OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Gondolatok az iskolából (iskoláról) 2.
2015. február 26.
» Hozzászólások (7)
: Háttér

Gondolatok az iskolából (iskoláról)

2. Integráció

Érdekes kérdés és hatalmas erkölcsi dilemma rejlik benne. A többség annyit ért belőle, hogy együtt nevelkedik, együtt tanul az ép és a fogyatékkal élő emberke az osztályban. Csakúgy, ahogy együtt élnek a mindennapokban. Például ugyanabban a tömbházban. Igaz, ott is bosszantó kissé, amikor az italosan hazatérő szomszéd szétüvölti az éjszakai pihenést. Ott nem tesszük szóvá? Ott tényleg minden rendben és együtt élünk - a szó legszorosabb értelmében? Nos, most képzeljük el, hogy az ordítozó szomszéd egy lakásban él velünk...

Ma az iskolák többsége egy álszent, ugyanakkor nem alap nélküli, demagóg szöveg csapdájában él: fogyatékkal élőket csak integráltan lehet nevelni, mert úgy hatékonyabb. Hazug az állítás. Milyen fogyatékkal él? Mert ha érzékszervi vagy testi fogyatékos, akkor legalább az intellektusa ép, és az osztály tud együtt haladni még akkor is, ha nincsenek speciális eszközök, nincs a pedagógusnak segítsége, szakmai tudása hozzá stb. Azért hazug, mert ez az erőltetett, integrációnak nevezett folyamat Magyarországon a szükséges feltételek nélkül, csak papíron zajlik.

De mi van akkor, ha a gyerek értelmi fogyatékkal él – márpedig ők a többség, arányuk az összes fogyatékos tanulónak döntő többsége, az Oktatási Minisztérium 2005-ös adata alapján 57 ezer ilyen gyerek él köztünk.

– Van-e joga együttnevelődni egy értelmi fogyatékos gyereknek az épekkel?

– Természetesen igen.

– Megvannak-e ennek a feltételei?

– Nem, nincsenek.

– Szabad-e hat-nyolc ilyen gyereket integrálni egy osztályba?

– Nem.

– Van-e joguk a többségi iskolákban nevelődő ép tanulóknak tanulmányaik nyugodt folytatásához?

– Természetesen igen.

– Vajon van-e joga a fogyatékkal élőnek ahhoz, hogy megkapja a speciális segítséget a fejlesztéséhez?

– Igen.

– Ezt a speciális segítséget képesek-e nyújtani a többségi iskola pedagógusai?

– Nem.

– Egyenértékű-e heti egy vagy két, utazó pedagógus által biztosított, fejlesztő foglalkozás a szegregált tanulócsoportok heti 30-40 órás speciális oktatásával, fejlesztésével?

– Nem.

Akkor miről is beszélünk?

Elveszettek

Az előző könyvemhez1 íródott kritika megjegyzése volt, hogy ugyan már, kik ezek az elveszettnek nevezett gyerekek? Nincsenek is, túlzás...

Nem tudom. Nem tudom, hogyan lehet nevezni azokat a generációkat, akiknek jelentős része (ők az elveszettek) kimaradt az iskolából, nem szerzett szakmát, végzettséget. Most már munkanélküli szülő, többnyire legalább kettő, de inkább több gyerekkel, teljes kilátástalanságban. Közmunkás bér, munkanélküli segély, ahogy valamikor nevezték.

Kinek a bűne mindez?

Egyrészt a rendszerváltásnak nevezett folyamatnak, amikor a legtöbb munkahely megszűnt és sok százezren kerültek szép alattomban az utcára.

Másrészt a széteső családoknak. Ez a folyamat negyvenöt után kezdődött, amikor szétestek a nagycsaládok: az anyuka bányásznak meg traktorosnak ment. A fiatalok a városokba költöztek, amik rohamtempóban nőttek, épültek. A gyerek meg a bölcsödébe, óvodába került, hiszen a nagyszülők a lassan-lassan kiürülő vidéken maradtak, vagy a szülővárosban. Már nem tudták segíteni bölcsességükkel, mintájukkal a gyerekeiket, unokáikat (ma meg külföldön születnek a gyerekeink, kis túlzással ennek a könyvnek az Elveszett ország gyermekei címet is adhattam volna.).

Ezek a gyerekek és ma már iskolákban, óvodákban megjelent gyerekeik, nem elveszettek? Ugyan milyen esélyük van kitörni a szegénységből, a mélyszegénységből? Különösen akkor, ha ki merjük mondani, hogy a mai iskolarendszer, sokszor önhibáján kívül, de tovább mélyíti az árkokat!

Mi lehetne a megoldás?

Pénz, pénz, pénz, a gyűlöletes pénz. Csak egyszer végre, történelmünkben először, történjen már meg az oktatás normális finanszírozása, a jövő építése! Eötvös írja: „Egész jövőnk nevelésünk által többnyire meghatároztatott.” – valahogy ezt is elfelejtettük.

Ugyanakkor elvitathatatlan a pedagógusok munkájának felelőssége. Erről erős kritikáim vannak, írtam, mondtam, bíráltam – magam is. Ráadásul a baj az, hogy ezt a problémát a pénz sem oldhatja meg! A Pedagógus művész, ahogy a festő a festékkel, ecsettel, a szobrász a vésővel, a Pedagógus a személyiségével, a szaktudásával alkot vagy nyomorít. Anyaga az élő anyag, a szellem, a lélek. Ezzel játszani nem vétek, hanem bűn.

Leiner Károly

1Elveszett gyerekek országa. Underground Kiadó, 2011.

--