OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Mi 33. (Egy osztályfőnök feljegyzései)
2015. szeptember 13.
» Hozzászólások (0)
: Gyakorlat

Mi – Egy osztályfőnök feljegyzései

33. Nyolcadik… Első hét

2015. szeptember 4.

Na, végre! Már épp ideje volt! Szeptember 1. Kedd, 8:00 Újra együtt! Van egy óránk beszélgetni, aztán ünnepélyes tanévnyitó, majd a harmadik óra is a miénk. Gyors létszámellenőrzés. Hiányzik M. Anya mondta, a családban fertőző májgyulladás volt, nem beteg, nem fertőz, de még nem engedik zárt közössége. Majd a jövő héten. ☹ Nincs itt N. sem, de ő ebben az évben már egy másik iskola pedagógusainak idegeit kezeli. J. sehol, de számítunk rá, hogy egyszer majd érkezik, mert egy egész nyár kevés volt másik iskolát keresni. Nem mi tanácsoltuk el, ők nem akarják a gyereket a koleszban tudni. (Azért nem múltam el teljesen nyomtalanul. A körzeti iskola fogadta. Naháááát!!!) A. már valahol Békés megyében él, ő onnan tuti nem fog bejárni. Egy új kisded érkezett, ő egy kollégánk gyermeke. Van vele probléma bőven, anyuja szerint először üt, utána kérdez. Majd meglátjuk. Most éppen nem úgy néz ki, mint aki szentül eldöntötte, ő bizony bunyózni fog! A létszámunk kicsit magas, de a tavalyihoz képest kifejezetten kellemes.

Az első óra az örömködésé. Jó látni őket, édesek, aranyosak, pont olyanok, mint júniusban. Gyors élménybeszámoló a nyárról, aztán nyomás a Díszudvarra, mert kezdőőőőőőőőőőődik!!!

Ünnepély után már egy kellemetlenebb programunk van. Volt a nyár közepén egy csúnya konfliktus R. és O. között. Persze, a fészen. O. kitett egy fotót magáról. A képen egy bájos, édes kislány van, aki mosolyogva, nagyon figyel valamit/valakit. Jöttek a szokásos kommentek: édes, szép vagy, és a többi. R. úgy gondolta, unalmas ez így, kavicsot dob az állóvízbe. Ez annyira jól sikerült, hogy kavics helyett egy betontömb csapódott be. Egészen ordenáré, alpári stílusban „szólt be” O-nak. Na, kapott is hideget-meleget, a felháborodott, de viszonylag korrekten fogalmazó felnőttektől kezdve, a kevésbé választékosan fogalmazó barátoktól, ismerősöktől. Én magam is keményen, de viszonylag higgadtan utasítottam rendre R-t, de ez csak olaj volt a tűzre!

Ott sem hagyta abba, de úgy döntött, még, még, még, ennyi nem elég! Privátban tovább fröcsögött. Írt O-nak, O. anyunak, N-nak, T. bácsinak, aki gyermekfelügyelőként szervezi a nagyfiúk esti programjait, és persze nekem is. Gyaníthatóan Z. bácsi csak azért nem kapott, mert ő nem fészbuklakó. Ööööö… szóval a helyesírásán még van csiszolni való, de ocsmányságból, sőt bátran ki merem jelenteni, hogy aljasságból sem bukna meg. Azt akarnám hinni, hogy nincs ennél lejjebb. De illúzióim már rég nincsenek! Ezt megelőzően persze mindenkit tájékoztatott arról, hogy hiába vár rá két pótvizsga is, ő úgysem bukik meg, így aztán nem is tanul! És milyen igaza volt! Ezt már nem ragozom, dühöngtem emiatt eleget. Azt hittem elcsitulnak a balhé hullámai, de a gyerkőcök nem felejtenek. Ha nagyon őszinte akarok lenni, nem csodálom. R. akkora arccal érkezett, hogy nem fért be az ajtón, pedig Wekerlén hatalmas, széles ajtók vannak, nem olyan kicsik, mint a panellakásokban. Ha hajlandóak is lettek volna eltekinteni a beígért „szankcióktól”, R. gondoskodott arról, hogy ez meg ne történhessen.

