OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Szakma, kritika, politika
2012. január 10.
» Hozzászólások (9)
: Háttér

28. esélyegyenlőségi napló

Szakma, kritika, politika

Valamikor, amikor az iskolát megalapítottam, azt hittem, függetleníteni tudom magam a politikától. Ezt hinni persze, ma már tudom, hülyeség volt. Bár akkor még, 12 évvel ezelőtt voltak olyan jegyek, amelyek azt mutatták, lehet a szakma mentén is működni. Hogy nem írja ezt felül a politikai lojalitás.

Aztán változott minden, változott a helyzet, a légkör, a politika, és szinte észrevétlenül lett ellenséggé a másik. Mindkét oldalon. Még akkor is hittem, hogy mint civil szervezet és mint iskola is távol tudom tartani magam és magunk ettől, ahogy azt a törvény is előírja. Én csak a szakmát akartam, akartam jól csinálni, a gyerekekért dolgozva. Aztán, ahogy romlott minden, romlott még ez is tovább. És az ember, ha a szakmát, a gyerekeket nézi, óhatatlan, hogy kritikát fogalmaz meg. Ám a kritika a mindenkor regnáló kormány felé veszélyes terep. Mert az, aki kritizál, az a másik oldalhoz tartozik. Nyilván.

Most nincs figyelembe vett, szakmai alapon történő kritika. Vagyis van, de az megítéltetik. És ez után természetesen nem vehető figyelembe. Mert ha kritika van, az csak a posztkommunistáké lehet.

Az a baj, hogy én nem akarok a baloldallal sem azonosulni. Nem vagyok posztkommunista sem. Én csak a szakmát akarom jobbá tenni. De ma a jobbá tétel szándéka csak a regnáló kormány elképzeléseivel egybeeső szándék lehet. Aki ennek ellentmond, az ellenség.

Érthetetlen. Sokan mondják, jobb hallgatni. Főleg nekem, mikor bizonytalan a helyzetünk, nem tudni, mi lesz az alapítványi művészeti iskolák sorsa. Az elfogadott törvény nem sok jót ígér. Próbálok mérleget készíteni magamban. Mit akarok, és mi az, ami vállalhatatlan.

Nagyon nehéz. „Minek küzdesz? Semmi értelme…csak megjegyezteted magad…” – mondja egy ismerős. Igen, ez a megjegyeztetés…azt hiszem, ez a legrosszabb. Mert ebben benne van a bosszúállás lehetősége is. Hogy jöhet egy olyan idő, amikor a megjegyeztetettek, a listára kerültek elszámoltattatnak. Még mindig próbálom azt hinni, hogy nem történhet ilyesmi.

Álmatlan éjszakák, vívódás önmagammal. Az egyik hang: szólj, kiabálj, kell, muszáj, mert látod, mennyit romolhat a helyzet. Látod, hogy visszafelé megyünk. A másik: kussolj, mert túl sokan függenek tőled. A saját véleményed miatt nem lehetetlenítheted el a kollégáidat, és a támogatott családokat. Túl sokan vannak. És megélted már, hogyha rajtad nem találtak fogást, kerestek azokon, akikért harcoltál.

Nézek persze körbe is, ki, mit csinál. A többség hallgat. Leginkább kivár. Bedugja a fülét, nem hall, nem is akar hallani semmit, elkapja a szemét, ha bele akarok nézni. De van olyan is, ahol még a gyerekek pólója is narancssárga. A megfelelés jegyében mindent….. Van, aki nem is követi a történéseket. Belefásult. Belefásultan vezet iskolát. Paradoxon. Más láthatatlan utakon próbálkozik. Lehet, a suliért ez is beleférne. Erre ott a másik dilemma: az ügyért harcolj, vagy magadért? Ma a „csak magadért” megfelelőbbnek látszik. És ahhoz nem kell nyilvánosság.

Azt hiszem, ez a legelkeserítőbb. Ahogy az ügy lassan személyes túlélésekké válik. És ebben a kusza megfelelésben, ügyeskedésben eltűnik a jó és a rossz, a vállalható és a vállalhatatlan, innen elindulhat a másik rossz helyzetbe hozása bárhogy, csak azért, hogy te boldogulhass.

Próbálom keresni magamban a lelkes iskolalapítót, az állandóan innoválót, bíztatva magam, hogy annyi visszajelzést kaptam, jól csinálom...de nem megy. Lassan felőrlődöm az erkölcsi kérdéseken való tipródásban, félek, elveszítem a hitem a jogkövető magatartásban, és lassan elveszítem a szakmában is.

Mert felülírja mindezt a mindenkinek előírt új törvény, ami ellen minden porcikám tiltakozik, amit szakmailag tarthatatlannak tartok, mert azt, amiért dolgoztam eddig, a gyerekszerető, az esélyteremtő, a művészettel nevelő, a világnézetileg semleges pedagógiát nem találom a kötelezettségekben.

L. Ritók Nóra

--