OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Új korszak az (Új) Pedagógiai Szemle történetében
2013. július 18.
» Hozzászólások (0)
: Háttér

Új korszak az (Új) Pedagógiai Szemle történetében

„Az OFI vezetése úgy döntött, nem könnyen és nem gyorsan, hogy a lapnak lennie kell, a rendesen működő, rendszeresen megjelenő folyóiratra szüksége van a szakmának, a szaktudománynak, az új pedagógus nemzedékeknek Szakmai együttműködési megállapodást kötött a Magyar Pedagógiai Társasággal, ez alapján új szerkesztőbizottság alakult, nagyobb felelősséggel a lap sorsáért, mint amilyet az eddigiek vállalhattak, s egyúttal több segítséget ígérve a szerkesztőségnek.”1

Mindössze félévnyi csúszással megjelent tehát az Új Pedagógiai Szemle legfrissebb: 2013/1-2. száma új főszerkesztővel (Takács Géza), átszervezett szerkesztőséggel megváltozott összetételű szerkesztőbizottsággal (elnök: Halász Gábor) és új külsővel.

A tetszhalálba süllyedt folyóirat feléledése mindenképpen örvendetes, hiszen egy hagyományos és évtizedeken át nagy szakmai tekintélyt élvező szakmai lap támad fel haló poraiból, és indul el a hagyományok megőrzésének szándékával az aktuális szükségleteknek is megfelelni kívánó új utakon.

A bevezető köszöntőjében olvasható az a főszerkesztő által megfogalmazott hitvallás, amelynek alapján ezt a régi-új folyóiratot szerkeszteni akarják:„Számomra akkor igazi egy pedagógiai lap, ha minden sorában benn van annak a belátása, hogy nem sok nehezebb és fontosabb dolog van a világon, mint jól tanítani, mint jó nevelőnek (facilitátornak, animátornak, mentornak) lenni, mint segíteni azoknak, akiknek családjai már évtizedeket gyűjtöttek össze az elveszettségből, s mégis meg kellene találniuk magukat.” Megjelenik a korszerűség követelménye, amelynek értelmében valódi, igazi és egyben európai lapot kell létrehozni, amely a jó pedagógiát szeretné szolgálni és ösztönözni. A jó pedagógiára pedig „nincs szabály, sokféle lehet, sokfélének kell lennie, a lap tehát a jó pedagógiák művelői, képviselői, kutatói, felfedezői, megálmodói, vagyis szerzői révén teremthet magának nyomvonalat – vagy sehogy.”

Mit tartalmaz a lap?

A hagyományos Tanulmányok rovatban egy korábbi számban megjelent írás (Hiányszakmát tanuló végzős szakiskolások, ÚPSZ 2011/6) folytatása. Az elemzés az iskola- és szakmaválasztást meghatározó tényezőkre fókuszált, és kiemelt figyelmet szentelt a motivált és kényszerszülte választásoknak.

A most megjelent második rész a mintában szereplő 3260 szakiskolát végző fiatal kérdőíves vizsgálatából nyert adatok alapján készült kutatási beszámolókból tartalmaz részleteket. Ezek témái a családi mintakövetés és az iskolai mobilitás közötti összefüggés (Szanyi-F. Eleonóra), a speciális szakiskolásokra jellemző sajátosságok összehasonlítva a többi szakiskolással (Papp Gergő) a vizsgált fiatalok szakmaválasztási aspirációi (Szalma Ivett), a szakiskolákban zajló gyakorlati képzés jellemzői (Kurucz Orsolya). A beszámolókhoz Mártonfi György, a kutatás vezetője írt az alapfogalmakat is tisztázó bevezetőt és lényegre törő összefoglalót. Talán nem véletlen, hogy a valós problémák felvetését, elemzését tudatosan felvállaló lap éppen ezzel a dinamikus változásban lévő, az oktatási rendszer egyik legneuralgikusabb területét jelentő témával indítja működésének új szakaszát. Nem tudom nem idézni a főszerkesztői köszöntő egy – érzésem szerint nagyon is ide illő – részletét: „Kavarog benne minden, ami a Duna tájon forrong: összecsúszott, összeszikrázó korok, reformok, kultúrák, népek, múltak, fájdalmak, tévedések, veszteségek, álmok és remények.”

