OFOE | Nyomtatóbarát oldal: Fizetve...
2016. január 6.
» Hozzászólások (0)
: Gyakorlat

Fizetve...

Nem ígérhetek bővízű folyóként sodró történetet. Bővérű mesét sem. Talán már nem is lángolt bennem annyira a vágy, hogy megírjam a történetét, míg a napokban valaki fel nem szította a parazsat.

Néhány utcányira laktak csak az iskolától. Látássérült mind a négy testvér, s mégis abban az évben bukkantak csak fel, amikor kettejüket tanítottam. A kicsi fiú még babakocsiban ült, a kisebbik lány iskolába járt, osztályban tanult. A két nagy négy-öt évvel túlkoros. Magántanulók. A fiú nem illett osztályba. Nem csak használta, árulta, terjesztette volna is. A lány szívesen járt volna iskolába, de otthon, a háztartásban volt rá szükség. Főzni, takarítani kellett, a kicsire vigyázni, míg az anyja dolgozott.

Nem vendéglős volt; gyermekkorom gangokon visszhangzó kiáltozása szerint ószeres. Adott és vett. Kicsiben és csekély haszonnal. A családfő is kereskedett. Nagyban és bizományban. Egyszer aztán beütött a nagy üzlet. A kép, a híres festőé. Elkelt, az árának lába kelt, a tartozás megmaradt. S mi több: nőtt. Akkora lyukat ütött a családi költségvetésen, amit az anya üzlete nem tudott befoltozni.

Végül kaptak egy ajánlatot. Ha nincs se kép, se keret, jó lesz a lány is. A nagyobbik. A magántanuló. Már nem gyerek. Se szemre, se törvény szerint. Szép? Hosszú, erős, dús, fényes haj, hibátlan bőr, átlagos termet, széles csípővel. Az arca sok tapasztalatról beszél. Túl sokról. Erőszak nem volt. Csak döntési helyzet. Nagy, egyre fokozódó nyomás alatt.

Az autó, benne a póktürelmű hitelezővel, megállt a kapujuk előtt. Ha kilépett, füttyögettek neki, utána szóltak: – Szállj be! Szállj be! Szállj már be! Nem lesz semmi bajod. Nem szállt be. Az iskola felé szaporázta. Nem érdekelték se a vizes élőhelyek táplálékláncai, se a vaddisznó és a házi sertés közti rokonság. Első hallásra megértette, megjegyezte, de választ másra keresett. Hogyan tovább?

Hárman tanítottuk. Háromféle női sors – házas, elvált, frissen elhagyott. Anyák mind, különböző tapasztalatokkal és vérmérséklettel. Mindegyikünktől ugyanazt kérdezte: – Maga mit tenne? Mit tennék? S mit tettem volna tizenhat évesen? Nem segítséget kér, hanem tanácsot. Nő a nőktől. Kérdezek, hogy több irányból vetüljön fény a helyzetre.

– Kényszerítenek?

– Nem.

– Kiszállnak a kocsiból?

– Nem. Csak kiabálnak utánam: „Szállj be! Szállj be! Nem lesz semmi bajod.” Utána meg otthon…

– Akkor ne csinálj semmit. Menj el mellettük, és ne szállj be, ha nem akarsz.

Tudom, értéktelen tanács ez, mert nem nekem kell azt a néhány lépést megtennem. Őszi szünet után csak görnyedezik a padban. Fogja a hasát. Nem lehet nem észrevenni.

– Rosszul vagy? – A kérdésre átszakad a gát. Mesél.

– Nem bírtam tovább.

– Hm? –

– Beszálltam. Elvittek. Egy szállodába.

– Elvittek?

– Igen. Nem egyedül volt… Rémült arcomat látva hozzáteszi:

– Az autóban. Ők lent megvártak minket.

Házasság nem volt, de alku igen. Kellettek a tanúk is a pecsét mellé, hogy elhálták a szerződést.

– Aztán hozzájuk vittek. Azóta szinte mindig fáj a hasam. Mindig jön az az ember. És vérzek is…

Hetek teltek el, és még mindig nincs neve. Az a férfi. Az az ember. Kolléganőmtől kapta a tanácsot, szedjen fogamzásgátlót. Láthatóan nem hitte el, hogy nem kapni boltban, mert tőlem kérdezte:

– Hol lehet tablettát venni?

– Orvosnál kell felíratni.

– Oda nem tudok elmenni. Nem mehetek sehova. Csak vele vagy a sógornőimmel.

– Ők nem segítenek neked?

– Nem. Azt mondták, velük is így volt.

– Mi?

– A vérzés. Meg a többi.

– És a gyógyszer? Vagy babát szeretnél?

– Dehogy akarok. Elég volt otthon az öcsém. A vásárlás, a főzés, a takarítás, mikor anyám piacozott. De azt mondták, meg ne próbáljam.

Nem akartam szembesíteni azzal, hogy hetek, de legfeljebb hónapok kérdése, hogy megfoganjon. Egy ideig járt, görcsölgetett. Mi meg tanítottuk. Pozitív és negatív számok, zárójelek felbontása; mit eszik a béka és mit a gólya. Kár volt emlegetni. Hetekre elmaradt. Lyukas óráinkban nélküle, jobb híján egymással beszéltük meg, mi lehet vele, mit kellett, lehetett volna tennünk. Mikor újra jött, autóval hozta a férfi. Az iskola előtt várt rá. Ekkorra már neve is lett az embernek. Neki meg gyerek a hasában. Nem puszta beletörődés, nyugalom áradt belőle. A hormonok is segítenek. Az iskola zárójelbe került, amelynek felbontását már nem tervezte komolyan.

Már nem vérzik – mesélte – megszokta. Mióta jön a gyerek, már nem is fáj annyira.

Ha a kegyelmet nem is, a kíméletet elhozta a leendő kisded. Mesélt mást is, derűsen:

– Azt akarja, hogy tanuljak. Elhoz majd autóval, mert messze lakunk.

Mint kiderült, az iskolától 20 km, tőlünk pár száz méter a ház. Az utca nevét nem tudta, csak azt: szemben a tűzoltótorony, mellette a sportpálya. Élvezte a rendet, a tisztaságot, a finom ételeket, amikért most nem ő dolgozott. Hümmögtem. Minek mondtam volna, hogy nem hiszek én a további tanulásban, s lehet, a kényelem és kímélet csak kilenc hónapra szól. Ha megtalálta a békéjét, nem vehetem el tőle. Tanácsot sem tudtam adni, a szilánkokra tört nyugalom helyett mit adhatnék? Hallgattam hát.

Nőtt a hasa. Az iskolába járást felváltotta az iskolalátogatás. Be-benézett hozzánk. Hol késve érkezett, hol hamarabb elment. – Vár rám kint. Visz az orvoshoz.

Engedtem. Nem volt már iskoláslány, akinek a szülei írják a kikérőt. Felnőtt nő életét élte.

Az öccse még járt egy darabig. Kérdeztem a testvéréről, hogy van. – Mocskos kis kurva – felelte, és elém köpött a padlóra. Rendben.

Akkor másutt érdeklődöm. Húgát állítottam meg a folyosón.

– Hogy van a nővéred?

– Jól – és már libbent tovább. Aztán visszafordult. Fejét felszegve ennyit mondott:– Én nem engedtem volna. És nem is fogom.

Szabó Anna