OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Tanártípusok? Vagy valami más?
2013. január 9.
» Hozzászólások (0)
: Háttér

36. esélyegyenlőségi napló

Tanártípusok? Vagy valami más?

Sokat figyelem a pedagógusokat. Próbálom megérteni, miért olyanok, amilyenek. Főleg azt, miért, hogyan lesz az elvárandó pozitív személyiség negatívvá. Hogy abban a személyiségjegyek, vagy valami más játszik e szerepet? Azt hiszem, a „valami más” erősebben beleszól ebbe. Hiszen, aki erre a pályára lépett, csak azért tette, mert alapvetően szerette a gyerekeket, az oktatást… De akkor mitől van, hogy egymás mellett tanítanak teljesen ellentétes hatások szerint működő pedagógusok?

Valami más van a dologban? Személyes élettörténetek? Egyéni vagy közösségi felelősségek? Hogyan lehetne a pedagógusok kiégését megállítani? Kinek kellene erre figyelnie? Az igazgatónak? A közösségnek? Az oktatásirányításnak?

Az ünnep előtt sok adományt kaptunk. Szinte minden iskolába vihettünk ajándékokat, sok helyre azokon is túl, akik a művészeti oktatásunkban részesülnek. Mikuláscsomagokat, plüssfigurákat, iskolaszereket, társasjátékokat. A gyerekek egyforma örömmel fogadták, a pedagógusok azonban nem mindenhol így nyilvánultak meg.

Az egyik teremben példás rend. A megszokott három oszlopba rendezett padokon egyformán, csak a kinyitott olvasókönyvek fekszenek. Fegyelmezett, csendben ülő gyerekek. Semmi extra izgalom, mozgolódás az ajándékok láttán.

Próbálom kis kerettörténetbe fogni előre bejelentett látogatásunk célját, mesélni, hogy meglátogatott minket a Mikulás, de nem tudott mindenhova elmenni, és engem kért meg, hogy vigyem el oda, ahol jó gyerekek vannak. A gyerekek szeme már csillog…”Mert ugye tanító néni, itt jó gyerekek vannak?” – kérdezem cinkosan, remélve, partnerre találok. „Nem mondhatnám. – hangzik a szigorú válasz. - Mindig izegenek-mozognak, különösen matematika órán….nem figyelnek….és olyanok az eredményeik is…”

Kis rémület a gyerekek arcán….lehet, hogy nem kapnak semmit? De gyorsan osztani kezdjük az ajándékokat. Mivel vendégekkel vagyok, kérem a gyerekeket, mondják meg a nevüket, és azt is, melyik faluban laknak, hiszen több helyről járnak ide suliba. Megy is a dolog, miközben a tanító néni kommentálja a bemutatkozásokat. „Hát igen. Ennek tanítottam az apját is. Négy osztályt járt ki. Az anyja meg annyit se….” stb…

Már nagyon szeretnék túl lenni az egészen, kínos nekem, de semmiképp sem akarom megbántani. Mert tudom, az csak rontana a helyzeten. Kérek még egy kedves karácsonyi dalt tőlük….de a tanítónéni a Zengő ABC-t megfelelőbbnek érzi, kis célzással, hogy neki az a dolga, nem efféle, mint amit most csinálunk. A gyerekek hangosan, egyszerre kántálva mondják a verset, nem, nem téveszt senki, és mondja is mind, kivétel nélkül. A tanító néni láthatóan elégedett.

Aztán, a másik teremben az összetolt asztalok fölött karácsonyi díszeket készítő gyerekeket találunk. Kellemes, vidám zsongás, örömteli, elmélyült munka. Mosolygó tanító néni fogad, a gyerekek izgatottan, gyorsan helyezkednek el a teremben, hogy mindenki lásson, kényelmesen felénk fordulhasson. A szokásos mondókámmal kezdem. A kérdésemre, hogy vannak e itt rossz gyerekek, a tanító néni nemmel válaszol….A gyerekek ránéznek: - de hát Krisztián sokat rosszalkodik! Ő nagyon rossz! - mondják kórusban. –Jó, néha elevenebb kicsit, mit a többiek, de nem rosszaságból teszi…ugye Krisztián? És ezután biztosan jobban ügyel majd, tudom…igaz? - mondja a tanító néni. Krisztián buzgón és megkönnyebbülten bólogat.

Kérés nélkül is több dalt énekelnek, csillogó szemmel, boldogan. És nem tudom feledni azt a fiúcskát, aki egy kis plüssoroszlánt kapott, ahogy lehunyt szemmel ölelte az arcához, és olyan gyengédséggel simogatta a puha sörényét percekig, amilyet tőle még sosem láttam. Az otthoni nihil, alkoholista anyja, a szegénység, sokkal inkább az agresszív megnyilvánulásokat alapozta meg benne, és most, lám, világosan mutatja, mennyire tud gyengéd is lenni, szeretni.

Nem tudom, mit kellene tenni. Hogy azok is meglássák újra egy nyolcéves szemében, vagy egy mozdulatában azt, ami miatt itt vagyunk, a pályán. Mert örömöt, szeretetet csak akkor adhatunk, ha mi is örömünket leljük abban, amit teszünk. És azt hiszem, ez sokkal fontosabb, mint a Zengő ABC.

Mert a pedagógia titka, sikere úgy gondolom, nem csak a tananyagban van. Nem attól lesz jobb, ha azokat még pontosabban előírják. Hanem az „örülős” szemekben. A gyerekében és a pedagóguséban is.

Az azokhoz vezető utat pedig máshol és máshogyan kellene keresni.

L. Ritók Nóra

--