OFOE | Nyomtatóbarát oldal: OFOE FILMKLUB pedagógusoknak és szülőknek
2013. január 8.
» Hozzászólások (0)
: OFOE

OFOE FILMKLUB
pedagógusoknak és szülőknek

Szeretettel meghívjuk a kollégákat és az érdeklődő szülőket filmklubunk első találkozójára a Kino moziba (1137 Budapest, Szent István krt. 16.).

Időpont: január 19. 15 óra.

Bemutatásra kerül a Lazhar tanár úr című film.

A film megtekintése után beszélgetni szeretnénk azokkal a nézőkkel, akik ehhez kedvet éreznek.

Terveink szerint 2-3 hetenként kerül majd sor hasonló összejövetelekre

A Lazhar tanár úr című film rövid tartalma

Egy montreali általános iskola alsós osztályának mindennapjait szeretett tanárnőjük öngyilkossága a feje tetejére állítja. A gyerekek egymás között próbálják meg feldolgozni az őket ért tragédiát, s eleinte nem fogadják el az iskolába helyettesítő tanárként jelentkező emigráns algériai pedagógus segítségét. Mr. Lazhar azonban sajátos eszközökkel lát neki az osztály kedvenc tanárnőjének elvesztése iránt érzett fájdalom közös feldolgozásának, aminél már csak oktatási módszerei tűnnek szokatlanabbnak. A tanár úr gyorsan népszerűvé válik a gyerekek között, s most már a kollégák tekintenek rá egyre inkább csodabogárként. A mindig mosolygós Lazhar múltja pedig titkokkal és tragédiákkal teli, s a zárkózott férfi életének részletei apránként kerülnek nyilvánosságra a tanáriban. (Forrás: www.port.hu)

Beszélgetés Philippe Falardeauval, a Lazhar tanár úr rendezőjével

Mi a benyomása Locarnóról? Hogy érzi itt magát?

Philippe Falardeau: Döbbenetes és nagyon megindító volt számomra találkozni a többezres közönséggel a Piazzán. A fesztivál hivatalos újsága szerint 7000-en voltak. A film sajtóvisszhangja nagyon pozitív, bizakodó vagyok és nagyon boldog.

A filmjében az iskolai környezetet mutatja be. Hogyan történt a felkészülés? Van tanítói tapasztalata?

Nincs. A gyerekkori emlékeimre támaszkodtam elsősorban, szakmai folyóiratokat olvastam, és visszamentem az iskolapadba, megfigyelni a rendszer működését. Megfigyelhettem, hogyan viselkednek a gyerekek, hogyan változott a tanterv az én időm óta. Nem akartam dokumentumfilmet készíteni, de mindenképpen törekedtem rá, hogy egy fajta valóság/igazság megnyilvánuljon. És felhasználtam az alkalmat arra, hogy fájó kérdéseket járjak körbe, mint pl. a francia okatás reformja (értsd: anyanyelv oktatás, mint pl. a magyartanítás), a tanár-diák-szülő viszony, a hihetetlenül beszabályozott rendszer a diák-tanár érintkezésben. A fizikai kontaktusteremtés tiltásának témája felvetődik a filmben, de nem ez a film legfontosabb gondolata.

A gyerekek depressziós és szuicid hajlamú tanítónője, Martine Lachance (Lachance=szerencsés) helyét Bachir Lazhar (Lazhar jelentése szintén szerencsés) veszi át, aki szintén komoly traumát él át szerettei elveszítése következményeként. Bachir a megfelelő ember Martine utódjaként?