A lapban szereplő képsorozatot a Budapesti Szolgáltató és Kézművesipari Szakképző Iskola fényképésztanulói készítették. A fotók témája szorosan kapcsolódik a tanulmány rovatban említett kutatáshoz: a szakma tanulásából ábrázol jeleneteket, majd egy fodrászverseny fotódokumentációjából, illetve riportfotó sorozatából mutat be néhány fényképet. Mint ahogyan a belső borítón olvashatjuk: „A fodrászok a tanulmányrovatunkban elemzett hiányszakmát tanuló szakiskolások ellentetjei, hiszen a fodrászat továbbra is divatszakma, az elemzés adatai szerint is többnyire éppoly elérhetetlen a diákok jelentős része számára, mint a fényképészet.”

Az Értelmezések, viták rovat, mint a cím is érzékelteti, nyitott a vélemények, érvek ütköztetésére. Klein Balázs írása azt a polémiát elemzi, amelyik a 2012-es középszintű magyar nyelv és irodalom érettségi feladatok javítókulcsa miatt alakult ki a sajtóban a Magyartanárok Egyesülete és a tételkészítő bizottság között. Három intézményt vizsgált, kettőben a tanárok a központilag megadott javítókulcstól szisztematikusan eltérő módon javították a feladatsorokat, a harmadikban követték a központi előírásokat. A szerző munkahipotézisei – amelyek szerint 1. a tanárok jól azonosították a problematikus feladatsorokat, 2. a tanárok által helyesnek tartott javítási módszer javított volna a feladatsor minőségén – a részletes adatelemzés során igazolódtak. A tételkészítő bizottság azonban nem vette figyelembe a javaslatokat, ezért a tanárok egy része maga vette kézbe az igazságos javítókulcs kidolgozásának feladatát. Így az adott intézményen belül azonos volt az értékelés szempontrendszere, viszont az intézmények közötti összehasonlítást nézve az eljárás igazságtalannak bizonyult azokkal a diákokkal szemben, akiknek a tanárai a központi kulcs szerint dolgoztak. Íme egy gyönyörű erkölcsi dilemma: a szakmai vagy a hivatali szempontok érvényesüljenek-e egy ilyen esetben? Ez a felvetés nagyon érdekes indítás lehetne egy további vitához! Vajon lesz-e ilyen?

A Műhely rovat a folyóirat múltja, illetve korábbi (17 éven keresztül működő) főszerkesztője, Schüttler Tamás előtt tiszteleg, amikor válogatást ad közre azokból a szerkesztői jegyzetekből, amelyek 1991 és 2007 között megjelentek az ÚPSZ első oldalain, illetve borítóján. Ezeket többnyire az adott lapszám tartalmára reflektáló írások máig megőrizték frissességüket, most is élvezet olvasni őket. Reménytelen-e hát a küzdelem? – kérdezi a szerző a gyűjtemény címében. (Hát hogy lenne reménytelen, kedves Tamás? Legfeljebb hosszadalmasabbnak ígérkezik, mint annak idején reméltük!) A következő jegyzet problémafelvetését például ma ugyanolyan aktuálisnak érezhetjük, mint egy évtizeddel ezelőtt.

