OFOE a Facebook-on
Nyomtatóbarát változat Link küldése
2009. február 23.
» Hozzászólások (19)
Címkék:
 

Török Ildikó

Nyanyák a katedrán

Nyugodjon meg: ha Ön pedagógus,
és ezt a szöveget olvassa,
akkor még nem a címben jelzett kategóriába tartozik!

Diszkrimináció ide vagy oda, most nőkről fogok írni, úgyis ők vannak többségben a pedagógusok között. Sajnos. (Bár már láttam egy-két férfikollégát is elnyanyásodni…) Sok lány, asszony, néni van a magyar közoktatásban. Ennek felettébb veszélyes voltáról nálam sokkal hozzáértőbbek is felszólaltak már, én ezért egy másfajta veszélyre szeretném felhívni szülők és kollégák, esetleg felsőbb hatalmak figyelmét is.

Kik is a nyanyák? Nos, tudományosan biztos nem lehet meghatározni, mert nem képviselnek új lépcsőfokot az ember fejlődéstörténetében, de a sajátos magyar viszonyok között számuk egyre növekszik, és ez a tendencia az elkövetkezendő években egyre erőteljesebb lesz.

A nyanyaság nem kizárólag életkorhoz kötött, de szignifikánsan mégis a középkorúsággal kezdődő állapot a női pedagógusok körében. Addigra ugyanis már legalább húsz-huszonöt éve a pályán vannak, és bármennyire is szeretik a gyerekeket, nagyon kevés az a nő, aki ezt a hosszú időtartamot ép egészséggel, ép idegrendszerrel és mentális fittséggel vészelné át. (Közhelyszinten még megemlíteném, hogy a pedagógusok társadalmi megbecsülésének szintjét csak a béka körül kereshetjük.)

Szűcs Édua rajza

A szerencsétlen tehát általában nő. Fáradt és keserű. Unott és rezignált. Lehet sírós, kiabálós vagy cikizős, de lehet mindhárom egyszerre. Kedélye – finoman szólva – rapszodikus; befolyásolja az időjárás, az órarend, a magánélet, a hónap vége és a hétfő stb. Már nem érdekli igazán sem a szaktárgya, sem a diákok, a módszertani újításokra csak legyint. Elmegy a szakmai továbbképzésekre, tanfolyamokra is, de az ott tanultak gyakorlati alkalmazásához már túl sok kellene: nyitottság, idő és energia. Megszokás, rutin, manír, bogarasság jellemzik. Már nem „különös, színes egyéniség, inkább „nem normális”. Öltözködése nem „egyéni stílusú”, hanem „turkálós meg öreges”, és nem „mesél”, csak dumál, dumál, de állandóan; vagy kioktat, hegyi beszédet tart és bezzegel.

Magánéletének eseményei is egyre jobban befolyásolják napjait: a férjezettség vagy férjtelenség gondjai, a saját gyermekek nevelése, a család minden problémája éppúgy az ő nyakába szakad, mint más kortársainak, csak neki mindennap fel kell lépni több tucat „néző” előtt. A nyanyák rossz színészek, nem tudják, de nem is akarják palástolni rosszkedvüket, idegességüket, és – mint a legtöbb frusztrált felnőtt – életük szerencsétlenségeiért másokon állnak bosszút. Nem lesz jobb nekik sem, de a „katedrán”, a csukott ajtók mögött ma is vannak „rossz tanulók”, akiket „Frőhlich”-ek nyúznak, és „Kökörcsin”-ek nevetnek ki.

Elég baja van úgyis: például az egyre szaporodó egészségügyi gondok, tetézve – mondjuk – a változókori ún.: „banyakór”-ral, amelynek tüneteit egyébként a körülötte élők mindegyike érzékeli, kizárólag ő nem. Mindenki – tanítvány, család, ismerős – látja, hogy az eddig tisztelt és szeretett személy egyik percről a másikra fúriává változik, vagy éppen szinte varázsütésre eltűnik az életkedve, mintha Harry Potter halálfalói szívták volna el az energiáit: elcsendesedik, lelassul és visszahúzódik, halálosan elfárad – csak túlélni szeretne. Számolja az órákat a nap végéig, a napokat a hét végéig, aztán a heteket a szünetekig. Feljegyzi, hányszor kell még ebben az évben bemenni a gyűlölt X.B-be, melyik órája marad el velük. Onnan ugyanis mindig felzaklatva jön ki, semmit sem tud velük kezdeni, nem tanulnak, nincs felszerelésük, nem dolgoznak az órán, nem figyelnek, dumálnak, rágóznak, leveleznek, durva beszólásokkal szórakoztatják egymást, a legelemibb kérdésre sem tudnak válaszolni… Így aztán az óra úgy nem ér semmit, ahogy van. (Ezzel a kudarccal, hogy ti. a munkám nem ér semmit, naponta többször is szembesülhetnek a pedagógusok.) Ki tehet minderről? Természetesen ő, ezért aztán az önbecsülése, önbizalma is egészen kicsivé zsugorodik az évek folyamán.

Ezt a lelkiállapotot senki nem tudja hosszú ideig elviselni, és ha nem tudott időben elmenekülni a pályáról, amiről bebizonyosodott, hogy valamiért nem neki való, akkor kénytelen kompenzálni. Ki, ahogy tud. A nyanyák a túlélésre játszanak, tehát az életüket mentik, amikor egy-egy óráról a lehető legkevesebb sérüléssel szeretnének távozni, inkább ők adjanak, mint kapjanak.

És valljuk be, a nyanyák félnek is.

A gyerekek nem is gondolják, hány tanár fél tőlük, mert ha az osztály előtt egyszer bebizonyosodik, hogy nem képes uralni a helyzetet, akkor neki vége, nem fog tudni órát tartani. A diákokat nem riasztja már az igazgatói intő sem. A pályakezdőkön még látszik a rémület, hogy egy csomó kritikus kamasz elé kell kiállniuk, akik egymás előtt szeretnének bizonyítani a vagányságukat, mikor beszólnak. Ezért a mai fiatal tanerők már az iskolai gyakorlatokon elhatározzák, hogy más pályán próbálkoznak. Az idősebbek tudják, hogy alig maradt fegyverük, ezért pajzsukat maguk elé emelve lépnek az osztályba: szigorú tekintet, pengeszáj, megvetést sugárzó arckifejezés. Aztán megcsördítik az ostort, a gúnyolódás, a cikizés, a megalázás, a kinevettetés fegyverét. Ez a módszer az egyedül üdvözítő egy velük szemben álló/ülő fenyegető tömeggel szemben. Mert lusta „oroszlánokat” éppoly nehéz munkára bírni, mint dühöseket. Ostort kell használni, hogy bizonyítsák erejüket.

A „katedra” és a padsorok között óriásira nőtt a szakadék. A mai ifjúság a szakadék egyik szélén éli virtuális és valódi világát. A fiatalság érték, az öregség szégyellnivaló lúzerség. (Egyik kerületi óvodában a szülői kérésként merült fel, hogy fiatal tanító nénit szeretnének…) A két tábor között nem mindig lehet hidat építeni, de nem is fog sikerülni, ha nyanyák álldogálnak a szakadék másik szélén…

Márpedig egyre több nyanya lesz a közoktatásban, hiszen a nyugdíjkorhatár felemelésével öt-tíz éven belül a tantestületekben megnő az idősek száma.. De akkor legalább lesz fegyverük: a botjuk.

(Kérem, hogy a „Rengeteg ellenpéldát tudok…” és a „Kikérem magamnak…” kezdetű leveleket az OFOE honlapjára küldjék…)

Török Ildikó

--

 » Kommentálom
 Kommentálom «
Várjon...

A hozzászólások megengedett tartalmával kapcsolatban lásd kommentelési irányelveinket.

Hozzászólások

TörökI. | 2009. április 7.
Kedves Mindenki!
Már nyanyakorú vagyok,de remélem, még nem igazán értem el a nyanyaság állapotát. Még tudok nevetni mindenféle sutaságokon, saját magamon is. Ahogy telnek az évek, azt tapasztalom, hogy csinálni kell: tanítani, mintát adni,mosolyogni, és minden fontos értéket megmutatni.Például:
"Nem elég fájdalom nélkül élni: az élethez öröm is kell." (Márai Sándor)
L. Rirók Nóra | 2009. március 1.
Igen, mindkettőtökkel egyetértek. Csak azt akarom még hozzátenni, hogy a mai oktatási rendszer, a mérhetőségével vajon erre kíváncsi? Vajon ezeket a pedagógusokat becsüli, akik a gyerek lelkével törődnek? Vagy aki hatalmi szóval leordítva, megalázva a renitenst, a TANAGYAGRA koncentrál? Ebben kellene talán változnia az egész rendszernek. Hogy értékelt pedagógiai teljesítmény legyen egy -egy ilyen esetnek a megoldása. És már megint ott vagyunk: nevelni, vagy tanítani? Lehet, ha több érdeklődés, elismerés, stb. lenne mellétéve a pedagógus nevelőmunkájának, akkor kevesebben nyanyásodnának el? Mert itt veszítik el az örömét a pályának, azt hiszem, ezen a ponton. És a küzdési vágyat is. De hol értékeli most ez a rendszer (önértékelési rendszer ide, vagy oda) a pedagógusok nevelőmunkáját? A családlátogatást, a színházlátogatást, a beszélgetést, a konfliktusok hosszú, kibeszélt feloldását? Itt kellen egy paradigmaváltás. Erre kellene kitalálni mérhetőséget, ha egyáltalán lehet, de biztosan lehet, miért ne? És erre gyúró iskolaigazgatókat, akik ilyen szempontból figyelik a munkatársaikat, és nem csak a versenyeredmények szemszögéből lehet valaki eredményes. És nemcsak attól, ha csend van az óráján, és nem jelez gondokat.A fiatalokat talán azért szeretik jobban a gyerekek, mert azokkal még lehet beszélgetni. Az idősebbekből már a szisztematikus igazgatói munka kiölte ezt a vágyat. És számtalaszor láttam, baromi könnyű kiölni a fialtalból is ezt: koncentrálj a tananyagra, vagy ennyire ráérsz? -hallottam egyszer egy igazgatótól. Azt hiszem, ez megintcsak általános. Az igazgatókat én sokmindenben hibáztatom az iskolarendszer hibáiért. Pedig egyszerű a képlet: a pedagógus is ugyanúgy működik, mint a gyerek, meg, mint minden ember. Értékelni kell a munkáját, megerősíteni a sikerélményében, átsegíteni a kudarcon. Az elnynanyásodott tantestületek élén mindig elnyanyásodott igazgató áll. Ahol az igazgató nem ilyen, ott a tantestület sem. Lehet, hogy erre a kompetenciára kellene koncentrálnia egy igazgatói pályázatnak. De kit érdekel ez manapság?
Juli | 2009. március 1.
Itt mindenkinek igaza van, de borzasztó nehéz ez a dolog. A kisiskolásoknál még többé-kevésbé beláthatók a teendők, de mi van a tizenévesekkel?
Tegnap elvittem két 16 éves lányt a Kolibri Színház bemutatójára (Lila története). Az előadás mint mindig kitűnő volt, 16 éven felüli diákoknak és pedagógusaiknak szánják.
A két kislányt első sorban azért vittem magammal, mivel az ő korosztályukról volt szó, és kíváncsi voltam, hogy milyen hatást vált ki belőlük az előadás.
A profi módon megrendezett, fiatal színészek által, rendkívül hitelesen eljátszott darab nagyon kemény és rendkívül trágár volt. Az előadás közben nyomasztott is, hogy miért is hoztam el ezt a két hamvas lánykát egy ilyen helyre. A végén kedvesen rám mosolyogtak, és közölték, hogy ez van, ilyenek a fiúk ő körülöttük is, nincs ezen mit csodálkozni, őket a dolog egy csöppet sem lepi meg. (Pedig ők középosztálybeli, viszonylag konszolidált közegből érkeztek.)
Eddig úgy éreztem, hogy vén korom ellenére nem vagyok elnyanyásodva (hiszen ez valóban nem életkorfüggő), de megértem a tanárokat, akik a nyilvános főpróba után nem maradtak ott beszélgetni az alkotókkal. Most miről beszélgessenek? És hogyan? A mai tizenévesek számára a pornográf tartalmak minden mennyiségben hozzáférhetők, "a média által a szexről kialakított és közvetített, a valóságtól egyre inkább elrugaszkodó kép folyományaként drámaian változott a fiatalok szexuális kultúrája" - olvasható az előadás sajtóanyagában. Sőt, sokuk számára a "szexelés" a felnőtté válás bizonyítéka.
Hogyan ellensúlyozzuk mi, felnőttek, pedagógusok és szülők a gyerekek körülményekből eredő értékzavarát, önértékelési problémáit, labilitását, kiszolgáltatottságát?
A merevség, a büntetető szerep (gyakran önvédelemből való) erősítése, a saját szaktárgy bástyái mögé való visszavonulás csak hiteltelenné tesz, dacot vált ki, frusztrál és agresszivitáshoz vezet. Ha úgy nem, akkor hogyan? A nyers valósággal történő szembesülés csak egy folyamat kezdete lehet, de miután szembesültünk, miként folyhat tovább a dialógus? Jó. meg kell őrizni a kölcsönös bizalmat, elfogadónak kell maradni stb., stb., de hol vannak a határok? A lassan felnőtté váló fiatalok esetében ezt egyre nehezebb kijelölni.
Megvallom, erősen el vagyok bizonytalanodva.
Kádár Judit | 2009. március 1. | judit[kukac]gmail[pont]com
Nóri, csak még egy szó. Azt mondod, hogy azért olyan fárasztó, nehéz a szelídebb út, mert a másik 19 gyerekre így kevesebb figyelem jut. Dehogy!!!!

A másik 19 gyerek hatalmas szemmel, füllel, összes érzékszervével azt figyeli, tanulja, hogyan bánunk a gyengével, a nyugtalannal az ő legnehezebb pillanataival. Azt tanulja, mi a teendő veszedelem esetén, hogyan lehet - nem destruktív eszközökkel - felülkerekedni a nehézségen.

El tudsz képzelni ennél fontosabb tanulást? A gyerekkor épp az a szakasz az életünkben, amikor napra nap elgyengülünk, nyugtalanságba esünk. Ha azt látjuk, hogy a másikkal ilyenkor megértően, jól bánnak, hogy ő segítséget kap önmaga megnyugtatásához, lecsendesítéséhez, akkor van remény arra, hogy velünk is így bánnak majd, ha mi gyengülünk el. Akkor van remény, hogy mi is így bánhatunk önmagunkkal és a társainkkal.

Emlékszel Benjámin torokszorító történeteire? Emlékszel arra, micsoda fájdalommal írta le, hogyan bánt MÁSSAL egy rettentő tanár? Emlékszel, milyen szégyennel emlékezett arra, amikor a megalázó tanár-viccelődést az osztály röhögése kísérte? Erről beszélek. Amikor az aznapi legnehezebb gyerekkel jól bánunk, mindenkivel bánunk jól, mindenkit tanítunk a jóra, mindenkire figyelünk. Amikor rosszul bánunk, az mindenkinek rossz, az mindenki érzékenységét figyelmen kívül hagyja, mindenkit rosszra tanít.


L. Rirók Nóra | 2009. március 1.
Köszönöm a Móni-leírást Judit! Sok agresszív gyerekkel próbálunk meg mi is türelmesen, csendesen bánni.Ez persze nagyon fárasztó, de a leírásod erőt ad mindenkinek. Holnap megmutatom a kollégimnak is. Épp a múlt héten, az egyik kis faluban a kollégám küzdött így önmagával és a gyerekkel, aki a művészetis órán agreszív, durva viselkedésével bántott mindenkit. A gyerekek javasolták Lajosnak, hogy zavarja csak el, az általános iskolában is így szokták, de ő nem tette, és sok-sok lecsendesítő mondat után, többé kevésbé végigvitte az alkotófázison őt is. Persze totál kidurranva, fáradtan jött be utána hozzám, és kérdezte, jót tett e. Mert arra gondolt, ha ő is beálla a sorba, és eldobja ezt a gyereket, lehet, hogy senki nem lesz, akitől mást láthat, hogy másképp is lehet kommunikálni, élni. Megerősítettem, hogy jól teszi, amit csinál, én is így tennék. Ám azt is mondta, hogy megértette a többek morgolódását is, mert így a másik 19-re sokkal kevesebb figyelem jutott. Bíztattam, hogyha következetesen halad ezen az úton, előbb-utób beáll ez a túlkoros, állami gondozott fiú is. és könnyebb lesz.Mert akit folyamatosan erőszak ér, az maga is így reagál. Így asszisztálnak maguk a pedagógusok is az agresszivitásnak. Mert ezt az utat kevesebben választják, ebben sajnos biztos vagyok.
Kádár Judit | 2009. március 1. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Nóri, két szót használsz: az egyik a „megszokott”, a másik az „elfogadott”. A ló is megszokja az ostort, a kutya is megszokja a rúgást, csak aztán megbokrosodik, megvadul – és nézhetünk nagyot. A rossz bánásmódot, az „idomítást” még az állatok sem tudják elfogadni, csak alkalmazkodnak hozzá – az erősebbhez, a hatalomban levőhöz –, míg bírnak. Aztán egyszer csak nem bírnak.

Van abban valami nagyon kényelmes, ugyanakkor bizsergetően „jó” érzés, ha alattvalókat „nevelünk”: az ember nagynak, erősnek, hatékonynak érzi magát. Felejti, hogy kiszolgáltatott az igazgatónak, a hivatal packázásainak, az anyósának, a… becsukja maga mögött az ajtót, és teremt magának egy birodalmat, ahol ő a király. Az első népfelkelésig minden rendben levőnek látszik.

A gyerekek alkalmazkodnak a „nyanya-királyhoz/királynőhöz”, de szó nincs arról, hogy elfogadnák. A vérmesebbje rendbontással lázad, a kevésbé bátor a közös munka megtagadásával, érdektelenséggel, ügyeskedéssel. A dumálás, a pad alatt kártyázás, a lecke meg nem írása, de még a szelíd unatkozás is lázadás. Nem véletlenül, hiszen a teljesítmény is a büntetés – egyre kiterjedtebb – zónájába esik, gondoljunk csak a büntető dolgozatokra, felelésekre, a helytelenkedésért adott egyesekre. Az egymás rugdosása, csicskáztatása ellenben nem lázadás, hanem az alkalmazkodás jele. Pontosan ugyanolyan jele, mint amikor a saját helyén, helyzeteiben tehetetlen alattvalóvá nyomorított „nyanya-tanár” a gyerekeket „csicskáztatja”.

Kialakul a látszat: „ezekkel másként nem lehet”. Mintha a gyerekekről szólna mindez, és nem arról, hogy erre a nyelvre tanítottuk meg őket, és most, hogy „sikeresen” elsajátították, úgy tűnik, mintha az anyanyelvük lenne. Nekem az a legfájdalmasabb, amikor egy-egy lázadó alattvaló megkapja a „viselkedési, beilleszkedési nehézség” címkét, a pedagógus hozzánk küldi „pszichológiai rehabilitáció” céljából, aztán mossa kezeit, hiszen ő megtett mindent.

Még ennél is fájdalmasabb, amikor sikerül meggyőzni tanárt, szülőt, hogy próbálkozzon konstruktívabb, szelídebb bánásmóddal. Egy próbálkozás után (a kitartóbbak kettőig is eljutnak) kijelentik, hogy ők mindent megtettek, de lám, ezen nem fog a szép szó, csak még vadabb, még lázadóbb, még engedetlenebb. Naná! Részint miből gondolják, hogy varázsütésre elmúlik mindaz, amit eddig megtanult, amit – bármilyen torz, romboló, konfliktusgerjesztő – mindeddig sikeresen alkalmazott a helyzet kibírására? Másrészt miből gondolják, hogy első (második) szóra elhiszi nekünk, hogy tényleg „végigmentünk a damaszkuszi úton”, és most már bízhat bennünk?

Járt hozzám egy nagyon szétvert, megalázott, tönkretett kislány, Mónika. Harmadikos (tízéves) korában már megkapta a hiperaktív, viselkedészavaros, autisztikus címkét (együttesen és egymást váltogatva). Tanítónőjének szilárd meggyőződése volt, hogy a gyereket otthon elhanyagolják, de legalábbis mindent ráhagynak. Otthon minden beírás után (szép számmal kapott ilyet) a sarokban térdepeltették, ha csúnya szót mondott, a saját szájára kellett ütnie – egyéb esetben apja ütötte. Amikor anyukája fellázadt a tengersok beírás ellen és bement az iskolába, hogy kérdőre vonja a tanárnőt, Móni másnap órán megkapta: „És még az anyád is idegbolond”.

Az első időben Móni terápiája meglehetős egyhangúságban telt: ő minden órán „szétvert” engem, én minden órán kibírtam. Gúnyolt, labdákat dobott nekem vagy úgy tett, mintha hozzám akarna vágni valamit, kéréseimet semmibe vette. Nagyon nehéz volt nem büntetni; világosan éreztem, hogy ha én lennék a tanítónő vagy a szülő, bizonyosan nem bírnám retorzió nélkül a teljesen szétesett vadulását. De az is világos volt, hogy ha nem bírom ki, a gyerek képtelen lesz kijönni a csapdából. Innentől világos volt, mi a dolgom: arra kell megtanítanom szülőt, tanítónőt, ami nekem magamnak is nehéz, hogy hosszan kibírják Móni vadulását anélkül, hogy feladnák az erőszakmentességet, aminek lépéseit, műveleteit gyakoroljuk, gyakoroljuk, gyakoroljuk.

Először annyi változott, hogy a kislány – miután ismételten tönkrevert – az órák végén hozzám bújt és megpuszilt. Több volt ebben a riadalom, mint a reménykedő ragaszkodás, de lassacskán benne volt az is. Az ölelés „védőernyője” alatt egy idő múlva már képes volt (egyáltalán nem könnyen) elviselni, hogy kicsi visszajelzéseket adjak neki saját magáról. A szülők megváltozott nevelési szokásainak köszönhetően egy idő múlva már tőlük is képes volt elfogadni a – nem romboló – bírálatot. Otthon kevesebbet feleselt, kevesebbet bántotta a kistestvérét. Az iskolából végül el kellett hozni. Hónapokig lebegett a semmiben, még a harmadik osztályt is meg kellett ismételnie (Móni elképesztően jó képességű gyerek, de még ezt az árat is meg kellett fizetnie), míg végül találtam neki egy tanítónőt, aki szépen, türelmesen, nagy megértéssel és lelki nyugalommal átsegítette a bizalmatlanságból a bizalomba.

Erőszakmentesnek lenni és MARADNI nagyon nehéz, macerás ügy, nagy eltökéltség, stabil értékrend, lelkierő, teherbírás szükséges hozzá. Nem kevés külső támogatás szükséges hozzá, mert még mi, felnőttek is elfáradunk, elvesztjük a reményt, feladjuk a próbálkozást, ha magunkra maradunk. A Mónival töltött két év során rengeteg segítséget kaptam a munkatársaimtól, akiknek esetmegbeszélőn újra meg újra elmondtam, hol tartunk, miben akadtam el, mikor érzem az erőm fogyását. E nélkül sem megy. A „nyanyáknak” nem segít senki, ők csapdában vannak – egyedül.
Juli | 2009. február 28.

Kedves Nóri!

Fantasztikus a történeted, ráadásul modellhelyzet. Bizonyítékul idemásolok egy konfliktuskezelő tréningjeimen rendszeresen alkalmazott esetet, amelyet a német szakirodalomból vettem. Ki-ki tesztelheti magát vele (nyanyák és nem nyanyák egyaránt).


Ebben a tanévben lettél a negyedikesek osztályfőnöke. A gyerekek rendkívül élénkek, gyakran fegyelmezetlenek. Megpróbálsz türelemmel és szeretettel hatni rájuk, kerülöd a büntetést, sokat beszélgetsz az egyes gyerekekkel, és az egész osztállyal. Hétről hétre örülsz az apró sikereknek, úgy látod, hogy az osztály már egyre hosszabb ideig képes csendben maradni, és koncentráltan dolgozni az órákon. Egy alkalommal kirándulni viszed az osztályt. Az úton az egyik nagyon visszahúzódó, csendes kislány a következőket mondja neked: „Régen nem voltunk ennyire hangosak. Akkor büntetési feladatokat kaptunk, bezárták a rosszakat, és volt, akit meg is vertek. Most a tanító néni nem ad büntetést, ezért van annyi baj velünk. Túl szelíd tetszik lenni!”

Mit teszel?

1 Elhatározod, hogy ezentúl te is mindenért büntetni fogsz.
2 Elmagyarázod a kislánynak, hogy nem hiszel a büntetésekben és a pofonokban.
3 Másnap az egész osztállyal megvitatod a kislány véleményét.
4 Nem hagyod magad befolyásolni, szó nélkül hagyod a szemrehányást, és mindent úgy csinálsz továbbra is, mint eddig.
5 Elmondod a kislánynak, hogy szerinted az osztály a tanév elejéhez képest sokat javult, és ha ő is segítene, még gyorsabb lehetne a javulás.
6 Megkeresed a korábbi osztályfőnököt, és tanácsot kérsz tőle.
7 Egyéb megoldási javaslat
L. Rirók Nóra | 2009. február 28.
Igen Judit, teljesen egyetértek veled. A hangerőről eszembe jutott, hogy a héten művészetis órám volt az egyik tagiskolánkban, ahol az idén kezdtünk dolgozni. Én nem vagyok egy kiabálós típus, a hangszínem sem alkalmas rá, meg a torkom sem bírja, de elboldogulok így is. Szerettem volna elmesélni, hogy mivel foglakozunk majd ma, de a hátsó részen ülők nem figyeltek. Elhallgattam, vártam kicsit, újra kezdtem, de semmi. Folytatták tovább. A többiek persze szerettek volna továbblépni, és izgatottan kérték, hogy folytassam. Mondtam, hogy sajnos nem tudom, mert vannak, akik még nincsenek itt velünk, a figyelmükkel. Ők valószínűleg ezt sem hallották, mert még erre sem mozdultak, nyilván valami rendkívül érdekes dolog kötötte le őket. Akkor az egyik másodikos kisfiú az első padból ezt mondta: Azért nem figyelnek, mert nem jól csinálod. Itt nálunk a tanító nénik kiabálni szoktak és fütyölővel fütyölni, és akkor figyel mindenki..... Ledermedtem. Az értetlenkedésemre mostmár mindenki elhallgatott. Ők nem értettek engem. Ők így szokták meg, és erre képesek csak reagálni. Aztán jól megbeszéltük, persze nem sértve az általános iskola „szellemiségét”, de megállapítva, hogy másképp is lehet. Kicsit persze sajnáltak engem, hogy nem tudok úgy, mint a „rendes” tanárok, de elfogadták, hogy az én óráimon másképpen próbálkozunk.
Szóval egyrészt azt látom, hogy mi magunk váltjuk ki a gyerekekből azt, amit aztán sopánkodva mondunk: ezekkel már csak üvöltve lehet. Másrészt azt, hogy aki normális emberi módon próbál kommunikálni, az lesz lassan a más, a hülye. Mert nem ez a megszokott. Úgyhogy kíváncsi lennék, hány százaléka nyanyásodott el már a pedagógustársadalomnak. Mert ha sok, attól félek, a nyanyás lesz a gyerekek körében elfogadott, és mindenkinek úgy kell csinálni, hogy boldogulhasson.
Kádár Judit | 2009. február 28. | judit48[kukac]gmail[pont]com
Most, hogy a gyerekeim szépecskén, lassacskán átiratkoznak a felnőtt korosztályba, egyre többször gondolok – vágyakozva – arra, hogy nemsokára alighanem nagymama leszek. Nagymamának lenni jó, ezt a legtöbb unoka alátámaszthatja – a háromévestől a vad kamaszig. Pedig a nagymama tuti „nyanyakorú”. Jó nézni a takarékos, biztonságos mozdulatait, ahogy a tésztát gyúrja, a kötőtűit csattogtatja, a morzsát söpri le az asztalról. Jó hallgatni a történeteit, a gondolatait – még akkor is, ha mi (unokák) egészen más történetek között élünk, egészen mást gondolunk. Jó sütkérezni a mosolyában, melegedni a szeretetében, átélni, hogy nem annyira elérni akar tőlünk valamit, mint adni nekünk.

A keserű, folyton zsémbelő, panaszkodó, mindent és mindenkit szidó nagymamáknál persze nincs rosszabb. De egy kicsit minden nagymama panaszkodik, hogy fáj a lába, magas az emelet, sokat kellett sorban állnia a postán… Ha nem jön ebből általános világ- és embergyűlölet, még ez is szerethető, mint a szürkülő haj, döcögőbb járás, lassúbbodó beszéd. Egy nagymama kedvenc szavajárását, jellegzetes fordulatait, mondásait hamarabb és nagyobb élvezettel idézi a gyerek, mint a szüleiét.

Azt szeretném mondani, hogy a „nyanyakérdés” nem feltétlenül korosztályos ügy. Egy fiatal tanár vagy óvónő a legjobb esetben „unoka” a testület „nagymamái” mellett, „tanítvány” a „mesterek” mellett.

Más kérdés, hogy „leamortizálódunk-e” addigra lelkileg, fizikailag. Egy rákos, nagy testi kínok gyötörte asszonytól hallottam néhány héttel a halála előtt: „A testem nagyon beteg, én jól vagyok.”

Más kérdés, hogy a légy fitt, trendi, légy pörgős és mindig sikeres világában hogyan bánunk kisebb-nagyobb elgyengüléseinkkel, fáradtságainkkal. Egyszer azt mondtam a viharos játékra vágyó gyerekemnek: Most adj egy órát, mert százéves vagyok. Értette, elfogadta, kicsi idő múlva visszaváltozhattam a segítségével (négyéves volt akkor a lányom) huszonnyolc évessé.

Egy óvónő barátnőm (ötven éves) hosszú betegségből még nem teljesen felgyógyulva ment dolgozni. A visító, rohangáló, pityergő, verekedő gyerekek között hirtelen arra gondolt, ezt a napot nem tudja végigcsinálni. Próbált helytállni, túlkiabálni a gyerekek ordibálását, de nagyon fájt a torka. Egyszer csak suttogni kezdett a legnagyobb lárma kellős közepén. A gyerekek előbb meglepődtek, aztán szép rendesen elhalkultak ők is. Jó pár éve történt, de a barátnőm máig úgy emlegeti ezt a napot, mint pályája legszebb napját.
L. Rirók Nóra | 2009. február 27.
Ma egy érdekes műhelybeszélgetésünk volt. Valaki felvetette, hogy mennyivel könnyebb lenne a helyzet, ha sok-sok roma óvónő, tanítónő lenne a pályán, mennyivel jobban tudnák kezelni a most égető problémákat. Jónéhány, nem "elnyanyásodott" kolléganő volt jelen,akik cigányokat tanítanak, örömmel, sikerrel. Azt állapítottuk meg, hogy nem ezen van a lényeg. Csak azon, hogy jó e a tanár, óvónő, vagy nem. Ha jó szakember, elfogadják. Ha nem, akkor elutasítják. Már ahol lehet, és "eszi nem eszi nem kap mást" helyzet van. Azt hiszem így van ezzel a korral is. Winkler Mártát, még senkitől sem hallottam, hogy öreg, és egy fiatalabbat akarnak. Pedig ő is benne van már a korban....Azt hiszem, ő példa lehet mindannyiunknak, ha elbizonytalanodunk.
óvónő | 2009. február 26.
Kedves Zöldbéka!

Rengeteget gondolkoztam az elmúlt időszakban erről az elnyanyásodásról. 52 éves vagyok. Még viszonylag fitt, jókedvű óvónéniként élem napjaimat. De, mint az előbb írtam, egyre gyakoribb, hogy beiratkozáskor a szülők fiatal óvónénit kérnek. Mert a szülők is 20-on évesek, és azt gondolják, hogy talán jobban szót értenek a 20-on, vagy 30 éves óvónőkkel.
Szörnyű érzés ez. Arra gondolok, hogyan fogom ezt megélni 60 évesen, amikor valószínűleg sokkal fáradtabb, sérültebb leszek. (igaz, már most is rosszul hallok, hisz egész nap zajban vagyok, a hangszálaim is elfáradtak, rekedtes, köhögős)Nem elég, hogy elnyűtten, fáradtan dolgozni kell, még azt is meg kell élnünk, hogy NEM AKARNAK BENNÜNKET. Mert nem vagyunk fiatalok. Nem tudom, talán nincs igazam: de ha életkori sajátosságai vannak egy 4-5 éves kisgyereknek, akkor nem természetes az, hogy életkori sajátosságai vannak egy 60 évesnek. Amibe szerintem nem tartozik bele, hogy olyan lelkesen tudjon dolgozni, mint egy fiatal. Kedves kollégák, mondjátok, ti ezt hogy látjátok?
Óvónő | 2009. február 26.
Kedves Ildikó!

Óvodában már az is hangzott el szülői igényként, hogy ők fiatal óvónénit szeretnének, nem azt az öreg 50 évest. Aki mint tudjuk, még legalább 12 évig dolgozni fog. 10 év múlva mit fognak mondani a szülők?
Juli | 2009. február 26.
Fodor Gábornak a "Nyárilány" által emlegetett Isten kezéből a gyeplőt című tanulmánya az EMBERTÁRS c. folyóiratban jelent meg 2004-ben. Emelkedett hangvételű, őszinte hittel átszőtt írás (a neten elolvasható). Csak örülni lehet annak, hogy vannak kollégák, akik ezt a megközelítést érzik a szívükhöz közelebb állónak.
Nyárilány | 2009. február 26.
Hát igen... így is lehet írni, beszélni a tanárokról, magunkról, meg úgy is, ahogy Fodor Gábor az Isten kezéből a gyeplőt…című írásában teszi.
Hálás vagyok mindenkinek - tanítványaimnak is! -, hogy nekem ez az utóbbi írás áll közelebb a szívemhez.

meseszép | 2009. február 24.
kedves béka!
az x évenkénti szabadság benne volt a törvényben, - 7 évente 1 év alkotószabadság -, csak valahogy elfelejtődött? eltörlődött? nagy szükség lenne rá. most meg különösen.
a nyanyaság egy életszemlélet. dögöljön meg a másik tehene is; az élet egy gürc; mindig csak rossz történik velem; gonoszak az emberek; gonosz a világ; hogy mer itt egyáltalán mosolyogni is bárki; ezek a mai gyerekek!; ezek a mai szülők!; ezek a fiatal kollégák!;
és még folytathatnám napestig. a hajlam mindenkiben benne van. rajtunk múlik, szabad folyást engedünk-e neki.
én úgy gondolom, olyan rövid az élet, nem szabad elpocsékolni. minden szépséget ki kell venni belőle. a munka örömét, a tanítás örömét, a napsütését, a tavaszét,.... mindent.
senkinek sem könnyű. nekem se. sőt. de ha még én is keserítem a sorsom, jobb lesz? muszáj ellenséget látni mindenkiben? muszáj minden pillanatban harcolni?
én már nyanyakorú vagyok, a nyanyaság minden nyűgével. én minden nap úgy indulok az iskolába, kell, hogy jó dolgok (is) történjenek.
és ha már nem tudok így felkelni, akkor abba fogom hagyni. mert nem vagyok önmagam ellensége. nemszeretem munkát máshol is kaphatok. és ott nem gyerekeket teszek tönkre. remélem.

fantasztikus ez a cikk. önvizsgálatra késztet. és ez jó.
zoldbeka | 2009. február 24. | leinerk[kukac]freemail[pont]hu
Sok kérdést feszeget az írás.
Nem vitatható igazsága (kedves kollégák, vitatkozzatok velem nyugodtan, de ne tagadjuk "magunk között"). Ráadásul a pedagógus hivatás teljesen elnőiesedett, hiányoznak a férfiak, márpedig egészséges életszemlélet, minta nemigen alakulhat ki így egy gyerekben. Arról már nem is beszélve, hogy egy tantestületbe kellenének a férfiak is, a mi más gondolkodásunk, más szemléletünk. Nem gondolom, hogy a csak nőkből álló közösség képes mindig helyesen dönteni - annak ellenére sem, hogy semmi bajom a hölgyekkel, sőt!
Szóval nézzük csak meg: az előrehozott nyugdíj valóban nem megoldás, noha nem tagadható, hogy akkora szellemi, sok esetben fizikális megterhelésnek vagyunk kitéve, mint a rendőrök, börtönőrök stb, akik 40 évesen elmehetnek nyugdíjba - csak mi (még) nem játszunk az életünkkel. De valóban kevesen élik meg közülünk ép intellektussal a nyugdíjat. Magam inkább a gyugati példákra szavaznék, ahol x évenként 1 évet továbbképzéssel, pihenéssel, alkotással lehet eltölteni. Ez az időszak emellett alkalmas lenne arra is, hogy felhalmozott tudásunk ne vesszen a semmibe. Mennyivel egyszerűbb lenne egy digitális adattárban megkeresni egy adott anyaghoz mondókát, verset, dalt, kézműves anyagot, szemléltetést, programot stb?! Most idős kollégáink elviszik magukkal és elenyészik 40 év munkája, tapasztalata. /Ennek érdekében tettem kísérletet ezek összegyűjtésére, ám sem az idő, sem egyéb feltételek nem voltak alkalmasak erre - de nem tettem le róla./
Persze nem kell idősnek lenni a "nyanyasághoz": egy fiatal pedagógus is lehet megkeseredett, kiégett. Ez az írás egy nagyon jó kritika rólunk, mindannyiunkról. Tanuljunk belőle!
Esetlenke | 2009. február 24.

Ezen olyan jót mosolyogtam! És milyen igaz! :)
Egyébként: a Harry Potterben a dementorok okoznak ilyet. De a hasonlat találó.
Viszont felmerül a kérdés: mit lehet tenni a nyanyaság előretörése ellen? (Amit külföldön egy-két szakmában: szabadság, beszélgetőkörök, pszichológus, esetleg csak az segít, ha az ember kellőképpen bele van bolondulva a tanításba? Vagy ha már alapból őrült egy kicsit? Esetleg nyugdíjba mehetnénk 45 évesen, de ez azt hiszem nem a járható út.)
L. Rirók Nóra | 2009. február 23.
Igaz,amit leírtál. Jó szó. Eddig is ismertem a jelenséget, csak eddig tudományosabban "kiégésnek" hívtam. Még jó, hogy néhányan nem állnak be ebbe a sorba, más hírnévre törekszenek, szórakoztatják önmagukat (napraforgós igazgató, stb.), így azért tudunk új dolgokat is muatani a közvéleménynek.Istenem, mivé leszünk?
gys | 2009. február 23.
Annak idején a hetvenes években két műszakban jártunk iskolába, s a napközi szinte kötelező volt a felsőbb évfolyamokon is (főleg délelőtt, amikor délután volt az iskola).
A napköziben kiérdemesült, nyugdíj előtt álló, rendkívül tapasztalt pedagógusnők voltak a nevelőink. Mindazt, ami az élethez szükséges praktikum (az újságolvasástól, a napirend szervezésén át a varrásig), valamint mindazt, amit ma a kompetencia szóval próbálunk leírni , annak nagyobb részét én tőlük, a napköziben sajátítottam el. (Az Isten áldja meg őket ezért.)
Igaz, hogy ők 55 éves korukban már nyugdíjba mentek, de azt hiszem, mindenki számára jó megoldás volt.
A napközi mai helyzetéről, s felettébb szükséges voltáról inkább nem szólnék.
 Sajtófigyelő    Összes hír »
2019.12.15.
ITM-államtitkár: A Tanítsunk Magyarországért program hatása már érzékelhető
A programot azért indították útjára, hogy a munka- és továbbtanulási lehetőségektől távoli településeken élő fiataloknak tizennégy éves korukban ne jelentsen nehézséget az iskolavá...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2019.12.15.
Fegyverrel, maszkban raboltak ki embereket a budapesti tizenévesek (videó)
A nyomozás adatai szerint az öt fiú – különböző „felállásban”, arcukat maszkkal eltakarva – 2019. november 7. és december 11. között nyolc alkalommal, 11 ember sérelmére követtek...
(Forrás: Népszava)
--
2019.12.15.

Hátrányos helyzetű magyar gyerekek rajzai láthatók a meglehetősen drága kézműves tűzzománc ékszereiről ismert osztrák cég kendőin. A limitált számú – mindössze száz darabos –...
(Forrás: Népszava)
--
2019.12.15.
A szakképzés és az ország sorsa
Csaknem egy évtizede sulykolja a hatalom: „Nincs szükség érettségire. A jó szakma többet ér egy diplománál.” Ennek jegyében számolták fel az oktatás szabadságát. A tanuláshoz való...
(Forrás: Népszava)
--
2019.12.15.
Egyre homályosabb a szakoktatók jövője, friss adatok a tanárok leterheltségéről
"Önként vállalt túlmunkában" tartanák a betöltetlen munkakörhöz tartozó órákat a szakoktatók, a szakképzési törvény végrehajtási rendeletében pedig nincs szó a megígért béremel...
(Forrás: eduline)
--
2019.12.12.
L. Ritók Bóra: Szegénység, 2019 decemberében
A hátrányos helyzet meghatározása jogszabály alapján történik…de a terepről tudjuk, ez gyakran nem tükröz valós képet. Ilyenkor, mikor a gyerekek hátrányos helyzetű igazolása az alap...
(Forrás: hvg/Nyomor széle blog)
--
2019.12.12.
L. Ritók Nóra: Ez a rendszer elengedte az oktatást
Aki elmegy egy szegregátumba, és bemegy egy komfort nélküli házba, ahol családok, gyerekek élnek, átjárja az az érzés, hogy szinte esélytelen innen kitörni. L. Ritók Nóra folyamatosan é...
(Forrás: Klubrádió)
--
2019.12.12.
„A szülők veszik el saját gyerekük életét, aztán csodálkoznak, ha megszúrja a tanárt, vagy kiugrik az ablakon”
A döbbeneten túllépve, a konkrét esetektől eltekintve vizsgáljuk meg a kontextust, azaz a magyar oktatási rendszert, ahol ezek a tragédiák megtörténtek. De még mielőtt erre rátérnénk,...
(Forrás: Szeretlek, Magyarország)
--
2019.12.12.
Amit csinálunk, az nem oktatás, hanem intézményesített gyerekkínzás
És olyan is volt, hogy amikor a kollégák (amúgy a házirenddel ellentétesen…) már két témazárót is írattak a diákjaimmal az adott tanítási napon, az egész csoportom annyira kimerült...
(Forrás: Független Diákparlament)
Utolsó üzenetek:
  OFOE

Kedves Dóra! Meg kell kérdezni a döntéshozót, hogy mi indokolja a lépést. Ha ez szóban nem működik, írásban kell megtennie, mégpedig hivatalos levélben: választ vár, és ezt indokolja (nem volt előzmény, váratlanul érte, ragaszkodik az indokláshoz stb.) Mindenképpen menjen másolat a fenntartónak. A levélen fel kell tüntetni, hogy kik kaptak másolatot. (Ha szakszervezeti tag, a szakszervezet támogatását is kérheti.) Felvethető a probléma nevelőtestületi értekezleten is, de ragaszkodni kell a jegyzőkönyvhöz. A levelezés online is lebonyolítható, de fontos, hogy legyen mindennek írásos nyoma. A szakmai munkaközösség támogatását van esélye elnyerni? Reméljük, sikerül tisztázni a dolgot, illetve orvosolni a problémát. Üdvözlettel az OFOE szerkesztősége

--
  Hesz Dóra Virág

Köszönöm a gyors választ!
Pedig így történt, gyakorlatilag ezen a héten, hétfőről keddre már megvonták az osztályfőnökségemet (semmi konkrétumról nem tájékoztattak, "jobb, ha nem is tudom", szülői megkeresések voltak). Valakik valamit mondtak...írásban nem kaptam semmit, fegyelmi, természetesen nem volt, hisz nem követtem el semmit. Van ennek a lépésnek v.milyen formai, írásbeli feltétele? Mind szakmailag, mind anyagilag súlyosan érint ez a döntés, amit nem tartok megalapozottnak. Előre is köszönöm a segítséget!
HEsz Dóra Virág

--
  OFOE

Kedves Dóra! Tulajdonképpen furcsa, hogy így történt. Gondolom, az ügynek voltak előzményei, valamivel feltételezhetően indokolták ezt a lépést.
Az iskolavezetőnek jogában áll lecserélni az osztályfőnököt, de nem csak úgy, ötletszerűen az egyik pillanatról a másikra.

--
  Hesz Dóra Virág

T. Cím!

Az iránt érdeklődöm, hogy tanév közben (szóval most, 2019. nov.végén)megvonható-e az ofő pótlék egy más kolléga kinevezésével egyik napról a másikra...

Várom szíves válaszukat:
Hesz Dóra Virág

--
  OFOE

Kedves Zoltán!
A munkaszerződéssel foglalkoztatottakra is a pedagógus-előmeneteli
rendszer vonatkozik, a hozzá tartozó illetményrendszerrel, és a
szabadság. valamint pótszabadság is azonos, a távolléti díj számítása
az Nkt. alapján történik, a túlmunka díjazása, beleértve a
pihenőnapokon végzett munkát, mindenki esetében az Mt .és a
326/2013-as rendelet alapján történik, ahogy az eseti helyettesítésre
vonatkozó előírások is azonosak. Nem jár jubileumi jutalom, és a
végkielégítés is csak az Mt. alapján, ahogy távozáskor nincs
felmentési idő, hanem jóval rövidebb felmondási idő van. A nők negyven
év jogosultsági idő alapján nem kérhetik a felmentésüket, hanem közös
megegyezéssel vagy felmondással mehetnek el. A munkaviszony sokkal
könnyebb felmondással megszüntetni, mint felmentéssel, mert csak annyi
a kritérium, hogy az indok legyen valós és okszerű. Ha valakit
felmondással el akarnak küldeni, az Mt. hatálya alá tartozó munkáltató
esetében nem kötelező az előzetes állásfelajánlás. Küldök egy
összehasonlító táblázatot

((A választ a PDSZ jogi szakértőjétől kaptuk. Az ígért táblázatot a mail címre küldtük el).

--
  Tóth Zoltán

Üdvözlöm!
Szeretnék választ kapni az alábbi kérdésemre.
Alapítványnál, pedagógus munkakörben foglalkoztatott munkavállalóra a munatörvénykönyve vonatkozik. Minden kérdésben? Melyekben nem?
Különösen a heti munkaidő, az éves szabadság és a túlmunka díjazása (szombat, vasárnap) érdekelne.
Várom válaszát,
üdvözlettel: Zoltán

--
  ofoe

Kedves Rita! A gyermekvédelmi felelős munkakör 2012 szeptemberétől megszűnt, a feladat az osztályfőnökhöz került. Nem törvénymódosítás volt ez, hanem az új törvény és a hozzá kapcsolódó rendeletek tértek el a korábbiaktól. (A válasz a PDSZ jogi szakértőjétől érkezett.)

--
  ofoe

Kedves Katalin! Jól tudja : 22 órát kellett volna alapul venni, a tagóvoda vezetője - bár csoportban kell lenni 3 csoportos óvoda esetén, tehát nem függetlenített vezető -, de kap órakedvezményt. Tehát nem a 32 órát, hanem a 22 órát kell nézni és erre rászámolni a túlórát. (A választ Bakonyi Anna óvodai szakértő adta meg.)

--
  Mohácsi Katalin

Tisztelt OFOE!

Szeretnék állásfoglalást kérbi a következő helyzetre! Tagintézmény vezető vagyok egy 3 csoportos óvodában. Saját csoporttal foglalkozom,és látom el a vezetői feladatokat.Kolleganőm nem lesz ebben az évben, így egyedül látom el a feladatot a nap folyamán.A fenntartó eddig 50 óra ingyen munkát kért, majd a 32 óra feletti órákat számolta el részemre 90 %-os túlórával. Kérdésem az lenne, hogy jogos-e számomra az óvónők kötelező 32 órájával való számolás, mert az én kinevezésemben a 22 óra van megjelölve.EDDIG A 32 ÓRA FELETTI IDŐT számolták el ingyen 50 órai munka után.

Válaszukat nagyon köszönöm!
Üdvözlettel: Mohácsi Katalin

--
  Sasváriné Rita

Tisztelt Szerkesztőség!
Emlékeim szerint volt egy 2012. évi szabályozás mely az iskolai gyv felelős feladatkörét ill. annak változását írja le. Ha jól emlékszem, az ofő munkakörbe jobban beletették a gyv- t, míg a szakirányú képesítéssel nem rendelkező tul.képpen pedagógus gyv felelős feladatai arányosan csökkentek. Kb a kapcsolattartás segítése és a statisztika maradt meg neki. Meg is szűnt a 2 óra adható órakedvezménye. Most szükségem lenne arra az információra, hogy mely rendelet vagy törvénymódosítás írja le ezt a változást. Ebben kérem segítségüket. Tisztelettel: Sasváriné

--
Üzenő Kommentek   RSS
Utolsó 10 hozzászólás:

[Trencsényi Laci:] Nóri, újabb terminológiai vita köztünk. Ha elfogadod a tehetséggondozás és felzárkóztatás dichotómiáját (ahogyan az oktatáspolitika és a rosszul szocializált pedagóguselit gondolja), akkor elfogadod a szelekciós funkciót. Vagyis: Van, akinek tehetséggondozás jár (a konfidens […]
Az arányvesztés béklyójában »

--

[Bea:] Ezt el kellene lesni a színészek képzéséből. Régóta mondom :) Örülök, hogy a hallgatók is igényelnék.
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[vik:] Az egyetemi szinten valóban addig működhetett jól az "oktatás", amíg a tanárok és diákok "szintje" nem különült el a munkát illetően. Hiszen egyetemnek is azért nevezik (ma már hiába), mert a tanárok és diákok egyetemességén alapult, ahol a munka-tanulás […]
Gondolatok a tanítóképzésről (Egy tanítójelölt naplójából) »

--

[csilla:] nem provokálni szeretnék, de van olyan szakember, aki a gondolataimat olvassa, és tud számomra, olyan elméleti útmutatást adni, hogy hogyan gondozzak egy ma már 15 éves, abuzált, anyaszerepben lévő lánykamaszt! ezek a gyermekek nem kis számban kerülnek be a gyermekvédelmi […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] 2014. márciusában láttam ezt a filmet! Ma a Máltai Szeretet szolgálat működteti! nincs információm róla!https://index.hu/video/2011/08/29/tiszabo_s1e1/ https://index.indavideo.hu/video/Ha_nincs_iskola_elveszett_a_falu_1 Eltelt hét év! Ezen gyermekek, egy része, szavazóképes […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] borderline, hospitalizáció kamaszkorban! ha nem segítünk a családokon, mint ahogy Nóri teszi, 10 év múlva a társadalom gerincét sok-sok településen a ma gyermekei képviselik majd a felnőtt lakosságot! ha kiemeljük őket családjukból és átexportáljuk más településekre, […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Csilla:] Még mindig rágom minden szavát!Én ott vagyok, ahol ő nem! szakellátás a gyermekvédelemben, de voltam alapellátásban is! Voltam óvoda vezető is! Drága Ax! kérdeztem tőled! Mi ez? Kaptam rá választ! Látjátok Ti ezt? Láttátok ti ezt!? elviszlek benneteket! nem Nórihoz! máshová! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[csilla:] Amikor először tettem javaslatot arra, hogy emeljünk ki gyerekeket családjukból, nem haboztam!Fájt, mert tudtam, benn ragadnak a rendszerben, sejtettem az abúzust! de láttam magam körül a tehetetlen környezetet is : védőnő, óvoda, iskola, aktív és passzív szociális eszközök! […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Juli:] Kedves Péter! A "t. szerző" nagyon is jól ismeri a magyar valóságot, a hátrányos helyzetű térségek problémáit. Vajon kit lehet komolyan venni, és kit nem? Arra kérném, hogy mielőtt Ritók Nóráról azt állítja, hogy "íróasztal mögül okítja a kollégáit", […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--

[Péter:] „Hatszáz évig nem akartak beilleszkedni, miért pont most akarnának?” „Ugyan már! Ismerek olyanokat, akik ki tudtak emelkedni. A többi miért nem akar?” Ezek a mondatok nem tekinthetők előítéletnek, inkább ténymegállapításnak. Kétségtelen tény, hogy nem kevés azoknak a […]
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország »

--
OFOE (2001–2019) | Rólunk | Dokumentumok | Impresszum | Kapcsolat | RSS | Partnerek