinek.
Hány cigány embert ismersz? Julinak teljesen igaza van. Mint minden közösségben van ilyen is, meg olyan is. Vagyis hogy ki milyen ember, azt nem a közvélekedés, hanem a személyes tapasztalat, a megismerés kell, hogy eldöntse. Vannak persze munkakerülők, követelődzők, mint ahogy köztünk "magyarok" között is, meg vannak akik ezeket a magatartásmintákat éppen úgy elítélik, mint jómagam. Soha "magyar" tanítványaimtól annyi szeretetet, tiszteletet és megbecsülést nem kaptam, mint a cigányoktól, pedig minden gyereket érdeme szerint kezeltem. Akikkel nagyon kemény voltam, mert szükség volt rá, 10 év multán is megismernek, az utca túlsó oldaláról is átköszönnek, sőt.
Hogy ilyen a helyzetük, annak azért történelmi okai is vannak. Nem várható el véleményem szerint, hogy az életmódváltás néhány év, évtized alatt megtörténjen, akkor, amikor erre a magyar parasztságnak is közel 100 év kellett.
Félreértés ne essék! A szélsőségeket elítélem, bármelyik oldalról közelítsen is, de ne legyünk igazságtalanok.
Hogy inkább a segély, mint a munka? Hát kedves Vera, ha te lennél abban a helyzetben, hogy nyolc, vagy több óra munkáért ugyanannyit kapsz kézhez, mint a segély összege, Te mit választanál?
Gondolom a munkát, mert Te olyan ember vagy! Nos, én nem biztos!!
És hány magyar, és nem cigány honfitársunk gondolkodik így?? Nagyon sok, sőt 10-15 ezer Ft nettó plusz esetében is. Nevek, elérhetőségek nálam. Vagy nekik szabad??
Egyébként ez a rendszer, gazdaság hibája. Nem a munkavállalásra ösztönöz, mellesleg nincs is munkahely. Álságos lenne azt mondani, hogy aki akar, az dolgozik is. Nevek, elérhetőségek szintén nálam, és ŐK CIGÁNYOK.
És talán én tudom is, hogy mit beszélek. Köztük élek és dolgozok.
Szekszárdi Júlia | 2008. május 14.
Kedves Vera! A "cigányság" úgy általában, mint Te is tudod, nem létezik. Sokszínű népcsoport rengeteg különböző problémával, és sokféle emberrel: jóval, rosszal, zsenivel és gyenge képességűvel, dolgossal és segélyért kuncsorgóval stb. stb.. .Nem akarlak itt a közismert evidenciákkal traktálni, de úgy gondolom, hogy egy pedagógusnak ennél lényegesen differenciáltabban kellene gondolkodnia, bármennyire is dühös, kiábrándult és elkeseredett. Mert őszintén remélem, hogy csak ez mondatja Veled ezeket a megvető, gyűlöletet sugárzó, előítéleteket árasztó mondatokat.
Vera | 2008. május 14. | verus[kukac]citromail[pont]hu
Azt hiszem soka mindent megkap a cigányság a felzárkóztatás érdekében, hiszen még azért is pénzt kapnak, hogy érettségizzenek. Viszont amikor nekik kell(ene) tenni valamit, hogy jobb legyen másoknak, akkor semmi. Panaszkodnak, jogaikat hajtogatják, dolgozni nem akarnak elmenni (mondván: a segély is majdnem annyi, azért a 10.000 Ft többletért nem fogok elmenni.) Tisztelet azoknak, akik ki akarnak törni, mert ez a mai világban sikerülhet nekik. Ma Magyarországon nagyobb előny romának lenni, mint magyarnak.
Vannak cigány tanítványaim, nagyon jól kijövünk, de látom és hallom tőlük, hogy milyen mintát hoznak otthonról. Aki nem akar, ott nem lehet változtatni. Ezt pedig nem csak magyarországi vélemény, európai politikusok vallják.
Integrálni lehetetlen egy olyan népet, amelynek a gondolkodása teljesen eltér nemhogy a magyartól, de az európai felfogástól is.
Kúltúra ? Hiszen nem is ismerik a sajátjukat. Legtöbbje nem ismeri a nyelvét, a zenét. Viszont fenyegetőzésben, követelésben élen járnak.
L. Ritók Nóra | 2008. május 12. | l[pont]ritoknora[kukac]freemail[pont]hu
Már hárman. Szeretnék nektek valami nagyon optimistát mondani, de nem megy....Pedig ez nem jó így....A franc egye meg.
Sulifon | 2008. május 12.
Kedves Mazsu!
Ketten már biztosan vagyunk, akik így éreznek.
Mazsu | 2008. május 12.
26 év volt, nem mondhatom, hogy csupa szép volt, de azt igen, hogy elég!!!
Bohóc, bolond, és semmi haszna, csak lesek egy új, egy jobb tavaszra várva, árva kezem hol cigány, hol magyar buksit símogat, hol szid, hol dicsér. Megtanultam az ember mit ér, életemet elvitte a napfények háza, hittem, tettem most ostoba vagyok, mert utálva minden hazug mondatot lépni szeretnék, le, el, tünni, löknek, taszigálnak, harsogják fogd be a szádat. Utat itt nem mutat senki, nem jó se magyarnak, se cigánynak lenni. Ordíthatok, hogy a lelkek vesznek nem vagyok jó csak eszementnek.
Szávai | 2008. május 2. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu

Kedves Anonim és Judit!

Néhány éve kiderült, hogy családomban bizony vannak magyar származásúak is ( addig úgy tudtam, hogy echte tót vagyok némi sváb beütéssel). Nem látszik rajtam, és itthon persze nem is zavar, noha nem azonosulok a többségi társadalom kultúrájával...

Na, jó, nem hülyéskedek tovább, csak símán szégyenkezem amiatt a bizonyos többségi kultúra miatt, ami nem válogat. Aki nem embert néz, hanem sztereotípiákat.



Kádár Judit | 2008. május 2. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Kedves Klári! 16 évig titkolták, rejtegették előlem a származásomat, a családom valódi történetét, családtagjaim halálának, eltűnésének körülményeit. Nem akartam rejtőzni, de még harminc évvel később is eltakartam a kezemmel a villamoson olvasott könyv címlapját - Szász Anna: Aki zsidónak vallotta magát című önéletrajzi írásáról van szó. Látod, magam is küszködök, de jelentem, vallom, meg vagyok győződve: bármi legyen, a rejtőzés NEM jobb.

Érzésem szerint Anoním másról ír, mint Te, ő az azonosulás hiányát említi. Az más, a választásainkban szabadok vagyunk. De azonosulni és rejtőzködni - ez olyan gyötrelem, ami felmorzsolja a lelket.
Klári | 2008. május 2.
Kedves Anonim, bizony nyomasztó dolog, amikor az ember arra kényszerül, hogy rejtegesse, esetleg szégyellje a származésát. Nem vagy a problémával egyedül, bár nem hiszem, hogy ez vigasztalna. Mivel bizonyos értelemben magam is érintett vayyok, hasonló cipőben járok, tökéletesen megértelek, bár segíteni nem tudok. Ameddig ennyire előítéletes és gyűlülködő a légkör a közvetlen környezetünkben, addig jobb, ha az ember nem áll elő nyíltan azzal, hogy származása szerint valamelyik potenciálisan diszkriminált csoporthoz tartozik. Persze, ez frusztrál, de még mindig jobb rejtőzködni, mint szembesülni a kirekesztés különböző megnyilvánulásaival.
Anonim | 2008. május 1.
Nos rólam kiderült,hogy a családomban vannak roma származásúak is. Nemrég tudtam meg,nem látszik külsőleg rajtam,de ez az igazság. És én úgy vagyok ezzel,hogy nem tudok azonosulni a szokásaikkal,a kultúrájukkal,nyelvükkel stb. Nincs róluk jó véleményem. Így most egy elég furcsa helyzet teremtődött...
Peer Kriszti | 2008. április 25. | peerk[kukac]freemail[pont]hu
Bocsánat az "a" betűért, benne maradt nem kívánatos névelőként.
Peer Kriszti | 2008. április 25. | peerk[kukac]freemail[pont]hu
Egyet értek a Zöldbéka Tanár Úrral és Lázár Péterékkel is: kell egy olyan környezet, amely azon túl, hogy támogat, egy irányba is tart. Hogy ne lehessen sok szék közül a pad alá...
Másrészről amit elvárunk a szakemberektől (hogy hogyan támogassanak, neveljenek, oktassanak...), azt kellene nekik is megkapniuk. Nem tud úgy nap mint nap sok-sok pozitív viszajelzést adni egy pedagógus a gyereknek, ha közben ő maga nem kap egyet sem.
Nóra, valóban érdekes, szerintem mindegyik benne van a kalapban..és persze a siker is nagyon relatív.
terepmunkás | 2008. április 24.
Lázár Péterék az ősszel már harmadszor jártak nálunk, s a sok minden jó mellett, bizony volt kegyetlen pillanat is, amikor "tanácsként" elhangozhatott - a Kedves Ház is akkor tudott valóban működni, amikor kollégiummá is nőtt, s a hétköznapokra kiemelte a gyerekeket a családi mikroklímából. Szerintem Pólya Zoliék igaz meséje is ott és akkor ért véget, amikor a szomszédos település felső tagozatán kellett volna megállni a gyerekeknek. A segítő környezet - nagyon kemény lecke. Mi itt helyben négy év alatt sem igazán jutottunk túl az együttes panaszkodáson. Akár szülők, akár gyermekvédelem, szakszolgálat vagy polgár és rendőrség, mindig a "miért nem lehet" csócsálásáig jut csak a történet. Épp ma - indultam az MT csapathoz ( összeroskadt váll, térdig lógó orr és ...) mikor szerencsére rámpirított egyik kollégám - Mit sír a szád, tavaly is végeztek így hatan, idén is lesz öt - és tényleg, persze hogy kudarcos, aki mindennap világmegváltásra treníroz.
zoldbeka | 2008. április 24. | leinerk[kukac]freemail[pont]hu
Egyetértek Meseszéppel: nagyon sok jó kezdeményezés és mellé igazán jó ember van, de a támogató környezet?! Ha még nincs, akkor nem is olyan nagy baj, mintha van, mi visszahúz. Nem kiégés, hanem halálos fáradtság lesz úrrá az emberen és egy rossz pillanatában "odébbmegy" egy sarokkal, hátha ott szívesebben látják.
A cigány/HHH kérdésben is azt látom, hogy hiába akarunk integrálni -egyetértve sok hozzászólával, hogy ez az egyetlen járható út -ha hiányzik a támogató, segtő környezet (család, iskola, önkormányzatok, oktatáspolitika) stb. Nem ígérni kell, mert abból tele a zsák! Tenni kell: gyorsan és hathatósan, mert lassan késő. Azt tapasztalom, hogy még a romaértelmiség sem áll ki a cigányság mellett, sőt, a legtöbben (beszélgetve sokukkal) "lenézik" saját etnikumukat.
meseszép | 2008. április 24.
"Sok nagyon ígéretes kezdeményezést láttam már, de miért nem mennek tovább?" nagy valószínűséggel, és nagy gyakorisággal a segítő környezet hiánya miatt. szép a térítő élete, imáikba foglalják nevét halála után a hívek, de jelene mindenkinek csak egy van. meg családja is. akik szintén fontosak. és ha a misszió távolról nézett "valami" marad, elfogy az erő. ha magánügy marad, ha kissé hóbortos, habókos önként vállalt -de senki számára nem kötelező -privát ügy marad, nem lehet "mindhalálig" csinálni. emelt fővel abba kell hagyni. szabad a pálya, lehet folytatni. másnak.
L. Ritók Nóra | 2008. április 24. | l[pont]ritoknora[kukac]freemail[pont]hu
Nics ilyen varázsló szerep. Szerintem vannak olyan helyek, ahol egy pedagógus dolgozik, ahol sok a cigánytanuló. Vannak helyek, ahol kevés, vagy egy sincs. Ez egy helyzet adta dolog. És persze, hogy mennyit bír az ember, sikerélménye van e vagy sem, állandó kudarc éri, és inkább továbbáll...Eszembe jut Csenyéte, ahol egy remek házaspár újra iskolát teremtett, megfordította a társadalmi folyamatok irányát, évekig csinálták, fantasztikus szakmai hírnév, sikerélmény, minden, aztán egyszercsak elköltöztek: ennyi volt, ennyit bírtak a történetből. Nekik is van életük, megérthető.Ennyi fért bele, még mást is akarnak, mielőtt kiégnek. És még sok ilyen példát sorolhatnék. Vajon miért hagyta ott Lázár Péter a Kedvesházat? Vagy a híres Palacsinta projekt Szolnokon miért fejeződött be sok évvel ezelőtt? Talán, mert nehéz munka.... Vagy nem nehéz, ha az embert viszi a sikerélmény? A társadalmi környezet? A tantestület többi tagja? Vagy csak az ember tűrőképessége, a kiégés? Sok nagyon ígéretes kezdeményezést láttam már, de miért nem mennek tovább? Érdekes kérdés...
Szávai | 2008. április 24.
Már eleve halogattam az alább elkövetett hozzászólást, aztán meg valahogy csak kisiklottam a két legfőbb kérdés elől:

Mik azok a motivációk, amik a pályára hoztak bennünket, mik azok, amik itt tartottak, ezen belül pedig mik azok amik esetleg a legnehezebb helyeken tartottak? Ide vittek?

