OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Gondolatok az iskolából (iskoláról)
2015. február 12.
» Hozzászólások (9)
: Háttér

Gondolatok az iskolából (iskoláról)

Mostanság sokat gondolkodom, többek közt iskoláról, hivatásról, de minden másról is – bizonyára a pályán eltöltött 30 év az oka, meg a végigjárt ötven év az Utamon, a nekem szánt Úton. Láttam és éltem a magyar iskola világvezető sikerét, és érzem most hátul kullogását. Látom a hihetetlen erőfeszítéseket a gyerekeinkért, és látom munkánk csekély eredményét. Miért? Mi változott?

Szeretném hinni, hogy nem én (mi, pedagógusok) – legfeljebb annyit, amennyit ez a technikára épülő, egyre személytelenebb kor megkívánt. De akkor mi történt ebben a 25-30 évben? Hova tűnt a varázslat pillanata? Mi történt az iskolával? Tudunk-e még varázsolni? Ezekről a gondolatokról szól ez a sorozat, ami akkor lesz sikeres, ha belőletek is érzéseket vált ki, bennetek is gondolatokat, ébreszt. Gondolkodjunk együtt életről, iskoláról!

1. Munka

Mindig azt hittem, hogy a becsületes, jó munka önmagáért beszél. És egy normális korban ez így is lenne, nem kellene bizonygatni. Egy jó asztalosnak nem kellett bizonygatnia, hogy bútora csodálatos, megítélte mindenki, aki látta, használta. Rubik Ernő kockáját kézbe lehetett venni, kipróbálni és könnyedén megállapíthatta mindenki, hogy remek találmány. De ezek más korok voltak. Azóta sikerült elszakadnunk majd mindentől, ami emberi.

Virtuális korban élünk, amikor kis túlzással, de valóságnak fogadjuk el a falra kivetített tájat, miközben se íze, se bűze. Az igazi kérdés az, hogy ennek tényleg így kell-e lennie. Hogyan bizonyítható be egy pedagógus munkájának értékessége, haszna? Az, hogy milyen eredménnyel nevelt és oktatott? Hogy milyen emberkék kerültek ki a keze alól? Egyfelől könnyedén, hiszen a gyerekek több idő töltenek az iskolában, mint otthon. Ezért aztán mondható, hogy elsősorban a pedagógus keze nyomát viselik. Ugyanakkor ez így túl egyszerű lenne.

Az első három-hat év meghatározó a gyerek életében. Ekkor hagy örök nyomot a család. Vagy jót, vagy rosszat. Magam azt gondolom, hogy sasnak sas a kölyke… A pedagógus a kertész, aki a facsemetéből vagy büszke, erős fát képes nevelni, vagy szinte tehetetlenné válik a fának alkalmatlan, satnya magonctól. És a tehetetlenség dühöt szül, dühöt a tehetetlenség, kiszolgáltatottság, a megbecsülés hiánya miatt. Így íródott első könyvem: dühből, tehetetlenségből, keserűségből . A helyzet azóta sem lett jobb, sőt, egyre inkább elvész belőlünk, ami emberi. Idióta kor!

Munka? Mi is jelent ez a kifejezés? Igazából nem tudom. Nekem a tanítás hivatás, az Út, amire ráállított valaki vagy valami, és azóta is rajta kell mennem. Számomra a munka a vagonrakodás volt éjjelente, meg a vonattakarítás, meg a többi hasonló tevékenység, melyeket kényszerből végeztem gimnazistaként, de élveztem azt is. Nagyon szerettem az izzó vas melegét a kovácsműhelyben, ahol segédmunkásként dolgoztam éjszakánként. Gyönyörű munka, hivatás! Kevés van, ami csodálatosabb a felizzó vas fényénél – mint megannyi kis tűz a lelkekben, a szivárvány minden színének forrongása, a kemence jóleső melege.

És a próba: Ember vagy-e?

Egymásra rakott nagy, kör alakú, de nagyon vékony vaslapok, melyek vörösesen izzottak, és engem vártak. A szándékosan adott rövid síró, mellyel ki kellett húznom őket, így, vörösen, a kemencéből. Szándékosan rövid, hogy közel kelljen menni, érezni a hatalmas, áradó energiát, hogy leégjen a szemöldök, felhólyagosodjon a vékony bőr az arcon, a kézfejen. Vajon jössz-e holnap is? Mert, ha jössz, akkor Ember vagy, és közénk tartozol, ha nem, akkor jobb, ha be sem jössz már! Leégett szempillám nélkül, hólyagos arccal mentem másnap a suliba – nem emlékszem, hogy szóvá tette-e bárki is, vagy tett-e megjegyzést rám – de ott voltam újra este tízkor. És ment a munka reggelig. Hatkor letettem a műszakot, a kollégák kezet ráztak velem – és ott ragadtam. Ember vagy! Ez az igazi munka!

Bár lehetett volna a kovácsmesterség is hivatás, de ma már arra sincs szükség. Egyszerűbb megvenni az olcsó tucatot, mint megfizetni a verejtéket, a tudást, a kitartást, az ügyességet. Egyszerűbb megvenni a gyári tucatot, mint az egyedit. Nem kell az egyedi kovácsoltvas kerítés, jó lesz a tucat, az átlagos. Nem a minőség, a szépség, nem az esztétikum a fontos, hanem az ár.

A tanítás alkotási folyamat, nem munka. Néha kényszernek érzem, különösen akkor, amikor tehetetlen vagyok egy-egy probléma láttán. Ezek többnyire nem az én kompetenciámba tartoznak, de alapvetően befolyásolják az én tevékenységemet is, ezért meg kellene oldani őket. Ha a gyerek éhes az iskolában és csak korgó gyomrára, a mardosó éhségre képes figyelni, akkor milyen módon végezhetnék jó munkát? Ilyenkor megetetem persze, de ugye, ez nem normális?

A hallgatóimnak éppen ezt olyan nehéz elfogadni és magukévá tenni gyakorlatuk során. Hogy elég felkelteni a tanulók érdeklődését, elég a motiváció kialakítása és a gyerekek szívesen fognak együttműködni velük. Hogy ezt milyen módon és hogyan érik el, no, az a művészet.

Leiner Károly

--