OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Közmunkásokat tanítok (Naplórészletek, 6. rész)
2014. április 13.
» Hozzászólások (3)
: Gyakorlat

Közmunkásokat tanítok

(Naplórészletek)

6. rész

Az utolsó előtti héten befejeztük a „tananyagot”, megírtuk a zárótesztet életvezetési ismeretekből. Itt is remekül teljesítettek! Nagyon büszke vagyok rájuk! A teszt megírása után már felszabadultan beszélgethettünk volna, de kedvenc provokatőrünknek megint szellemeskedni támadt kedve.

Ez már a sokadik akciója volt. Szégyen ide, szégyen oda, egy órás vitát követően elküldtem. Megismételtem: semmilyen kirekesztő megjegyzést nem vagyok hajlandó eltűrni, a jelenlétemben ez volt az utolsó! Betelt a pohár! Arra is megkértem, hogy a következő héten szerdán meg se jelenjen, mert azonnal elküldöm! A csoport tagjai felajánlották, hogy "megdorgálják", hisz megérdemli, de sikerült megegyeznünk, hogy az agresszió nem old meg semmit. Megbeszéltük, hogy akkor viselkedünk helyesen, ha nem alacsonyodunk le erre a szintre. A fennmaradó időben már újra normális mederben folyt a beszélgetés.

Érdekes, hogy milyen komoly volt a felháborodás, pedig tudom (mert mondták), hogy a hallgatók legalább fele a Jobbikra fog szavazni. Ez azért kétségbeejtő, mert a demokratikus ellenzéknek semmi elfogadható alternatívát nem sikerült felmutatnia a regnáló hatalommal szemben. Ezek az emberek pontosan tudják, hogy semmi esélyük. Nem nácik, nem fasiszták, csak végtelenül elkeseredettek.

Ismételten felajánlottam, hogy amiben tudok, segítek nekik a képzést követően is. Újra felírtam a telefonszámomat, email címemet. Bátorítani próbáltam őket, hogy keressenek nyugodtan. Még váltottunk néhány szót a tanárok búcsúztatásával kapcsolatban. Ez most számukra a legfontosabb, ez foglalkoztatja őket, nagyon izgatottan készülnek! Annyira megható!

Az utolsó „hivatalos” napomon azt terveztem, hogy véglegesítjük a hétfői búcsúval kapcsolatos összes részletet, majd hamarabb elengedem őket. Tudták, hogy minél hamarabb végzünk, annál hamarabb mehetnek, de nem kapkodtak. Az első mozzanattól az utolsóig, a legapróbb részletekig mindent megbeszéltünk, tisztáztunk. Be voltak sózva, alig tudtam őket rábírni, hogy nyugodjanak meg, minden a legnagyobb rendben lesz! Fogalmuk sem volt arról, mekkora „meglepetés buli” vár rájuk hétfőn. Csütörtökön és pénteken ki kellett tölteniük néhány teszt, de az idő legnagyobb részében már csak jókedvű, kötetlen beszélgetéssel múlatták az időt.

Nekem és az egyetlen beavatott kolléganőnek még rengeteg feladatunk volt. Hétfőre ugyanis egy igazi ballagást szerveztünk. Meghívtuk a „tanker nénit”, a közvetlen kolléganőjét, aki kézben/fejben/lábban tartotta az ügyeinket, valamint a mi igazgatónkat. Tán öt hetünk volt arra, hogy teljes titokban minden meglegyen. A kollégák is csak annyit tudtak, hogy az utolsó hétfőn mindenkinek mennie kell.

Az igazgatónktól elkértem a talárokat. Mivel 22 db-ra volt szükség és nekünk csak 17 van, kénytelen voltam a kapcsolati tőke igénybe vételére. A hiányzó ötöt kölcsönkértem és kaptam a fiam volt középiskolájából. Öltözet kipipálva. Ballagás tabló nélkül? Mindenféle idióta ürüggyel sikerült lefotózni mindenkit. A kollégákat is. Még mondja valaki, hogy semmi értelme az okos telefonoknak! A beavatott kolléganő remekül rajzol, így az ő keze munkáját dicséri a tablónk. Címe: Alapkompetencia képzés - társasjáték felnőtteknek. Egy játéktáblán vannak a hallgatók: nagyon helyes bábuk. A mezőkön feliratok: számolás, írás, olvasás, mentálhigiéné, tanulási készségek, életvezetés, stb. Három szerencsemező (négylevelű lóhere) is volt a táblán,a három „főnök”. De nem főnökként, hanem a csapat támogatóiként, mert rengeteg segítséget kaptunk tőlük. Mindig elérhetők voltak, mindent azonnal intéztek, csak azzal foglalkoztak, hogy minél kevesebb konfliktus keletkezzen, minél hamarabb találjanak elfogadható megoldást a felmerült problémákra. Le a kalappal! Őszintén mondom. Tabló: rendben!

