OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Interjú Pethőné Nagy Csillával (részletek)
2014. április 30.
» Hozzászólások (0)
: Háttér

Tantervet tanítunk, vagy gyereket?

Részletek egy interjúból: Pethőné Nagy Csillával beszélget Balla István1

Régóta dolgozom a tanárképzésben, tanártovábbképzésben, tankönyvszerző vagyok és több mint 30 éve gyakorló középiskolai tanár, elég sok mindent megtanultam, tapasztaltam. Annyifélék a gyerekek, annyiféle környezetből jönnek, annyiféle helyi sajátossággal kell megküzdeniük az iskolákban, hogy elképzelhetetlen ezekre a kihívásokra mindenütt ugyanolyan tantervvel, taneszközökkel, pedagógusi attitűdökkel megoldást kínálni. Szakmaiatlannak tartom azt az elképzelést, hogy egy vagy két taneszköz „csodabalzsamként” generálmegoldást adhat az oktatás-nevelés számtalan problémájára. Innentől hitelesség kérdése, hogy megszólaljak. Ráadásul nemcsak szakmaiatlan, de méltánytalan is, ami a tankönyvpiaccal történik. A kiadók milliókat invesztáltak a tankönyveik kifejlesztésébe, kifizették az akkreditációs költségeket is, hogy az új kerettanterveknek megfeleljenek a kiadványaik. Ezek után ilyen drasztikusan lerombolni ezt az ágazatot, ez félelmetes.

(…)

Én 33 éve tanítok. Úgy látom, hogy teljes tévút a – hatékonysággal és a méltányossággal leírható – célrendszerhez most választott eszközrendszer. El lehet fogadni az oktatásügy bizonyos területein a központosítást. Például a finanszírozásban. De abban biztos vagyok, hogy nem lehet az iskolavezetőkről, a tantestületről, a tanárokról levenni a felelősség súlyát, ahogy nem lehet a diákot sem megfosztani attól, hogy ő maga a szüleivel döntsön a jövőjéről. Ha mindenhonnan és mindenkiről levesszük a felelősséget, megerősödik a „majd az állam megoldja”-szlogennel leírható atyáskodó szemlélet, amelyik nem kezeli partnerként az oktatásügy résztvevőit. Szerintem az élet számos területén ez a legnagyobb bajunk.

(…)

Az irodalomórán bármi felmerülhet, bármit át lehet beszélni. Az ember még a régi szövegekre is a saját korát, problémáját, személyiségét „olvassa rá”. Többek között ezért érdemes foglalkozni az irodalommal. Egy tanár minden pillanatban döntési helyzetben van: el kell döntenie, hogy a tananyag bűvöletében él, és megpróbál „végezni az anyaggal”, vagy segíti a diákjait, hogy kritikus, értő, gondolkodó emberekké váljanak. Tantervet tanítunk, vagy gyereket? Ez utóbbi esetben mindegy, hogy végzek-e az anyaggal, vagy sem. Hiszen, ha ezt az utat választom, rendszerszintű muníciót, a gondolkodás, megértés, véleményalkotás képességét viszik magukkal a tanulók.

(…)

A napokban megszólalt a pedagógus-előmeneteli rendszer egyik kidolgozója, Falus Iván. Elmondta, hogyan barmolták szét azt a szakmai anyagot, amit letettek az asztalra, hogyan vált ez az egész szakmailag vállalhatatlanná. „Nem kell Michelangelót arra kényszeríteni, hogy kompetenciáit széklábfaragással bizonyítsa” – írta többek között. Az, hogy mindenkit visszasoroltak Pedagógus I. kategóriába, azaz a 20-30-40 éve a pályán lévő kollégák kerültek egy csoportba a 4-5 éve tanító fiatal kollégákkal, az megalázó. (Persze nem feltétlenül arányos a tanítással eltöltött évek száma a minőséggel, de ez így akkor sincs rendben.) Ám a legfőbb probléma, hogy a portfólió nem visszatekintő, hanem folyamatdokumentáló módszer. Most arra kényszerítenek több évtizede tanító, egyetemek által kiadott szakvizsgával rendelkező pedagógusokat, hogy visszamenőleg igazolják eddigi pályájukat! Nincs még egy olyan társadalmi réteg, amelyiknek így, utólag kellene igazolnia, hogy jól dolgozott. Ráadásul attól, hogy kiváló portfóliót tudok papírra vetni, nem biztos, hogy jól meg tudok tartani egy tanórát. Arról már nem is beszélek, hogy ma már – akár a szakdolgozatokat –, pénzért kínálják az interneten a portfóliót.

(…)

És lehet a populáristól is eljutni az elitkultúrához, amikor például a Pókembertől és a Supermantől érkezünk el Ovidiushoz, mert ezekben közös, hogy átváltozás-történetek. Vagy amikor a Tankcsapda Mennyország tourist című számától jutok el az Iván Iljics haláláig, addig, hogy vannak látszat utak és vannak fontos belső utak, és az én döntésem, melyiket építem. De volt olyan is, hogy Petőfi ars poeticáit vettük, megbeszéltük, melyek a műfaj nyelvi-poétikai jellemzői, aztán arra kértem a diákokat, hogy a következő órára hozzanak olyan popdalokat, amelyek szerintük e műfajba sorolhatók. Hozták a 30Y és más alternatív zenekarok dalait. A gyerekek a saját kortárs kultúrájukban élnek, és erről az iskolának is tudomást kellene venni. Ha a tanár napi tapasztalattá teszi, hogy összekapcsolódhat a kortárs szubkultúra az elitkultúrával, az hatalmas motivációs bázist jelenthet a diákoknak, elfogadóbbak lesznek a kanonikus szövegek iránt is.

(…)

(M)iről szól az irodalomóra? Arról, hogy szövegekről, közös élményekről beszélgetünk. Ha nincs közös olvasói tapasztalatunk, akkor ez nem működik. Ilyen értelemben közös olvasói tapasztalat lehet Varró Dániel Túl a Maszat-hegyen-je, de Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című ódája is. Nem azért olvasunk el egy szöveget, mert kötelező, hanem hogy fontos kérdésekről legyen mód beszélni irodalomórán. És nem mindegy, hogy irodalomról tanul a gyermek, vagy irodalmat olvas: hogy irodalmi szöveggel találkozik, vagy a tanár elmondja neki, hogy egy irodalmi szövegről (amit egyébként nem olvasott), mit is kellene gondolnia.

Pethőné Nagy Csillával beszélget Balla István

1A teljes cikk ezen a linken érhető el