A zaklatott, feszültségekkel teli légkörben szocializálódó, érzelmileg sokszor meglehetősen elhanyagolt gyerekek jóval fogékonyabbak a médiák és a mindennapi élethelyzetek közvetítette agresszióra, mint szerencsésebb társaik, a szeretetben, melegségben felnövők. Az erőszakos magatartási minták sokkal vonzóbbak azon gyerekek számára, akik sikertelenek az iskolában, akik egyre kevésbé képesek lépést tartani az egyébként értelmetlenül túlméretezett tananyaggal, akik ezért először a hátsó padokba száműzetnek, majd tanulási zavaraik, magatartási rendellenességeik miatt kiszorulnak az iskolából. S ugyancsak az agresszió, az erőszak melegágya lehet a sokféle hiány – ételé, játéké divatos, jó márkájú ruháké, kielégítetlen érzelmi szükségleteké egyaránt. A kettészakadó társadalom, a szegénység és az iskolai sikertelenség éppúgy okozza a mindennap túszejtő játékot játszó, gyengébb társaival kegyetlenkedő gyerekek számának szaporodásában, mint a médiából áradó erőszak.

A világnak kellene szelídebbnek lennie, és amíg ez nem következik be, addig keveset érnek a képernyőkön megjelenő agresszivitásra utaló ikonok (2003. szeptember).

Pedagógiai jelenetek című rovat eddig még nem volt a Szemlében. A tervek szerint pedagógiának mint élménynek, mint történetnek, mint eseménynek kell megjelennie, a cél a „látható pedagógia” megmutatása. Ezt a szándékot átmenetileg némileg felülírta egy figyelemreméltó történés.

Talán nem árulok el műhelytitkot, ha ideidézem annak a levélnek egy részletét, amelyet Géza főszerkesztői ténykedésének egyik első lépéseként küldött szét kollégáinak, barátainak, ismerőseinek. (Megtiszteltetésnek vettem, hogy én is a címzettek közé kerültem.)

„Hogy vagy? Mi van veled, kedves Kolléga? Mi történik éppen veled? Általad? Ellenedre? Mi volt a héten? Hogy bírtad? Mi dobott fel ennyire? Bírod még? Hogy bírod? Te se érted? Mi történik? (A kis világban, persze, ezt kérdezném, a nagyvilágot majd később.) Vársz-e még valamire? Miféle magadnak tett ígéret segített átevickélni a múlt héten? Hány gordiuszi csomót vágtál át szerdán a negyedik órában? Miféle dallam motoszkál még most is a füledben az elmúlt napokból? Mi lesz velünk? A kérdés természetesen a Te pedagógiai épp-hogyan-létedre vonatkozik. Melyről persze tudom, tudjuk, hogy elvonatkoztathatatlan (magánélettől, közélettől), de azt is tudom, tudjuk, hogy azért mégis csak elvonatkoztatható. Válaszképpen leveleket várok, melyek idézésével az új közegben megerősíthetném (sőt, alakot nyerhetne) bizonytalan szerkesztői személyiségem. A napi bosszúságok örömök épp úgy érdekelnek, mint az évszázados fájdalmak.”

A válaszokat eredetileg a lapszám indítására szánta a főszerkesztő, de olyan nagy számban érkeztek, hogy végülis ebbe a rovatba kerültek. Ez még akkor nem a tervezett „látható pedagógia”, inkább az iskola látható, érzékelhető problémáinak gyűjteménye. A szerzői gárda életkort, pályafutást, tehát nyilván tapasztalati anyagot tekintve is rendkívül sokszínű: Achs Károly (tanár), Baráth Szabolcs (kollégiumvezető), Földes Petra (mentálhigiénikus), Gyalog Éva (tanár), Gergely Ferenc (történész, ny. tanár), Hartégen József (szakoktató) Hornyák László (grafikus, rajztanár), L. Ritók Nóra (iskolavezető, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője), Szekszárdi Júlia (egyesületi elnök), Tóth Tamás Május (egyetemi hallgató), Zsolnai Noémi (tanító). Vajon lesz-e folytatás? Születnek-e reflexiók az itt felvetett gondolatokra?

