OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Ma már csak a maradék megy tanárnak
2015. május 14.
» Hozzászólások (4)
: Háttér

Ma már csak a maradék megy tanárnak1

Ez is egy olyan állítás, amelyet, szubjektív benyomásait nagyívűen generalizálva, sőt városi legendává növesztve széltében-hosszában ismételgetnek nemcsak árnyalatlan gondolkodásúak, hanem komoly emberek is. Mindezt a tényleges helyzet reprezentatív áttekintése, ismerete nélkül teszik, és míg hajtogatják a jól bevált mondatot, a legenyhébb kételyük sincsen.

Amikor valamit nagyon mondanak, és az olyan egyszerűen és jól hangzik, akkor én mindig gyanakodni kezdek. Erről a dohogó, „régen minden jobb volt” típusú állításról azt gyanítom, hogy nem igaz, tendenciájában és részleteiben sem, viszont nagyon kártékony. meg még sért is, hiszen engem igen tehetségesnek szoktak tartani, és én nagyon akartam tanár lenni,meg aztán ismertem a közvetlen baráti körömben még vagy hat ilyen elkötelezett fiatal tanárt.

Nem reflexesen tagadni kezdek, nem. Mert én sem tudom, ahogy senki sem, igaz-e ez. Hanem csak úgy megvakargatni van kedvem, a gyanúm miatt. Az állítás, amelyet nevezzünk eztán fő állításnak, tehát hogy

– a mostanában tanárnak menők és pályán maradók képzettsége, képességei és motivációja, hivatásszeretete alacsonyabb, mint az előző tanárgenerációké („ennyi pénzért”, ugyebár),

– magába foglal, behúz, automatikusan igaznak tekint, „entails”, ez nagyon jó szó az angolban, más állításokat is, amelyek viszont biztosan nem igazak, de a fő állítással együtt elfogadjuk ezeket is.

Az egyik ilyen állítás, hogy a hierarchia meghatározó a pályaválasztásban is: vannak gyengék és erősek, vannak jó és rossz munkák, a jó képességűek és hivatásszeretőek nyilván több pénzt és „jobb” munkát akarnak. Az talán oké, hogy a tehetséges diákok akarhatnak több pénzt, nagyobb eséllyel válogathatnak az egyetemek és az állások, külföldi jobb munkák közül, de az nem, hogy az összefüggés egyirányú és feltétlen.

Esetleg az is benne foglaltatik a fő állításban, hogy aki nem megy több pénzzel járó pályára, az nem jó képességű. Ez viszont nem igaz: az egyetemre kerülés, a pályaválasztás és állástalálás sok-sok faktor által meghatározott események, amelyeket rengeteg esetleges tényező alakít (pl. romantizáló hitek, egyes, nem túl élvezetes vagy előnyös szakmák hivatásnak titulálása és magas presztízse; szerencse és véletlen, teherbe esés, lakóhely, szülők akarata, családi cég).

További behúzott állítás, hogy ezek a jobb képességűek a több pénz reményében mennek más pályára, és nem másért. Ezt nem tudhatjuk, kutatandó. Biztosan beleszól a döntésbe az adott szakma presztízse és a pályáról alkotott sematikus kép is (avagy: tudjuk-e pontosan előre, hogy mit csinál egész nap egy gyógyszertári szakasszisztens? a klinikai főorvosok mindennapjairól vajon Klausjürgen Wussow szuggesztív alakításából van tudomásunk?). A fizetés egy-egy pályán meg nem statikus és nem is mindig tervezhető, különösen ha ez előrelépéssel nagyot ugrik a bér.

Aztán: aki nem áll lustán tanárnak/többet keres/jó jövedelmet nyújtó pályára megy/talál jó állást, az nyilván meg is érdemli, mert kvalitásosabb, keményebben dolgozik, motiváltabb, nem csak teng-leng. Hátööö. Valamint: a tanár keveset keres, mert olyan is, amit csinál, aki tanárnak kényszerül, az nem válogathat az állások közül, egyáltalán: ki az a hülye, aki tanárnak akar menni?… Ezzel, barátaim, magatok rontjátok a tanárság presztízsét, majd sóhajtotok, hogy csak a gyíkok állnak pedagógusnak.

Én azt látom, hogy a szülők sokszor direkten is, meg bizonyos különórákra járatással nagyon is nyomják, hogy mi legyen a gyerek, és ebben a gyerek hajlama, adottsága nem mindig szempont. Az egész kérdés paraként van kezelve. Jaj, kislányom, színésznő ne, szobrász ne, óvónő ne, éhen halsz. Én azért igen hálás vagyok a szüleimnek, hogy békén hagytak e téren: eltartottak egyetemistaként, de nem volt semmilyen nyomás vagy terelgetés. És nem azért, mert annyira jómódúak lettünk volna. Mentem magyar szakra, meg később angolra, és azt a magam erejéből értem el, és eközben mindvégig tudtam, hogy tanár leszek, mert az akarok lenni, és tudtam, hogy ez szar pénz, de nem panaszkodtam, és nem vágytam valami instant életre. Én számoltam azzal, hogy az élet nehéz és keményen dolgozunk, nem finnyogunk. És nem protekciózott be és nyomott be engem senki sehova, se gimnáziumba, se családi cégbe, se tanárnak.

