OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Pályakezdő osztályfőnökök
2012. május 13.
» Hozzászólások (0)
: Elmélet

Pályakezdő osztályfőnökök

Ötödéves hallgatóként óraadóként kezdtem tanári pályámat, még gyakorlótanításon sem voltam, és máris a mélyvízben találtam magam. S hogy nem fulladtam meg a rám zúduló váratlan feladatok örvényében, és nem ment el a kedvem végleg a pályától, amelyre őszinte lelkesedéssel készültem, az nagyrészt a fogadó kollégák jóindulatán, segítőkészségén múlott. Elfogadták: tapasztalatlan vagyok, türelmesen elnézték kezdeti botlásaimat, igyekeztek jó tanácsokkal ellátni, és örültek apró sikereimnek.

Persze voltak keserű perceim is. Nem tudtam például annak a határozottan deklarált elvárásnak megfelelni, hogy puszta megjelenésemmel rendet és fegyelmet teremtsek az osztályteremben. A legemlékezetesebb sokkot az a pillanat jelentette, amikor első ízben kaptam osztályfőnöki megbízatást. Egy első gimnáziumi osztály nagyon népszerű főnöke nem sokkal az első félév lezárását követően távozott az iskolából, és én voltam az egyetlen az osztályban tanító tanár, akire rá lehetett bízni a feladatot. A helyzetet nem csupán az nehezítette, hogy nem igazán volt fogalmam a teendőkről, hanem az is, hogy az osztály rajongott a fegyelmivel elbocsátott korábbi osztályfőnökért, és engem úgy fogadtak mint az őket kedves tanáruktól megfosztó hatalom képviselőjét. (Ráadásul csupán az osztály németes felét tanítottam, a többieket alig ismertem.) Szerencsére csupán néhány hónapig tartott ez a vesszőfutás, az osztályt a következő tanévben megkapta egy érettségiző osztályt búcsúztató tapasztalt kollégánk (nekem persze megmaradtak a németesek, de velük kényszerű osztályfőnökségem alatt sem volt különösebb gondom).


Szűcs Édua rajza

 

Az első saját osztályommal annak ellenére, hogy az évfolyam legproblémásabb társasága volt (a 44 főből a tanév végére 18-an buktak ki), a kezdeti gondok után mégiscsak egész jól boldogultam. Nem volt ugyan rutinom, de vitt az ifjonti lendület, s az osztállyal közösen végül mégiscsak – olykor a saját káromon – megtanultam, mit is jelent osztályfőnöknek lenni. Nagyon sok időt töltöttünk együtt a tanítási órán és az iskolán kívül is: kirándulások, mozi, színház, osztályműsorok, klubdélutánok, rengeteg beszélgetés. Az akkoriban kötelező családlátogatások sokat segítettek abban, hogy bizalomteli és partneri kapcsolat alakuljon ki a gyerekek szüleivel is.

Azóta persze eltelt több évtized (az első osztályom tanulói már többnyire nyugdíjasok), és ma sok minden bonyolultabb: nehezebben áttekinthető és kiszámíthatatlanabb. A társadalom egészére jellemző bizalmatlanság az iskola világában: a szülők és pedagógusok, pedagógusok és diákok közötti kapcsolatban is érezteti a hatását, nőnek a feszültségek – többek között – az egzisztenciális bizonytalanság, a közoktatás-politika változó elvárásai és természetesen a szocializáló környezet oly sokat emlegetett digitalizálódása miatt is.

Az osztályfőnök továbbra is körvonalazatlan szerepkörrel (s fájóan hiányos feltételrendszerrel) az iskolában ma is az egyetlen nevesített képviselője a személyes törődésnek. Mivel az idők sodrában felmorzsolódó funkció létjogosultsága ma sem vitatott, és nem lehet belenyugodni abba, hogy a munkakör a puszta adminisztrációra korlátozódjék, a most pályára lépő pedagógusok osztályfőnöki feladatokra történő felkészítésének rendkívül nagy jelentősége van. Ezért is örvendetes, hogy a pedagógus életpályamodell kapcsán egyre többet emlegetett mentori feladatokra szakvizsgához kötött felkészítés folyik több pedagógusképző intézményben is, és hogy a jövőben mentorként tevékenykedni kívánó kollégák közül többen is akadnak, akik hangsúlyos feladatuknak tartják a fiatalok segítését az osztályfőnöki munka professzionális ellátásában.

Szekszárdi Júlia

Megjelent a Modern Iskola 2012/3. számában.