OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Fóti Péter: Mi a demokratikus nevelés? – 3. rész
2014. április 3.
» Hozzászólások (0)
: Elmélet

Fóti Péter: Mi a demokratikus nevelés?

Megjegyzések Erich Fromm bevezetőjéhez A.S. Neill Summerhill c. könyvéhez

3. rész

A szülők világossá kell tegyék a család életében a jogosultságokat. Milyen kérdésekben döntenek ők, milyen megfontolások alapján, milyen kérdésekben kapnak a gyerekek beleszólást, és miben döntenek közösen. A közös döntésekért azután mindenki egyaránt felelős is. Tisztázottnak kell lenni annak is, hogy miben dönthetnek a gyerekek teljesen önállóan. Ez az egész rendszer természetesen az időben változik, a gyerekek hatalma növekedhet, a szülők egyre jobban visszavonulhatnak, anélkül, hogy vesztesnek éreznék magukat, a gyerekek pedig egyre több dologban döntenek, és felelősen vesznek részt a döntések végrehajtásában, és válnak valóban önállóvá.

***

A demokratikus döntéseken túl

Írásomban igyekeztem Fromm felfogását finomítani, és rámutatni, hogy bizonyos területeken az okok és azok magyarázata, megint más területeken a közös döntések helyettesíthetik a családi életben a tekintélyelvű, hatalmi döntéseket. Mindezeken túl szeretnék még Erich Fromm és A. S. Neill nyomán néhány alapelvet rögzíteni, amire saját nevelői tapasztalataimat is alapozom:

Neill szilárdan hisz abban, hogy „a gyermek eredendően jó”. Meggyőződése, hogy az átlaggyerek nem egy félresikerült lény, nem gyávának vagy lélektelen robotnak születik, hanem minden előfeltétele megvan ahhoz, hogy szeresse az életet, és érdekelődjék az élet iránt.

Frommnak ez a megjegyzése a gyerekekről, azok születéskori állapotára vonatkozik. Mint később látni fogjuk, Fromm (és Neill) ezzel a bűnben való fogantatás vallási dogmája ellen szól, és nem azt érti, hogy a gyerekek minden körülmények között angyalok maradnak.

A nevelés célja - tulajdonképpen az élet célja -, hogy örömmel dolgozzunk, és boldogok lehessünk. Neill szerint boldognak lenni egyet jelent „az élet iránti érdeklődéssel”. Én ezt így fogalmaznám: boldognak lenni annyit jelent, hogy az életre nemcsak az értelmünkkel, hanem egész személyiségünkkel reagálunk.

Sajnos a boldogság szót ugyanúgy, mint a demokráciát és a szabadságot, lejáratták. A magam részéről inkább szeretem felhívni a figyelmet, hogy a legtöbb gyerek, ha megfelelő környezetben élhet, vidám jókedvű, kezdeményező lény.

Nem elegendő az intellektuális képességeket fejleszteni. A nevelésben mind az értelmi, mind az érzelmi erőket fejleszteni kell. A mai társadalomban egyre szélesebb a szakadék az értelem és az érzelmek között. A mai ember azt, amit megél, lényegében az értelmével ragadja meg, a helyett, hogy közvetlenül felfogná, mit érez, mit lát a szeme, és mit hall a füle. Ez a szakadék az értelem és az érzelmek között a modern emberben egy majdnem skizofrén lelkiállapotot hozott létre, amely szinte lehetetlenné teszi számára, hogy az értelmén kívül más úton is tapasztalatokat gyűjtsön.

Ez a probléma igen komplex, és a legjobb megoldáshoz az vezet, ha megtanuljuk gyerekeink nonverbális közléseit is meghallani, és azokra reagálni is. Önmagunkkal, saját érzelmeinkkel is tisztába kell ehhez jönni. Tudni kell, hogy mindenkinek joga van a saját érzelmeire.

A nevelést a gyermek lelki igényeihez és képességeihez kell igazítani. A gyermekek nem altruisták. A gyermek még nem tud úgy szeretni, ahogy egy érett ember. Helytelen a gyermektől olyasmit elvárni, amit csak színlelni tudna. Az önzetlenség, az emberszeretet csak a gyermekkor befejeztével fejlődik ki.

Fromm ezen tézise felülvizsgálatra szorul. Mint David Gribble és mások is rámutattak a gyerekek viselkedésében már a kezdetektől fogva számos viselkedésforma megtalálható, így a racionális altruista is! A környezettől függ, hogy ez a fajta viselkedés megerősítést kap-e, és ha igen, akkor a gyereki önzés nem egy fejlődési szakasz, hanem csupán a gyermeki viselkedésrepertoár egy eleme. Ilyen értelemben nem igaz az, hogy egy gyerek önző, és ezen nincs mit változtatni. Az altruizmusra kényszerítés azonban valóban helytelen, és visszafele sül el.