Na de milyen ballagás az, ahol még egy tarisznya sincs? Hát lett! Mindenkinek! Hallgatóknak, kollégáknak, meghívott támogatóinknak. Egyedi, névre szóló. Kis füzetecskén ceruza, és a nevünk. Mindenkinek az, ahogy szólítottuk. Töltött tarisznya volt: só, föld, 5 forintos, tabló, valamint a „Minden nap háború” című filmből a híres Al Pacino monológ (A pillanat fontossága). Útravalóul. Virág is került, tulipán és rózsa pici csokorba kötve. Iskolánk volt tanulója, őstehetség büszkeségünk egy Ady verset szavalt. Magnóról ballagási dalok szóltak, én felolvastam nekik a már említett Al Pacino monológot. Tanker néni is szólt hozzájuk néhány kedves szót, hozott nekik csokoládét is.

Ezt követte a hallgatók búcsúja tőlünk. Minden „felnőtt” egy szintén névre szóló, kicsi agyagból készített, mázas tálkát kapott, megtöltve apró cukorkával, egy-egy szál plüssvirág is járt mindehhez. Egy hallgatónk versét is meghallgathattuk, igazán nagyon kitettek magukért. (Ezeket a tálkákat még egy volt tanítványom korongozta, évekkel ezelőtt, most mázat kapott, nagyon szép lett. Ehhez én ragaszkodtam, mert a gesztus, hogy el akarnak búcsúzni, önmagában elegendő lett volna. A plüssvirágot ők vették, ők állták a „büfét” is. Ennél nagyobb anyagi megterhelést nem bírtak volna el, de nagyon akartak valami személyeset is adni.) Az igazgató úr is megszólalt, pedig nem készült rá. De ajándékot kapott, úgy érezte, meg kell köszönnie. Jó volt látni, milyen büszke az ő kollégáira. És megint megcsillogtatta félelmetes műveltségét. Mint jeleztem: nem készült a megszólalásra, de mivel mégis így döntött, sikerült mindenkit meglepnie. Egy Goethe bölcseletet mondott el, fejből, hibátlanul, gyönyörűen! Mi is büszkék voltunk ám rá!


Forrás: http://raebredes.blogspot.hu

Ezt követte a ballagás. Az épület előtt tettünk egy kis sétát, majd az épületben is körbesétáltunk. Látni kellett volna őket! Dagadoztak a büszkeségtől, fotózkodtak, élvezték, hogy a többi csoport sárgul az irigységtől. És közben morzsolgatták a könnyeiket a meghatottságtól. Azt hiszem, ha más nem, de ez örökre beleégett a lelkükbe. Pozitív élményként.

Másnap a Türr Központ kihozta a tanúsítványokat, semmi ünnepélyesség! Gyorsan, gyorsan két példányban aláírni, hogy átvették. Szánalmas! Mi persze kiosztottuk, ahogy illik. Kézfogás, ölelés. Ez a minimum. Asszem. A hivatalos ügyek elintézése után mentek el a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Ott tudtak róluk, várták őket. Négy teremben voltak, a kolléganő azt mondta, úgy viselkedtek, mint egy igazi iskolás csoport. Érdeklődőek voltak, olvasgatták a feliratokat. A legjobban a legfrissebb tárlat érdekelte őket: egy, a romák életét bemutató fotókiállítás.

Vége. Vége?

Végre személyesen is bemutathatom a szerzőt, akinek ezeket a megrendítően szép naplójegyzeteket köszönhetjük. Dékán Haas Zsuzsa a Budapesti Tanítóképző Főiskolán végzett 1982-ben. Képesítés nélküli nevelőként kezdte, majd osztálytanítóként dolgozott. Családi okok miatt pályaelhagyó lett, kétszer is újrakezdte az életét. Dolgozott könyv nagykereskedelemben, könyvkiadásban, volt népművelő is. Ennek két hozadéka volt: megtanulta megbecsülni a közalkalmazotti létet, mert a „maszek világban” alkalmazottnak lenni nem életbiztosítás, és szerzett néhány szakképesítést, amelynek igen nagy hasznát veszi pedagógusként is. Nem volt könnyű, de csak visszakerült a pedagógus pályára. A Hungária Általános Iskola és Kollégiumban először gyermekfelügyelő, majd egy év múlva csoportnevelő (kollégiumi nevelőtanár) lett. Úgy érezte, van még mit tanulnia, ezért végezte el a közelmúltban az ELTE PPK-n az „Inklúzió pedagógiája” szakvizsgás képzést.

--