Provokáció 1.:
A főemlősökre eleve jellemző gondoskodási ösztön támadt fel bennünk az elesettek, a kiszorultak iránt?
Vagy a nagy fehér ember mítosza? A varázsló szerep?

2.
Mik a különböző roma csoportok ( gyerekek) vonzó és ijesztő tulajdonságai?
L. Ritók Nóra | 2008. április 23. | l[pont]ritoknora[kukac]freemail[pont]hu
Valami el van csúszva, úgy érzem. A közös gondolkodás, a közös felelősség. A mai Népszabadságban olvasom:("Nincs más út, csak az integráció"-eddig OK, én is így gondolom.)
Borovszky Tímea mondja: "A gyerekek elfogadási hajlandósága sokszor a szülők erkölcsi értékrendjét tükrözi." Nekem ez a mondat, főleg a cikk egész hangulata miatt vélemény, állásfoglalás. Aki nem elfogadó, annak az erkölcsi értékrendéjvel gond van.Ez a bajom. Miért csak ezt az oldalt nézzük mindig? Miért nem lehet a másik oldal erkölcsi értékrendjével is foglalkozni? Ja, mert az rassziznus. Már el is felejtettem egy pillanatra.......Szóval én, aki hiszek az integrációban, és a gyerekekben, nap, mint nap cigánygyerekek között (is) vagyok, boldogok vagyunk együtt, nem bírom ezt a vezetők részéről tapasztalható, egyértelműen a másik felet hibáztató magatartást. Miért csak a többségi társadalommal van a baj szerintük? Mire fog ez vezetni? Nálunk a gyerek, ha hibázott, megbeszéljük. Nincs cigányozás, de azt sem hagyom, hogy velük, mert cigányok, elnézzőbbek legyünk. Miért? Mindenki felel a tettiért, erre a mi jól működő (félreértés ne essék, konfliktusokkal mi is bírkózunk) csapatunk a példa. Miért nem látom ezt a magatartást a pedagógusoknál, roma vezetőknél?
Szávai | 2008. április 23. | vizuszol[kukac]freemail[pont]hu

Krisztinát olvasva rögtön kíváncsi lettem arra a bizonyos gyerekkorra, serdülőkorra, főiskolás évekre, de aztán félretettem a kérdéseket, mert itt nem Krisztináról van szó. (Annak azért örülnék, ha emilben kaphatnék erről valami bővebbet. Az én hasonló emlékeim nyilvánosak a honlapomn.)

Tanítottam húszegynéhány évet roma teleppel bíró faluban, illetve harmadrészben gyermekvárosi gyereket fogadó városi mamutiskolában. Itt a roma gyerekek között voltak, akiknek nem volt semmiféle azonosságtudatuk. Csecsemő koruktól gyermekvárosban nevelkedtek, számukra a cigányságuk csak valamiféle absztrakció volt. Eleinte nem is értették mit jelent. És voltak magasabb roma kultúrából érkezők is, akik roma néptánc csoportban énekeltek, táncoltak.

Cigányságról beszélve nem árt szétválasztanunk, mi az ami a szegénységből, kívül rekedtségből, műveletlenségből, alulra kerültségből következik, és mi az, ami a vándorló mutatványos – kézműves – kereskedő életformából következő jellegzetes „törzsi magatartás maradvány”. (Az Ando Drom klipen a segédmunkás külsejű roma férfivel a romasága vagy a segédmunkássága hajíttatja ki az aszfaltra az üres üveget? )
http://www.youtube.com/watch?v=ftA27-25KYk

Ennek mik a megtartható és megtarthatatlan elemei. ( A törzsi kultúrában a másik törzs szélsőséges esetben nem is ember, csak „hosszú disznó” mint egyes óceániai népeknél. )
Nem érzem különösebben problémásnak a zenei – tánc stb. kultúra megtartását, a megtarthatatlan elemek leépülését. Bőven van rá példa.

A vitában megint felmerült, mint már annyi vitánkban, a köznapi, tudományos nyelvhasználat problémája.

Ha valaki azt mondja: szereti a nőket, ez természetesen az egész halmazt jelenti, és így nyilván nem igaz. Köznapi értelemben viszont azt jelenti: szeretem a nők többségét. ( Az már aztán a beszélő sara, hogy esetleg konkrét rákérdezésre tovább szűkül a halmaz az okos, 170 és 180 közötti, szőke …. Stb nőkre)

Ha valaki azt mondja, szereti az emberiséget, megint csak nem igaz, nem szeret minden embert, és nem szereti az emberiség valamennyi tulajdonságát, valójában tehát azt szeretné mondani, hogy az emberek és az emberinek tartott dolgok többségét szereti.

Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert érzek némi indulatot a köznapi szóhasználattal szemben, ami sablonokhoz köt.

Utazik a vonaton egy költő, egy fizikus és egy matematikus.
Látnak a domboldalon egy fekete bárányt.
- Nahát, ebben az országban a bárányok feketék! – mondja a költő
- Én legfeljebb annyit állítanék – mondja a fizikus – hogy ebben az országban létezik legalább egy fekete bárány!
- No-no! – mondja a matematikus! Elégedjünk meg annyival, hogy ebben az országban létezik legalább egy bárány, melynek legalább az egyik oldala fekete!

Nekünk azt hiszem be kell érnünk a fizikus gondolkodásmódjával. Természetesen vizsgáljuk meg mindenféle vonzalmainkat, mi rejtőzhet a mélyén, miért fordulunk a köznapit meghaladó szeretettel, figyelemmel valami ( esetünkben a cigányság) felé, de ne nevezzük élből előítéletességnek, ahogyan az ellenkezőjét sem. Élmények, emléknyomok bőven indokolhatják mindkettőt. És akkor már nem előítélet, hanem élettapasztalatból adódó bölcs magatartás.

A konkrét dologra visszatérve:
A cigány gyerekek iskolai problémáit sem lehet közös kosárba szedni, egészen más jelent problémát egy belvárosi, jómódú, zenész vagy kereskedő- család gyermekének, meg egy szabolcsi putrisorról általános iskolába érkezőnek.

A legfontosabb feladat ma szerintem minden erőnkkel azon lenni, hogy kikerüljön az iskolapadokból egy olyan roma értelmiség, amely szereti, műveli táncos, zenei, irodalmi kultúráját. Amit persze a nem roma értelmiség is szeret ( Palya Bea, Kalyi Jag stb )
A tanítványaink persze nem Palya Beát hallgatnak, hanem lakodalmas roma rockot, vagy hip-hopot, de innen is vezetnek utak az előbbiekhez, ha meg nem, hát nem.

Egy szociológusnő mondta egyszer, hogy nem lehet megtörni a sort. Eleinte nincs virág a szobában, aztán kerül egy váza az asztal közepére, végül valahol megtalálja a „normális” helyét.
IZs | 2008. április 23.
Erre gondoltam én is, az új kötődésekre, a hgyományokat már elveszítők nyernének a magyar identitással, akik a nyelvet se beszélik, azok nem a megőrzendő cigányság részei, Ők sokszor a nyomor foglyai, újra termelői.
Peer Kriszti | 2008. április 23. | peerk[kukac]freemail[pont]hu
A kultúra nemcsak a zenét és a táncot jelenti, csak számomra ez az, ami azonnal kiugrik, ha a cigány kultúrára gondolok (gondoltam). Nehéz lenne felsorolni, mit okozna az a fajta asszimiláció, melyben az identitás felörlődik...nem lenne többé nyelv (sajnos a cigány nyelvet kevesen beszélik, ennek következtében kopik is), cigány viselet, siratás a temetés után...
Az identitás hiánya akkor jelenik meg problémaként, ha időközben nem alakult ki újabb identitás (magyarok között magyar vagyok).
Azt veszítenék, ami a cigányságot jelenti: a hagyományokat, szokásokat, múltat, egymást.
Szerintem identitást azért is lehet veszíteni, mert hátat fordítok annak, amivel nem tudok azonosulni (adott esetben a saját népemmel), vagy nem látom esélyét a boldogulásnak, ha megtartom azt.
Valóban, nem tudunk mindenkit szeretni, főleg nem egyformán (még a saját gyerekeinket sem), de amit fontosnak tartok, hogy tudjunk arról, mi az oka ennek. Ha valakit nem kedvelek, érdemes magamba néznem, miért nem megy.
A "nagyon szereti..." egy szándékos kiélezése és lesarkítása a feltett kérdésnek, azt hittem ,ez érthető. Máskor jobban kell figyelnem a pontos fogalmazásra:)
A tabuk szerintem csak további feszültséget és problémákat szülnek, nem lehet megtenni, hogy "nem vesszük észre". Ettől válik majd komfortossá mindenki számára.
Csavarhúzós | 2008. április 21.
IZs kérdése bennem is felvetődött. Azért is, mert tulajdonképpen identitását vesztett német-sváb vagyok, és nem érzem, hogy nekem emiatt különös vonzalmat kellene éreznem a léderhóze, a korlátlan szaporodás vagy a föld túrása irányában - holott volt idő, mikor ezektől a sváb tulajdonságoktól érezte magát fenyegetve a magyar nemzet.
( http://www.epa.oszk.hu/00000/00022/00562/17577.htm Illyés Gyula 1933-as írása a Nyugat-ban)
Tehát elvileg elvesztettem az identitásomat, de nincs bennem hiányérzet.

A cikk indítását se értem, "Közel érzem magamhoz a cigány kultúrát. Valami olyat közvetít, amiben otthonosan érzem magam." Utána szó esik egy gyerekkori pofonról meg egy rablásról, ami felveti a kérdést, hogy ha ez a cigány "kultúra", akkor lehet-e valaki csak "cigány származású", mint ahogy én "sváb származású" vagyok, de nem vagyok az. A nyilvánvaló különbség, hogy én azt mondok, amit akarok, de ő cigánynak látszik. Mondhatja-e azt egy cigány, hogy "én nem kedvelem a cigány kultúrát", amit ezek után megértek, hiszen franc se szereti, ha kirabolják.

Középiskolai tanárként eleve csak a problémamentes cigányokat tanítom. A bőrük színén kívül semmi extra, többnyire van otthon számítógépük, netjük, egyesek nagyon okosak, mások nem annyira, szorgalmasak és lusták, de semmi extrém. Még akcentusuk sincs. Átlagember nincs, de nem térnek el jobban a sztenderdtől, mint amennyire tetszőlegesen kiválasztott két ember, mondjuk egy hitgyülis BKV-ellenőr és egy vasas-drukker fogorvos. Mondhatni, ők nem cigányok, hanem magyarok. (?)
(A lényeg amúgy, hogy elfogadottak az osztályban, néhányukat kifejezetten a szociogram közepébe képzelem)

Nem csak a tanítványaimat említhetem, van egy szomszéd cigánycsalád, akik nyírják a füvet, érettségizni fog a lányuk (és fehér udvarlója van), de van egy diplomás unokatesóm is, aki Kalányos.

