OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Mit nem teszek egy tanteremben? (13)
2012. május 7.
» Hozzászólások (2)
: Gyakorlat

13. Soha nem felejtem el megfelelően motiválni a gyerekeket

„Olyanokra képes vagy, amit talán még te se tudsz,Elfut az élet, jól teszed, hogyha vele futsz.”
Akkezdet Phiai

Ha tudom, ismerem őt, akkor kihasználhatom az ezekben az ismeretekben rejlő motivációs lehetőségeket, alkalmakat. Ez a pedagógiai folyamat legelső és legfontosabb lépése. Mindig azt vallottam, hogy kellő motiváció mellett az én szerepem, a pedagógus szerepe az oktatás-nevelés folyamatában csak annyi, hogy a gyerek számára nehézséget jelentő összefüggéseket, ismereteket érthetővé tegyem – ha kéri. Az ismeretek megszerzésének annyi módja van már, a pedagógus ismeretközlő, ebben egyeduralkodó szerepe már rég a múlté. Már régen nem csak a tanító birtokolja a tudást, a tudás, az ismeretek összessége bárki számára hozzáférhetővé vált, aki késztetést érez megszerzésükre. Én semmit nem taníthatok meg a tanítványaimnak, ha ők nem akarják.

Ennek az akarásnak feltétele a kellő motiváció, amit akkor tudok kialakítani a tanítványaimban, ha ismerem, szeretem és tisztelem őket.

A hatásos motiváció egyik pillére tehát a személyre szabottság. Általánosságban nehéz a tanulási kedv felkeltése: apró lépésekhez kell apró célokat kitűzni, melyek valóban megvalósíthatóak. „Tanulj, hogy ember legyen belőled!”, „Tanulj, hogy ne kerülj utcára!”, „Tanulj, hogy ne maradj buta!” – ezek teljesen hatástalanok. Olyanok, mint a tízedik figyelmeztető az ellenőrzőben – értelmetlen és semmilyen funkciót nem tölthet be.

„A tanulókat nem az egyes tanítási órákon, esetlegesen, izoláltan beiktatott mozzanatokkal, hanem a tanítás megfelelő minőségével kell motiválni.”
(Réthy Endréné 1999)

Négyféle szintjét különbözteti meg a tanulási motivációnak: 1. a beépült motivációt, amikor a tanuló belső késztetésből, erkölcsi okokból tanul (ekkor a szülőnek, vagy akár a pedagógusnak megfelelés kényszere vezeti), 2. belső motivációt, amikor a „tudásvágy” hajtja, 3. külső késztetést, mikor a jegyért, valamilyen jutalomért dolgozik, 4.és presztízsmotivációt, ami a külső és belső motiváció keverékéből áll. Mindezek alapja egy már meglevő motivációs szint, amelyre támaszkodhatunk, melyre építkeznünk kell. Második pillére tehát ennek a szintnek az ismerete, megismerése. Ezért olyan fontos, hogy valóban megismerjük tanítványainkat.

A fiú általában félénk volt, csendes és kissé visszahúzódó. A tanulás nehezen ment, bár az akarat megvolt, de többnyire nem hitte el, hogy valóban képes az elvárt teljesítményre. Aztán megtörtént a „csoda”. Elutazott egy hétre Oroszországba, ahol a speciális Európa-bajnokságon aranyérmet szerzett és már mint Európa-bajnok érkezett haza.

Ugyanazzal a szerénységgel és csendességgel mutatta aranyérmét nekem, ahogy az órákon dolgozott. Azonnal tudtam, hogy most kell ütni a vasat! Mindenfelé körbevittem a fiút, eldicsekedtem helyette, ő meg „bezsebelhette” a pedagógusoktól, gyerekektől a dicséreteket. A továbbiakban elég volt utalni arra, hogy, aki képes volt egy ekkora versenyen a legjobb lenni, annak nem okozhat problémát az előtte álló feladat sem. Aki képes volt egy bonyolult gyakorlatot megtanulni és begyakorolni, az bármire képes. El kellett hitetnem vele, hogy képes bármire. (Róla volt szó a 10. fejezetben is)

Emlékszem a főiskolai tanulmányaimra, ahol az óravázlat mindig a motivációval kezdődött. Alsó tagozat, természetismeret óra. „A mai órán a fákról fogunk tanulni, megtudhatjátok, hogy milyen csodálatos élőlények!” Hát ez nem működik. Képzeljük el a következő képet: a pedagógus bemegy az osztályba markában egy csomó juharfaterméssel. Az asztalára kirakja a dobozában rejtegetett platánfa golyótermését, a tobozt, a makkból és gesztenyéből készült figurákat, majd az eddig titkolt terméseket feldobja a levegőbe, és míg a kicsi helikopterek lepörögnek a földre, addig elmondja, hogy ezen az órán a gyerekek megismerhetik ezeket a nagyszerű élőlényeket, készíthetnek ők is vagy figurákat, vagy játszhatnak majd a „helikopterekkel” – még akár az orrukra is felragasztgathatják azokat.