Én ezzel a pályaválasztással egyébként úgy voltam, hogy már kamaszként borzadtam a biztonságos, kockázatot nem vállaló utaktól, a bátorság nélküli létezéstől és a közhelyektől. Akkoriban (1994) még nem közgázra ment az okosabbja, inkább orvosnak, TTK-ra, meg persze jogásznak. Nekem ahhoz képest, hogy légkondis irodában görnyedjek, bónuszom legyen meg előmenetelem, hogy fellengzős angol szavak jelöljék a munkahelyi dolgaimat, hogy tárgyalnom kelljen tárgyalókban és kávéznom automatáknál, étkeznem étkezőkben, hogy nekem megmondják, hogyan öltözzek, meg hogy kötelezően legyek lojális, mindehhez képest nekem nem volt szempont a fizetés. Mert hogy ezeket én mindenképpen el akartam kerülni. Nem is dolgoztam multinál, sem semmilyen cégnél soha. Nem ismerem azt a stresszt, azt a légkondit, azt az elidegenedettséget.

A pályaválasztás amúgy is olyan néha, mint a vak szerelem. Nem racionális. Van, aki társkeresőzik, szempontjai vannak, magasat keres, kék szeműt meg műszaki érdeklődésűt, mérlegel, kiválasztja azt, aki előnyös, vállalható, biztonságos, és ezek szerint alapos döntést hoz. Más meg beleszeret valakibe, akivel liftbe ragadt egy esős csütörtökön, hevesen, máshova nem nézve, és belül tudja, mélyen, ahogy én is tudtam, tízéves koromtól, hogy tanár leszek. Nem aggályos, nem bánja a részleteket, olyan erős ez a tudás és szerelem. Aztán van, hogyne volna, hogy a szerelem elmúlik, vagy a szeretett személyről kiderül, hogy nem olyan, mint amilyennek mutatta magát. Mint ahogy a gondosan kiválasztott szakmát is ott szokták hagyni olykor.

Én nem szerettem ki a tanárságból, nem volt trauma, bár nagyon megterhelt egy-egy jelenség, különösen a kollégáimtól jövők. De én most az élethelyzetem és a közoktatás ismert változásai miatt nem vagyok már tanár.

További bennefoglalt állítás: tanárnak lenni szívás. Tanárnak lenni, igen, szívás egyfelől, másfelől olyan szuverén lét és szabadság (nem a nyári szünetre gondolok, hanem szellemi függetlenségre, alkotó, autonóm létre, a munka megtervezésére, az eszközök és célok választására, a rengeteg emberi helyzetre), amit egy multis, értekezleteken unatkozó, excelt töltögető vagy épp eladási adatokkal szorongatott dolgozó el sem tud képzelni. Én mindig is úgy gondoltam, hogy a havi 100-150 ezer forintnyi jövedelemdeficitemmel ezt fizetem meg, ezt a minden pénzt megérő szabadságot. ennél csak a szellemi szabadfoglalkozás a jobb.

Nem igaz az sem, hogy a tanárok újabban keresnek keveset: a reálbérük az elmúlt húsz évben, a friss szigorítások (ingyen túlórák, ingyen érettségiztetés) ellenére sem csökkent, hanem nőtt. Hogy ez milyen távon és mennyire emeli a színvonalat, és mi más hat még ebben közre, szintén nem könnyű kérdés. Tudtátok, hogy ma már nincsen határozatlan idejű állás, hanem évente szerződnek a tanárok?

Megnézhetnénk még a fluktuációt, az mutatna valamit arról, mennyire megúszós vagy átmeneti foglalkozás a tanárság. Igen, van, aki csak tanárnak kényszerül, van, aki egy-két év után lelép, van, akiről nagy hivatástudat mellett is az intézményben, törött hegyű rotringokon* taposva derül ki, hogy alkalmatlan — szerintem ez más szakmákban is így van. Ugyanakkor első  munkahelyemen harminc vagy talán több százalékban tizenöt-húsz éve ugyanott dolgozó kollégák tanítanak, ami megdöbbentő. (…)

Én általában csodálkozom, mennyi elkötelezett, tehetséges, lendületes, nem nyígó tanár van a pályán még mindig. Aki figyel beszél, egyeztet,adminisztrál, szívesen van a gyerekek között, lelkesen szervez osztálykirándulást, korrekt, legfeljebb kicsit elavult a szemlélete, de szenvedélyes és hiteles tanár — önmaga. Hogy a pékbe’ bírják ezek még mindig, miért nem cinikusak, miért nem isznak, gyomorfekélyesednek, üvöltenek? Jól tanárnak lenni nehéz, és ők jól tanárok. Szerintem a pedagógusok sosem voltak jobban képzettek vagy elkötelezettebbek, legfeljebb a Szabó Magda-regényekben.

Gerle Éva

1Forrás: csakazolvasssa blog