Szóval van egy tabu, hogy hogyan kezeljük a velünk kultúrálisan kompatibilis cigány rasszhoz tartozó magyarokat - többnyire úgy, hogy tabu a téma, mintha nem vennénk észre, hogy nem fehér. Eleinte (kb. egy év) az osztálytársak között is sem kerül ez szóba, aztán kezdenek ironizálni rajta.
Bárki láthat ilyent, ha rákeres az iwiw-en tipikus cigány nevekre. Pl. egy diplomás Kalányos írja az egyik képe alá: "cigány öltönyben (és nem a bíróságon)"
IZs | 2008. április 21.
Egyszer már kérdeztem, de más irány vett a beszélgetés: Kedves Kriszta! 1. a zenén és a táncon kívül mi az amit veszítenének az asszimilációval a cigány kisebbség tagjai?
2. "aki elhivatott, nagyon szereti a cigányokat" mondat részt nagyon nem szeretem, hisz minden népben van olyan akit szeretek vagy tisztelek, a tulajdonságai, habitusa, a megnyilatkozása alapján, és van akit meg nem ( utálokat is írhattam volna. A 3H gyerekekket sem szeretem vagy utálom, hanem szívesen segítem, vagy elzárkozom a problémájának a megoldásától.
Kádár Judit | 2008. április 20. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Kriszta, én azt hiszem (kérdésedre válaszolva), hogy de igen - úgy sejtem, ezt a választ várod magad is. És ezzel a fajtájú előítélettel pont annyi a meló, mint a másikkal, még tán ugyanolyan is. Kivéve az elhivatottságot, az nem ebben a kalapban van. Persze belekerül néha, nem is ritkán, de alapvetően egy szakma, egy tevékenység iránti elkötelezettséget jelenti, a magam azonosságát azzal, amit csinálok.

És ez különbség. Azt nyugodtan mondhatom, hogy egyik vagy másik embercsoport segítésének el vagyok kötelezve - a gyerekekének, a horgászokénak, a hajléktalanokénak, a nőkének -, ebben érezhetek elhivatottságot is, ha rendesen azonosulok a szakmámmal. De ez nem ugyanaz, mintha azt mondom, hogy szeretem a gyerekeket, a horgászokat... Valamennyit?

Az Édes Annában mondja az öreg, kissé lenézett, bogaras doki, hogy szeretni csak Pétert és Pált lehet, aki az egész emberiséget szereti, az neki gyanús, hogy mindjárt el fog követni valami nagyon csirkefogó dolgot. Nem ezekkel a szavakkal, de ezt mondja.

A játszótéren nem tennél külön erőfeszítést? Én igen.
Peer Kriszti | 2008. április 20. | peerk[kukac]freemail[pont]hu
Nagyon örülök, hogy egy rövid szösszenet a munkámból, életemből ennyi kommentet szült...és még nincs vége.
A már "lecsengett" játszótéri történetből is az tűnik ki, hogy kezdenénk a helyzettel valamit (mert érezzük, valami nincsen rendben), de nem tudjuk, hogyan fogjunk hozzá ("mert már annyi mindent megpróbáltunk"). Petra ötletére reagálva: nem tennék külön erőfeszítést, csak ami egyébként is jön egy lakóközösségen belül (köszönünk, mosolygunk, beszélünk, adott esetben nem helyeslünk).
Osztom Ritók Nóra véleményét, miszerint mindenki a saját tapasztalataiból indul ki és ezek igen is befolyásolják attitűdünket. De fontosnak tartom, hogy tudjuk, mit miért érzünk, teszünk.
Nincs ember, akinek ne lennének előítéletei, ne működne a sztereotípiái mentén...csak vegyük észre.
És egy kérdés: aki elhivatott, nagyon szereti a cigányokat, HHH-s gyerekeket stb., nem éppen ugyanúgy az előítéleteivel küzd (magamat is beleértve)?!
L. Ritók Nóra | 2008. április 20. | l[pont]ritoknora[kukac]freemail[pont]hu
Elolvestam egyszerre, amiket írtatok, érdekes volt. Megerősödött bennem, hogy érzékenyebben, árnyaltabban kell gondolkodni a cigányokról.Akinek konkrét konfliktusai voltak velük, azok könnyebben reagálnak dühösen. Eszembe jutott, amíg olvastalak titeket, egyik szakdolgozati konzulensem, aki egyébként nagyra becsülök, hogy amikor a szakdolgozatomat (cigányokról) elovasta, felhívott, és azt kérdezte: De ugye azért azt te sem gondolod komolyan, hogy "EZEKKEL" lehet valamit kezdeni? Aztán felsorolta a saját, negatív családi sérelmeit, amelyek tényleg súlyosak voltak.Nem tudtam vitatkozni vele: a saját szemszögéből igaza volt. Persze, nem teljesen igaz ez így, hiszen nekem is lopták már el a suliban a mobiltelefonom, a pénztárcám a félhavi fizetésemmel, irataimmal, mégis csinálom. Valami miatt hiszek benne. Hiszem, hogyha csinálom, jobb lesz. De ne vessük meg azokat, akiknek személyes sérelmük, esetleg tragédiájuk volt cigányok miatt, és ezért dühösek, esetleg szkeptikusabbak. Persze EGY cigány miatt, és nem ÁLTALÁBAN a cigányok miatt. De engem az utóbbi időben azok a kollégák is idegesítenek, akik olyan nagyon toleránsak, akik csak azt bizonygatják, hogy ők akkor is csinálnák, ha nem kapnának fizetést,( ezt két hete hallottam) mert ők annyira nem előítéletesek, csak elhivatottak, és annyira, tiszták ezen gondolatokkal, hogy már-már glória van a fejük körül. És aki nem ilyen, az szégyelje magát.Ez szerintem álságos,mindenki előítéletes, csak vannak, akik tudják kezelni, meg vannak akik nem.Az lenne jó, ha mindenki tudná kezelni, magán belül.
Kádár Judit | 2008. április 19. | judit48[kukac]gmail[pont]com
email, email!
gyuzsu | 2008. április 19. | gyuzsu[kukac]gmail[pont]com
MIndennek ellenére mostanában két konkrét embertől (egy barátnő és egy szülő az iskolából)is hallom, és látom rajtuk, hogy minden igyekezetük, sergítségkérésük ellenére nagyon magára hagyatva érzik magukat a szekemberek, szolgálatok által. Pedig mindkettő kvalifikált értelmiségi, akik keresik a segítséget, és mágis azt érzik, hogy nem kapnak (tanácsot).
Sőt, asját élményem is vam. Amikor sajátgyerekkel jártam (járok most is) nevelési tanácsadóba szorongásos problémák ill. azok testi tünetei miatt, akkor nekem is gyakorta volt hiányérzetem, gyakorta volt olyan bennem, hogy nem kapok választ, nem kapok segítséget a helyzet kezelésére. Túl passzívnak érzem sokszor a segítő hozzáállást. (pedig mentálhigiénikusként én is tudok egy s mást - elméletben)
De azt hiszem már kissé elkanyarodzunk, csak én is grafomán vagyok.:-))
Kádár Judit | 2008. április 19. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Gyuzsu, erről eszembe jut egy vicc. Nagy kár, hogy leírva tök béna, de... Szóval Móricka lila fejjel ráordít a tanító nénire "Add már vissza azt a kib...tt füzetet!" Tanító néni: "Móricka, mondd szépen!" Móricka (lila fejjel, vicsorogva): "Szééépen!!!"

Amikor az anyaállat agyát elönti a düh (nem pszichóból mondom, nem is oly régen voltak olyan éveink, amikor négy gyerekem egyszerre kamaszodott), akkor tudja mondani (hörögve, vicsorogva), hogy ez és ez, utána ki tud menni a szobából, viszont az esetek nem kis részében úgy vágja be az ajtót maga után, hogy a drága gyermek felhatalmazva, sőt egyenesen felszólítva érzi magát a csörte folytatására.

Ha elönti a düh az agyát. Megoldani azt kéne, hogy ne öntse el, vagy ha már elöntötte, mifenét csináljon - ne a gyerekkel, hanem saját magával. ez a nehéz, erre nincsen általános bölcsesség. Néha bármi bejön, amit mondasz, egyszerűen azért, mert a másik (itt az anyatárs) már annyira szenved az untig ismételt gyötrelemtől, hogy bárminek megörül, ami kizökkenti. Picit megkönnyebbül, ki van zökkentve,és máris kap egy kis lehetőséget, hogy aznap este mást csináljon, mint a megelőző 200 estén. Ez meglepi a kamaszt, kizökken ő is, és lehet, hogy lesz egy viszonylag békés vacsorájuk.

Ez nem kevés egy csöppet sem, ezért fordulunk egymáshoz időről időre, ha nagyon kínlódunk már az örvényeinkben. Ez egy jó magánemberi eljárás, de nem misztifikálnám és nem építgetnék belőle univerzális szülőboldogító programot.

Más. "A magyar társadalom mentális állapota nagyon rossz" - írod. Ezért "nem várhatjuk el tőlük... Jó, de akkor ki a bánattól várhatjuk el? Az a helyzet, hogy én pl. a depressziós, pszichotikus pácienseimtől is(dep. vagy pszichot. szüleiktől is)el szoktam várni ezt-azt, miközben mélyen megértem, erőmhöz, tudásomhoz mérten támogatom őket.

"Leginkább spontán alakulnak ki ilyenek". Igen, csak a spontán nekem egyáltalán nem zárja ki, hogy azért akarni is kell, törekedni is kell rá (nem a spontaneitásra, arra nem lehet), csak nem konzervekből kell előúállítani őket. egy kis bizalom, egy kis süti, egy kis kíváncsiság a másik emberre... aztán jöhet a spontaneitás. Én sokat vagyok nagyon szegény, nagyon elkeseredett emberek között. Tényleg van, aki belefásul, feladja, de sokszor azt tapasztalom, hogy nagyon kicsi támogatás kell csak, és visszakapaszkodik a kapcsolatok világa felé. Óvoda, iskola, védőnő, lelkész, orvos... bárki tehet egy-egy pici lépést. Az ember társas késztetése olyan óriási!
gyuzsu | 2008. április 19.
Judit, értem én ezt, de mégis sok emberrel találkozom, aki képtelen egyedül hatékony stratégiát kialakítani pl. amikor elönti az agyát a düh és elkezd prédikálni az ellenálló kamasznak. Ha megmondom neki, hogy ne kezdjen magyarázni, de közölje, hogy ez és ez, majd hagyja ott a szobában forrongani, akkor van esélye, hogy kipróbálja ezt a technikát, és ha bejön, akkor jó, ha nem akkor itt tart, ahol nélküle. Ha bejön, akkor talán elkezdi átértékelni a kommunikációját is, és talán hosszabb távra is hatékony. (konkrét esetet mondtam) De legalább nem érzi magát egyedül, elhagyva a problémával.
(ez a példa nem az eredeti témánkhoz kapcsolódik, nem iskolai és nem cigánykérdés)

Teherbíró kapcsolati háló. Nagyon fontos lenne, de leginkább spontán alakulnak ki ilyenek, ill. nagyon elhivatott emberek működésének hatására. Budapest se habostorta., de ha elindulunk kelet felé az országban, akkor ott az emberek anyira elkeseredettek, annyira szegények, hogy nehéz elkpzelni, hogy ilyen jellegú hálók tömegesen kialakuljanak.
KÖzhely már, hogy a magyar társadalom mentális állapota igen rossz. Nem várhatjuk el tőlünk, hogy Münchausen báróként a asját hajunknál fogva rángassuk ki magunkat....pedig nem sok más út van! ;)
Kádár Judit (grafomán) | 2008. április 19. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Kata, három mondatodra három morfondír:

1. “Az agresszivitás ellen nem lehet glasszékesztyűben, balerina cipellőben harcolni.” Ha talán nem is ugyanabban az oviban, de ugyanarra simiztünk ugyanazokban az években: “Egy a jelszónk, tartós béke/ Állj közénk és harcolj érte...” Avagy: “békeharc” – valahogy tudtuk előbb-utóbb, hogy hibás ez az egész, ha csak ilyen szószörnyetegek bírnak kijönni belőle. Jó lenne, ha most is tudnánk még.

