OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Hogyan viszonyuljunk a szegénységhez?
2015. január 8.
» Hozzászólások (8)
: Háttér

50. Esélyegyenlőségi napló

Hogyan viszonyuljunk a szegénységhez?

Már jó ideje foglalkozom ezzel, próbálom megérteni és ellensúlyozni, mi játszódhat le belül, a gyerekekben. Próbálom megoldani, mikor az osztályból nem tudnak moziba menni a többivel, mikor nincs mikuláscsomagjuk, vagy nem tudják befizetni a tablóképet. Próbálok úgy csinálni, mintha ez valami véletlen dolog lenne, és mi egyszerűen tudnánk orvosolni. Színészkedek.

Ám egyre kevésbé sikerül. Azt hiszem, annyira megbomlott valami, hogy kellene vele foglalkozni a pedagógusoknak. Jobban. És nem úgy, hogy megoldjuk, hanem úgy, hogy valahogy megmagyarázzuk.

De meg lehet ezt értetni a gyerekekkel? Hogyan? Miféle tananyagtartalmak, irodalomélmények adnak ehhez kapaszkodót? Aminek példáján, szimbolikusan átvezethető az érzelem, a viszonyulás, a helyzet? Az erkölcstan tankönyvei foglalkoznak ezzel? Hogy miért szegény valaki, miért nem jut neki arra, ami másnak természetes? És hogyan viszonyuljon ehhez az, akinek mindene megvan? Vagy ezek a tankönyvek is azt sugallják, amit a döntéshozók, hogy a szegénység személyes döntés, személyes hiba az életvezetésben? Esetleg nem is foglalkoznak ezzel az alapvető, a mindennapokat erkölcsileg is meghatározó kérdéssel?

Hallgatom az ötévest: „Nekünk ennél soookkal nagyobb házunk van… és én annyi ajándékot kaptam, hogy nem is fért el a fa alatt. Én soookkal többet kaptam, mint te….”. Persze, tudom, ez mindig megvolt. A gyerekek már csak ilyenek. Ettől még lehetne jobb a világ.

De attól tartok, nem lesz. Mert a különbség félelmetes méretűvé vált gyerek és gyerek között. És ez akkor is ott van, ha nem egy osztályban, csoportban találkoznak. Mert látható az utcán, a boltokban, a kórházban, mindenhol.

Leszállok a vonatról Pesten, mellettem gyerekcsoport megy. Zömük öltözetén, a kicsit nagy és kicsit kopott kabátokon, no meg a velük ordibáló, láthatóan kiégett pedagógusokon látom, nem túl jó körülmények között élő gyerekekből álló osztály lehet. Két fiúcska mellett haladok. Beszélgetnek:

„Te, szerinted abban a galériában vagy miben, azért a fotózásért kell fizetni, vagy az ingyen van?” „Nem tudom. Majd megkérdezzük a tanító nénit.”

Ismerős párbeszéd, megélem én is mindig, hogy bármi felmerül, ami élmény lehet, az első kérdésük, kell-e fizetni érte? Mert ha igen, tudják, hogy nekik azt nem lehet. Legyen szó kirándulásról, színházlátogatásról, vagy fotózásról.

Aztán, ahogy ezen morfondírozva másfele fordulok, hirtelen belém hasít egy élmény. Gyerekkori, rég eltemetett élmény, vagy inkább érzés. Nem is tudom a körülményeket pontosan felidézni, de az érzés, az most olyan erővel tör elő bennem, hogy egy pillanatra minden világossá válik. A veszélye a gyerekszegénységnek.

Valamikor 1966 körül történhetett. A kis faluból kirándulni vittek minket Debrecenbe. Óvónő, dajka jött velünk. És egy szülő. Mert ő egyedül nevelte a lányát, féltette, és nem engedte egyedül. A vidámparkba mentünk, talán máshova is, de arra nem emlékszem. A vidámpark előtt fagylaltot árultak egy kétkerekű kocsiról. Akkoriban a kis falvakban még nem is lehetett fagylaltot kapni. Az anya vett egyet a lányának. Mi meg néztük. Néztük, ahogy nyalta a fagyit, ahogy a kezén csurgott lefele, mert nem tudta rendesen nyalni, néztük, és utáltuk. Az anyja próbálta takarni előlünk, de nem lehetett. Előlünk nem lehetett eltakarni azt, hogy neki van, nekünk meg nincs.

A következő kép, vagy érzés rögtön ez után jött elő. Hogy bent, a vidámparkban a régi, hatalmas forgó fahordónál állunk, ami lassan forog, és az ügyesek át tudnak menni rajta. Az anya együtt próbálta a lányával. De ketten nem tudták koordinálni a mozgásukat, és elestek. A hordó meg csak forgott velük, újra és újra megpróbáltak felállni, és estek-buktak benne. És mi, gyerekek nevettünk rajtuk. Hangosan, kárörömmel, nevettük ki őket, az óvónők hiába próbáltak csitítani bennünket, nem lehetett. Nevettünk még akkor is, mikor megállították a hordót, és kihúzták őket. Az asszony is kiabált, hogy ne nevessünk. De mi nem bírtuk abbahagyni.

Hogy miért érdekes mindez? Mert tele van negatív érzelmekkel. Irigységgel, kárörömmel, gyűlölettel. Aminek részese voltam én is, gyerekként.

Nekem úgy hozta az élet, hogy volt, ami ezt visszanyomja. Ezt a sok negatívumot. Más világ volt akkor, és bizonyára szerencsém is volt, hogy az életem másképp alakult. De mi lehet ott, ahol ezt naponta megéli egy gyerek? Akiben ez a negatív érzelem erősödik napról napra? Aki ebben nő fel? Benne mi játszódik le? Ki segít neki értelmezni ezeket az érzéseket, megérteni ezeket a helyzeteket? Partnerek-e most a szülők, a pedagógusok ezeknek a helyzeteknek a feldolgozásában? És egyáltalán a szülők hogyan élik meg a saját szegénységüket? Ők vajon hogy értelmezik ezt a gyerekeiknek?

És az iskola? Ott kezdünk-e végre valamit a 21.századi nyomorúsággal? Értelmezhető-e a Kincskereső Kisködmön üzenete a mai szegénységben?

Rengeteg kérdés….amire nekem nincs válaszom. Nincs válaszom neki sem, akinek sosem jut arra, amire a többinek igen. És neki sem, aki nem tudja, hogy a szegénység felé fordulás nem leereszkedő, zsebredugott kezű kegygyakorlás. Azt hiszem, az a baj, hogy mi, felnőttek, szakemberek sem tudunk ezzel mit kezdeni. Ezért nem tudjuk ezt átadni a gyerekeknek sem. E nélkül viszont irányíthatatlan folyamatok indulhatnak meg. Mindkét oldalon.

Ennek a veszélye napról napra nő. Jó lenne kezdeni vele valamit, mielőtt késő lesz.

L. Ritók Nóra

--