OFOE | Nyomtatóbarát oldal: MI 21. (Egy osztályfőnök feljegyzései)
2015. április 18.
» Hozzászólások (0)
: Gyakorlat

MI – Egy osztályfőnök feljegyzései

21. Közös lónak...

2015. április 11.

A tavaszi szünet nekem nem az ünnepekről, hanem a kalotaszegi kirándulásról szólt. Csütörtök, péntek, szombat forródrótos kapcsolat az utazásszervező iroda vezetőjével, valamint a velünk egy buszban utazó hetedikesek tanár bácsijával.

Utolsó simítások, programok egyeztetése, változások „mentése”. Egyeztetés az ajándékokról, és a legfontosabb téma: lesz-e foci? Mert a mi fiaink kb. 24 órában képesek rúgni a bőrt. ☺ A partneriskola nem ragaszkodott ehhez. Nem is értem, hiszen sport tagozatos az intézmény. Lehet, hogy a többség olyan sportot űz, ahol a sérülésveszély miatt tiltják a focit? Mindegy, Magyarlónán, a helyi gyerekekkel összehozzák nekünk ezt a programot. Úgy tűnik, hogy minden rendben, mindenki mindent tud. Keddre már csak a végleges névsor marad, mert a biztosítást névre szólóan kell megkötni. És nálunk nem ritka, hogy valamelyik kisded egyszerűen nem érkezik meg a megállapodás szerinti időben. :( A kockázatok csökkentése érdekében napi emlékeztető a fész megfelelő csatornáin keresztül (saját csoport, privát üzik).

Vasárnap, hétfő a konyháé. Brrrrrrrr!!!!!

Kedd estére berendeltünk mindenkit, aludjanak a koliban, így biztosak lehetünk abban, hogy mindenki magvan. Hárman már délután négyre jönnek, mert be kell fejezni az örökkévalóságnak szánt műveket, be is kell keretezni azokat. És ez bizony sok idő!

Óvatos duhaj lévén, reggel telefon a „necces” babák szüleinek, nagyijainak: ugye nem felejtették el, hogy este 6-ra mindenkinek be kell érni? Egy kivételével mindenkit elérek, biztosítanak arról, hogy érkeztetik a gyereket. Hát jó, úgy legyen!

Ellátmányok csomagolása van még hátra: a negyedévente belapátolandó házikolbász már alig bír magával, felszeletelve várja jobb sorsra fordulását egy légmentesen záródó dobozban. Még egy kis sülthús zsír, két üveg bor ajándékba a vendéglátóknak, alufólia, kéztörlő, uzsis zacsik be egy szatyorba és már megyek is. Fél négy van.

A „művészeink” időben érkeznek, jókedvűek, nekiugranak a munkának. Z. bácsi még ad egy-két jótanácsot, szóval ez sínen van.

Közben kezdenek beszivárogni a picinyek. Hat órára egy kívételével mind bent van. Mire nem képes egy háromnapos kirándulás lehetősége?! Aztán egy háromnegyed órás késéssel befut az utolsó is. Ahhoz képest, hogy 24-48 órát szokott késni, ez egész jó!

Gyors iratellenőrzés: személyi igazolványok, TAJ kártyák beszedve. SIM-kártyák, lakáskulcsok, diákigazolványok, egyéb fontos, de az utazáshoz nélkülözhető kincsek védőőrizet alá helyezve.

Kisdedek vacsiznak, és élik a szokásos kollégiumi estéjüket. A három mű is lassan elkészül. Z. bácsi gyártja a kereteket. És elégedetten nyög. Tetszik neki a végeredmény. Akkor ezek tényleg nagyon jók lettek, mert Z. bácsi maximalista.

Főnök hív, érdeklődik, rendben van-e minden, megérkeztek-e a gyerekek. Megnyugtatom, minden oké.

Közben elment a végleges utaslista is, már csak a biztosítási kötvényt várjuk. Érkezik is fél 10 tájban. Nyomtatás, ellenőrzés, mehet az iratok közé az is. G. néni, aki szintén a csoporttal utazik, összekészíti a cuccokat: iratok, pénz, fontos telefoszámok vészhelyzet esetére (bukaresti konzuli ügyelet), ajándékok, füzetek, ceruzák a tevékenység naplókhoz, minden egy helyen, hogy holnap már csak fel kelljen rakni a buszra. Minden rendben, hajnalban már csak az ipari mennyiségű kaját kell összevadászni, amit visznek magukkal, mert a félpanziós ellátás náluk egyenlő lenne az éhenhalással. Ezt megelőzendő, a három napra eső kollégiumi kaja hidegcsomag formájában érkezik hozzájuk.

G. néni és Z. bácsi bent alszanak a kis drágákkal, én este negyed 11-kor elmentem haza. Reggel fél hatra visszamegyek. Ébresztés, egyensapik, zsákocskák kiosztása. De előtte a zsákokat kibéleljük egy kis gyümölcslével, valami harapnivalóval. Hideg kaja berámolása egy hatalmas kosárba és minden és mindenki indulásra kész. Főnök is itt van, látni akarja, hogy flottul mennek a dolgok. Látja. :)

Negyed órás késéssel érkezik a busz. Gyors bemutatkozás a fenőtteknek, berámolás. Háromnegyed hét. Könnyes búcsú. Elindultak.