2. “Az agresszivitás - gondolom én - abból fakad, hogy vki vmit nagyon akar, erről/igazáról 100%-ban meg van győződve.” Szerintem nem, ebből még csak egy merev gondolkodási stílus és jó adag szorongás, szenzitivitás fakad, hogy biztosan lesz, aki nem pont ugyanarról van 100%-osan meggyőződve, és majd nem akarja, amit én nagyon akarok, és majd utamba áll, megtámad, megpróbál eltéríteni. Innen sokfelé vezethet az út: a kényszeres perfekcionizmustól (ami persze számtalan megnyilvánulásában lehet agresszív, vö. pl. Savonarola) a meg nem értett költő/forradalmár/miniszterelnök/focikapitány sértettségéig, aminek úgyszintén nem kevés agresszív következménye lehet. Az agresszivitás – a nagyon-nagyon sokféle agresszivitás – énszerintem az elviselhetetlennek érzett feszültségből fakad, aminek túlerejével szemben a kontroll (a sok vagy a kevés, amivel rendelkezem) egyszerűen felmondja a szolgálatot. Ez az agresszióval szembeállítható (nem harcos, mert az igazolja, megerősíti, fokozza vagy egyszerűen tükrözi az agressziót) cselekvés számára egyszerű alapkottát kínál: csökkenteni a feszültséget. A részletes kotta persze ennél sokkal egyénibb és barokkosabb, de a főtéma jól felismerhető kell, hogy legyen. A legbarokkosabb (szinte lejátszhatatlan) kotta a pszichopata agressziójának ellentételezése, így hát azt javaslom, ne csináljunk pszichopatákat (az ugyanis nem genetikai rendellenesség), mert azt nagyon meg szoktuk szívni.

3. “Azért dalolok mégis az erő hatalmáról, mert már túl sokszor menekültem el az erőszak elől vert, megalázott félként a 70%-os igazam tudatában.” Erről most egy történet jut eszembe, van már vagy hatéves. Történt egy iskolában, hogy egy nagyhatalmú sündisznócska (nevezzük igazgató úrnak) igen megsértődött néhány beosztottjára, s legott ki is tette a szűrüket hatalmi szóval, nagyhatalmi (önkormányzati) támogatással, átlátszóan hazug mesével maszkolva a brutális rögvalót, hogy ő bizony leszámolást rendez a renitensek között, és annál jobb, minél több olyan további renitens szedi ennek láttán önként a sátorfáját, akit neki egyébként munkajogi okokból nehéz lenne lapátra tennie. Morgolódás, hörgés, levelezés, akciózás kezdődött. Az elbocsátott vagy elűzött tanárok történetesen közkedveltek voltak a diákok körében, így a nebulók, sőt még a szüleik is megmozdultak. A szülők érthető okokból (gyerek-túszok szülei ők) a tárgyalásos, nem militáns megoldásokat preferálták. Összehívtak egy fórumot, amire meghívták Sündisznócskát (ig. urat), hogy így próbáljanak szót érteni vele. A szülők százötvenen voltak ott, a tanárok – akik közül harmincegynéhányan sztrájkot terveztek, röpgyűltek, felmondással fenyegetőztek – négyen. Négyen! Ott voltam, átéltem annak az estének a nagyszerűségét, a reménytelenségét, az erőtlenségét. Máig nem tudok megszabadulni attól az érzéstől, hogy ha ugyanazok a tanárok, akik lázasan törték a fejüket új meg új harci terveken, nem akcióznak, nem robbantanak bankot, egyszerűen csak eljönnek harmincan, és akár meg se szólalnak, csak ott vannak, annak lett volna ereje. Most nagy a csönd az iskolában. Sündisznócska azóta a következő igazgatói ciklusát is megkezdte, a legutóbbi választáson már ellenjelölt sem volt. Ahogy látom, folyik a kushadás (“vert, megalázott félként”) – a gyerekek, az akkoriak és az azótaiak pedig végignézték, végignézik mindezt. És tanulnak. Mit? Azt, hogy “az erő velem van” elv szerint működik a világ, és hogy ennyi a választás: agresszívkodni vagy menekülni.
Kádár Judit | 2008. április 19. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Gyuzsu lelkem, szoktam én azt hangoztatni (hogy ne mondjam, azzal kérkedni), hogy igazából nem is vagyok pszichológus. De az már szentigaz, hogy tanácsot egyedül olyankor adok, ha egy döntéshelyzetben látható, hogy a másik nem rendelkezik egy fontos információval, pl. arról ez vagy amaz az iskola volna jobb választás az ő gyerekének, vagy hova forduljon az évek óta fennálló, makacs alvászavara szervi oldalának kivizsgálásához, vagy… szóval ilyen helyzetekben.

A panelmondatok és technikák ügyében valóban mélységesen szkeptikus vagyok, mégpedig nem azért, mert a pszichó-anyatejjel szívtam magamba a fitymálásukat, hanem egyszerűen azért, mert nem működnek. Általában piszok nagy a nyomás, hogy mondjam (mondjuk) meg a tutiságot arról, melyik helyzetben mit kell gondolni, érezni, mondani, cselekedni. Kezdő korában mindenki gyengécske ahhoz, hogy ennek a nyomásnak ellenálljon, meg a virágszál lelke is vágyik arra a kis napra, simogató szellőre, ami az elismerés, hogy ő micsoda egy bölcs. Így aztán prímán belesétál a csapdába, ami az édes kis „Te sem tudsz rajtam segíteni”, „Én mindent megtettem, de…” vagy a „Látod, hogy ezekkel nem lehet”, illetve a „Könnyen beszélsz” játszmák felé nyílik – és ugyanott zárul.

Azon kívül, hogy tök hiteltelen, az még a baj a „mondd meg, mit csináljak” felkérés teljesítésével, hogy a nehéz helyzetekben általában NEM az a legnehezebb, hogy mit kéne tennem – azt az illem, a társas, kulturális, vallási vagy egyéb belém nevelt csoporthagyományok egész jól tisztázni szokták –, hanem az, hogy a helyzet valós vagy vélt nehézségeitől megrémülök, tehetetlennek érzem magam, dühös leszek… egyszóval az érzéseim és az indulataim lesznek kezelhetetlenek a számomra. Ez roppant kellemetlen érzés, ettől könnyen úrrá lesz rajtam a „jöjjön már valaki és segítsen, húzza ki a tüskét, adjon Algopyrint, tüntesse el az egész katyvaszt, vagy legalább mondja meg, én hogyan tüntessem el” kívánsága. De ha tényleg jön a nagy fehér mágus és megmondja a nagytutit, akkor a prompt fellélegzésen túl (hogy na, ezt megúsztuk) semmi jó nem történt, a következő helyzetben éppilyen kétségbeesett, dühös, elutasító, tehetetlen leszek. Amit írtál is: csak akkor van megoldás, ha (amíg) ott vannak az izmos férjek. Vagyis az a rossz hír, hogy előírásokkal, jelszavakkal, paneles technikázással nem nyerünk semmit.

Petra ötlete jobbnak tűnik. Ha egy játszótéri anyacsoport (egy tantestület, egy szomszédság, egy falu, egy focicsapat…) valódi, teherbíró kapcsolati hálózatot bír alkotni, annak nagyon nagy ereje lehet. Nemcsak normaalkotó, szabályérvényesítő ereje (az is), hanem elsősorban támogató, biztonságot nyújtó ereje. Abban lehet bárkinek pillanatnyilag elgyengülni, megijedni, elveszíteni a fonalat, mert számíthat rá, hogy a többiek bizalma, támogatása révén helyre tudja magát állítani – méghozzá az önbecsülés feladása nélkül, ami pedig mindig bekövetkezik, ha egy nagyokos kívülről osztja az észt.

Süti? Jól hangzik. Bármi jól hangzik, ami mellett meg lehet állni, össze lehet melegedni, el lehet kezdeni beszélgetni – nemcsak akkor, ha valami baj van. Ebben a mifelénk dívó sérelem- és panaszkultúrában az a rémes, hogy a szóra érdemes dolgok körét leszűkíti a rettenetességekre, a személyközi figyelmet csak veszedelem esetén tudja élesre állítani, a társas alakzatok végtelen gazdagságából csak a véd- és dacszövetséget ismeri. Ezt is tanítjuk – közvetlenül is, közvetve is. Figyeld meg a történelemkönyveket: konfliktustörténetek, mintha minden közös emberi történetünkből csak a véres összecsapásoknak, egymás leigázásainak és a katartikus – bár többnyire vérbe fojtott – lázadásoknak lenne fontossága. Apró betűvel szedve van bennük némi kultúrtörténet, de azt (idő hiányában) át szoktuk ugrani, mint mellékes apróságot, amivel két háború szünetében szokta unalmát elűzni az emberiség. Nem nagyon figyelünk oda, de ezzel a módszerrel a kétségbeesést, a depressziót és az agressziót tanítjuk, mint egyedül érvényes élménymegélési és cselekvési mintát, a romboló erőt és nem az alkotóerőt. Félre ne érts, nem a „pozitív gondolkodást” hirdetem (az egy hülye maszlag), hanem a kiegyensúlyozottat. Receptre puszilgatni magam a tükörben (bármely szakkönyvnek tűnő tárgy instrukciói szerint, lásd pl. pszichofitness!) magamban is tudom, nehéz helyzetet megoldani viszont csak együtt – még akkor is, ha alkalmasint fizikailag egyedül vagyok.


Federmayer kata | 2008. április 19.
Szerintem nagyon szigorúak vagytok a meleg-szavú-virág-védő anyukáIval. Ismerve a drasztikus előzményeket, lehet, hogy nem a legadekvátabb hangon szólt a gyermekhez, hanem egy tanult, felügyelt, leszabályozott és épp ezért túlzottra sikerült melegséggel. De azért ez mégis csak dícséretes igyekezetre utal, még ha kifogásolható is, még ha a másik oldalról nézve akár sértőnek is tűnthetett. Ne felejtsük el, nekünk is tanulnunk kell az elfogulatlanságot, épp úgy, mint a sértett, kirekesztett kisebbségnek. Mi ugyan olyan előítéletes környezetben nevelkedtünk, mint az a 3 éves kislány, akinek már a tudatába vésődött a cigánysága, az ebből fakadó "nem normális" reakciói. (sértettség, félelem agresszivitása stb.)Tehát amikor az anyuka "melegítette" a szavait, a tudatán át megszűrve tette ezt és nem a belenevelődött spontán reakcióitól hajtatva szólt a gyerekhez. Bár csak ott tartanánk, hogy az önkontrolból fakadó aránytalanságok lennének a legnagyobb bajaink!
Ami pedig az agresszív reagálást illeti(ld. gyermekét védő 2 felbőszült anya verekedése a játszótéren). Tudom, nagyon nem fog senkinek sem tetszeni, de mégis leírom: az agresszivitás ellen nem lehet glasszékesztyűben, balerina cipellőben harcolni. Az agresszivitás - gondolom én - abból fakad, hogy vki vmit nagyon akar, erről/igazáról 100%-ban meg van győződve. Nincs helye a fejében vagy-vagy-nak, is-is-nek. Biztos vagyok benne, hogy minden "agresszor" és minden helyzet más és más, ebből adódóan bizonyára nem létezik egy, mindig, mindenre pipecül megfelelő módszer. Épp ezért természetesen a fogat-fogért sem lehet az. Igazi nyuszika lévén azért dalolok mégis az erő hatalmáról, mert már túl sokszor menekültem el az erőszak elől vert, megalázott félként a 70%-os igazam tudatában.
gyuzsu | 2008. április 19.
Nem a cigánykérdés metaforája akart lenni a történet. Tényleg csak annyi, hogy elmondjam, vannak sokan, akik visszaélnek azzal, hogy manapság valamkit rasszistának bélyegezni komoly dolog, és ha történeteesn csinálnak vaéami bármilyen kis helytelenséget is, azonnal támadnak, ahelyett hogy azt mondanák: bocs. ehelyett azt mondják, hogy aki szóvá tette a helytelenséget, az azért tette szóvá, mert ő cigány. Akire meg ezt ráfogják, az már nehezen tudja kimosni magát. Én cask errőla jelenségről írtam. Szerintetek nem létezik ez? (nem provokációnak szánom, tényleg kíváncsi vagyok.)
petra | 2008. április 19.
Kedves Gyuzsu!
Ezt most lehet, hogy nem fogod elhinni nekem... Akaratlanul is annyira plasztikusan megjelenítetted a környezetet, hogy számomra nem volt kérdés: a Károlyi kertről van szó. Ugyanez az érzékletes leírás tette lehetővé, hogy olyasmit is megérezzünk a jelenetben, ami messze a verbalitáson túl zajlott...
8 év alatt 3 eset, 1 érintett családdal - s látod, hogyan lett ebből a "cigánykérdés" metaforája... Ha ti ott helyben ezt a problémát helyén kezelitek, eggyel kevesebb helyszín és közösség, ami a sztereotípiák táplálásával fenntartja a rossz kommunikációs patterneket.
gyuzsu | 2008. április 19.
Judit, nagyon fontos dologról írtál. BIzony tanítani kéne ezeket a technikákat. De mik ezek? Nagyon örömmel olvasnék olyan cikkeket, amikben konkrét, egészen konkrét tanácsot olvashatnék helyzetekről, mondatokat kaphatnék, mondatpaneleket. És technikákat arra, hogy mit kezdjen az ember az egyes helyzetben megjelenő saját indulataival. Mert ilyen ötleteket találni borzasztó nehéz. TEgnap beszélgettem egy anyával, aki komoly gondolkkal küzd kamaszgyerekével, és senkitől nem kap ötleteket arra nézve, hogy ebben és ebben ahelyzetben így és így praktikus viselkedni. Tudom egy pszichológusba már az első héten belenevelik, hogy tanácsot nem adunk, csak segítjük a klienst a saját út megtalálásában. Mégis ezeken az egyéni és intézményi gubamcokon csak konkrét és nagyon égyértelmű tanácsokkal lehetne változtatni.
És közben folyamatosan a megértést sugallni, írni, kommunikálni az indulatos, kirekesztő átlagemebr felé, emrt ha senki nem érti meg az ő problémáját, akkor sose lesz toleráns. Ma nagyon sokan érzik, azt, hogy csak a ....és a.......és a ....stbk kapnak megértést, ők az átlagember meg sose. Tőle csak elvárnak.
gyuzsu | 2008. április 19.
Az elmesélt esetből -amit én valóban csak az "etnobiznisz" vagy minek is nevezzem jelenségének illusztrálására hoztam fel -meglepőnek tűnhet, de ezen a játszótéren mondhatni békés együttélés zajlik. ( a Károlyi kertről van szó, délutánonként gyakorta ott élek) Sok cigánycsalád jár oda, sok gyerek, sok nemcigány család és sok gyerek, akik rendszeresen járunk azok mind köszönünk egymásnak, ha egymás mellé verődünk beszélgetünk is, ha most még tovább bizonygatnám, hogy nincs rendszeres konfliktus, akkor az lenne a "gyanús". KOnkrétan erre a kislányra és testvérére nem szól rá senki, a többi cigánygyerekkel ugyanúgy kommunikál mindenki minta többivel, tehát ha úgy adódik rászólunk, megkérjük stb.
Szóval igaz, hogy vannak előzmények, de összesen 3 esetről írtam, ebből kettőt láttam egyet hallottam, viszont 8 éve járok oda szinte naponta.

