OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Közmunkásokat tanítok (Naplórészletek, 5. rész)
2014. március 18.
» Hozzászólások (0)
: Gyakorlat

Közmunkásokat tanítok

(Naplórészletek)

5. rész

2014. február 26.

Ma az ajándékozás öröméről, az önzetlenül adni tudás fontosságáról volt szó. Az apropót a múlt heti akció adta. Ahogy sutyorogva, titokban készültek a köszöntésemre.(Még mindig meg vagyok hatva, pedig ez rám kevéssé jellemző.) Jó volt hallani, hogy ez nekik is örömet szerzett, és már azon törik a fejüket, hogy milyen legyen a búcsú. Melyik kollégám minek örülne, kit, mivel lepjenek meg az utolsó napon. Azt hiszem, elfogadtak, befogadtak, mert velem megosztják titkos tervüket, tanácsot kérnek. Olyan izgatottak már most, mint a kicsinyek karácsony este. Megállapodtunk abban, hogy a gesztus a fontos, tehát nem kell és nem is szabad nagyobb összegben gondolkodniuk. Már az is megvan, mi lesz a meglepetés. Persze nem árulom el, mert megígértem nekik, a számon lakat van. Amiről nem is álmodnak: óriási meglepetéssel készülünk mi is. Hatan vagyunk, de csak ketten készítjük elő a dolgot, mert ezt még a kollégák sem tudják, számukra is ott és akkor fog kiderülni a turpisság.

A második blokkban egy kevésbé kedves dologban próbáltunk elmélyedni, a számok világában. A szorzótábla már megy, a legtöbben a figyelmetlenségi hibahatáron belül oldják meg, hárman vannak, akiknek viszont „lövése” sincs. Kettőjüket nem is érdekli, a harmadiknak feladatul adtam, tanulja meg. Elmagyaráztam a logikáját, mire érdemes figyelni, milyen összefüggések mentén gyakoroljon. Láttam a szemében a csillogást, megértette! Feltételezem, jövő héten már neki se lesz ez megoldhatatlan probléma.

Az írásbeli összeadás, kivonás már nehezebb dió. Ha nem írnak helyiértékesen, akkor tuti a rossz eredmény. Gyakoroljuk, még van időnk! Az írásbeli szorzás és osztás a kedvenc mumusuk. De a gyakorlás itt is csodákat tesz!

A legnagyobb bánatom, hogy két huszonéves leányka közül az egyik semmilyen együttműködésre nem hajlandó. Ő, aki semmit sem tud: olvasás, írás, számolás számára elérhetetlen távolságban lévő tudomány. Személyes sértésnek veszi, megalázónak tartja, hogy iskolába kell járni. A másik nagy nehézségek árán rábírható a közös munkára, de ő sem érti, miért kell valamilyen (bármilyen) használható tudásra szert tennie. Azt hiszem, ők lesznek a „veszteség lista” tagjai. A 23 fős csoport tekintetében ez igen jó arány, engem mégis elszomorít.

2014. mácius 5.

Kifelé megyünk a képzésből. Még három és fél hét – és vége. Egyfelől nagyon örülök, mert iszonyúan elfáradtam. Másfelől viszont be kell vallani: hiányozni fognak.

Ma megint téma volt a kollégáknak szánt meglepetés. Kértem, hogy ezen a napon ne szabadidőruhában érkezzenek, mert úgy illenék, hogy ne csak a szívüket öltöztessék ünneplőbe.

Fogalmuk sincs arról, hogy mi vár rájuk 31-én! Ennek a számukra szervezett meglepetésnek része lesz valami, amihez szükségünk van a fényképükre. Telefonnal készültek a képek, nem profik, de a célnak megfelelnek. Annyira élvezték a dolgot, hogy még ahhoz is hozzájárultak, „rabosítsuk” őket. Ez egy volt rendőr megfogalmazása, de telilalálat! Mindenki a kezében tart egy „táblát”, melynek felirata: 2013/14. Ott, helyben készült, abban a pillanatban, amikor kitalálták, így nem túl szép, de erre volt lehetőség.

Ha már fotózás, akkor csoportkép is készült. Természetesen a „táblával”. Újabb névnapos akcióra készülnek. Egy ifjú kollégámat akarják köszönteni. G. kárpátaljai magyar, ezt a hallgatók is tudják, ezért cirill betűvel írják fel a nevüket a pénteki dolgozatra. Képesek voltak gyakorolni, csak azért, hogy örömet szerezzenek G-nek. Hihetetlenül nagy arcok! Vagy két órát gyakoroltuk a cirill betűs írást, olvasást. Élvezték nagyon. Azt játszottuk, hogy különböző magyar mondatokat írtam fel nekik cirill betűkkel. Ők meg kibetűzgették. A végére már egész jól ment! Ilyeneket írtam: Orosz tanfolyam indul március 7-én, pénteken. Vezeti: G. Pénteken tanulási technikából dolgozat lesz. Amit viszont nem tudnak (ma estig én sem tudtam): G. nem tud se oroszul, se ukránul, mert a beregszászi körzetben lakók nem beszélik a nyelvet. Magyar iskolába járt, még egyetemre is. Olvasni tud, de nagyjából ennyi. Vicces lesz!

