OFOE | Nyomtatóbarát oldal: MI 44. (Egy osztályfőnök feljegyzései)
2015. november 29.
» Hozzászólások (0)
: Gyakorlat

Mi – Egy osztályfőnök feljegyzései

44. Mintha ciánoztak volna...

2015. november 20.

Érkezés hétfőn. Alig van kisded. Betegek a kis drágák, tarol a hányással, hasmenéssel járó vírusfertőzés. Gondolhattam volna, mert vasárnap éjjel fél 11-kor szól a telefon. P. anyuja. A víz kivert, mit csinált ez a kölyök, hogy éjjel hív a kedves mama. Ne haragudjak, de a gyerek hányt, hasmenése van, nem küldené iskolába. Mondom neki, nem haragszom, bölcs döntés. Gyomorgörcs balra el, nem is tudom, hogy sírjak vagy röhögjek. Koffeinnel vigasztalódom. ☺

A csapat maradéka, a még életben lévők is totálkárosak. November közepe van, húsz fok, pluszban, szélvihar. Sebaj, a kollégák legalább gyakoroltathatnak, ismételhetnek, tök fölösleges új anyagot venni. Már azok, akik nem betegek. Mert a kór a kollégákat sem kíméli. Szépen vagyunk!

K. nincs. Minek is? Nem kocsma ez, hogy egész héten bent legyen! E. van (még), édesanyjával érkezik, panaszolja, hogy nagyon beteg, a cuccát őrizzük már, mert orvoshoz megy, de jön vissza. Mindezt a főnökkel beszélik meg, így adva nyomatékot rettenetes egészségi állapotának. Mikor beérek, P. bácsi tájékoztat E. aktuális egészségügyi problémájáról. Jelzi, ennyi idő alatt akár vissza is érhetett volna. Akár. De K. sincs bent, tehát feltételezem, hogy valami halálos vírus támadhatta meg ezt a szegény kisleányt. És a gyógyulásának záloga: K. Nyertem. Egy órakor érkezik, kínosan ügyel, össze ne találkozzunk, mert véletlenül gyógyultnak találnám nyilvánítani. Jövőbe látó körzeti gyógyítója kiadja az igazolást, péntekig beteg, de aztán… Hm. A kínai fiúcskánk is a halálán. Bárhol tud neki is fájni, csak engedjük már el! A gond azzal van, hogy a szülei soha nem viszik orvoshoz, ősi, népi, kínai gyógymódokkal próbálják a szervezetét jobb belátásra bírni. Ebből következően igazolása nincs. Meg valószínűleg biztosítása sem, így aztán csak reménykedni tudunk abban, hogy tényleg csak az iskolitis undoritis nevű fertőzés dönti le a lábáról. Abba még nem halt bele egy gyerek sem. A többi hiányzó tényleg beteg.

Ilyen felállás mellett van idő egy kis lazításra. Mi másról beszélnénk, mint az iskolaválasztásról. Egész héten jönnek, mennek, ismerkednek a valósággal. Szembesülnek azzal, hogy a vágyaik és a lehetőségeik gyakran fényévekre vannak egymástól. Nem baj, a pofonokat most kell begyűjteni, mert minél később érkezik, annál nagyobbat üt, és annál jobban fáj. Édesek, ahogy keseregnek, imádom, ahogy önbizalomtól túltengő stílusban fogadkoznak, hogy nekik aztán tuti, hogy sikerül! Legyen úgy! A fenntartásaink leperegnek róluk. Persze nem mindenki ilyen határozott. A másik véglet, aki biztosra veszi, hogy ő hülyének született, hülye is marad, sőt hülyén is fog meghalni. Ők a nehezebb dió. Szó nincs itt hülyeségről, bár lemaradás itt-ott van, az pótolható. De amíg ezt magukról nem hiszik el, addig miért hinné el a környezetük? Ezen még dolgoznunk kell! Fogunk is.

A matek előkészítő igazi kiscsoportos foglalkozás, dolgoznak, küzdenek. A kis létszám miatt a biológia dolgozatra való készülés is nagyon hatékonynak ígérkezik. A. nénit imádják, ez is segíti a munkát.

Már kezdem azt hinni, hogy egy igazi, dögunalmas hét lesz. Pénteken fél négyig ebben a boldog tudatban múlatjuk az időt, amikor beüt a krach!

Tudom, hogy R-nek rémálom a hétvége, a szünetek, mert a két gyerek közül anyuka csak az egyiket szereti, de azt nagyon. És ez a gyerek nem R. ☹ Hiába kérdezgetem, hogy mi van otthon, engedje, hogy segítsünk, de csak azt mantrázza, hogy semmilyen ügyben ne hívjam az anyut, mert azt nem szereti. Neki kell mindent megbeszélni, elmondani, engedélyt, támogatást kérni. Persze, mert neki kapásból mindenre nemet mond, aminek örülne, amihez kedve volna, azt biztosan nem fogja megengedni. Ha R. kéri. Ha én szólnék, nekem nem mondana nemet. Bűbájos, simulékony, együttműködő. És gyomorforgató. Fél négykor, már hazafelé menet mondja Z. bácsi, hogy R. egy nagyon komoly döntést hozott. Bárhová, csak haza nem. A gyermekvédelmi felelősnek elmesél egy csomó mindent. Ha csak a fele igaz…! Abban egyeznek meg, hogy R. hétfőn érkezik, összecsomagolja a számára kedves és/vagy hasznosnak gondolt cuccait. Nem fogják észrevenni, hogy „furcsán” csomagolt, hisz évek óta magára (és a családra is) ő mos, magának készíti össze a heti szükséges holmikat. Lesz egy hete, hogy érlelődjön a döntés. ☹

Már komolyan aggódni kezdtem, hogy lesz egy csúcs hetünk, mit fogok a hétvégén csinálni? Eldőlt. ☹ Igazán semmit, csak a tehetetlenség az, ami agyon nyom. Aludni nem tudok, mert meg-megébredek, R. sorsa foglalkoztat. Csak egy dologban bízhatok: a jövő héten elindul valami. Valami, amitől R-nak majd jobb élete lesz.

--