Más jelenség illusztrálására regényt tudnék írni egy fehér kisfiú esetéről, akinek magatartászavarai mögött egyértelműen a szülői figyelem hiányos volta áll. Ezt a történetet is meg fogom írni alkalomadtán. ezt most csak azért írom, hogy ismét mentegetőzhessek, miszerint nem akarok én cigánykérdést csinálni mindenáron.
meseszép | 2008. április 19.
én a klasszikus módszert venném elő. sütök egy tál sütit, leviszem, végigkínálok mindenkit. felnőttet, gyereket. máris lehet beszélgetni. aki nem fogadja el, lépéshátrányba kerül. legközelebb neki kell kezdeményeznie. a tele has megkönnyíti a kommunikációt.
a rám jellemző bagatelizáló stílben írtam, de ha végiggondoljátok, nagyon komoly lépés ez.
petra | 2008. április 19.
egyáltalán nem tartom meglepőnek (és problémának sem), hogy ennyi kört kellett futnunk ahhoz, hogy ki-ki a maga módján, a maga nézőpontjából, tapasztalataival, értelmezési kereteivel a középen állását (erre vonatkozó szándékát) megfogalmazza. most, hogy eljutottunk idáig, javaslom, hogy nézzük meg a játszótéri esetet közelebbről! azt mondod, Gyuzsu, hogy a helyzet évek óta fennáll. vajon mire lenne szüksége ennek a játszótéri közösségnek a harmonikus együttélés kialakításához? ki-mit tehetne ezért? vajon mi lehet az első lépés egy ilyen úton? most azt szeretném (Judittal szólva), ha nem csinálnánk globális problémát a helyzetből. próbáljuk ki, maradjunk a játszótéren! ti mit tennétek, hogyan fognátok hozzá?
Kádár Judit | 2008. április 19. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Gyuzsu, értem én a “belgaságot”, magam is...

Most csak egyetlen reflexió. Azt írod: „Az emberek többsége nem foglalkozik társadalomelméleti, szociológiai, pszichológiai, kommunikációs és egyéb ilyen tudományos problémákkal. A megközelítésük is ált. meglehetősen gyakorlatias.”

Igen, ez így van. Az emberek többsége az irodalom, történelem, kémia, biológia problémáival sem foglalkozik. Az iskolában mégis úgy vélik, fontos – legalább az életben, világban, történetekben való eligazodáshoz – ezekről szót ejteni, az alapvető szövegeiket, összefüggéseiket megtanítani. Miért ne lenne fontos ugyanez az emberi kapcsolatokra, kommunikációra vonatozóan? Miért ne lenne fontos ezt legalább fölvetni? Ahhoz, hogy egy csöppet tudatosabban, érzékenyebben, kevésbé rombolóan éljük meg a saját érzéseinket, indulatainkat, kapcsolatainkat, vélekedéseinket, nem kell társadalomtudósnak vagy pszichológusnak lenni. Mint ahogy ahhoz sem kell botanikusnak lenni, hogy ne egyem meg a mérges gombát vagy a krumpli virágját és levelét.

Ilyen tudás az is, hogyan tudom kibírni, nem fizikai (vagy jogi) erőfölényben is nyugodtan elviselni és kezelni a másik ember dühös felindultságát. Hogyan tudom magamat nyugalomban tartani mindeközben, hogyan tudom ehhez igénybe venni a többi – szintén nyugodt, nem erőből indító – ember (anyatárs, falubeli, tanártárs, osztálytárs) segítségét? Tanítjuk mi ezt például a gyerekeknek az iskolában? Azért kérdezem, mert túlságosan gyakran érnek el engem ilyen kérdések: „Milyen eszközei vannak az iskolának, hogy a rendzavaró, az órai munkát lehetetlenné tevő diákot eltávolítsa?” Túlságosan gyakran látom, hogy a konfliktuskezelés modellnyújtó eszköztára a tanárok részéről kimerül a büntetés-jutalmazás fehéregereket kondicionáló gyakorlatában, a gyerekeknek nyíltan hangoztatott helyzetmegoldások meg nagyon gyakran kizárólag pusztán a viselkedésre vonatkoznak: pl. béküljetek ki, oldjátok meg, kérj bocsánatot, add vissza… Ami nekem nagyon hiányzik, az a belső folyamat tisztázása, tudatosítása, méltányolása. Például ez: Mi nyugtalanított, mitől ijedtél meg, mi lenne neked jó, ha megtörténhetne, amikor ilyen nagyon felzaklat téged egy mondat, egy grimasz, egy kitört hegyű ceruza…? Nagyon hétköznapi, nagyon pici dolgokra gondolok, nem szituációs játékokra, nem a nagyokosok által kifundált empátialaborra.

Abban teljesen igazad van, hogy ezek a – konfliktusok fennmaradását és a megoldását szolgáló – folyamatok tényleg szimmetrikusak, és semmire nem megyünk, ha folyton csak az egyik oldalukat vesszük figyelembe.
gyuzsu | 2008. április 19.
A kérdéses történetnek vannak előzményei az elmúlt évekből. A kislány anyukája eléggé harciasan védi a gyerekét, ami érthető. Tavaly nyáron történt, hogy a gyerek egy motorral neki ment mindenkinek, akinek a lába a padok között belelógott az útvonalába, és felborította az útvonalon játszó két gyereket. Az egyik felborított gyerek anyja is védte a gyerekét, ingerülten odaszólt, hogy "vigyázz már a motorral!". Az érintett kislány anyja felállt a padról, ordítozni kezdett (káromkodva) és nekiment szó nélkül amásik nőnek. AZért nem lett nagyobb verekedés, mert egy apuka lefogta őket és szétválasztotta. ezt az esetet láttam, volt eg ymásik hasonló is, arról cask hallottam.
AKik gyakran járunk oda ezt tudjuk. Megvallom őszintén, tegnap én azért szólétam "szelíd szavú" anyatársnak, hogy hagyja, ne szóljon semmiért. Nem volt kint egyikünk férje sem.

Ami jelenségként érdekel, és - bár most nyilván el vagyok könyvelve valami rettenetesen szélsőséges, mi több rasszista valakinek - amiről a közös megoldás érdekében beszélni kell az nagyon összetett. És akkor most én is teljesen szókimondó leszek.

1. Az emberek többsége nem foglalkozik társadalomelméleti, szociológiai, pszichológiai, kommunikációs és egyéb ilyen tudományos problémákkal. A megközelítésük is ált. meglehetősen gyakorlatias. Ha tapasztal valamit, akkor abból levon következtetést. MOndjuk Szabolcsban él, és megtapasztalja, hogy van két család a faluban, akik állandóan feldúljáka veteményesét, a kamrára már lakatot szerelt, emrt meglopják, stb. Történetesen ez a két család cigány. De városi példákat is lehet emlegetni. KÉrdésem: mekkora tolerancia várható el ezektől az emberektől? Iskolázottságuk nem magasabb az elkövetőkénél, munkájuk nekik sincs, mentálisan eincsenek jobb helyzetben. Ő csaka primer tapasztalatból indul ki. REális e az az elvárás, hogy mindig úgy fogalmazzon, hogy EZ a két cigánycsalád ilyen és olyan, de a másik 3 meg sokkal jobb? REális elvárás tőlük ez??? Legyünk őszinték...
2. Az áldozatvédelem hiánya ilyen esetekben is újabb problémákat szül.
3. AMikor a politika, a sajtó az enyéni problémájára reagáló embert azonnal rasszisztának kiáltja ki, az sérti a (még) nem rasszista embereket.
Ha az átlagember gyakorta azt olvassa, hogy ő bizony rassziszta, előítéletes, kirekesztő, akkor lassan azá lesz az is, aki addig nem volt az. Önbeteljesítő jóslat.
4. A cigányértelmiség egy része is átveszi a többségi média álláspontját, ha valaki cigányokról beszél, akkor az rassziszta. És abból jön az a jelensélg,amiről írtam: nem a tett kerül elő, hanem a cigányság. (hozzáteszem nem csak ők használják, tudok faluról, ahol nemlehet rászólni a rosszalkodóra, emrt azzal jön: AZért, mert szlovák vagyok? Szólok a Szlovák önkormányzatnak!"
4. A mai értelmiségi közbeszédben kétféle tábor van. Jobboldalon csak cigánybűnözés és effélék fordulnak elő, csupa bűnöző cigánnyal, baloldalon meg rasszista magyarok és ha nem is épp ártatlan, de áldozat cigányokkal.
NIncs középút.
Előítélet mindKÉT oldalon.
MIndkét oldalon ugyanazt olvasom már régesrégóta. NIncs új hang, nincs előrevivő szemlélet.
5. A jelenség része az is, amikor a szülők megbélyegzése olvasható iskolák, fenntartók, oktatásirányítás részéről "a szülők elviszik a gyerekeket, akkor nekünk csak a szegregáció marad. Pedig nagyon jó okattást tudunk nyújtani!" Mert az egyszeri szülőt meg lehet róni azért, hogy a saját egykétszem gyerekének a saját gondolatai szerinti legjobbat keresi? Elvárható tőlük, hogy úgy döntsenek, ami szerintük nem jó a gyereküknek? Attól őket már rögtön szegregálónak kell bélyegezni? Mert manapság ez is bélyeg, ugyanolyan, mint a cigányozás. A megbélyegzés ellen nem lehet megbélyegzéssel küzdeni, mert hiteltelenné válik.
6. Nem sértődöm meg, mert régóta élek abban, hogy ha nem csatlakozok egyik táborhoz sem (nem cask politikai, bármilyen táborhoz), ha megpróbálok középen maradni, akkor mindkét tábor kivet magából. Belgának lenni nem jó, de már megszoktam.
Kádár Judit | 2008. április 19. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Kedves Juli! Ha már Kopp Máriát és a nemzeti összboldogság mérőszámait emlegeted, én is említenék egy tanulságos boldogságmérést. Fura, de a pszichológusok a boldogságot főként a fiziológiai oldalán szokták mérni (vagy önbevallós papír-ceruza tesztekkel a kognitívak), legfeljebb a humanisztikus lélektan filozófusai osztják meg velünk néha költői és prófétikus kinyilatkoztatásaikat.