Két cikk jelenik meg a Kitekintés című rovaban. Az iskolarendszer átjárhatóságának bajorországi helyzetét taglalja Lennerné Patkó Ildikó. Rendkívül izgalmas az írás felütése, amely jelzi, hogy a német oktatási rendszer első ránézésre a korán szelektáló iskolarendszerek közé tartozik, hiszen a 4. évfolyam után döntésre kényszerülnek a gyerekek. A veszélyt azonban törekednek ellensúlyozni az oktatás irányítói azzal, hogy jogszerű és megvalósítható lehetőséget adnak az alsó (5-8. évfolyam) és a felső (10. évfolyam) középfok után is az elkezdett képzési út megváltoztatására. (A magyar iskolarendszer, amely korábban integratívnak látszott, a rendszerváltás után a 6. és 8. évfolyamos gimnáziumok létrehozásával felerősítette a szelektív tendenciákat, miközben az átjárhatóság részletes szabályozása azóta sem történt meg.) Bajorországban az átjárhatóságot a meginterjúvolt pedagógusok általában jónak találják, szegregáció fenyegeti azonban a nagyvárosokban élő migráns gyerekeket. Bajorország sem mentes – részben éppen emiatt – a kapcsolódó pártpolitikai csatározásoktól. A rovatban belül nagyot változik a hangnem, és a „poroszos” (pontosabban „bajoros”) rendszer bemutatását követően a gyermekközpontúságot hangsúlyozó Summerhillről következik egy személyes hangvételű írás, amelynek szerzője a téma elkötelezett szakértője Fóti Péter.

A hagyományos Szemle rovat is jól tükrözi a lap egészét jellemző nyitottságot és sokszínűséget. Szerepel benne recenzió a projektpedagógia történetének logikai összefüggéseit taglaló kötetről (szerző: Lipcsei Imre, recenzens:Hegedűs Gábor Imre), Perjés István Szebenyi Péter válogatott pedagógiai írásainak gyűjteményéről ír. Halász Gábornak az oktatáskutatás globális trendjei című művét Bozsik Viola recenzálja, a Brezsnyánszky László 65. születésnapjára készült tanulmánykötetet pedig Pornói Rita. A hazánkban egy évszázada jelenlévő szalézi rend nevelői kultúrájáról szóló kötetről (szerkesztő: Lengyel Erzsébet) Thullner Zsuzsanna számol be. (A rendalapító Don Bosco, a gyermekközpontú pedagógia korai és kiemelkedő alakja megkerülhetetlen része az egyetemes neveléstörténetnek, és külön figyelemre méltó az ő nevét viselő és pedagógiáját megvalósítani törekvő kazincbarcikai iskola évtizedes működése.)

A lap külsőségeiben is megváltozik, képekkel gazdagodik, amelyek – mint ahogyan ezt a korábban említett példa is igazolja – nem csupán dekorációk. „Azt gondoljuk – olvasható a bevezetőben – a kép a pedagógiai cselekvés természetes eleme, a 355 éves Orbis Pictus, majd ugyanennyi kiadása, vagy bármely mai tankönyv szemrevétele elégséges indoknak látszik.”

A borítón egy filmező férfi látható, szemben áll velünk, az arcát eltakarja a kamera, de ő mindent lát és megörökít, amit a látószögébe kerül. Tekintsük ezt az alakot az Új ÚPSZ szimbólumának?

Zárásul ismét a főszerkesztői köszöntőből idézek: „Azt szeretnénk, hogy az iskolától a kutatásig és a kutatástól a pedagógiai intézményekig, vagy éppen az informális pedagógiai helyszínekig az utak lerövidüljenek, könnyebben járhatók legyenek, élénküljön a forgalom, ébresszen minél szélesebb körben kedvet a mozdulásra, a helyváltoztatásra, a fordulatra, a keresésre, a találkozásra vagy épp a szembesülésre.”

Így legyen! Valamennyiünk érdekében kívánunk sok sikert.

Szekszárdi Júlia

1Részlet az új főszerkesztő bevezetőjéből.