OFOE | Nyomtatóbarát oldal: 21. századi pedagógia a gyakorlatban
2013. június 1.
» Hozzászólások (3)
: Elmélet

Ez történt a 2. Digitális pedagógus konferencián

2. 21. századi pedagógia a gyakorlatban

Prievera Tibor a rendkívül népszerű Tanárblog egyik szerkesztője, középiskolai tanár. A konferencián tartott előadása „egyedülálló produkció, hiszen hazai viszonylatban eddig nagyrészt ismeretlen tanulásszervezési és értékelési komplex megoldást mutatott be. Kivételes eset, hogy van aminek előbb van hiteles, jól működő gyakorlata, mintsem leíró kutatási eredményei és ebből született elméletei. Szerencsések a résztvevők, akik itt hallottak erről először, mert a hiteles és eredményessége felől kétséget nem hagyó beszámoló alapján már nem a megszokott kritikával és elutasító stratégiák alkotásával fogadják majd egyszer ennek a területnek az általános módszertanát.” 1

Részletek az előadásból

Az alábbi szubjektív beszámoló a 21. századi készségek implementációjának egy lehetséges módját tartalmazza, illetve megpróbál bemutatni egy utat, amely a magyar közoktatás keretein belül, egy nem különlegesen jól felszerelt iskolában, ezeket az elveket a gyakorlatban alkalmazza.

A 21. századi készségek mellett a tanulói autonómia lehető legszélesebb biztosítása, az egyéni tanulási útvonalak kialakítása, követése, valamint az értékelés újragondolása adta meg azt az elméleti keretet, amelyet a mindennapok iskolai gyakorlatával kellett harmonizálnunk. Az alábbiakban azok a gyakorlati lépések találhatóak, amelyek ennek sikeréhez, véleményem szerint, elengedhetetlenek.

Mivel a diákok különböző útvonalakon indulnak el, szükséges egy olyan kiterjesztett, virtuális tér, ahol a tananyagokat gyűjtjük, a feladatok elvégzése, valamint a tanulás folyamata ellenőrizhetővé, követhetővé válik. Erre több megoldás kínálkozik (pl. Moodle, Sulivilág, Sulinet 2.0), én a Ning rendszerét használom. (…)

Azt feltételeztük, hogy nem minden diáknak van ugyanarra szüksége, hanem eltérő szinten vannak, különböző érdeklődési körrel rendelkeznek, és másban jók, és ugyanígy másban gyengébbek. Ez a technikai feltételek szintjén azt jelenti, hogy ahhoz, hogy mindenki találjon magának megfelelő anyagot, szükség van egy online ’lerakatra’, ahonnan a saját tanulási útvonalaikhoz szükséges anyagokat összeállíthatják. Ez első ránézésre megoldhatatlan feladatnak tűnhet, pedig - tapasztalatból tudom – nem az. Mindenesetre akkor tud jól működni, ha létezik egy olyan felület, ahol szinte korlátlanul tudunk anyagokat, fájlokat feltölteni.

A könyv és az egyéni tanulási útvonalak kapcsolatának megteremtése talán a legnehezebben kitalálható rész a rendszerben. Nálam ez így működött:

Egy szinten 20 pontot lehetett elérni (illetve a felső ponthatár nem volt megadva, mindenki bátran túlteljesíthette a szint követelményét), de a pontokat a szint végén jegyekre váltottam át. Az átváltás a rendszer bevezetésekor így történt: 20-16: 5, 15-11:4, 10-6: 3, 5-1: 2, 0 vagy kevesebb: 1.

Adott tehát egy 2-3 hetes időszak, amely alatt minimum 16 pontot kell a gyerekeknek elérniük ahhoz, hogy ötöst kaphassanak (az értékelés és az osztályozás kapcsolatáról szintén a következő fejezetben szólok majd). Mivel lehet pontokat szerezni? Én arra igyekeztem figyelni, hogy minden szinten legalább 20 pontnyi megszerezhető pontot felkínáljak. Egy tipikus szint pontszerzési lehetőségei így néztek ki:

A szintek során a legfontosabb talán az volt, hogy a saját tanulását mindenki sokkal inkább irányíthatta, mint addig, illetve bármivel kiegészíthette a pontjait. Ez a rész szerintem működött, mert lassanként kialakult némi érdeklődés a gyerekek egy részében, és valóban olyan dolgokat adtak be, ami foglalkoztatta őket (pl. versfordítások vagy vámpíros novellák). Meglepően nehezen sikerült azt megértetnem, hogy csak amiatt, mert valami érdekes, még lehet ’tananyag’.

Az értékelésben az elv az volt: nem kell mindenkinek ugyanazt tudnia, de valamit tudnia kell.