Ez is jó régi, talán a hetvenes évek elején puiblikálták. Az idegrendszer jutalmazó alrendszereinek vizsgálatából azt derítették ki, hogy a sikeresen végrehajtott cselekvés során háromféle lötyi termelődik az agy háromféle szegmensében, ami háromszor (mint Lúdas Matyi) okoz kellemes – mondjuk így: boldog – állapotot. Az első már akkor bekapcsol, amikor aktívan ügyködöm egy feladat megoldásán, érzem testi vagy lelki izmaim feszülését, átélem a személyes hatóerőt, a motivációt, reményt, mozgásomat a fontosnak érzett cél irányában. A második a célelérést követő öröm, a harmadik pedig egy kellemes ellazulás, amikor elengedem a feladatot, lemondok a további aktivitásról.

Egy másik, az előzőnél picit újabb vizsgálatban (éppenséggel a kiégést vizsgálták, ó de izgalmas!) a stresszhormonokat és az immunrendszer állapotát mérték olyan helyzetben, amikor a vizsgálati személyek valaki más súlyos helyzetével szembesültek (pl. valaki jól hallhatóan rosszul lett a szomszéd szobában) és a) aktívan segíthettek rajta, b) passzívan tűrni, szemlélni kényszerültek a másik baját. Az összes fiziológiai (!) mérés szerint baromi rossz állapotba kerültek mindazok, akik olyan helyzetben voltak, hogy nem tudtak segíteni. További fontos tanulsága a “passzivitás okozta patogén boldogtalanságnak”, hogy a mérést követő kérdőívek tanúsága szerint azok, akik “belebetegedtek” a saját tehetetlenségükbe, sokszorosan hajlamosabbak voltak az “áldozat” hibáztatására, bajának bagatellizálására vagy agresszív tartalmú oktulajdonításra, mint azok, akik aktívan segítséget nyújthattak.

Kicsit népművelői hevülettel azt gondolom, mindkét vizsgálat (a boldogságé és a boldogtalanságé egyaránt) bővecskén ad meditálni valót pedagógusoknak, akik a remény, a motivált aktivitás és az elengedés dolgában éppúgy előbbre kéne lépjenek, mint annak felismerésében, hogy egy nehéz helyzetet megoldani – legalább erőfeszítést tenni, próbálkozni, nem feladni – egyszerre szolgálja a segítőt és a segítettet. Ugyanakkor sürgősen beleordítoznám ugyanezt az oktatásirányítók fülébe is, akik a rossz közérzetre, bűntudatra, inkompetencia- és tehetetlenségérzésre fociznak, miközben gigantikus feladatokat adnak jószerével blöffölésre is alkalmatlan eszközök kíséretében.
Kádár Judit | 2008. április 19. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Gyuzsu, most, azt hiszem, haragudni fogsz rám, mert (részben Petra szavait értelmezendő) arra készülök, hogy elővegyek egy nagyítót. Ez bőven értelmezhető úgy, hogy galád módon kiforgatom a szavaidat, holott csak internetes oldalhoz szabott tömörséggel, és a súlyos kérdéshez szabott markáns kifejezésekkel igyekeztél kifejteni és megvédeni álláspontodat.

Mindjárt mentegetőzöm is egy sort. Részint (mint valószínűleg észlelted régebbi megnyikkanásaimból) a konkrét történetek konkrét elemzésének megszállottja vagyok. Az bizony nagyítós műfaj: olyan ronda, hogy képes ráközelíteni az apró, mellékesnek tűnő szavakra, gesztusokra, összenézésekre is, csak hogy pontosabban lássa, mi hogyan működik. Másrészt, mint a napisajtóból értesültem, én egy amolyan „indok-zsidó” vagyok, aki a medence körül rohangál, és aki puszta létezésével…

Azt szeretném megmutatni, amit Petra „együtt”-nek nevez. Azt, hogy a helyzetek túlzó kiélezése nemcsak az egyik oldal vétke vagy önsorsrontó tragédiája, hanem mindkettőé, hogy az előítéletesség nem elsősorban ronda, kirekesztő, sztereotíp gondolkodású emberekről és a másik oldalon (a mindenkori beszélő szándéka, pozíciója szerinti másik oldalon) habtiszta lelkű, ártatlan áldozatokról szól, hanem egy örvénytermészetű kommunikációs csapdáról, amiben – ha belesodródtunk – csak egyféle látás, gondolkodás, beszéd, cselekvés lehetséges akármelyik oldalon vagyunk (vagy érezzük magunkat lenni).

Leszögezed, hogy „Az alig lehet bármit tenni kitételem nem a kislányra vonatkozott, ugyanis abban hiszek, hogy bármely egyénnel lehet valamit kezdeni”, viszont végül oda jutsz, hogy „a globális probléma bármilyen kezelését” nyilvánítod nagyon nehéznek. Az is, sőt nemcsak nagyon nehéz, hanem egyenesen megoldhatatlan. Csakhogy egy tulipántépésre készülő hároméves NEM globális probléma, még ha ezerszer cigány is, még ha „fúria” módjára áll is ellen őt szelíden nevelni próbáló törekvéseinknek. Viszont csinálhatunk belőle globális problémát, nyilvánvalóvá tehetjük a magunk és az ő számára is, hogy az a probléma, hogy ő egy globális probléma. Azt mondod, itt semmi ilyesmi nem történt, hiszen a szóbanforgó anyuka úgy beszélt vele, ahogy a sajátjaihoz is beszélne. Jó, akkor nézzük, Te hogyan beszélsz RÓLA. Úgy értem, milyen szavak tűnnek Neked alkalmasnak a helyzet leírására.

Kifejezések a megjelenés sorrendjében:
„bármilyen cigány témáról”
„azonnal egyenlő lehet”
„azonnal előveszi”
„legártatlanabb kifejezések mögött is mindenki”
„semmi hátsó szándék”
„globális probléma bármilyen kezelése”

QED, mondaná Spinoza. Amikor beszédünkben hirtelen felszaporodnak a „minden”, „semmi”, „bármi”, „leg…”, „azonnal” kezdetű rigmusok, kezdjünk gyanakodni, hogy pörgünk egy örvényben. Veszélyes ügy, az benne a legveszélyesebb, hogy semmivel nem kerülünk közelebb a kilábaláshoz, ha megfordítjuk a pörgés irányát és pl. hangsúlyozott tapintattal, kedvességgel beszélünk vagy – oktatási kormányzatként – cukorkát osztogatunk, szavakat tabusítunk, elrendeljük a „jók” és „gonoszok” címkék felcserélését, pénzt ajánlunk mindazoknak, akik hajlandók ugyanazzal a szájjal állítani, hogy a stigmatizáció bűnös, destruktív gyakorlat és – ugyanakkor!!! – új, nem kevésbé bűnös és destruktív módon stigmatizáló jelszavakat skandálni: SNI, háromhá, integráció, inklúzió…