Igen, ő a megfelelő ember, éppen a haláleset okozta trauma miatt, amely a gyerekekhez teszi őt hasonlóvá. Ő nem feltétlenül jobb tanár, még csak nem is jó tanár. Megvannak a hibái. Angolból kifejezetten rossz, legalább akkora hiányosságai vannak, mint a gyerekeknek. De számára az a tény, hogy a felesége szakmáját végezheti, hogy segítséget nyújthat a gyerekeknek a gyászfeldolgozásban rendkívül fontos, hiszen a saját fájdalmának enyhítését is jelenti. Az ő megközelítési módja sokkal személyesebb mint az osztállyal foglalkozó pszichológus „kezelése”. M. Lazhar alázatos ember, aki kész a saját fájdalmát is felhasználni, hogy segítsen a gyerekeknek megtörni az őket körülvevő csöndet. Talán nem is baj, hogy M. „Szerencse” követi a szegény Mme Lachance-t (Mme Szerencse), hogy egy másik kultúrából érkező férfi hozza el a vigasztalást és a saját pedagógiáját. Ahol újrafestik a falat, hogy feledtessék és kitöröljék az emlékekből a tragédiát, ott az ő személyes kapcsolata a halállal lehetővé teszi, hogy jobban megértse a gyerekeket és segítsen nekik. Ilyen értelemben, őt az ég küldte, azonnal rendelkezésre áll, elég idős, hogy komoly tapasztalata legyen.

Nem félt a pedagógusok felháborodott reakcióitól, hiszen egy pedagógiai képesítéssel nem rendelkező emberről derül ki, hogy jobban végzi a dolgát, mint a képzett tanárok?

Persze, számítok ilyen reakciókra is… De a filmben arra szorítkoztam, hogy egy olyan iskolai környezetet mutassak meg, amelyben a tanárokat rendkívül szigorú szabályrendszer köti. Oda kell figyelniük rá, hogy mit mondanak, milyen gesztusokat használnak, el kell kerülniük az érzelmi megnyilvánulásokat. Én magam is, ha leülök egy parkban a padra és nézem a játszó gyerekeket, azt kockáztatom, hogy esetleg valaki feljelent a rendőrségen! Túlságosan messzire mentünk ebben. Rendben, megértem, ha valaki ezt a szigorúságot védi, de nekem is jogom van hozzá, hogy elmondjam: átestünk egy kicsit a ló túlsó oldalára, és másfajta oktatási rendszert szeretnék. Egy tornatanár arra panaszkodik, hogy minden helyzetben úgy kell kezelnie a gyerekeket, mint a „radioaktív hulladékot”! Végül is a filmem egyfajta óda a tanárokhoz, akiknek nemcsak a gyerekeket, de a gyerekek szüleit is tudniuk kell kezelni, óda annak az „ellenállásnak”, amelyet gyakran az oktatás jelent számukra. Röviden: csak a rendszert kritizálom, nem a tanárokat. Egy olyan rendszerben, amelyben az erőszak nagyon gyakori, az igazgatónőnek és a tantestületnek rendkívül szűk mozgástérrel kell dolgoznia.

Nincs a filmben olyan tanár alak, amely követendő példa lehetne, de az ellenkezője sincs. A tanítónő, Claire, csodálatos, nagyvonalú, pozitív, tudja motiválni és képezni a tanulókat, és az osztályból a gyerekekkel együtt színekkel és fényekkel teli, barátságos környezetet varázsol: olyan helyet, ahová én is szerettem volna járni, amikor gyerek voltam. Szülő modellt sem kívántam bemutatni, hanem sokkal inkább olyan példákat kerestem, amelyek segítségével megmutathatom mennyire komplikált tanítani, mennyire nehéz, hogy a tanár ne sajátítsa ki (ne éljen vissza ) a szülő szerepét, hogy mennyire nehéz közel kerülni a gyerekekhez és közben megtartani az előírt távolságot. Semmit sem tudunk meg például a kis Simon szüleiről, úgy tűnik, tökéletesen magára van hagyva, mindenféle nevelés nélkül.

