OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Mit nem teszek egy tanteremben? (14)
2012. május 22.
» Hozzászólások (14)
: Gyakorlat

14. Soha nem tanítok unalmasan! Legyen élmény tanulni!

„Az élményekkel járó benyomások lassanként eltűnnek emlékezetünkből, de nem tűnnek el gyümölcseik. Nem emlékezünk már összes gyermekkori élményünkre, amikor írni és olvasni tanultunk. Nem tudnánk azonban írni és olvasni, ha ezeket az élményeket nem éltük volna át, és ha eredményük képességek formájában nem maradt volna meg.”
Rudolf Steiner

Már hallom is, ahogyan pedagógusok kérdeznek vissza: matekot tanítok, azt hogyan lehet élménnyé tenni? Oh, nagyon sokféleképpen! Mennyivel érdekesebb a tízes átlépést dobókockákkal, társasjátékot játszva gyakorolni (persze ehhez el kell készítenünk azt a játékmezőt, ami a céljainkat a legjobban szolgálja – megint csak pluszmunka!), vagy kártyákkal, esetleg különféle kellékekkel, eszközökkel! Magam is kedves kollégámtól tanultam el egy élménypedagógiai tréningen, hogyan lehet a francia kártyákkal lefegyverzően motiváló játékokat játszani – ezerféleképpen! Még nekünk, felnőtt embereknek is akkora élmény volt, hogy napokig beszélgettünk róla és azonnal ki akartuk próbálni tanítványainkkal. Hatalmas élmény volt! A gyerekek élvezték, észrevétlenül tanultak, játszottak.

Valamelyik filmben az osztály tanítója úgy vezeti be a gyerekeket a projekttémájába, hogy kiviszi őket az iskola kertjébe, ahol korábban csontokat ásott el, és kiássák a leleteket, az „őslénycsontokat”. Ezzel indítja a témát – roppant hatásosan, motiválóan, élményszerűen.

Amit hallok - elfelejtem.
Amit látok - megismerem.
Amit csinálok - megtanulom

Milyen igaz ez az ősi bölcsesség! Ha a gyerekekkel tevékenykedtetünk, cselekedtetünk, ha olyan élményeket kínálunk, melyek felkeltik érdeklődésüket, akkor megfogtuk őket. Egy hétvégi kiránduláson a hegyek között bármilyen ismeret átadható és sokkal nagyobb eredményességgel marad meg, mint egyszerű ismeretátadás vagy bármilyen jó szemléltetés mellett a padban ülve.

Édes minden órája egy nagy egyvelege volt a zenének, a kézművességnek, a száraz elméletnek, a mesélő zsongásnak, a művészeteknek, az irodalomnak. Persze neki tényleg könnyebb volt, mert alsó tagozaton sokkal nagyobb a pedagógus szabadsága és sokkal kisebb a tananyag mennyisége – de nem a fontossága, hiszen az alapozás időszaka ez. Ha itt megfogjuk a gyereket, akkor a felsőben, a középiskolában már csak meg kellene tartaniuk a kollégáknak. Hogy miért nem így van, nagy rejtély. Míg a szülők többnyire elégedettek az alsós tanító nénik munkájával, a gyerekek szeretnek iskolába menni, várják a napokat, sokszor és sokan még délután se nagyon akarnak hazamenni, addig felsőben valami elromlik. Talán úgy gondolják a pedagógusok, mint a gondoskodó szülők többsége, hogy a gyerek már „nagy”, nem igényel annyi törődést, nem igényel annyi szeretet. Ekkor kezdenek a srácok egyedül menni a suliba, akkor nem nézi már meg a szülő a gyerek iskolai munkáját, sokan még az ellenőrzőjét sem. Ugyanazokat a szülőket, akik alsóban még ott voltak minden értekezleten és ezer kérdésük volt, évekkel később szinte lehetetlen becsalogatni az iskolába. A pedagógusok is elfelejtenek énekelni, rajzolni, játszani – tisztelet a kivételnek. Itt már kevésbé élmény a tanulás, pedig bármelyikük akár Öveges professzor is lehet(ne)!

Az utóbbi években mintha… Mintha mozdulna valami a kompetencia alapú oktatás erőltetése kapcsán. Mintha (újra) felfedezné magában a felsős kolléga is az alsós tanítót. A gyerekek kezdenek újra tapasztalni, tevékenykedni, cselekedni. És ez nagyon jó!

