OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Életem egyik „nagyasszonyáról” a Pedagógus Nap ürügyén
Archív
: Elmélet

Szekszárdi Júlia

Életem egyik „nagyasszonyáról” a Pedagógus Nap ürügyén

Már régen tervezem, hogy írok arról a három a szó szoros értelmében vett „nagyasszonyról”, akiknek segítsége és példája erőteljesen befolyásolta pályám alakulását. A Pedagógus Nap most kényszerítő apropó arra, hogy bele is kezdjek az évek óta érlelődő terv megvalósításába.

Éva néni kezdő pedagógus éveim meghatározó egyénisége volt.

Német szakos tanárként ötödéves egyetemista koromban kerültem egy fővárosi 12 évfolyamos iskolába. A nyelvi tagozatot megalapító (pontosabban kiharcoló) tapasztalt tanár, egyben az iskola igazgatója ugyanis a tanév kezdete előtt néhány nappal szakfelügyelői megbízatást kapott, és elment az iskolából. Helyette kellett valaki, aki ellátja az eredetileg neki szánt órákat. És akkor jöttem én, minden előzetes tanári gyakorlat nélkül, olyan német tudással, amivel ma az egyetemre sem lehet bekerülni, és azonnal megkaptam a tagozatos osztályokat. Éva néni az iskola tapasztalt, a nyugdíjkorhoz közelítő német tanára, kitűnően beszélte, és igen jó hatásfokkal tanította a nyelvet.

Alacsony volt, kerekded, kollégái és a diákjai között a matriarchátusi hagyományok folytatója. Mint a tantestület legidősebb tagja határozottságával, megfellebbezhetetlen és mindig nagy hangerővel kinyilvánított véleményével, sodró lendületű, minden tabut megdöntő humorával mindenképpen az egyik informális vezetője. A formális vezetővé válás lehetőségétől eleve megfosztotta őt családi háttere (az ötvenes években az „osztályidegenek” kategóriájába sorolódott, és a stigmát mindvégig viselte is). Az osztályfőnökként hozzá tartozó (a szó legszorosabb értelmében hozzátartozóként kezelt) osztályt szigorú és felelős családanyaként irányította. Ez azt jelentette, hogy diákjaival még a tüzelőjét is felhordatta a pincéből (parancsait senkinek sem volt mersze felülvizsgálni, pláne megtagadni), ugyanakkor akár éjjel-nappal korrepetálta mindazokat, akiknek erre szükségük volt. Tanítványai, bár féltek tőle, elfogadták, tisztelték, sőt szerették.

Két apró történet ennek igazolására:

Az akkor elsős (gimnazista) osztályban elveszett egy viszonylag sok pénzt tartalmazó erszény. Éva néni belépett a terembe, felállította a társaságot (közel negyvenes létszámú volt a tanulócsoport), körülnézett, és csalhatatlan ösztönnel megkérdezte az egyik nálánál másfél fejjel magasabb kamaszt: „Mit vettél a pénzen, fiam?” A váratlan kérdésre az így leleplezett tettes meg sem próbált tagadni, azonnal megadta a választ. „Na akkor eredj, és hozd ki az erszényt a WC-ből!” A megszégyenülés megtörtént, adminisztratív következménye - tudomásom szerint - nem volt a tettnek. Lopás ebben az osztályban soha többé nem fordult elő.

Harmadikos volt az osztály, amikor a tanév végén több bukás is esett, főként a reál tárgyakból. Az egyik két tantárgyból pótvizsgára utasított tanuló éppen a kerületi tanácselnök fia volt. Az anyakönyv és a bizonyítványok már ki voltak töltve, amikor felháborodott telefon érkezett a tanács oktatási osztályától az iskola igazgatójához: Pétert nem szabad megbuktatni, mert ez szegény F. elvtársat igen érzékenyen érintené. A 60-as évek idején egy ilyen parancsot nem igazán lehetett megtagadni, az igazgató tehát utasítást adott Éva néninek (az osztályfőnöknek), hogy módosítsa a fiú jegyeit. Éva néninek szeme sem rebbent, végrehajtotta az utasítást, majd behivatta Pétert. „Ide figyelj, édes fiam, ha nem akarod, hogy jövőre az osztálytársaid szembe köpjenek, a nyáron felkészülsz, és szeptemberben ugyanúgy vizsgázol, mint a többiek.” A fiú becsületére legyen mondva, végig tanulta a nyarat, és a pótvizsgán megérdemelten ment át.

Engem az abszolút kezdőt (a többi pályakezdővel együtt) Éva néni harsány örömmel fogadott, nem győzte hangsúlyozni, hogy a fiatalok mennyi új színt, korszerű tudást hoznak az iskolába. Mindennek ellenére, minden erő kiszállt belőlem, amikor október táján jelezte, hogy a következő napon be szeretne jönni a német órámra. Egész délután készültem a „fellépésre”, éjjel nem tudtam aludni a szorongástól. Meg voltam győződve arról, hogy a kritika nem marad kettőnk között, az órán szerzett élmények már a következő tízpercben közzé lesznek téve, attól fog zengeni az egész tanári szoba.

Becsöngetés, hónom alatt az óravázlattal, tankönyvvel, naplóval, várom Éva nénit, aki nem jön. Néhány perc múlva nem csekély mértékben megkönnyebbülve indulok egymagam. Eltelik kb. tíz perc, óriási robajjal nyílik az ajtó, begörög az én mentorom, utasítja az egyik gyereket, hogy azonnal hozzon oda neki egy széket, leül, és vár. Én jobb híján enyhe révületben és rémületben folytatom az órát. Eltelik újabb 20 perc, Éva néni feláll, odaáll elém (mi még akkoriban igazi „dobogón” álltunk), és teljes hangerővel így szól: „Na, te meg tudsz állni a katedrán, veled semmi gond nem lesz”, majd kivonul az osztályból, közben rászól az egyik diákra, hogy szedje fel a szemetet.

Az órát követő szünetben leültetett maga mellé, és olyan „tanácsot” adott, amit rendszeresen emlegetek pedagógusjelölteknek. Jobbat ugyanis azóta sem találtam: „Minden adottságod megvan ahhoz, hogy jó tanár legyél. A stílusodat azonban magadnak kell megtalálnod. Én bemegyek, leülök a tanári asztalhoz, csak körülnézek, és akkor már csend van, megy a munka. Te biztosan másképp csinálod majd, de neked is menni fog.”

Évtizedek múltak el azóta, Éva néni már rég nem él, és én sem maradtam némettanár. Akkoriban nem gondoltam volna, hogy ez a találkozás pályám egyik meghatározó élménye lesz. Ma, amikor én magam is jóval idősebb vagyok már, mint huszonévesen matrónának tekintett kolléganőm, őszinte hálával és tisztelettel hajtok fejet az emléke előtt.