Na, talán sikerült ezzel az utolsó mondattal elérnem, hogy nemcsak Te fogsz rám haragudni. Bocsánat (globális)!
Szekszárdi Juli | 2008. április 19.
Kicsi korunkban arra tanítottak bennünket, hogy ne álljunk szóba idegennel, és ha valaki feltűnően kedves velünk, esetleg magával akar vinni, azonnal kiáltsunk rendőrért. Egy ismerős, kb 2-3 éves kisgyerek az anyukája ölében ült a villamoson, amikor egy szemben ülő férfi nagyon barátságosan megszólította: "De gyönyörű kisgyerek vagy, bárcsak nekem lenne egy ilyen." A kicsi: "Segítség, jendőj, jendőj!" Ugyanúgy selypegve mint a játszótéri lányka. Érthető volt a szülők aggodalma. háború utáni zűrös világot éltünk, természetes, hogy óvatosságra intették a gyereket, a közbiztonság valóban gyenge lábakon állt.
Lélektanilag szinte ugyanaz történt akkor, mint a Gyuzsu által elmondott esetben. A kislánynak azt tanítják, hogy ne bízzon az emberekben, és ha valaki csúnyán szól hozzá, ne hagyja magát. A néni egy kellemes tevékenységében akadályozta, zavarta meg, tette tehát azt, amire nevelték: kikérte magának a dolgot. Hogy közben a cigányságára hivatkozott, az is nyilván tanult viselkedési reakció. Hogy egy cigány szülő arra tanítja a gyerekét, hogy ne engedje bántani, megsérteni magát, azon csodálkozni manapság nem lehet. Egy ilyen kicsi gyerek nyilván nincs tudatában annak, hogy ez a kijelentése milyen üzenetet hordoz. Ami ebből figyelmeztető jel (bár a világon semmi meglepő nincs benne),annak az általános bizalmatlanságnak a tükröződése, ami a különböző társadalmi rétegek, embercsoportok között jelenleg egyre erősebben érzékelhető.
Dr. Kopp Mária munkacsoportja éppen nemrégiben számolt be egy nemzetközi kutatásról, amelyből kiderült, hogy a magyarok boldogságérzete a nemzetközi rangsor végére került (csak az oroszok és a bolgárok vannak még utánunk).Ennek az állításnak tudományosan bizonyított lényeges mutatója a rendkívül mély és általános bizalmatlanság. Igaza van Petrának, ezen csak együtt lehet és kell változtatni. Éppen ideje lenne hozzákezdeni!
gyuzsu | 2008. április 18.
Az anyuka tónusát azért említettem, mert ilyen volt. Semmi hátsó szándék nem vezérelt ebben! Több éve ismerve az összes szereplőt, biztos vagyok benne, hogy bárkihez így szólt volna, a sajátjához is.
Egyébként ez is a kérdés problematikájának a része, hogy bármilyen cigány témáról ha szó esik, akkora legártatlanabb kifejezések mögött is mindenki valamilyen hátsó, tudatos vagy tudattalan szándékot lát. Nem a szavakat vizsgáljuk, hanem amit bele vélünk hallani.
Az alig lehet bármit tenni kitételem nem a kislányra vonatkozott, ugyanis abban hiszek, hogy bármely egyénnel lehet valamit kezdeni. Arra vonatkozott, hogy amikor elterjed az a védekezés, (és mindegy, hogy cigány, szlovák vagy bármely egyéb csoport vonatkozásában)vagy nem is tudom mi pontosan, hogy "persze azért mert ez és ez vagyok!" Amikor egy probléma felvetése azonnal egyenlő lehet a felvető intoleránssá nyilvánításával, az már gond. És amikor az adott csoporthoz tartozók (egy része) azonnal előveszik ezt a védekezést, akkor ez a jelenség erősen nehezíti a globális probléma bármilyen kezelését.
petra | 2008. április 18.
"nem azért, mert cigány vagy, hanem azért, mert letéped a virágot". ennyi. sokszor észre se vesszük, hogy a hangsúlyosan toleráns gesztusaink mennyire kirekesztőek. lehet, hogy a gyerekeket figyelmeztető anyuka túl szelíd volt... szelídebb, mint egy tejfehér magyar gyerekkel lett volna. vegyük már észre, hogy ezt a történetet együtt csináljuk!!! kirekesztés és paranoia, paranoia és kirekesztés egymást indukálja, hogy mindenki a másik viselkedésétől érezze igazolva magát. így tartjuk fenn együtt a lassan elviselhetetlen történetet, amiben viszont külön-külön, egymással szemben állva érezzük mindannyian állati rosszul magunkat. kedves cigány és nem-cigány anyukák, az együttélést a játszótér használóinak együtt kell megtanulni. aki vét a szabályok ellen, azt emiatt a magatartás miatt figyelmeztetni kell. egyforma tónusban, haj- és bőrszíntől, ruházattól, babakocsimárkától függetlenül. lehet, hogy nem vagyok világos: ebben a történetben nekem az az árulkodó, hogy igyekeztél leszögezni: az anyuka "nagyon kedvesen, szépen" szólt. nem lehet, hogy egy magyar gyereknek dühösebben (vagy nemtudom, másképp) szólt volna, és az lett volna az őszinte, hiteles megnyilvánulás? a gyerekeknek fantasztikus radarjuk van. sajnos nem tudom kizárni, hogy a gyerek egy létező, csak éppen nem verbális kommunikációra reagált... te pedig ettől a történettől igazolva látod, hogy "alig lehet bármit tenni". de vegyük észre: a felelősöd egyértelműen AZON az oldalon van: "Ez a jelenség nem egyedi, és nagyon keményen beássa a vonalakat. " nos, ezzel az üzenettel szerettem volna vitatkozni. a felelősség nem az egyik és nem a másik oldalon van. mégegyszer mondom: mindezt EGYÜTT csináljuk. nem lehetne esetleg EGYÜTT egy épeszű világot csinálni inkább???
Kádár Judit | 2008. április 18. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Kedves Gyuzsu! Miért gondolod, hogy "innen kezdve alig lehet bármit tenni"? Énszerintem mindig minden gyereknél van egy "innen kezdve", és ami az "innen kezdve", onnan kezdődik minden. A rózsadombi milliomos csemete, aki azt mondja a tanárnak, hogy "Mit szól be, hát kilóra megvettük magát?" (alapítványi iskolában rémüldöző, próbálkozó tanár barátom története), aki unalmában felgyújtja a padot kémiaórán és mobiltelefonnal lefotózza - valamint a tehetetlen, kezét tördelő tanárnőt is -, nem kevésbé húz a számunkra egy vonalat, aminek ez a felirata: "Innen kezdve". Innen kezdve feladatunk van: anyukáknak, tanároknak, járókelőknek, buszon utazóknak. Néha "csak" annyi, hogy nagyon nyugodtan azt mondjuk a háromévesnek: "Nem kicsim, nem azért kérem, mert cigány vagy. Azért kérem, mert ezeket a virágokat csak nézni szabad, letépni nem. Az én kislányom sem tépheti le őket, és én sem." És holnap is elmondanám nagyon nyugodtan, holnapután is... Nagyon nyugodtan, nagyon mosolyogva, hiszen nem én vagyok feldúlt ("fúria"), hanem a kicsi gyerek, nem én vagyok megzavarodva abban, mi miért van a világban, hanem a hároméves, tehát dolgom, hogy megnyugtassam, egyértelmű kapaszkodót nyújtsak neki. Nem, nemcsak az anyukájának a dolga, hanem az enyém is, mindannyiunké. Sőt, minél kevésbé nyilvánvaló, hogy ezt a dolgot az anyukája képes jól véghez vinni (bármi okból), annál erősebben dolga ez mindenkinek szerintem. Az fontos, hogy jól lássuk, melyik gyereknél hol húzódik az "innen kezdve", mert ott nem a tehetetlenségünk kezdődik, hanem a feladataink.
gyuzsu | 2008. április 18. | gyuzsu[kukac]gmail[pont]com
Mai történet. Belvárosi játszótér, sok gyerek, virágzó virágok, fűre lépni tilos. KÉt - történeteesn roma - kislány egyik 2,5 másik 3 éves (a család évek óta jár oda, innen a pontos adat). Odaszaladnak a tulipánokhoz és készülnek letépni. Egy anyuka leguggol hozzájuk, nagyon kedvesen, szépen szól nekik, hogy ne tépjék le, vigyázanak rá. (a gyerekek szülei a park másik felében ülnek és beszélgetnek) A 3 éves kislány mint egy fúria fordul meg, " te geci, az a bajod, hogy cigány vagyok? Ne szólj be, mert szólok apának..." Mindezt selypegve, amúgy 3éves módjára.
A szülők jól öltözöttek, gyerekeiket iskolába ovodába járatják, dolgoznak. És mégis.
Nem is a stílus volt megdöbbentő, hanem a cigáynságra hivatkozás egy 3éves szájából. (hozzáetszem az anyját már hallottam többször is konfliktusban -elvették a lapátot, leszórt honokkal és társai -a cigányság-kártyát kijátszani.) Innentől kezdve nincs aki szólni merne nekik, de a többi gyereknek persze bármelyikünk szól ilyen esetben.
Ez a jelenség nem egyedi, és nagyon keményen beássa a vonalakat. Innantől kezdve alig lehet bármit tenni.
meseszép | 2008. április 17.
kedves Nóra!
mintha nekem írtad volna. ma kellett kitöltenem egy kérdőívet, szakdolgozat írását elősegítendő. a 3. kérdés után megálltam, és elgondolkodtam: a kolléganő honnan veszi ezeket a kérdéseket? milyen szakos lehet? aztán nekiláttam véleményezni. tartok tőle, nem ez volt a kifejezett szándéka.
olyan kérdésekre várt választ, hogy:
hogyan fogadják a szülők, a gyerekek a roma tanulókat? hogyan illeszkednek be a roma tanulók a közösségbe? milyen a a viszonyom a roma szülőkkel? hogy teljesítenek a roma tanulók?..
tessék mondani, melyik? mert ahány, annyiféleképpen.
és még nincs vége:
válasszak ki 3 negatív, 3 pozitív tulajdonságot, ami szerintem igaz a romákra. na, itt dobtam el a tollat. a zsidókat, lengyeleket, magyarokat, négereket .. stb. ne minősítsem?
hihetetlen volt számomra. én gyerekeket tanítok. akik ilyenek, meg olyanok. és nem a vezeték nevük miatt olyanok, amilyenek.
L. Ritók Nóra | 2008. április 17. | l[pont]ritoknora[kukac]freemail[pont]hu
Így van, Kata!
És ugyanez van Romániában és Szerbiában is, dolgoztunk ott is tanártovábbképzési programokban. De a helyzetet nehezíti nálunk,a cigányok esetében a szociális helyzet, a nyilvánvaló lemaradás, a lemorzsolódás, szakképzetlenség, 3H-s helyzet gyakorisága, és még folytathatnám a sort... Hol lehet ott identitást keresni, ahol a felzárkóztatás ekkora erővel bír? Akkor ez egy attributuma a cigány kisebbségnek, vagy mi?! Kellene ezeket tisztázni, legalább a szakmának. Két évig dolgoztam egy programfejlesztésben (HEFOP), a romák integrációját elősegítendő. Akkor tudtam meg a program vezetőitől, hogy nincsen olyan, hogy romapedagógia, mert ugye nem különböztethetjük meg őket ilyen diszkriminatívan. Használjuk a "hátrányos helyzetű, roma származású" kifjezéseket, és írjunk egységesen, fejlsztőprogramot, mert ugye mindenkihez egyforma módszer kell, megkülönböztetés nélkül. Csak kapkodtam a fejem, mert tudtam egy csomó akkreditált képzést, főiskolai jegyzetet, tanári karriert a témában. Csak néztem, hogy akkor ez mostmár nincs?! Most, a szakmai anyag lektorálása után azt kérték, hózzuk ki a roma kifejezéseket, mert ez így nem igaz, különben a program jó, csak... így nem igaz.
Másik programban azt használjuk, hogy 3H-s (aki nem ismertné halmozottan hátrányos helyzetű), és nem említjük, hogy roma, mert ez így nem igaz, csak az, hogy ez a program elsősorban a romák szegregációja ellen van.
Szóval, kezdem elveszíteni a fonalat (vagy a türelmem?). Nem lehetne legalább azoknak, akik döntési helyzetben vannak, kimondani, letisztázni, átgondolni a dolgokat? Legalább 4 évre előre...Az már kész utópia, hogy esetleg még hosszabb távra. Akkor talán ki lehetne mondani, hogy egy agresszív gyerek is lehet cigány származású, és nem a származását, hanem, a tetteit minősíteni.Most senki sem meri kimondani a cigány, vagy roma szót, csak pozitívan (lásd a Krisztina írása, amit persze el is hiszek, nem ez a bajom vele), mert rögtön remeghet, hogy rasszizmussal vádolják. Hogy az ördögbe alakult ez így? Nem értem.... Én mindig az őszinte hang híve voltam, ezért sikeres az iskolám. De ezt a fajta őszinteséget nem nyilvánítom ki lépten nyomon, mert nincs, aki jószándékúan értené...Már a döntéshozók között.Nem tudom, ti mit gondoltok erről. Mégegyszer mondom: hiszek az integrációban, sikerese az iskolám programja, nem ezzel van bajom. A kapkodás, a tisztázatlan fogalmak, a nyílt, vagy rejtett rasszizmus az iskolákban, ez az a,mi zavar.
Federmayer Kata | 2008. április 17.
Mélyen egyetértek veled, Nóra! A helyzetet egy analóg példán értettem meg, mikor magyar tanárokkal beszélgettem Szlovákiában. Kiderült,hogy - más-más módszerekkel de hasonló intenzitással - a szlovákok jobbról, a magyarok balról taszigálják, ráncigálják szegényeket. Akiben van egy csepp egészséges életerő, menti magát és vagy Magyar(!) lesz Szlovákiában, vagy Szlovák(!) lesz, miközben gulyást eszik és Petőfit idéz. Aki érzékenyebb (vagy gyengébb?), bele roppan. Egy biztos, nem sok kiegyensúlyozott szlovákiai magyarral találkoztam.
L. Ritók Nóra | 2008. április 17. | l[pont]ritoknora[kukac]freemail[pont]hu
Igen, ez tényleg szép.... Valamikor, a pályám kezdetén, én is így gondoltam. Magam is foglalkozom cigánygyerekekkel, próbálkozok mindenféle innovációval, van az életünkben családi kapcsolattartás,sikerek, kudarcok, stb..mind,amit az írásban olvastam. De már árnyaltabban gondolkodom a témáról.Nyilván a kor teszi. Jaj, ez az integráció borzasztóan nehéz kérdés! Engem leginkább az izgat, hogy mit is akar tőlük az iskolarendszer. Azok a felzárkóztatási dolgok, amik most fémjelzik a magyar oktatást, annak a buzgó bizonygatása, hogy nem mások, azok az asszimiláció felé mutatnak. A pedagógusok többsége azt akarja, hogy olyanok legyenek, úgy viselkedjenek, mint a többi. NE MÁSKÉNT! És akkor hogy is van ez az integráció kérdésével? Az ugye, az önazonosság megtartása melletti betagozódás, a másság megőrzése mellett. Tisztázta már mindenki magában ezt a kérdést? Hogy mit akarunk hát tőlük?!
mese, hogy szép | 2008. április 16.
ez "mese, hogy szép" komment volt. rögvalóság. nem a kiemelkedni-vágyással van gondom. sőt. örülök neki, és minden erőmmel támogatom. önsorsrontó módon is, néha. mert belepusztulok az átvállalt terhekbe. mert nem bírom nézni, csak nézni, és széttárni a kezem. felvállalok mindenfajta problémát, nem lököm tovább, igyekszem megoldani. vagy enyhíteni. de minden esetben magamhoz ölelni. és a közben keletkező káosz, vagy annak tűnő kép elriaszt középosztályt, kevésbé toleránst, de tűröm. aztán a segítés hatására nő az igény, és már nem vagyok, nem vagyunk jók. továbbállnak. ezt a szemünkbe is mondják. a derékhadunk elveszett az úton, és ottmaradunk kifosztva, porba alázva. ez azért nem normális. vagy ha az, méltánytalan és igazságtalan.
IZs | 2008. április 16.
Örömmel olvastam Peer Krisztinát,és remélem választ ad nekem arra, hogy mi az a cigány kultúra? A nyelv, a zene és tánc talán magától értetődő, de az a lakótelepen élő, nyelvét zenéjét nem ismerő, nem gyakorló cigányember mit veszít az asszimilálódással.
terepmunkás | 2008. április 16.
Ez most nem volt meseszép komment. Ne felejtsd, a "sikeres" családok legtöbbje asszimilálódni akar, éppen mert kevés a Kriszta által leírt találkozás a saját "sikeres" kultúrával. A telepről ki, a domboldalon feljebb és át a másik iskolába, ahol tán kevesebb a "melengetésre" szoruló. A roma népesség még annyira sem homogén, mint a többségi társadalomhoz tartozók. Évek óta tapasztalom saját iskolámban, az iskola - tanulás fontosságát felismerő, értékelő roma szülők, akik leginkább a RENDre vágynak. Igazi iskolára, ahogy ők mondják, ahol mint régen az utolsó padban ül, vagy sarokban áll a rossz gyerek, - de ez a rossz gyerek már nem az övék.
meseszép | 2008. április 16.
igen, ez a pozitív olvasat. én is hitegetem magam. aztán a kicsit is "megmelegedett" család odébbáll, másik iskolát keres, mert ahol szeretgették, egyengették a lépteit, már gagyi neki. "cigányiskolába nem járok!"
 Sajtófigyelő    Összes hír »
2019.04.19.
„Kiemelkedő” csaló iskolák. Nahalka István írásas
Felmerülnek jogi és oktatásigazgatási kérdések is. Nem vagyok jogász, nem tudom megmondani, hogy a kompetenciamérések során történő csalás jogi értelemben minek minősül. Ha van ilyen...
(Forrás: tani-tani online)
--
2019.04.18.
Odaszúrt az MTA Palkovicséknak egy méretest
Az ITM eddig nem árulta el, hogy javítaná a magyar innovációs teljesítményt, sőt a kormány adós egy részletes tanulmánnyal, de addig is az MTA összeálított egyet, az Eötvös 2020+ anyagot...
(Forrás: hvg.hu)
--
2019.04.17.
Ötéves technikumok lesznek a szakgimnáziumokból
2020 szeptemberétől a mostani szakgimnáziumok ötéves technikummá, a szakközépiskolák pedig hároméves szakképző iskolákká alakulnak – jelentette be Pölöskei Gáborné, az Innováció...
(Forrás: hvg.hu)
--
2019.04.15.
Megreformálnák a tanári pályaalkalmasságit
Jelenlegi formájában nem tölti be valódi szerepét a pedagógusok pálya­alkalmassági vizsgálata az érintett oktatók és hallgatók szerint. A felvételi részét képező vizsgálat jórészt...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2019.04.15.
A gyermekek érdekét helyezi előtérbe a szaktárca
Az Igazságügyi Minisztérium lépéseket készül tenni azért, hogy a gyermekek legfőbb érdekét szem előtt tartó szabályozás szülessen az úgynevezett jogellenes gyermekelviteli ügyekben....
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2019.04.15.
A több napja tartó lengyel tanársztrájkról
Ez a magyar médiában néhány példától (itt, itt, itt és itt) eltekintve egyelőre nem kapott nagy figyelmet. A cikkben a sztrájk okait és körülményeit járom körül, mely a Taní-tani Online...
(Forrás: tani-tani online)
--
2019.04.13.
Félelmetes, hogy itt tartunk, és az is félelmetes, hogy nem tiltakozunk
Elnézve az eseményeket, a reakciókat, az általános folyamatokat, komolyan megkérdőjeleződik bennem, van-e értelme az egésznek. Mennyivel egyszerűbb lenne szülőként kimenekíteni a saját...
(Forrás: ckpinfo)
--
2019.04.13.
Orbán Viktor ma azt tesz az oktatás rendszerével, amit akar
Az oktatás szereplői közül mára lényegében már csak a diákok azok, akik érdemben lennének képesek hallatni a hangjukat, de a NER résen van: a kormány ellen többször és több fórumon...
(Forrás: 168 óra)
--
2019.04.13.
Palkovics szerint az MTA átláthatatlan, év végéig pedig át kell szervezni
Cáfolta az MTA hivatalos közleményében Palkovics László innovációs- és technológiai minisztérium Hír Televíziónak adott korábbi nyilatkozatát, melyben azt állította:„A magyar kormá...
(Forrás: mérce)
Utolsó üzenetek:
  ofoe