Persze elmondta, hogy feltörték a profilját és a szokásos ócska mentegetőzésből bőven kaptunk, de mindannyian tudjuk, hogy ez nettó hazugság. Nem jut el az agyáig, hogy az akciója annyira ostobán célzott volt, hogy ember nincs a földön, aki ezt benyalja. A kis drágáim is közölték, hogy ezt a dumát még savanyúval sem eszik meg. Z. egy dúvad, ezt már tavaly kitárgyaltuk. De fél évvel ezelőtt megállapodtunk, hogy nem csak hogy nem öl meg senkit, lehetőleg egyáltalán nem üti meg. És Z. emlékszik! Forr benne a düh, de visszafogja magát. Ezt persze közli is. N. egy édes, hatalmas maci. Nem agresszív. De ha valaki a családját bántja, márpedig O. az unokatesója, O. anyu pedig a nagynénje, akkor azért lehet, hogy nekimegy annak. És ha megüti… Jaj, bele sem akarok gondolni! Z. bácsival azzal megy el a majdani hatodik óra (osztályfőnöki), hogy győzködjük a két fiút: nem ez a konfliktusok feloldásának módja, ráadásul nem tudnak jól kijönni abból, ha pépesre verik R. fejét. Úgy tűnik, békén hagyják, de jelzik: még egy rossz mondat és nincs kegyelem! Azért ez gáz! Este hívom a nagyit, mondom neki, nincsenek jó híreim, meséljen már, mi volt a nyáron? Mi lett volna? Apjával töltötte a szünidőt, aki nem a törvénytiszteletéről ismerszik meg. Élvezi a szabadságot, tanítja a gyereket. Hurrá! Jelzem, lehet mégis meg kéne keresni a körzeti iskolát, mert itt, 24 órában összezárva, ilyen előzmények után, nem tűnik egészségesnek. Nagyi tördeli a kezét, sopánkodik, de ez itt már kevés. Asszem. Majd meglátjuk, most nyugvóponton van a dolog.

Elég sűrűre sikerült rögtön az elején, de még nincs vége. Kutyafuttában tájékoztatjuk őket, hogy az egész hét egy komplett diliház lesz, mert jövő héten lesz egy kiállítás, aminek az előkészítése még sok feladatot ró ránk. Z. bácsira, G. nénire és rám. Szóval, készüljenek, mert Z. bácsit még nélkülözniük kell a héten, ami rossz hír, de cserébe én sem leszek minden nap teljes délutánokat velük. Ez kompenzálhatja a Z. bácsi hiánya miatt érzett szomorúságukat. ☺

Azért Freud bácsi nem véletlenül a kedvencünk! Első három óra ofő volt, a negyedik órát már órarend szerint tartják a kollégák. És mi a nyolcadik osztályosok első, „igazi” órája a tanév első napján? Naná, hogy földrajz! Yeesssss!!!! Csak azért, hogy ez az év is jól kezdődjön! ☺

E. néni jól ébredt, nem tart klasszikus tanórát, beszélgetnek. Azért ez jó hír! Lecke még nincs, Z. bácsi nyugodt munkavégzéséhez (szakmányban gyártja a saját találmányú képkereteket) azzal tudunk hozzájárulni, ha eltűnünk az épületből. Irány a Kós! Ezt persze azért annyira nem bánják!

Szerdán már a szokásos rend szerint éljük az életünket. M. még mindig nem érzi úgy, hogy balhéznia kéne, már úgy él velünk, mintha negyedik éve járna hozzánk. Anyukája boldog, mert a kölyök láthatóan jól érzi magát köztünk, így is nyilatkozik.

