OFOE | Nyomtatóbarát oldal: "Nekem a Facebook az oxigén"
2012. február 16.
» Hozzászólások (1)
: Gyakorlat

„Nekem a Facebook az oxigén”

Nyolcadikosok írták:

„Sehova sem engednek el. Hétvégén se mehetek sehova, mert megbuktam. Javítanom kell. A barátaimmal sem talizunk. Hétköznap a gépet csak egy órára kaphatom meg, akkor az utsó percig lógók a Facebookon. Hétvégén délután – ha a leckével kész vagyok – megkapom. Engem ez a pár óra tart életben. Nekem a Facebook az oxigén.”

„Mindennap használom a Facebookot, főleg beszélgetésre. Jókat lehet röhögni . Videókon meg mindenen.”

„Rengeteg fb-s barátom van. A farmerama meg az ebnevelde miatt. Mindig megdumáljuk a fejleményeket. És őket az érdekli, ami engem.”

„Nem vagyok regisztrálva. Hülyeségnek és idő pocsékolásnak tartok minden ilyet. Csak játszani szoktam, zenét hallgatok, letöltök meg videókat nézek. A Facebook meg az MSN csak lányoknak való.”

„Nincs gépünk.”

„Nincs internetünk, csak a könyvtárban tudom használni, ha a házihoz kell.”

„Ahogy hazaérek, beülök a gépbe és rástartolok. Ete anyukám próbál kirobbantani, de mivel Apu is ugyanezt csinálja, nem nagyon sikerül neki. – Három gép van meg egy laptop, az az Apué.”

„Én tíz tizenegy után is beülök, addigra a mamám már alszik. Van, hogy háromig is fent vagyok. És mindig van, akivel tudok dumálni.”

Az előző generációknak is voltak helyeik, ahol a szülőktől, tanároktól, egyáltalán a felnőttektől távolabb lehettek együtt. Felügyelet és beleszólás, irányítás, kritika, büntetés nélkül. Száz éve még grund volt, aztán tér, töltés, patakpart, városi házak, romok, aluljárók, játszóterek...

A mostani gyerekeknek is van ilyen helyük, csak ez egy virtuális tér. Sokkal tágasabb és színesebb, talán érdekesebb, talán veszélyesebb. Néha igen.

Az „offline” életükbe még belelátunk, és szerencsére ezt még velünk együtt élik és élvezik is. Az „online” életükről nem tudunk semmit. Az én osztályom csupa szívemhez közel álló, kedves és értelmes gyerekből áll. Rengeteg közös programunk volt az évek alatt, sok minden összeköt minket. De tudomásul kell vennem, hogy van egy underground osztályom is, akinek az életébe, gondolataiba, beszélgetéseibe nem látok bele. (Azt gondolom: szerencsére)

Azonban egyre gyakrabban kell szembesülnünk és leesett állal néznünk a felbukkanó, a felszínre kerülő problémákat, konfliktusokat, és rájövünk: a megszokott és bevált módszerekkel már nem megyünk semmire.

Régen focizás közben összeveszett két társaság, jól megtépték egymást, még talán egy kis vér is folyt. Aztán még otthon is kaptak a szétszakított ruhákért. Egy hét múlva már ismét együtt rúgták a bőrt. A lányok csúfolták egymást, és hülyeségeket terjesztettek az éppen kipécézett áldozatról. Tudomást szerzett róla az évfolyam, néhányan az iskolából, talán egy-két felnőtt is. Most azonban, ha valakinek beszólnak, az illető gyermek már meg is szervezi a beszólót utálók lapját a Facebookon, természetesen az illető összefirkált vagy photoshoppal átalakított képével. Sokan bejelölik, lájkolják, aztán gyakorlatilag két nap alatt mintegy háromszáz ember nyilvánossága elé kerül. A tanár képe alá szerkesztett durva feliratot annak családja, gyermeke is olvassa, sőt szinte minden ismerőse tanítványa is. A szülők sokáig nem is sejtik hatodikos kislányukról, hogy erotikus fotókat készít magáról a fürdőszobában, és fel is tesz belőle mintegy kétszázat. Vagy hogyan is segítsen a szülő kamaszfián, akinek testalkatát teszik nevetség tárgyává, és akit még a szomszéd is megszólít, hogy tényleg olyan büdös-e a lába...

Amikor farkast kiáltunk, a gyerekek legyintenek, hogy ez senkit nem érdekel, minek ügyet csinálni belőle. Ez az ő dolguk, nekünk semmi közünk hozzá, különben is két nap alatt elfelejti mindenki.

Valóban ez lenne a megoldás? Gyorsan feledkezzünk meg róla, hiszen már itt a következő botrány...

Török Ildikó