OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Széllel szemben...
2013. december 2.
» Hozzászólások (6)
: Gyakorlat

Széllel szemben...1

...nem lehet. De muszáj. Ez történik nap, mint nap a szakiskolákban. De kik is ezek a fiatalok, akikről olyan könnyedén lemondott a magyar társadalom? Kik ők, akikről még a pedagógus szakma sem tud – több találkozón beszéltünk kollégáimmal ezekről a gyerekekről – azt éreztük, mintha a Marsról jöttünk volna! Nem léteznek. Ha nem ismerjük a problémát, akkor nincs is. Mit lehet kezdeni velük? Melyek azok a módszerek, eljárások, melyekkel talán mégis meg lehet harcolni értük, velük? Erről szól ez a sorozat.

Nagyon sokszor átírtam, aztán töröltem, majd újraírtam ezt a bevezetőt. Hogyan is tudnék ezekről a gyerekekről úgy írni, hogy többségünk számára egyszerűen nem is léteznek – még a pedagógus szakma számára sem? Hogy ne puszta panaszkodás legyen, hanem egyfajta kiútkeresés. Azért, hogy ne fogadjuk el a lemondást róluk, melyet felgyorsítanak az új köznevelési törvény rendelkezései, hogy ne vesszenek el sem ezek a fiatalok, se a velük és értük dolgozó pedagógusok erőfeszítései.

A statisztikák szerint 127 ezren vannak. Számuk folyamatosan csökken, köszönhetően a tizenhat évre szállított tankötelezettségnek – Híd programok ide, vagy oda. Itt a legnagyobb a lemorzsolódás (20-23%), és itt vannak a „legproblémásabb” gyerekek. Szinte valamennyien halmozottan hátrányos helyzetűek, 43%-uk sajátos nevelési igényű tanuló, többségük cigány. Óriási tudásdeficittel érkeznek, olyan családi környezetből, mely szinte behozhatatlan hátrányt jelent.

(A képek csak illusztrációk, semmi közük a történetek helyszínéhez.)

Miközben a kormány hangsúlyt kíván helyezni a szakképzésre,

„A Magyar Kormány szakképzés-fejlesztési stratégiájának küldetése:

A XXI. század egyéni és társadalmi követelményeinek megfelelő, magas színvonalú szakképzés biztosítása, amely hozzájárul Magyarország társadalmi-gazdasági fejlődéséhez, és amely – a képességek kibontakoztatásával – sikeres életpályára készíti fel az egyént.”2

,addig intézkedései ennek a célnak ellenére hatnak. A riasztó az, hogy meg sem próbálja megmenteni ezeket a fiatalokat, akiket 5-10 év távlatában a munkaerő-piaci kínálat szempontjából domináns jelentőségűnek nevez. Lemond róluk. Tizenhat évre leszállított tankötelezettség, közismereti tárgyaikat heti 7 órában maximálta, ez idő alatt kellene pótolni az elmúlt évek hiányosságait olyan fiataloknál, akik se olvasni, se írni, se számolni nem tudnak megbízhatóan – gyakorlatilag analfabéták. Lerövidített szakképzés arra hivatkozva, hogy „felesleges és elsajátíthatatlan” ismeretekkel kár tömni a fejüket, úgyse... Minek is egy leendő szakácsnak ismerni Szent István nevét, József Attila verseit, vagy tudni, hogy a tigris, bár csíkos állat, mégsem zebra...?! Minek egy SNI-snek normális szakmát tanulnia, például szakács szakmát nyújtott képzésben – kivették mindet az OKJ-jegyzékből, helyette ugyanennyi idő alatt kínáljunk részképesítéseket, kamu szakmákat: lehet konyhai kisegítő, ruhatermék-összeállító, gyógynövény-termesztő, melegétkezdés eladó – csupa-csupa piacképes szakma!

De kik is ezek a fiatalok, akikről olyan könnyedén lemondott a magyar társadalom? Kik ők, akikről még a pedagógus szakma sem tud – több találkozón beszéltünk kollégáimmal ezekről a gyerekekről – azt éreztük, mintha a Marsról jöttünk volna! Nem léteznek. Ha nem ismerjük a problémát, akkor nincs is.

Mit lehet kezdeni velük? Melyek azok a módszerek, eljárások, melyekkel talán mégis meg lehet harcolni értük, velük? Erről szól ez a sorozat.

Az első rész szerzői: egy szakiskolai magyar tanár és egy szintén ott dolgozó fiatal pszichológus kolléga, akik nevét nem hozzuk nyilvánosságra a személyiségi jogok védelmében.

1A szerzők nevét nem adjuk meg, hogy ne lehessen beazonosítani az intézményt. Létező szakemberek, létező iskolák. Név és cím a szerkesztőségben.

2A Magyar Köztársaság Kormánya SZAKKÉPZÉS-FEJLESZTÉSI STRATÉGIA 2013-IG

--