Szerencsére a nyolcadik kapcsán dögunalom a hét további része. Kell ez most nagyon, mert a kedd délután a képek válogatásával telik. Persze kiderül, hogy a bőség zavarával küzdünk. Mi kerüljön be, mit hagyjunk ki. Ez Z. bácsi dilemmája, de végül persze eldönti. Délelőttönként rohamtempóban készülnek a keretek, én futkosok, hogy minden kéznél legyen Z. bácsinak, hogy minden a megfelelő időben a megfelelő helyen legyen. Folyamatos egyeztetés a WKK-val, helyszín bejárás (na, ez erős túlzás, mert igen pici az egész, de nagyon szép és barátságos). Hány kép helyezhető el, hogyan, mivel töltsük meg a két tárlót, ki kiket hív meg, kik beszélnek, milyen sorrendben, hány gyerek szerepel, mennyien férünk el egyáltalán, lesz-e valamilyen vendéglátás, arra mit tervezünk, hangtechnika…? Tulajdonképpen ez egy szokásos „nagyrendezvény”. Ami szokatlan, hogy nem ez a főfoglalkozásom, ennek ellenére minden időben meglegyen. De ez most nem panasznap. Dicsekvés. Élvezem, csak baromira fárasztó. De annyira jóóóóóóóóóóó!!!! A WKK munkatársaival élmény együttműködni, szóval rendben lesz ez nagyon!

Csütörtök délelőtt a kiállítás rendezése, a képek felrakása. Majdnem kész. De csak majdnem. És a majdnem az a semmi kistestvére, szóval hagytunk magunknak és a WKK munkatársainak péntekre is feladatot.

Ebédnél ketten is felvetették a hírportálokat uraló témát, a menekültekkel kapcsolatos kérdéseket. Itt volt a nagy alkalom, hogy helyre tegyük ezt a dolgot. Hosszú monológ volt, döbbent csendet idézett elő. A szemükben nem csak a megértés csillogását, de a döbbenetet is láttam. Nem volt kérdésük, emésztgetik. Fogunk még erről beszélni. Felvetettem, hogy kimegyünk a Keletibe. Nem katasztrófa turistáskodni, segíteni. Sok időnk nem lesz, de egy órácskát megpróbálunk kiszorítani. Mert nem elég látni, hallani, meg kell élni! Várom, hogy jelezzék: igen, menjünk!

Péntek, utolsó simítások. Gondoljuk mi. De igazgató bácsi jön, szemlélődik, majd közli, hogy ez kevés. Még három kép, még néhány szakkörön készült tárgy a tárlókba, na ezek még kellenek. Hát, jó! Amíg Z. bácsi újabb keretek gyártásával bajlódik, addig én elmegyek, hogy nehogy már vendégkönyv nélkül maradjon a kiállítás. Alapítványunk finanszírozza a dolgot. Nem is baj, mert a kívánt célra szánt „könyv” álomszép, tényleg. De aranyárban mérik! Én ennek ellenére elégedetten nyögök, mert sikerül érvényt szerezni a mániámnak: amihez a nevemet adom, az legyen igényes! És ehhez a projekthez egy vendégkönyv is dukál. Így lesz teljes ez az egész program. Fél négyre minden a helyén. Nekem tecc! Másoknak is. Már „csak” a látogatókon múlik a siker.

Négykor már itthon vagyok, szól a telefon: ha tudunk menni hétfőn reggel, akkor szakember közreműködésével tudjuk lepróbálni a technikát. Persze, megyek, csak meg kell szereznem a zenét. Telefon a kolléganőnek, adja oda a pendrive-ot a portásnak, majd hétfőn reggel ott megtalálom. Pendrive-ot? Azt ő odaadta az egyik énekes pacsirtának. Egy volt tanítványnak, aki majd hétfőn fél kettőre érkezik. A kiállítás megnyitója háromkor kezdődik. Jaj, neeeeee!!!!! Telefon egy másik kollégának. Viszek a suliba egy eszközt, varázsolja rá a zenei alapot, mert az nekem hétfőn reggel kell. Kolléga vállalja. Vissza a suliba. Várakozás, siker! Fél hat és már újra itthon. Cucc lapitopiba bedug, indít, szól. Teljes siker!!!! Most már tényleg csak annyi dolgunk van, hogy lepróbáljuk a tetthelyen is a technikát, megterítsünk és kezdődhet a show! Már nyugodt vagyok, mert ami rajtam múlt, az minden rendben. Reméljük, hogy a szereplő gyerekek nem betegszenek meg, mert ez az egyetlen instabil pontja a projektnek. Végre összeeshetek! ☺

DZS

--