OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Gondolatok az iskolából (iskoláról) 3-4.
2015. április 25.
» Hozzászólások (4)
: Háttér

Gondolatok az iskolából (iskoláról)

3. Iskola

Egész életemben iskolákban éltem, onnan vannak első emlékeim is, nem a családból, amelyet igencsak megviselt az idő, a történelem. Számomra az iskola otthon, szeretett közeg. Mindig is az volt. Akkor is, amikor nem reformkodtak, csak neveltek és arra építve oktattak – nem is akármilyen minőségben! Mert mi, akkori gyerekek, alkalmasak voltunk rá. Egy sokkal nyugodtabb és emberibb világban éltünk, mint a mai kölykök. Ők már képtelenek olyan iskolákban nevelődni, mint mi annak idején, muszáj lenne tehát változni..A jó pedagógusok haladtak a változással, az átlagosak megelégedtek a tanult régivel. Minket még lehetett oktatni, mert hagytuk magunkat, mert tudtuk a lépést tartani a tanárral, mert fegyelmezettebbek voltunk, ma erre képtelenek a gyerekek.

Én úgy képzelem az iskolát, hogy nevel és motivál. Elsősorban motivál, felkelti az érdeklődést, a figyelmet, kihívásokkal él, mert nem igaz, hogy a gyerekek sérülnek a versengéstől, a kihívásoktól. Nagyon szeretem a projekteket, amelyekben a kölyköknek lehetőségük van alkotni, arról, ami érdekli őket, azt tehetik, amit szeretnek. De nagyon fontos, hogy mindig legyen eredménye, jussanak kicsit tovább annál, mint amit gondoltak korábban, mint, amit tudtak előtte. Ha a védett növényekkel foglalkoznak a projektjük során, akkor jusson eszükbe a lakóhelyükön (elméletben, vagy akár gyakorlatban) kialakítani egy saját tanösvényt! Ez már alkotás, ide eljuttatni a srácokat pedig művészet. Igazi iskola. Számomra templom, kultikus hely.

4. Lojalitás

Életemben nagyon sokszor kellett lojálisnak lennem. Álltam a kolléga mellett a folyosón, hallgattam a szülőt, akinek igaza volt és nem állhattam a szülő mellé, mert „kolléga” volt. A mai napig erkölcsi dilemma számomra, meddig „kell” és meddig lehet. Volt iskolámban is lojális voltam, mert azt tanultam, azt verték belém, hogy annak kell lennem. Persze ma már nem így látom. Ki kellett volna osztanom a kollégát, már sokkal korábban, meg kellett volna mondanom a szemébe a véleményemet. Nem finomkodni, nem óvatosan érzékeltetni, hogy valami nem stimmel, hanem keményen, becsületesen az arcukba vágni. Meg akartam tenni, amikor elmentem onnan, de megvonták a szót. Meg aztán körülnéztem az arcukon és láttam, hogy nem is értik, miről beszélek. Nem azért nem tettem meg, mert tartottam tőlük, mert féltettem az állásomat, hiszen megpróbáltak teljesen ellehetetleníteni, hanem valami rosszul értelmezett tolerancia, jólneveltség vagy a fene tudja, hogy mi akadályozott benne. Azt mondják, akik ismernek, hogy fát lehet hasogatni a hátamon. Lehet, így van, de akkor el kellett volna küldenem őket a fenébe.

Mikor megírtam az „Integrálunk. Valóban?” című cikkemet, akkor nagyon csúnya maileket kaptam: „szakma árulója” volt a legenyhébb titulus, mit rám aggattak. Az sem bántott, mert igazam volt. Gyerekek életével játszókkal az ember nem lehet méltányos, nem kötelezheti hűség és kitartás! Hiszem, hogy igazam volt. Persze kit érdekel ez? A Föld néhány milliárdnyi emberét egyáltalán nem érdekli az én véleményem, még hazánk néhány millióját sem, akkor miért félünk őszintén elmondani a véleményünket, kiállni mellette? Akkor miért kell lojálisnak lenni olyan emberekhez, akik nem méltóak rá? Egy szakma hitelességének védelmében? Ugyan már! Hogyan lehet az orvostársadalom lojális egy rossz, emberi életeket veszélyeztető orvoshoz? Még inkább a pedagógusok azokhoz, akik emberi életeket tesznek tönkre saját vagy érdekcsoportjaik védelmében? Lehet, nincs igazam – szerintetek – de egyáltalán nem érdekel, mert ha az én véleményem, életem, munkásságom csak egy kis porszem ebben a nagy mindenségben, akkor a tietek is az és éppen annyit számít, mint az enyém…. Semmit!

Leiner Károly

--