OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Együttműködések a közoktatásban
2012. november 18.
» Hozzászólások (0)
: Háttér

35. esélyegyenlőségi napló

Együttműködések a közoktatásban

Régen azt hittem, egy jó iskola eleget tehet az integrációért. Ma már tudom, nem elég. A halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek integrációja csak összehangolt, stratégiaszerű ráhatással lehet eredményes.

Persze azt is tudom, minden intézménynek kötelező az együttműködés. Mindenkinek komoly partneri listája van, akikkel együttműködik. Kötelezően előírt a kapcsolat a gyermekvédelmi felelősök és a családsegítők, gyermekjóléti szolgálatok között is. A jelzőrendszer széles, kidolgozott a jelzésekre reagálás rendszere.

De nagyon sokszor tapasztalom, hogy ez csak formális. Ha létre is jön, maximum csak egyeztetésről van szó, információ megosztásról, arról, hogy mit kellene tenni, ami nem hatósági, hanem mondjuk pedagógiai eszköz, arról nem sok szó esik. A hatósági eszközök meg pontosan kidolgozottak, nincs sok mellébeszélés, olajozottan működik a rendszer. A hatékonysága persze megkérdőjelezhető, még sincs megoldáskeresés. Minden a protokoll szerint működik hát, vagyis rendben van.

Mi másképp próbáljuk. Erősíteni egymást. Mert, mi, akik a gyereket a szociokulturális környezetével együtt értelmezzük, és egy komplex problémakeresésben és beavatkozásban hiszünk, nagy hangsúlyt fektetünk erre. De nehéz ez. Azt hiszem, intézményen belül és kívül is nehezen megy az együttműködés.

Sem a pozitív megerősítés, sem a negatívumok esetében nincs egyeztetés.

Érthetetlen, hogy miért.

Miért nem erősít rá pl. az általános iskola a művészeti iskolában elért teljesítményre? Nemrég nyert az egyik fiúcska, nemzetközi pályázaton, rangos díjat. Boldogok voltunk, ez mindannyiunk öröme, nemcsak az Igazgyönggyé, hanem az általános iskoláé, sőt a településé, meg persze a családé is. Vitték hát fel az általános iskolába az oklevelet, fénymásolva is, hogy kikerülhessen a faliújságra, rajta a díjazott neve mellett japán írásjelekkel a szöveg. „ Minek tennénk ki? Úgy sem tudja senki elolvasni…” – törte le az örömöt könyörtelenül a tanár. Nem dicsérte, nem erősítette benne a büszkeséget, hogy hasson majd soká, kihasson a többi órára is, a matematikára, magyarra, mindenre, segítve a munkát. Nem érdekes neki. Nem az ő eredménye. A gyerek meg nem lényeges. Nagyon nem.

A másik helyen a délutáni foglalkozásra pedagógiai asszisztensünk megy a gyerekekért, hogy átkísérje a másik épületbe, a művészetis órára. Két gyerek nem jöhet. Büntetésben vannak, mert rendetlenek voltak, nem jöhetnek órára, mondja a pedagógus. Az asszisztensünk érdeklődik, mi volt a gond, mit követtek el. Mert a mi programunkban a szülőkkel való kapcsolattartás folyamatos, és kiemelt, segíteni szeretnénk, ehhez azonban információra lenne szükségünk. A napközis pedagógus azonban nem partner. „Semmi közöd hozzá!” – mondja, majd bevágja az ajtót.

Amióta dolgozunk a gyerekkel, tálcán kínáljuk magunkat az intézményeknek, segítségként, a gyerekek érdekében. Mert mi lassan, de egyre biztosabban tudjuk a HHH gyerekek szüleit bevonni az együttgondolkodásba, hogy az iskolai hatásokat otthonról erősítsék meg, hogy ne egymás ellen dolgozzunk, hanem együtt, a gyerekért. De az intézmények csak nagyon ritkán élnek vele. Ha megbeszéljük, persze, mindenki egyetért, mégis, a gyakorlatban semmi sem változik.

Próbáljuk pedig azt is, hogy a szülők ne támadják a pedagógusokat. Hogy elismerjék őket szakembernek. Hogy tekintélyt szerezzünk nekik. De nem megy. Nehéz a falnak szorított, leszarházizott gyerek szüleivel elhitetni otthon, hogy a pedagógust tisztelni kell. Nehéz együttműködésről beszélni, amikor a gyerek elmeséli otthon, hogy kiabált a pedagógus a másik szakemberrel. Nehéz elhitetni, hogy egy nemzetközi díj mégis nagy teljesítmény, csak azt a másik pedagógus nem nézi semminek.

Nem tudom, a központi rendszerben vannak nagyobb hibák, vagy az egyénekben. Attól tartok, mindkettő válságban van.

L. Ritók Nóra

--