Itt éreztem először, hogy ebben a rendszerben sokkal kevesebb a rálátásom arra, hogy mit csinálnak a diákok. Itt valóban nem a tanár irányít, tényleg sokkal kevésbé tudtam ellenőrizni, hogy mit is csinálnak. Megtörtént az is, hogy a rendszer lehetőségeivel élve valaki esetleg nem tanulta meg a könyv szavait, és beadta üresen a szódolgozatot. Kétségtelen, hogy másnak beadott esetleg helyette egy 50 szavas fogalmazást, de azért mégis igen erősen dolgozott bennem a ’tanár-ösztön’, meg féltem is attól, hogy nem tanulnak semmit (biztos van olyan egyébként, aki valóban nem tanult semmit, vagy csak nagyon keveset, de abba az illúzióba sem szeretném magam beleringatni, hogy ők a ’régi’ rendszerben agyontanulták volna magukat). Szintén vigasztalt kicsit a tudat, hogy valóban nem az a fontos, hogy mindenki ugyanazt a 20 szót / kifejezést tanulja meg hetente, hanem az a lényeg, hogy fejlődjön a szókincsük.

A rendszer lehetőséget adott arra is, hogy egyes gyerekekkel bizonyos problémákra koncentráljunk egy-egy szinten. Volt olyan, akinek például a fogalmazások nem nagyon mentek. Ő megtehette azt, hogy egy két hetes szint során csak a fogalmazásokra koncentrál, és ír minden másnap egyet. A pontokat ezért megkapja és esetleg abban a két hétben nem tanul szavakat (kivéve persze az íráshoz kapcsolódó kifejezéseket). Így nem kellett szétforgácsolni az idejét, én folyamatosan segítettem javításokkal és két hét alatt valóban sokat fejlődött az íráskészsége. Ennek azon a szinten éppen a szótanulás lett az áldozata. Utólag azt gondolom, megérte. Mert ugye a pontok a fogalmazásokból is összejöttek. A nagy kérdés az volt végig, hogy vajon csak azzal foglalkoznak majd, hogy kikerüljék a munkát, vagy arra használják a rendszer adta szabadságot, hogy hatékonyabban osszák be az energiájukat és az idejüket.

A legutolsó szempont itt az értékelés szigora. Az iskola, ahol tanítok ’jó’ iskolának számít, elég motivált gyerekekkel, szép eredményekkel, komoly felvételi mutatókkal, itt csak az ötös a jó jegy. Ezzel több gondom is akad. Egyrészt hatalmas a nyomás, hogy jobb jegyeket adjak. Ez nagyon zavart, hiszen nem azért adtam ’rosszabb’ jegyet, mert személyes problémám volt a gyerekkel, csupán szerettem volna jelezni, hogy amit írt, az még nem egészen jó, vagy még nincs azon a szinten, ahol akár lehetne, vagy lennie kellene. Erre pedig a hagyományos értékelési rendszer ezeket a számokat adta nekem.

A pontrendszer egy csapásra megoldotta ezt a problémát, mivel gyakorlatilag kiiktatta a negatív értékelést. Ha valami nem sikerült jól, adhattam rá ’1-est’ (ami esetleg 0, vagy 1 pontot jelentett), hiszen nem a naplóba beírt 1-es lett az eredménye, hanem úgy értelmezték, hogy a 20 pontból megvan már egy. A naplóban pedig ennek semmi nyoma sincs, hiszen csak a szint lezárásakor kaptak jegyet. Ez sajnos egyesekben beindított némi patópálosodást, hiszen ha nincs semmi (közvetlen!) következménye annak, ha nem készülnek a szavakból, akkor nem fognak. Aztán majd csak lesz valahogy. Amint ez a rendszer lényegéből adódik – nem lesz valahogy, ha nem csinálnak valamit. És ezt elég nehéz volt megemészteni sok gyereknek. Volt némi ellentmondás is abban, ahogy megnyilvánultak gyakran, hiszen nem lehetett egyszerű hirtelen a saját munkájukért felelősséget vállalni. Egy ideig néhányan sokkal nagyobb energiákat fordítottak arra, hogy a ’rést’ keressék a rendszerben, és megpróbálják igazolni – leginkább önmaguk előtt – hogy a rendszer áldozatai és ezért nem tudnak tejesíteni.

A tanulmány teljes szövege az online konferenciakötet 17-23. oldalán olvasható.

Prievera Tibor konferencián tartott előadásának videófelvétele megtekinthető a rendezvény honlapján (1 óra 15 perctől).

1Ollé János blogja: Digitális pedagógusok akadályversenye 5/1.

--