A kierőszakolt fegyelem ugyanúgy, mint a büntetés, félelmet vált ki, és a félelem gyűlöletet szül. Ennek a gyűlöletnek nem kell tudatosnak vagy nyíltnak lennie, mégis megbénítja az érzelmek erejét és valódiságát. A gyermek nagyfokú fegyelmezése káros, és árt az egészséges lelki fejlődésnek.

A bűntudatnak mindenekelőtt az a funkciója, hogy a gyermeket a tekintélyhez kösse. A bűntudat gátolja az önállóság kifejlődését. A bűntudat megteremti az ellenszegülés, a megbánás, a megadás és az újabb ellenszegülés ördögi körét. Társadalmunkban a legtöbb embernél a bűntudat nem a lelkiismeretből fakad, hanem a tekintéllyel szembeni engedetlenség érzéséből és az ezzel kapcsolatos büntetéstől való félelemből. Az, hogy a büntetés testi fenyítés, szeretetmegvonás vagy egyszerűen csak az, hogy az ember kívülállónak érzi magát, ebből a szempontból teljesen mindegy. A bűntudat minden fajtája félelmet szül, a félelem pedig gyűlölethez és alakoskodáshoz vezet.

Az olvasó felismeri majd, korunk társadalmából kényszerűen adódik, hogy azt a kísérletet, amelyről ez a könyv beszámol, nem lehet minden további nélkül megismételni. Nemcsak azért, mert ezt egy Neillhez hasonló különleges személyiségnek kell véghezvinnie, hanem azért sem, mert csak kevés olyan szülő akad, aki elég bátor és független ahhoz, hogy inkább a gyermekei boldogságára, semmint a „sikerére” gondoljon. Ez azonban semmiképpen sem csökkenti ennek a könyvnek a jelentőségét.

Erich Frommal szemben azt gondolom, hogy számos ember képes Neillt utánozni! Természetesen igaza van Frommnak, amikor azt írja:

A könyv mondanivalója engem rendkívüli módon felvillanyozott, és felbátorított. Remélem, hogy ezzel sok olvasó is így lesz. Ez nem jelenti azt, hogy mindennel egyetértek, amit a szerző ír. A legtöbb olvasó nem evangéliumnak fogja tekinteni Neill könyvét, és meggyőződésem, hogy a szerző ezt várná el a legkevésbé.

Fromm idejében A. S. Neill kedvenc szavai nevelési elveit a tekintélyellenes és a szabad szavakkal írták le. Ma ettől eltérően szeretem erre a nevelési stílusra a demokratikus-szabad nevelést alkalmazni, mert az eltekint a nehezen kezelhető tekintély szótól, és valami pozitívat hangsúlyoz.

Előszavát Fromm ezekkel a bekezdésekkel fejezi be:

Még akkor is, ha ma az Egyesült Államokban nincs a Summerhillhez hasonló iskola, ez a könyv minden apa és anya számára hasznos lehet. Arra készteti őket, hogy átgondolják saját nevelési módszereiket. Rá fognak jönni, hogy Neill nevelési módszereit nem lehet - mint azt sokan teszik -gúnyosan elintézni azzal, hogy ez a gyermeknek annyi hatalmat ad, amennyit maga a tanár nem alkalmazhat. Neill ragaszkodik egy bizonyos egyensúlyhoz a szülő-gyermek kapcsolatban. Szabadság féktelenség nélkül - ez a megközelítés a család életében radikális változásokat hozhat.

Az elgondolkodó szülők megdöbbenéssel fogják megállapítani, hogy mekkora kényszert és mennyi erőszakot alkalmaznak gyermekük nevelésében anélkül, hogy ennek tudatában lennének. Ez a könyv új tartalommal tölti meg azokat a szavakat, hogy szeretet, elfogadás, szabadság.

Neill mélyen tiszteli az életet és a szabadságot, és radikálisan elutasítja az erőszak alkalmazását. A gyerekekben, akiket ebben a szellemben nevelnek fel, olyan tulajdonságok fejlődnek ki, amelyek a nyugat humanisztikus hagyományainak céljai közé tartoztak: értelem, szeretet, emberiesség és bátorság.

Ha Summerhillben mindez lehetséges, akkor máshol is lehetségesnek kell lennie, feltéve, hogy az emberek érettek hozzá. Mint a szerző helyesen kifejti, nincsenek „problematikus gyerekek”, csak „problematikus szülők” és egy „problematikus emberiség”. Azt hiszem, Neill műve egy mag, amely ki fog hajtani. Egy új társadalomban, ahol minden igyekezet középpontjában az ember és személyiségének kibontakozása áll, Neill gondolatai általános elismerésre találnak majd.

Irodalom:

--