Alice édesanyja, a pilóta (a szerepet Evelyne de la Chenelliere, a film alapjául szolgáló színdarab szerzője játssza) figyelmes, szeretetteljes, de gyakran van távol. Megerősíti M. Lazhart a módszerében, és ő az egyetlen, aki köszönetet is mond neki. Ami pedig Marie-Frédérique Mac Cathy szüleit illeti, ők például nagyon is jelen vannak, rendkívül érdeklődők, de nagyon (túlságosan is) irányítók.

Végül pedig nem sugalmazom a „régi jó módszerek” visszaállítását sem. Az iskolapadok oszlopos elrendezésével, a számítógép fiókbazárásával, az első tollbamondás – tollbamondás? ez már nem is léztezik! - tárgyának megválasztásával – Balzac: Szamárbőr című regényéből egy részlet – az látható inkább , hogy M. Lazhar egy másik kor szülötte, és semmit sem tud a pedagógiai reformokról. Ez érzékelteti, hogy mekkora a kulturális szakadék közte és a gyerekek között. Ennek ellenére mégis képes kapcsoltat teremteni velük, mert meghallgatja őket, képes figyelni rájuk. Megvannak a hibái, elavult módszerei időnként működnek, máskor egyáltalán nem. Avval, hogy megjutalmazza a gyerekeket, ha szótárt használnak, a kölcsönös udvariassági gyakorlatokkal, az idejétmúlt szóhasználataival M. Lazharnak mégis sikerül .

M. Lazhar pedagógiai módszereinek bemutatásával párhuzamosan az emigráns Bashir Lazar témáját is boncolgatja. a filmben: ezek a kedvenc szüzséi?

Tetszett az ötlet, hogy egy olyan személyt mutassak be, aki a bevándorló drámáját éli meg, holott a lényeg máshol van. A bevándorlási bizottság megkérdőjelezi a vallomását, mert a tartózkodási engedélyért folyamodók gyakran nem hazudnak azért, hogy ne toloncolják vissza őket. Pedig M. Lazhar az Iskola vezetőségének hazudik, hogy halott felesége nyomdokaiba léphessen, hogy valami módon helyettesíthesse őt. Avval, hogy a felesége szakmáját gyakorolja, gyerekekkel körülvéve, ő, aki a saját gyerekeit elveszítette, talán képes lesz talpra állni. M. Lazhar felelősnek érzi magát, mert előbb hagyta el a hazáját mint a családja, és így életben maradt. Emiatt az állandó lelkiismeret furdalás-érzés miatt rendkívül érzékeny a gyerekek problémájára, akik hasonlóan felelősnek érzik magukat a tanítónőjük haláláért. Megpróbálja beszéltetni őket a tanítónő haláláról, holott arra lenne szüksége, hogy a saját gyászáról beszéljen. A tanító Bashirt elbocsátják, mert nincs a képesítését igazoló diplomája, viszont sikerül egyfajta békét teremtenie a gyerekek és a saját életében is. Egy lázadó gesztussal hagyja el az iskolát: búcsúzásképpen átöleli a kis Alice-t. A bevándorló Bashir viszont megkapja a tartózkodási engedélyt.

Miért mondja az észak-afrikai Bashir Claire Lajoie gyarmatosítás témában szervezett tevékenységeiről, hogy „naív elképzelés a kolonizációról?”

Claire a tanítványaival az amerikai indiánokról beszél, a Pow Wow-ról, a dél-amerikai őslakosokról, Afrika felfedezéséről. Dokumentumokkal, képekkel és tárgyakkal díszíti fel az osztálytermet, egy színdarabot készít a gyerekekkel a felfedezők, Stanley és Livingstone találkozásáról: valóban derűs és kívülálló képet fest, ami eltávolodott a valóságtól. Ha levelezünk és képeslapokat küldözgetünk, abban van valami romantikus, távol a borzalmaktól, és ezt nagyon fontos kimondani. Sőt, ha a híradót nézzük a tv-ben vagy a moziban, az is egy kívülálló víziója marad. Korábban készítettem egy filmet, aminek CONGORAMA a címe, és egyáltalán nincs szó benne Kongóról. Kissé romantikus a szemléletmódom, egy külső megfigyelő, egy turista nézőpontja, aki aztán majd visszatér a saját elfoglaltságaihoz. Rengeteg kutatómunkát végeztem ehhez a filmhez, jóllehet hosszabb időt töltöttem el Afrikában, nagyon szeretem a kontinenst, de tudom, hogy csak egy olyan nyugati ember nézőpontjával rendelkezem, aki imádja Afrikát.