Miután kiviccelődtük magunkat, nekifutottunk a százalékszámításnak. Nem a kedvencük, de csinálta a többség, becsülettel. Látszik, hogy küzdenek vele, meg akarják érteni, meg akarják tanulni. De az is látszik: egyre jobban fáradnak. Az írásbeli műveletek nagyon döcögősen mennek. Elszoktak a számolástól, mindenkinek van telefonja, amiben számológép funkció is működik. Amikor lankadnak, meglebegtetem, hogy már alig néhány alkalom van hátra, együtt majd csak kibírjuk.

2014. március 13.

A héten megint dupláztam. Hétfőn helyettesítenem kellett, volt időnk gyakorolni az írásbeli műveleteket. Sokat és jól dolgoztak, de már a végkimerülés határán vannak. Írják a különböző záró teszteket. Lazításként tovább pontosítottuk a kollégáimnak szánt „meglepetés buli” részleteit. Körvonalazódik a végleges forgatókönyv. Nagyon izgatottak. Ha rajtuk múlna, semmi mással nem foglalkoznának, csak ezzel. Közben értesültünk arról, hogy az egyik hallgatónk súlyos betegsége kiújult, kórházba kell mennie. A kilátások nem túl biztatók. Súlyosbíthatja a helyzetet, ha a hiányzásai elérik a kritikus szintet, még a tanfolyam árát is visszakövetelhetik tőle. Igaz, az a hír járja, hogy igazolt mulasztás esetén ettől méltányosságból(!!) eltekinthetnek. Szép! Ennek kapcsán beszélnünk kellett arról, hogy miért is lenne érdemes az orvosi utasításokat betartani. Gyógyszert kiváltani, bevenni, kontroll vizsgálatokon megjelenni. Az is igaz azonban, hogy ezt könnyű mondani! Havi - jó esetben, mert közmunkája van, - 50 000,- Ft-ból még ilyen költségeket is kibírni... Ha betegállományba kényszerül, akkor pedig pont olyan kilátástalan lesz a helyzete, mint amikor a 22.800,- Ft-os ellátásból kell megoldani az életet. Mit lehet ilyenkor őszintén, meggyőződésből mondani? Mert azt, hogy tartsa be az orvos utasításait, hogy váltsa ki és vegye be a gyógyszert, hogy menjen kontroll vizsgálatra, azt gondolom, hogy nem. De akkor mit? Már csak abban reménykedhetünk, hogy valami csoda csak történik és jobbra fordulnak a dolgok.

Szerdára úgy készültem, hogy megírjuk a záró teszteket és a fennmaradó időben tovább gyakoroljuk a még mindig némi nehézséget okozó feladatokat: szorzás, osztás többjegyű számokkal, százalékszámítás, mértékegységek átváltása. Azzal fogadtak, hogy a beteg társuk helyzete megoldódni látszik. Sikerült munkahelyet találnia, oda be is jelentik, tehát akár betegállományba is tud menni. Velem is beszélt a fiatalember, engem is így tájékoztatott. Ez azért megnyugtató. Majd meglátjuk.

Elmondták azt is, hogy felköszöntötték a kollégámat a névnapján. Jól sikerült az akció – bár mint már jeleztem, sem oroszul, sem ukránul nem beszél, – azért el tudta olvasni a cirill betűvel írott magyar nyelvű köszöntő sorokat. Nagyon meghatódott, ő sem számított semmi ilyesmire.

Az élménybeszámolók közben érkezett egy hallgató, iszonyú állapotban. Az arca csupa seb, az egyik szeme lila, feldagadva annyira, hogy kinyitni sem tudta. Nehezen mozgott, láttuk, hogy fájdalmai vannak. Kérdeztem, mi történt? Annyit volt hajlandó mondani, hogy a fizetésnapi öröm túl jól sikerült, majd kiment. Szünetben próbáltam faggatni. Nagy nehezen elmondta, hogy csúnyán berúgott, de a sérüléseihez némi külső segítségre is szükség volt: valaki lelökte a lépcsőn. Négy órát feküdt a földön, akkor hívtak hozzá mentőt. A mentősök a detoxba akarták szállítani, ezt ő semmiképp sem akarta. Nagy nehezen elérték, hogy a mentő hazavigye. Szünet után mondtam neki, hogy orvoshoz kell mennie. Annyit felajánlottam, eldöntheti: egyedül megy, vagy kíséri valaki. Nem nagyon akaródzott neki a dolog, de határozottam kijelentettem, hogy erről nem szavazunk. Orvosnak kell látnia! Egy társa felajánlotta, hogy elkíséri. Megegyeztünk, hogy este hívom, beszámol M. állapotáról. (A szemét ellátták, agyrázkódást diagnosztizáltak, szigorú pihenést, illetve a szemének jegelését írta elő az orvos. Szerencséje volt, viszonylag „olcsón” megúszta.)

Ezt követően megírták a matematika tesztet. Ki is javítottam ott helyben. Nagyon elégedett vagyok, egy 74%-os, egy 84%-os van, a többi mind 85% fölötti, ami kiváló minősítést jelent. Amíg a teszt javítására várakoztak, egy újabb rossz hír érkezett: az egyik kollégájuk, aki nem a képzésen ült, hanem a képzés helyszínének közelében takarított, munka közben hirtelen rosszul lett és meghalt. Volt nagy izgalom, telefonálgatás, de semmi konkrétumot nem tudtak meg.

Sajnos nekem mennem kellett, mert a kezdődött a „műszakom„, csak abban reménykedem, hogy azért nem omlanak össze. Szerették ezt a kollégájukat, így még nehezebb feldolgozni a történteket.

--