OFOE | Nyomtatóbarát oldal: „Mentés másként”, avagy mi kerüljön a jövő digitális iskolatáskájába?
2012. május 29.
» Hozzászólások (1)
: Elmélet

„Mentés másként”, avagy mi kerüljön a jövő digitális iskolatáskájába?

Tisztelt Látogató,

Ön az alábbiakban kibővített hozzászólásokat olvashat a Digitális pedagógus-konferencia résztvevőinek kerekasztal-beszélgetéséből. A szervezők kérésére a kerekasztal megszólalói röviden összefoglalják, amit a konferencián elmondtak, illetve amit még elmondtak volna, ha hosszabb idő áll a rendelkezésükre. Az egyes „kiselőadás”-ok szövegei folyamatosan kerülnek fel a honlapra (terveink szerint hetente).

MENTÉS MÁSKÉNT, avagy mit pakoljunk bele a jövő digitális iskolatáskájába – hangzott a beszélgetés címe, mely ezúttal elsősorban nem a WORD szövegszerkesztő program legismertebb parancsára utalt, hanem egy Titanic-párhuzamra. Mégpedig arra, hogy szeretnénk, ha a digitalizációs paradigmaváltás az iskola világában nem olyan szerencsétlen mentési módszerekkel zajlana, mint amilyenek a Titanic tragikus kísérletei voltak – éppen száz évvel ezelőtt –, hanem olyan értékőrzés lenne e mostani, amely minél többet tud átvinni a múlt kultúrájából a jövő kultúrájába (lásd erről György Péter gondolatait!).

A beszélgetés részvevői mindannyian részt vesznek a szinte spontán módon indult, ám a jövőben remélhetőleg szervezett keretekben is működő „IIROM Társulás”-ban (Irodalomtanítás Innovációjának Országos Műhelye). A várhatóan szombathelyi–debreceni „tengely” mentén működő egyesülés célja, hogy egybefogja azokat az innovatív kezdeményezéseket kelettől nyugatig, melyek az irodalomtanítással kapcsolatosak, s azzal a céllal szerveződnek egybe, hogy minél hatékonyabban képviseljék e tantárgy megújulásának – megmentésének – lehetséges irányait. (Az itt közölt „kiselőadások” később az IIROM Füzetek sorozatban nyomtatásban is megjelennek majd. Sorozatunk első darabja – mely idén februárban rendezett innovációs konferenciánk kibővített anyagát közli –2012 szeptemberében lát napvilágot.)

Az IIROM Társulás köszöni a megtisztelő felkérést – kívánjunk hát jó szelet mindannyiunknak a vitorlákba! Akkor is, ha végül majd kiderül, hogy mi voltunk a Titanic zenekara, s akkor is – vagy tán éppen azért! –, ha jól tudjuk, hogy „a könyv egyre kevesebb embernek a jelentés kikötője” (Ivan Illich).

Fűzfa Balázs
irodalomtörténész

Sz. Tóth Gyula jegyzete

Tanári notesz 7. (részlet – kézirat)

Digitalizálódásunk. „Digitális pedagógus”, ilyen címmel rendeztek konferenciát szombaton az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán. Engem Fűzfa Balázs kért fel, hogy vegyek részt egy általa moderált kerekasztal-beszélgetésen, melynek címe: Mentés másként – avagy mit pakoljunk bele a jövő (digitális) iskolatáskájába? Vaskos téma, a kérdésre illik válaszolni, röviden, öt percben csak ennyit. A tervezés oldaláról két felfogás. Az egyik szerint, ha utazik a család, pakoljunk bele mindent, gyerekek, valamire hátha jó lesz. A tantervi tervezésnél is gyakori: túlpakolják a táskát, a mennyiségi kérdés dominál. (Franciaországban most szabályozzák az iskolatáska súlyát: tíz kiló, a kisiskolásnak éppen elég. Lám, ott is kilóra mérik a tudást…) A másik felfogás a funkcionalitás oldaláról, ahogy Erőss Zsolt hegymászó és Rakonczay Gábor a tenger kenusa teszi: azt pakol bele, ami kell. Így is sok a pakk, de ők cipelik a terhet, és ők hajtják végre a cselekvést. És kik azok az oktatástervezők, akik pakolnak? És milyen elvek szerint végzik az összeállítást? Identitásalakítás, a múlt értékeinek átadása, vagy „radar”-elv szerint koordinátákhoz juttatás? Továbbá: több, transzformációs szinten folyik a munka, minden szinten beletesznek valamit, még a tanár is készít óratervet. De ki a címzettje a tervezetnek? A tanuló, ő cipeli a táskát, ő végzi cselekvést, ő a fogyasztó. (A tervezésbe nincs beleszólása.)

Miközben digitális galaxison élünk, az iskola nem ilyen üzemmódban működik. A digitális létmód digitális filozófiát kíván; a digitális mindennapokban élő szereplő (inkább használom ezt a fogalmat, mint az egyik előadó, Ollé János által bevezetett „digitális állampolgárt”, ami, többek között, jogi, államelméleti, kultúra- és civilizációelméleti kérdéseket vet föl, ebben Egedy Gergely adhat eligazítást), a pedagógus és gyermek útjai az iskolában szétválnak: a működés két síkon folyik. A gyermek, aki gyorsan cselekszik, szeretne játszani, kalandozni, száguldani, vívni, ujjongani, az iskolában nem teheti, az iskola lefékezi kalandvágyát – nem száguld, nem vív, nem ujjong vele a pedagógus. Jön a nyomtatott mennyiség. A diák tűrésre van ítélve. És persze teljesítsen jól. (Amúgy, pakolhat bárki bármit, a diák csak „pipázik”, fütyül az egészre, dönt, mert a személyiség önszerveződő rendszer.) Más technológiára, más üzemmódra van szükség. Éppúgy, ahogy mondjuk az autóiparban vagy az elektronikában (de sorolhatnánk): a csúcstechnológiák hozzák meg a csúcsteljesítményeket.