Miért lesz öngyilkos Martine a tanteremben? Mi ez, vád? Segélykiáltás?

Nem, egyáltalán. A kolléganője, Claire is elmondja: Martine Lachance depresszív pánikbeteg volt. Ellentétben a kis Simon elképzelésével, a tette nem volt kiszámított: egy pánikroham következménye volt. Azt mondják, az esetek 80%-ában, nem tudjuk miért lesz valaki öngyilkos. Ismertem embereket, akik saját maguk vetettek véget az életüknek. Azt hiszem, ez olyan, mint egy hirtelen elsötétedés, egy sötét dagály, és hirtelen végezni kell vele.

Azt sem kell elfelejteni, hogy mivel fikcióról van szó, egy tragédiának kell bekövetkeznie: az én filmemben a tragédia az öngyilkosság. Azt választottam, hogy a gyerekek és a tanárok szemében megnyilvánuló borzalmat mutatom be inkább, mint az áldozatot. Őt csak nagyon röviden és távolról, az üvegajtón keresztül lehet látni. Mivel az öngyilkosság az iskolában történik, az iskola minden tagját érinti, ami a teremben van, azt meg akartam őrizni. A filmem az iskolában bekövetkező erőszakról szól. Martine üzenete nagyon erőszakos, de ahogy a kis Alice mondja a filmben „nem tudunk büntetést adni neki, mert meghalt”.

Miért hazudott Simon, amikor azt terjesztette Martine-ról, hogy megcsókolta, és miért ennyire agresszív?

Megtudjuk, hogy Martine átölelte egy nap, amikor sírt, úgy, mintha az anyja lenne. Olyan gesztus ez, amit a saját édesanyja talán sohasem tett. Simon szégyellte magát a gyengesége miatt, amiatt, hogy valaki a többiek előtt babusgatja, nevetségesnek érezte magát. Azért hazudott, hogy megőrizze a látszatot; csak a gyengék sírnak és a gyengéket vigasztalják a nők. Simon ezt a hamis képet őrzi a férfiasságról, keménynek akar látszani, valószínűleg ezért veszi el rendszeresen egy nála nagyobb és testesebb gyerek sapkáját. De Martine halála szembeállítja Simont a saját hazugságával: felelősnek érzi magát, az osztálytársai is felelősnek tartják érte, mindegyik gyereknek traumát jelent: csak a beszélgetés indíthatja el a gyógyulási folyamatot, hogy a gyerekek elfogadják, hogy nincs közöttük felelős, hogy Martine nem miattuk halt meg.

Mi M. Lazhar meséjének mélyebb jelentése, amelynek helyesírási hibáit az osztály kórusban javítja ki a film egyig záró jelenetében?

Volt az első mese, „A farkas és a bárány”, La Fontaine meséiből, amelynek kötetét M. Lazhar Martine Lachance dolgai között találta meg, és amit az osztályban felolvastak. Ennek a mesének a tanulsága, hogy mindig az erősebb igazsága érvényesül. Bashir meséje egy lepke bábjáról szól, ami egy olajfán fészkel. Az olajfa megfogadja, hogy megóvja a bábot, de egy tűzvész elpusztítja a fát. A bábból kibújik a lepke, akinek el kell repülnie, hogy megmeneküljön. Bashir meséje eredendően a felnőtté válásról szól.

(Locarno 2011. augusztus 8.)
(forrás: http://www.e-media.ch)
Fordította: Koleszár Olga

--