Negyed 12-kor érkezik az sms: átlépték a határt, minden rendben. Főnököt tájékoztatom, fészen közzéteszem a jó hírt. Azokat, akiknek nincs internet hozzáférésük, hívom. Mindenki megnyugszik.

Este 9-kor újabb sms: megérkeztek a szálláshelyre, Magyarlónára. Etetés (hamísítatlan Norbi Update, haha, nekem tetszik), szállás elfoglalása.

Újabb körtelefon, új üzenet a fészre. És mit látok? A kis drágák vadul lájkolják a bejegyzéseket. Ráírok az egyikre: ez mi? Kinél van SIM? A válasz: senkinél, de van free wifi. Kolozsvártól 12 km-re, egy kétezres faluban megoldották! Szupeeeeeeeeer!!!!! Rögtön kapnak is feladatot: szigorúan a szabadidejükben küldhetik a fotókat, rövid beszámolókat. Na kíváncsi vagyok, mi lesz ebből? :)

Csütörtök. Figyelem a fészt. Csöpögnek a képek. Nem esnek túlzásokba, de nem baj! És délután emilke érkezik az utazási iroda vezetőjétől:

Kedves Zs!!

Két hírem van:

- Magyarlónán beszéltem a szervezővel. A nála lakó kislányok nagyon kedvesek és nagyon rendesek.
- A kolozsvári iskolai találkozó lezajlott, igazgatóhelyettes úr szerint „most járt le a találkozás a budapesti csapattal, nagyszerű tanáraik vannak, ügyes diákok, minden jól sikerült.”

Üdvözlettel:KI

Hát ez csúúúúúúúcs! Tudtam, tudom, hogy ezzel a brigáddal a világ végére is el lehet menni, még az sem kell, hogy a sárkányuk (én) ott legyen velük, de az, hogy a félidőben ezt fontosnak tartották velünk tudatni, az azért nem kispályás!!! Ha ez így marad, - és tudom, hogy így marad – akkor megint van ok az ünneplésre! És ki nem hagynék egyetlen ilyen lehetőséget sem! Kezdhetem felkötni a gatyát, jövő héten hétfőn élménybeszámolóval egybekötött pizzaevés lészen a program. (Mert azt csiripelik a madarak, hogy E. néni föci óráján élménybeszámolót tarthatnak. Igaz, földrajzhoz kapcsolódó eseményeket kell részletesen ismertetni, de ez még így is remek. A tanulószobának annyi!!!!)

Péntek. Ma érkeznek a picinyek. Már nagyon hiányoznak! Reggel telefon az utazási irodába, lehet-e bármit is tudni arról, hogy mikor érkeznek. Válasz: 7-1/2 9 között, mert még a Tordai-hasadékkal tartoznak nekik. Uff! Kora délután volt az eredeti terv. Üzenet a fészre, telefon a vidékieknek és netet nélkülözőknek. Rohanás be. Főnökkel megbeszélem, aki nem tud hazajutni, azzal bent alszom. Aztán majd holnap valamikor elindulnak. Három perc alatt elintézi, hogy legyen néhány adag kaja vacsorára, reggelire (hiányzók ebédjét nem engedi szétosztani). Na, pl. ezért bírom nagyon. És bár időnként a falra mászom tőle, ez is egy olyan „érv”, ami miatt „megbocsájtok” neki egy csomó mindent. ☺ Hívom a vidékieket, ne görcsöljenek, ha lekésnék az utolsó buszt/vonatot, a gyerek akkor sem fogja az utcán tölteni az éjszakát. Mondjuk, velem kell beérniük, de ez még mindig jobb mint egy csípős éjszaka a híd alatt.

Fél négykor szól a telefon. Z. bácsi brummog: átlépték a határt. Fél7-7-re a suliban vannak. Telefon a főnöknek: sztornó a bent alvás, telefon a vidékieknek, indulhatnak. Fészre üzenet, hogy mégis emberes időben találkozhatnak a kisdedekkel.

Mondanom sem kell, háromnegyed 8-ra értek haza. De sebaj! Itt vannak végre, nagy ölelések, örömmámor és ami ilyenkor kell.


Kornél

Orsi

Pisti

Szombaton hívom Z. bácsit, mondjon már valamit, mert tegnap mindenki totálkáros volt. Ő is. És nem örülök annak, amit mesél. A közös ló, no meg az ő túrós háta ezt a programot sem kímélte. :(

Két csoport ült a buszon, mert ellenkező esetben olyan magas lett volna az egy főre eső költség, hogy semmi esélyünk nem lett volna nyerni. Akikkel együtt utaztunk, azok egy XII. kerületi elit iskola hetedikesei voltak. Az őket kísérő tanár úr idegenvezetőként is regnál, gondoltuk, hogy akkor ez a lehetőség nekünk főnyeremény. Tudták, hogy mi kik vagyunk, azt mondták, hogy legalább ismerkednek a diákjaik az élet kevésbé napos oldalán élőkkel.