Az osztály rettenetesen nehezen tanulta az idegen nyelvet, Nem is csoda: értelmi fogyatékkal élőknek az anyanyelv elsajátítása is problémát okoz, nem hogy egy teljesen idegen és furcsa nyelv! Valamit muszáj volt lépni, azt a kezdetek kezdetén is tudtam. Mikor kiderült, hogy én fogom az angolt tanítani ezeknek a gyerekeknek, el kellett gondolkodnom, hogy hogyan tegyem. Nyilvánvaló volt, hogy ha nem próbálom meg játékosan, akkor eredménytelenség vár a srácokra és kudarc rájuk és rám is. Elkezdtem gyártani a memória-kártyákat a különböző témaköröknek megfelelően a társasjátékokat, a szabadtanulásos játékokat. Elkészítettem az én, mi feladatlapjainkat – játékos formában, sok rajzzal és énekkel. Beszereztem barátaimtól az összes média anyagot a Disney, angolt oktató, rajzfilmjeitől a diafilmekig. Azt akartam, hogy a gyerekek élménykénk éljék meg a sok „furcsaságot”, ugyanakkor meg is tanulják, elsajátítsák az alapokat: szókincset és egyszerű mondatokat.

Tíz év után elmondhatom, hogy a sok munka meghozta gyümölcsét. Sikerrel vettük az akadályokat, a gyerekek megállták helyüket a középiskolájukban is.

Élményeken keresztül sokkal könnyebb ismereteket összekapcsolni, megláttatni a gyerekekkel az összefüggéseket az egyes tudományterületek, ismereteik között. Erre találódott ki a „projekt-módszer” is, ahol a gyerekek egy-egy projektmunka készítése során rengeteg élménnyel gazdagodhatnak. Természetesen ez nem új „módszer”, én nem is nevezném annak, reformnak meg még kevésbé, hiszen mindig is létezett. Alsó tagozaton a négy projekt az évszakokhoz kapcsolódott, ami átívelt szinte minden évfolyamon teljes tanéven keresztül: mindig bővült egy-egy újabb témakörrel, ismerettel, de tulajdonképpen a csontváz ugyanaz maradt. Sosem feledem azt a hosszú projektet, amikor egy teljes házat hoztunk létre: előkészítettük (történelem, zene, irodalom-nyelvtan, természetismeret) megterveztük (matek, rajz, technika), felépítettük alapjaitól a tetőig és a projekt végén ténylegesen elkészült mindenkinek, minden csoportnak a ház-makettje. Szerepjátékokat játszottunk köztük és bennük – apró katonákkal, műanyag emberkékkel. Mindezt tevékenykedtetve, élménydúsan.

Most kémiát és fizikát is tanítok középiskolában. Próbálom – eszközök híján – az élményeket a legegyszerűbb, otthon is elvégezhető kísérletekkel megadni a tanítványaimnak, szimulációkkal, netről leszedett mozgóképekkel, animációkkal – kötve a hétköznapokhoz, a valósághoz. Még nem tudom, hogy eredményes lesz-e, elérem-e az általam elvárt célokat, osztályom a kívánt mértékkel, eredményekkel és tempóval halad-e, de azt érzékelem, hogy szeretik, várják az órákat, és ennyi most elég.

Jövő héten a hőjelenségekkel foglalkozunk. A témát egy egyszerű kísérlettel fogjuk indítani: a kólás üveg nyakának tetejét benedvesítjük, rá fémérmét helyezünk, majd kezünk melegével a levegőt felmelegítve arra „késztetjük, hogy megemelkedjen, majd visszazuhanjon. Sérült gyerekeimnek bizonyára sikeres és érdekes játék lesz, a következtetéseket is le tudják valószínűleg vonni anélkül, hogy nekem kellene segítő kérdéseket feltennem, mert látják, teszik, tapasztalják. Közben dolgoznak a saját választott projekttémájukon. Van, ki Mohamed koporsója lebegésének titkát kutatja és modellezi, (ha sikerül), egy másik gyerek a Forma I-es versenyautók gyorsaságának magyarázatával foglalkozik, és olyan is van, aki a sókristály készítésének mechanizmusát szeretné megérteni. Azt gondolom, hogy munka közben szereznek annyi élményt, a bemutatáskor annyi motivációt, hogy kedves tantárgyaik közé fogják sorolni a kémiát és a fizikát.

Adj élményeket a gyerekeknek, és nem felejtenek!

„Az igazi élmény az ember számára tehát elsőrendűen ennyi: önmagának megismerése. A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás. Rómában vagy az Északi Sarkon járni nem olyan érdekes, mint megtudni valami valóságosat jellemünkről, tehát hajlamaink igazi természetéről, a világhoz, a jóhoz és rosszhoz, az emberekhez, a szenvedélyekhez való viszonyunkról. Mikor értelmem eléggé megérett erre, már csak ezt az élményt kerestem az életben.”
Márai Sándor

--