Kedves Zoé! Nagyon örülünk, ha csatlakozol hozzánk.
A jelentkezési lapot a következő linken találod. A kitöltött és aláírt lapot szkenneld be, és küldd el az osztalyfonokok@gmail címre. Ha a szkennelés problémát okoz, küldheted postán is: OFOE, 1025 Budapest, Zöldlomb u- 56/a. Üdvözlettel az egyesület elnöksége.

--
  Németh Zoé

Kedves OFOE Csapat,
hogy lehetek az Egyesület tagja?

--
  ofoe

Kedves Emese! Amennyiben 1958. szept. 1. előtt születtél, automatikusan a Ped. II-be kerülsz, egyébként pedig a Ped. I-be. A fizetési kategóriát ugyanúgy kell megállapítani, mint a közalkalmazotti fizetési fokozatot: az eddigi közalkalmazotti jogviszonyaid, illetve
olyan munkaviszonyaid alapján, amelyek alatt már rendelkeztél a jelenlegi munkaköröd betöltéséhez szükséges végzettséggel. Ha volt 1992. júl. 1. előtt munkaviszonyod, az is beleszámít, ha ezek alapján jó az 5-ös besorolás, akkor a Ped.
I. fokozat 5. kategóriájába fogsz kerülni. Az illetményalapot az egyetemi végzettség alapján kell megállapítani,ez a 101.500 Ft.
vetítési alap 180%-a.
A mailedre küldünk egy bértáblát is. (A választ nagyon szépen köszönjük a PDSZ szakértőjének.)

--
  Emese

Tisztelt Szerkesztők!
Segítségüket szeretném kérni néhány információval kapcsolatban.
Magyar-német-könyvtár szakos egyetemi végzettséggel rendelkező pedagógus vagyok, azonban 2007. és 2019. között nem végig dolgoztam pedagógusként, viszont most lehetőségem van ismét tanárként tevékenykedni.
2007. dec. 13-tól egy iskolában könyvtárosként dolgoztam heti 30 órában. 2008. szept. 1-től ugyanebben az iskolában könyvtárostanárként tevékenykedtem heti 40 órában 2013. márc. 17-ig. Ebben az időszakban (2007. dec. 13. és 2013. márc. 17. között tanítottam is magyar nyelv és irodalmat. Ez a szerződésemben nem jelent meg, bérkiegészítésként kaptam meg az óráim díját.)
2013. márc. 18-tól egy kulturális központban, közalkalmazotti jogviszonyban dolgozom könyvtárosként (2016. július 31-ig), illetve gyűjteménykezelőként (2016. aug. 1-től a mai napig). Jelenleg a közalkalmazotti bértáblán H 5-ös besorolással rendelkezem.
Kérdésem a pedagógus előmeneteli rendszerrel kapcsolatban az lenne, hogy a fenti háttérrel, mire számíthatok (ped. II. besorolás pl.), hova kerülök besorolva a pedagógus bértáblát tekintve, mire figyeljek szerződéskötéskor?
Válaszukat előre is köszönöm! Üdvözlettel: Adoryán Emese

--
  ofoe

Kedves Kérdezőnk!
A pótlékot nyilván az kapja meg, aki ellátja a feladatot. A táppénzen lévő kolléga nyilván nem veheti fel a rendelkezésre álló összeget Az osztályfőnöki munkát érintő jogszabályokról itt tájékozódhat.

--
  ofoe

Kedves Kautnik András! Természetesen megjelentetjük az összefoglalóját, nagyon köszönjük, ha megkapjuk. Kíváncsian várjuk, üdvözlettel Szekszárdi Júlia

--
  Kautnik András

Tisztelt Ofoe!
Szívesen készítenék egy pályaorientációs összefoglalót a duális képzésről: ofőknek, diákoknak, szülőknek... Ez egy új, az esélyegyenlőséget, a munkaerő-piaci elhelyezkedést segítő képzési forma. Osztályfőnökként érdekes kérdéseket kaptam a duális képzéssel kapcsolatban. Megszólaltatnám a Kamara egyik szakértőjét, de szeretnék azzal az "ígérettel" fellépni, hogy le fog jönni a beszélgetés az OFOE honlapján. Lehetségez ez? Köszönettel és üdvözlettel, Kautnik András (Szent Gellért Gimnázium).

--
  KMM

Tisztelt szerkesztőség, ha egy kolléga 3 hétig táppénzen volt, és közben az intézményvezető kérésére én látam el helyette az ofő-i feladatokat törvény szerint nekem jár osztályfőnöki pótlék? Illetve milyen törvény rendeletben találok ezzel kapcsolatos kérdéseimre választ. Nagyon köszönöm

--
  ofoe

Kedves Kérdezőnk! A pótlékot feltételezhetően a táppénzes időszakban kapja meg a helyettesítő kolléga. Amint ismét munkába állsz, mint működő osztályfőnöknek nyilván Neked jár továbbra is a pótlék.

--
  Sz. Józsefné

Az osztályfőnöki pótlék elvehető-e attól a munkavállalótól aki pár hetes táppénzen van, és odaadható-e a kollégának? Köteles-e a kolléga visszaadni, a munkavállaló visszatér a táppénzről?

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Trencsényi Laci:] Nóri, újabb terminológiai vita köztünk. Ha elfogadod a tehetséggondozás és felzárkóztatás dichotómiáját (ahogyan az oktatáspolitika és a rosszul szocializált pedagóguselit gondolja), akkor elfogadod a szelekciós funkciót. Vagyis: Van, akinek tehetséggondozás jár (a konfidens […]
Az arányvesztés béklyójában »

--

[Bea:] Ezt el kellene lesni a színészek képzéséből. Régóta mondom :) Örülök, hogy a hallgatók is igényelnék.
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[vik:] Az egyetemi szinten valóban addig működhetett jól az "oktatás", amíg a tanárok és diákok "szintje" nem különült el a munkát illetően. Hiszen egyetemnek is azért nevezik (ma már hiába), mert a tanárok és diákok egyetemességén alapult, ahol a munka-tanulás […]
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[csilla:] nem provokálni szeretnék, de van olyan szakember, aki a gondolataimat olvassa, és tud számomra, olyan elméleti útmutatást adni, hogy hogyan gondozzak egy ma már 15 éves, abuzált, anyaszerepben lévő lánykamaszt! ezek a gyermekek nem kis számban kerülnek be a gyermekvédelmi […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] 2014. márciusában láttam ezt a filmet! Ma a Máltai Szeretet szolgálat működteti! nincs információm róla!https://index.hu/video/2011/08/29/tiszabo_s1e1/ https://index.indavideo.hu/video/Ha_nincs_iskola_elveszett_a_falu_1 Eltelt hét év! Ezen gyermekek, egy része, szavazóképes […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] borderline, hospitalizáció kamaszkorban! ha nem segítünk a családokon, mint ahogy Nóri teszi, 10 év múlva a társadalom gerincét sok-sok településen a ma gyermekei képviselik majd a felnőtt lakosságot! ha kiemeljük őket családjukból és átexportáljuk más településekre, […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Csilla:] Még mindig rágom minden szavát!Én ott vagyok, ahol ő nem! szakellátás a gyermekvédelemben, de voltam alapellátásban is! Voltam óvoda vezető is! Drága Ax! kérdeztem tőled! Mi ez? Kaptam rá választ! Látjátok Ti ezt? Láttátok ti ezt!? elviszlek benneteket! nem Nórihoz! máshová! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] Amikor először tettem javaslatot arra, hogy emeljünk ki gyerekeket családjukból, nem haboztam!Fájt, mert tudtam, benn ragadnak a rendszerben, sejtettem az abúzust! de láttam magam körül a tehetetlen környezetet is : védőnő, óvoda, iskola, aktív és passzív szociális eszközök! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Juli:] Kedves Péter! A "t. szerző" nagyon is jól ismeri a magyar valóságot, a hátrányos helyzetű térségek problémáit. Vajon kit lehet komolyan venni, és kit nem? Arra kérném, hogy mielőtt Ritók Nóráról azt állítja, hogy "íróasztal mögül okítja a kollégáit", […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Péter:] „Hatszáz évig nem akartak beilleszkedni, miért pont most akarnának?” „Ugyan már! Ismerek olyanokat, akik ki tudtak emelkedni. A többi miért nem akar?” Ezek a mondatok nem tekinthetők előítéletnek, inkább ténymegállapításnak. Kétségtelen tény, hogy nem kevés azoknak a […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--
OFOE (2001–2019) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek