|
Címkék
 eset
 Már több éve annak, hogy az Elveszett gyerekek országa megjelent. Nem vagyok büszke rá. Dühből írtam, keserűségből, indulatból, nem sokat gondolkodtam azon, hogy valami több legyen egy egyszerű beszámolónál, kordokumentumnál. Ennek ellenére az enyém, felvállalom ma is minden gondolatát, megjegyzését, kritikáját. Meg kellett írnom, mert már akkor nagyon világosan látszott, hogy mi folyik a közoktatásban, az iskolák zárt kapuja mögött. (Leiner Károly)
 Az elveszett gyerekek országa
Vargabetű
Széllel szemben...
 Olykor tárgyaltunk, átmenetileg még békét is kötöttünk. Különös módon nem volt bennünk tartós ellenszenv egymás iránt. Előfordult, hogy együtt mentünk haza, együtt játszottunk, majdnem olyanok voltunk, mint az igazi barátok. Egyszer fordult csak elő, hogy én kezdtem a támadást, ezzel otthon el is dicsekedtem. A szüleim azonnal meg is kérdezték, hogy miért bántom, ha nem csinál semmit. Igazat is adtam nekik, hiszen én is jobban éreztem magam akkor, ha ő provokálta ki a pofont, mint amikor én ugrasztottam össze az osztálytársaimat...
 Sok esetet kap fel a média, melyek a pedagógusok ellen irányuló támadásokról szólnak. Máskor arról olvashatunk, hogy a pedagógusnál szakadt el a cérna. Sokszor a kettő együtt történik...
 A mi számunkra azért is különösen érdekes ez a történet, mert egyes mozzanatai emlékeztetnek más, módszeresen tönkre tett tanintézetekben zajló eseményekre. Nem a Szent István az első és egyetlen patinás intézmény, amelyet végül is sikerült megroggyantani.
In Memoriam: Istvános diák voltam
 Egy diák mobiltelefonra vette, ahogy egy ijedt és csöndes tanártól egy diáklány megpróbálja visszaszerezni a mobiltelefonját. Az archetipikusan lúzer tanárnéni a felvétel egy bizonyos pontján megpróbál kimenekülni a teremből, de a túlerővel szemben nem sikerül neki... (Hanczár Gergely írása)
 „Viccelődve kérdeztem meg elsős fiamtól, hogy a tanító néni mit tesz veletek, ha nem fogadtok szót, volt-e már sarokba térdepeltetés. Fiam még a kölkös játék hevében derűsen válaszolta, hogy egyszer a Gézának az osztály elé, a sarokba kellett guggolnia.”
 Röfi honlapunkon elbeszélt budapesti története is bizonyítja, hogy még a pedagógusok sincsenek mindig tisztában azzal, hogy milyen mély sebeket lehet ejteni pusztán szavakkal. A gyerekek egymással szemben szóban is megnyilvánuló kegyetlensége pedig csak akkor enyhíthető, illetve szorítható vissza, ha a pedagógus tudatában van annak, hogy milyen hatása lehet a szóbeli bántalmazásnak.
Röfi Budapesten: Előítéleteink
 „Ezt a cikket legfőként húsz tanárnak írom [...], és persze mindenki másnak, aki hiszi vagy reméli, hogy ami gyerekeink világában megérett és méltó a megújulásra, azt közös gondolkodással, kreativitással megújítani rendesebb mulatság, mint tunyán sírdogálni a tartalmatlanná vált megszokások halmain. Nem azért jobb mulatság, mert feltétlenül sikerülni fog, hanem azért, mert semmi nincs, aminek személyes jelentősége és személyes felelőssége ennél nagyobb lehet. Meg kell próbálni, és ha nem sikerül, meg kell próbálni újra.”
 „Kedves szülői értekezletekre járó olvasók! Ugye, tudjuk, melyik az a mozdulat, amelyik csalhatatlanul jelzi, hogy a szülői értekezlet a második félórájába lépett? Hát persze, hogy a lopva az órára pillantás, amit nem sokkal később a szülők pironkodó elsettenkedése követ – eleinte egyesével, aztán a merész úttörők példáján felbátorodva kisebb-nagyobb csoportokban...”
 „Két évvel ezelőtt Budapest egyik gimnáziumában a szülők saját akaratukból szülői
szervezetet alapítottak. Ez a hír. A világ boldogabb felén – úgy értem, ott, ahol a demokrácia
nem a központi bizottság ajándéka, hanem a levegő, amit beszívnak – ez
a hír olyan trivialitást közölne, amit épelméjű ember le sem ír. A mi vidékünkön ez
a butácska mondat hihetetlen, felfoghatatlan, megbotránkoztató újdonságot ad hírül.”
 „Dühös voltam és szomorú is, de igazából elcsodálkoztam, hogy engem, akiről köztudott, hogy jól ismerem ezt a generációt is, mennyire becsaptak, elárultak minden látható lelkiismeret-furdalás nélkül. Eleinte nem is értettem, miért csinálták, vagy miért velem, akit – állítólag – kedveltek, aztán sokat törtem a fejem azon is, hogy minden tanításom/tanításunk ellenére nem is érzik tettüknek a súlyát, és nevetésükből ítélve nem is gondolják ezt sem hibának, sem bűnnek, legfeljebb egy kis szabályszegésnek.” – Török Ildikó írása.
 „Ha sikerülne az objektív vizsgabizottságokat megalkotni és az egész rendszert átláthatóvá és normatívvá tenni, akkor nagy lépést tehetnénk a színvonalas közoktatás felé. Elkerülhetők lennének azok a helyzetek, amiről a mostani botrány kapcsán egy pedagógus nyilatkozott: iskolájában a tanárok segítették a gyerekeket az érettségi kérdések megválaszolásában, mert úgy érezték, így kell kompenzálniuk azt, hogy mások tudják előre a kérdést. Jó lenne, ha az érettségi nem helyi mutyi lenne. Jó lenne, ha az érettségi egységes követelményén keresztül megindulna az iskolák tisztességes versenye és a leszakadó iskolák felzárkóztatása.”
Több pécsi középiskolában ismert a szecskáztatás, mely a szeptemberben újonnan érkező elsős diákokat beavató szertartás. Ennek során az év elején – rendszerint a gólyabál (illetve ahogyan itt hívják, a szecskabál) napjáig – a felsőbb évfolyamosok minden szünetben felkeresik az elsős osztályokat, s különböző játékos (sokszor csak látszólag játékos) feladatokat adnak az új diákoknak. Gyakran fordul elő, hogy a szünetben egy-egy elsőst többen megállítanak, s ott helyben fekvőtámasztatják, esetleg felszedetik vele a szemetet.
Korunk iskolái sok esetben úgy érzékelik: csak akkor lesznek versenyképesek, ha már az alsó tagozatosokat a munkaerőpiac vélt vagy valódi követelményeire készítik fel. Gyakran a gyermekeik jövőjét biztosítani kívánó szülők erőltetik a minél magasabb szintű teljesítményt. Az elsős Anna édesanyja azonban másképp vélekedik erről a kérdésről: saját gyermekkori tapasztalatai alapján nem érti, miért kellene otthon rendszeresen tanulnia, gyakorolnia kislányával, miért ne hagyhatná őt a saját tempójában haladni. Ennek következtében azonban a kis Annát sorozatos iskolai kudarcok érik. Kérdéses, milyen hatással lesz a gyerek későbbi életére, ha a szülő nem veszi át az iskola versenyszellemét, a gyerek számára megerőltető gyors haladási tempóját.
 Mi történik akkor, ha a szülő híven próbálja követni az iskola elvárásait, és ezek értelmében igyekszik gyermekét kötelességteljesítésre, szófogadásra nevelni? Ezt példázza Tamás története, aki az első találkozásnál nyolcesztendős. Az ő mamája pontosan az ellenkezőjét teszi, mint a kis Annáé (A határ a csillagos ötös): azon az elven áll, hogy az iskola által állított követelményeknek mindenáron meg kell felelni. Ebben az esetben lehetőségünk nyílik arra is, hogy szembesüljünk a következményekkel: a 14 éves Tamással, aki a többedik iskolába járva éppen újabb évismétlés előtt áll.
A tanév végi napok általában lazábban telnek, az iskolák többsége ezt a tanulás szempontjából már amúgy is holt időszakot használja ki szabadidős programokra, kirándulásra, városnézésre. A pedagógus nincs könnyű helyzetben. Hiszen felelősséget kell vállalnia a kisebb-nagyobb gyerekek biztonságáért; boldogulnia kell a kötöttségekből kiszabadult gyerekcsapatok fegyelmezésével; el kell viselnie, hogy vadidegen felnőttek szemrehányó megjegyzéseket tesznek tanulói viselkedésére...
|
|
Kérjük, adja adója 1%-át az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületének!
Adószámunk: 18173242-1-41
Nagyon köszönjük!
|
|
|
   Kommentek |
|
ofoe
Emese