A felkészítés „túl jól sikerülhetett”, mert a fagyos légkör az első pillanattól kezdve érezhető volt. És ez bizony nem tett túl jót a hangulatnak. Gyakorlatilag sem a gyerekek, sem a felnőttek nem kommunikáltak egymással. Z. bácsinak volt néhány bátortalan kísérlete, hogy ez másképp legyen, de nem lehetett nem észrevenni az elutasítást, a lenézést. Az egész kirándulás a rohanásról szólt, semmire nem volt idő, mert indulni kellett a következő eseményre. A mieink mindig pontosan tartották a megbeszélt időpontokat, a másik csoport mindig, mindenhonnan elkésett. Ettől aztán persze mindig sietni kellett. Ha a mieink kértek valamiért még 15 percet, akkor persze ragaszkodtak az óramű pontossághoz. Olyan mennyiségű információt öntött a gyerekekre, hogy azt egyik csoport tagjai sem voltak képesek befogadni. A mieink ennek ellenére próbáltak volna figyelni, de a tanár úr saját csoportja mindent elkövetett annak érdekében, hogy ez ne sikerüljön. A másik két kísérőjük mintha ott se lett volna! Bezzeg, ha a mieink „rosszul” mozdultak vagy szóltak, rögtön eszükbe jutott, hogy fegyelmezzenek. A beszámoló elején közzétett levél, amelyben dícsérik a csoportot, egyértelműen nekünk szól. A tanár úrék brigádja kritikán aluli lehetett. Csak egy példa: a vendéglátóiknál az egyik fiú csapat csizmában ugrált az ágyakon, akkora szemétdombot csináltak egy este, ami több napra beosztva is komoly teljesítmény lett volna.

Amikor néha sikerült „elveszteni” őket, akkor persze rögtön minden rendben volt, a hangulat is megváltozott. Pl. Kolozsvár, iskolai program. Imádták! Az ottani igazgatóhelyettes már ott is ódákat zengett a mieinkről. Örült a gyerekrajznak is, amit kaptak, a könyveknek nemkülönben.

Magyarlónán a mieinket elszállásoló három vendéglátó el volt ájulva! Ilyen csoportjuk még sose volt! Nincs ordibálás, verekedés, nem verik szét a berendezést, rendet tesznek maguk után, felajánlják a segítségüket és egyáltalán! És az ajándékként vitt rajzok. Nahát!!! ☺ Ennek és a kolozsvári véleménynek nagyon örülök. De persze nem vagyok meglepve. Ez a mi hetedikünk!

Hazafelé, alig 100 km-re Pesttől azért kellett megállni, mert a tanár úr és két kolléganője kávézni akart. Háromnegyed órát! Hm.

És hogy feltegyék a pontot az i-re: a látottakról történt összefoglalás utolsó, nagyon tapintatos megjegyzése az volt, amikor a tanár úr azt mondta a mi kis tündérkéinknek: „...ha kérdezik, akkor mondjátok, hogy Kalotaszegen voltatok. Ez Erdély egyik tájegysége. Erdély Romániába van, nem Magyarországon.” Gondolom, a mi „hülyegyerekeinknek” ennyi bőven elég. Tán még sok is. Velünk kapcsolatban is lehettek fenntartásaik. Fel sem merült bennük, hogy felkészülve indultak útnak. :(

Most már valamiért úgy érzem, hogy az „előkelő”utastársak nem a sérülésveszély miatt nem vállalták a focit. Talán az ellenfelek (magyarlónai iskolások) nem voltak megfelelő társadalmi státuszúak. (Gonosz lennék? Vállalom. De azt hiszem csak kíméletlenül őszinte.) Amíg a fiaink fociztak, addig ők Kolozsváron shoppingoltak. A megállapodáshoz képest csak másfél órával később érkeztek. Várták őket a népművészeti bemutatóval. De bennünket siettetek, mondván: ránk várnak, legyen már vége a focinak, mert miattunk csúszik a program.

Mindezek ellenére a kis tündérkéim kifogástalanul viselkedtek, nem szóltak vissza, mert megegyeztünk a viselkedési szabályokban. És ha megegyeztünk...

Kíváncsi leszek, hétfőn miket mesélnek majd a drágáim. Addigra kissé leülepednek a történések, és azt is remélem, hogy egy hét múlva már „csak a szépre emlékeznek”.

Amit pedig én gondolok: a mi gyerekeink toleranciából, valamiféle „másság” (mások jól szituáltsága, gazdagsága) elfogadásából, szabálykövetésből, kultúrált viselkedésből kitünőre vizsgáztak. A másik csapat megbukott. Leginkább a „pedagógusok”. Szerintem ez maga a meztelen, magyar valóság. Szégyellem magam a „kollégák” helyett.

Nálunk mindennek következménye van. Ezzel most is számolniuk kell a kisdedeknek. ☺ Így aztán hétfőn irány a kiskonyha! Pizzázással súlyosbított élménybeszámoló. Az élménybeszámoló tőlük, nekem. A pizza tőlem, nekik. Így én is részese lehetek ennek a kalandnak.

DZS

--