Melyik a motiválóbb, hatásosabb óraindítás?

Adjuk élményeket a gyerekeknek, ennél jobb tanulást segítő technikát nem ismerek! Hiszem, hogy a gyerekek maguktól, a maguk szándéka által, a maguk döntése alapján tanulnak, hiszem, hogy én, a pedagógus, semmit nem tudok nekik megtanítani, a szó legpontosabb jelentését értve alatta. Ám segíthetek nekik eligazodni az információk között, utat keresni, ha kételyeik vannak, pontosítani információikat, amennyiben igénylik, illetve, ha azok az információk pontatlanuk vagy tévesek. Mert a mai világban minden információ elérhető a hálón, a könyvtárakban, ma már nem szükséges (persze dehogynem!) a nagyi meséje, az idősebbek tapasztalata. (Majd időseb korukban rá fognak ébredni, hogy nincs jobb a nagyi meséjénél, az ízes történeteknél, a valós tapasztalatokra épülő történeteknél.)

Mi akkor a ma pedagógusának a feladata? Ezt kissé egyedi módon látom és gondolom, de hogy talán igazam lehet, azt a pályán eltöltött sok évtized tapasztalata erősíti: úgy kell nevelnem a gyerekeket, hogy belső motivációjuk kialakuljon. Ezzel a motivációs szinttel lesznek képesek kialakítani életüket, megszerezni az ehhez szükséges tudást, emberré válni. Ismerjük jól az „egyszerű embereket”, akik mindenféle hivatalos „képzettség”, iskolázottság nélkül képesek csodákat alkotni, létrehozni. Akik képesek olyan gondolati szintre emelkedni, melyre nincs más magyarázat, mint az, hogy belső késztetésük autodidakta tanulást eredményezett, és ennek köszönhetőek felfedezéseik, munkáik.

Hiszem, hogy ez a feladatunk: komplex egészben nevelni a tanítványainkat, segíteni az információkhoz jutást, pontosítani a megszerzett ismereteket.

A fiú csak feküdt. A terem közepén. Semmit nem volt hajlandó tenni heteken át. Arra törekedett, hogy kiborítson, a társai figyelmét pedig magára irányítsa. Természetesen úgy tettem, mintha nem venném észre, azonban nagyon is észnél kellett lennem, hogy ne okozzon baleseteket az órán. Úgy kellett szerveznem a tevékenységeket, hogy a kezdőkört a terem közepén ne érintsük. A játékok hevében a kezdeti ráirányuló figyelem a társai között is kezdett elenyészni, már nem volt jó „poén” fekdeső társuk bohóckodása.

Kihasználtam a közösségi összetartozásban rejlő erőt, a játékok adta lehetőségeket – sokkal többet és izgalmasabbat játszottunk ez alatt a hetek alatt.

És megtörtént, amire annyira számítottam: egy nap a fiút nem találtam a helyén. Ott állt társai között a sorban. Hiba lett volna felemlegetnem a történteket, hiba lett volna észrevenni őt! Úgy tettem, mint mindig és rendben lement az óra.

Évek múlva hangos kiabálásra riadtam fel az utcán menet. Elgondolkodva mentem éppen hazafelé, mikor felharsant a köszönés és egy fiatalember szaladt át az úton a túloldalról. Ő volt, a „problémás” gyerek a kör közepéről. Ember lett belőle, olyan, aki képes volt átrohanni az úton. Miközben megdorgáltam érte, boldogan öleltem meg.

Természetesen minden életkor más és más motivációs taktikát kíván meg, ezeket hiba összekeverni. Lehet kisgyerekeket piros ponttal motiválni, nagyobbakat a közösségnek felkínált eseményekkel stb. De a cél ugyanaz: felkelteni az érdeklődést, érdekessé tenni együttes munkánkat – erről szól majd a következő fejezet.

--