Már nem „szemléltetésről” van szó, nem néhány diaképet kell felvillantani, nem egy magnókazetta-részletet meghallgatni csupán. A hetvenes-nyolcvanas években sokan azt gondolták, hogy ha nyelvi labort telepítenek az iskolába, akkor megoldódik az idegen nyelvtanítás-nyelvtanulás. Nem így történt. Ma nem arról van szó, hogy az iskolába telepített informatika-terem megoldja a digitális oktatást, az eszközöknek, a számítógépnek az osztályteremben a helye, legyen a diák keze ügyében. Nem tiltani kell tőle, hanem tanítani és szabályozni ezek felhasználását, kezelésüket úgyis jobban tudják, mint sok pedagógus. Konfliktushelyzet: figyelmetlen (tehát fegyelmezetlen) diák, rossz tanuló és „lúzer tanár” találkozása a katedra körül. (Ez utóbbi egy fiatal kerekasztaltárs, Boldog Zoltán, az Irodalmi Jelen szerkesztőjének lendületes néven nevezése.) Ezt feloldandó: szerepváltás – szerepváltozás az iskolában. Pendüljünk egy húron. Az internet veszélyeket rejt, hangzik el jogosan, meg ódzkodásba bújtatott tiltással is. (Ez nem „kirekesztés”? Még valakik annak találják.) Veszélyeket rejt bizony, meg örömöket is. Az autózás, a mozi, a tévézés, a biciklizés is veszélyes, még a rollerrel is nagyot lehet esni. Tehát, érvényesen használva Nyíri Tamás nézeteit: „A gyermek ember. (…) A gyermeket már személyes döntését megelőzően is el lehet rontani. A hatások kényszerű korlátozása vagy megszüntetése a nevelés folyamán történik. Hogy a gyermek nevelésre szorul, az azt bizonyítja, hogy szabadság és megkötöttség nem zárja ki egymást. (Kiemelés tőlem.) A gyermek szabadsága, létének bizonytalanságával együtt, esélyeket ad neki arra, hogy azzá legyen, ami voltaképpen lehet. Szabadsága azonban vezetésért kiált.” A digitális korszakban éppúgy, mint eddig, vagy még inkább.

Paradox helyzet: miközben digitális galaxisról beszélünk, s nagyüzemben működik a digitális létmód, a globalizációban mégis a szöveg uralkodik, hogy mást ne mondjunk a politikában és a politikaközeli médiában – sok a szöveg. A szövegfilozófia dominanciája helyett a képfilozófiára van szükség. A szövegelők az előbbit szeretnék, igyekeznek megdumálni a népeket, hogy nekik mi a jó, mi a demokrácia, az emberi jog…) A képnek higgyünk, ne a narratíváknak. Legalábbis vessük össze őket.

„Digitális pedagógus nem születik, hanem lesz”. Ez az összegző mottó Sirató Ildikó (kerekasztaltársnő) érzékeny hozzágondolásával áll össze, ajánlva „digitálisan született” ifjú kutatóknak. Egy kiváló digitális dizájner, művészeti könyvszerkesztő, Szabó László (Krónika Nova) is azt mondja, hogy a ma digitálisan tervező építészmérnöke ismeri az ókori és az egyiptomi építkezés tudományát, mindaz benne van mai művében, mégpedig úgy, hogy olvasható, követhető, vagyis az „egyszerű” kőműves is megérti. Mit megérti? Építeni tud általa. És ha elromlik a számítógép, megáll a munka? Nem, van róla papírja: nyomtatott alapokon folytatódik a falazás. Folyamatosan. (A tudás nem az újszülöttel kezdődik.) Éljen a digitális kőműves!

És egy jó hír az iskola világából. Tévéhíradó, május 5. Ballagás, Pécs, Leőwey Klára Gimnázium, fiúk, lányok, együtt a lépcsőn. (Bezzeg az én gimnazista koromban, a hatvanas évek elején, más idők jártak, nem volt koedukáció: mi, (Nagy) lajosista fiúk távolról szemléztük a leőweysta lányokat.) A lányok matrózblúzban (mint annak idején), a fiúk fekete öltönyben (mint annak idején). A diákok nyilatkoznak, jól kommunikálnak, összeszedettek. A leány: felsőfokú nyelvvizsgája van franciából, szép továbbtanulási terveket sző, csillogó tekintettel sorolja. Majd az iskola igazgatója mosolyogva, a virágos ballagási ünnep és az érettségi vizsga között természetes szakszerűséggel ezt mondja: az élet megy tovább, előbb az írásbeli, majd a szóbeli érettségi vizsgák. És nincs megállás: meg kell felelni a kihívásoknak, a „digitális korszakban vagyunk”. Matrózblúz és elektronika, jól megfér együtt.

Ez több lenne, mint a jegyzet elején ígért öt perc? Digitalizálódásunkra a valóságban ennél sokkal több időre lesz szükség. És mindenképpen a Perjés István dékánhelyettes megnyitó előadásában higgadtan, szélesen fölvázolt kultúrfilozófiai mezőben igyekezve koordinátákat keresni, a „Mentés másként”-produktumok segítségével is.

2012. május 27.

--